Független sajtótermék
Az iráni rendszer rá kell jöjjön arra, hogy a nők jogainak súlyos megsértését már nem tudja elintézni pusztán beszéddel, jóllehet próbál ragaszkodni ehhez az eszközhöz. A hidzsáb akkor is kényelmetlen és kínos viselet, ha dicsérik, ha vallási fontosságot tulajdonítanak neki, de az oktatási és munkahelyi numerus clausus alkalmazása egyenesen kimagyarázhatatlan.
Iránban különös jelentősége van a Nemzetközi Nőnapnak, és idén nem is feledkezett meg róla sem a kormány, sem az ellenzék. Sőt, maguk az iráni hölgyek sem: ne feledjük, a mostani válság is a lehetetlen és embertelen kötelező hidzsábviselet elleni tiltakozásokkal kezdődött, és Mahsa Amini ártatlan halála váltotta ki az első tömeges tüntetéseket.
Tegnap, az Ukrajna elleni orosz invázió évfordulóján épp csak megemlíteni volt időm a jeles napot, de talán jobb is így, mert mára érdekesebb elemzést találtam róla, mint amilyent én magam írhattam volna, ugyanis ennek a támadásnak a következményeit maguk az oroszok mindenképpen jobban látják. Főleg az emigráns, ellenzéki oroszok.
Iránban mindig is volt nemzetiségi probléma – ahogyan vallási is, hiszen az ország népei távolról sem ugyanahhoz a felekezethez tartoznak – de a kisebbségi jogok körül most kezd fellángolni a vita, ugyanis bár egyik népcsoportnak sincsenek szeparatista tervei (talán a kurdok egy szűk körét kivéve) de mindegyik követeli azokat a jogait, amelyeket a mostani rendszer tökéletesen semmibe vesz.
Az iráni rendszer ma nemzeti ünnepet tart, csak épp a résztvevők nem a maguk jószántából mennek el a rendezvényekre: szigorú parancs kötelezi a diákokat, tanárokat, közalkalmazottakat, hogy ma tapsoljanak az utcákon, ha van hozzá kedvük, ha nincs. Aki nem tapsol, azt elviszi az ördög, sőt, ami rosszabb, elviszi a Forradalmi Gárda vagy a Baszidzs milícia. Azon ugyanis már túl vannak az irániak, hogy az ördöggel meg lehessen őket ijeszteni.
Ez a mai második rész igen rövid lesz, összesen egy hírről szól, és azt is inkább továbbgondolja, mint elemzi: mi lenne, ha egy természeti csapás miatt ez az egész háború értelmét vesztené? Tovább vívná Vlagyimir Vlagyimirovics? Vagy igen, mert addig van hatalmon, míg tart, vagy nem, mert nem tudná megmagyarázni, mit akar vele elérni.
Ez a mai második rész tulajdonképpen csak annyiról szól, hogy főbe lőtték ennek a háborúnak az egyik legundorítóbb figuráját, Igor Mangusevet, aki azonban ennek ellenére még életben van. Hogy meddig, az kérdéses, mert mintha senki sem igyekezne meggyógyítani, aminek oka lehet, de – még nem halt meg.
Hétfő van, mivel tegnap vasárnap volt. Ezt a tényt – miszerint minden vasárnap után hétfő következik – nem most fedeztem fel, már kora gyermekkoromban figyelmes lettem rá, jelenleg annyi a fontossága, hogy mivel tegnap szabadnapot tartott a CTP nevű kutatócsoport, ma sem lesz tőlük hírösszefoglaló, ahogyan tegnap sem volt.
Már lassan restellem leírni minden nap, de Iránban tovább „fokozódik a helyzet”. Az izraeli légierő támadásai mellett lassan eltörpülni látszik az az egy vagy több dróntámadás, ami tegnap még világszenzációnak számított, a tüntetések is nagy mértékben megélénkültek, ráadásul épp árverezik a közvagyont, az állami tulajdonú ingatlanokat, mert más bevétele nem nagyon maradt az államkincstárnak.
Ma elég sokféle hír kerül az összefoglalónak ebbe a második részébe, de egyikük sem békés – szó lesz arról, a propagandisták hogyan kell emlegessék a hadiállapotot, hamleti elmélkedésbe merülünk a „Geran vagy Shahed” kérdésen, ha már a Közel-Keleten járunk, benézünk kicsit Szíriába is, és végül bemutatom, mit művelt Putyin a lőtéren.