Független sajtótermék
Ma vegyes lesz a második rész, mert régen volt már ilyen, meg azért is, mert nem nagyon akadt olyan nagy téma, amit teljes írást érdemelt volna, akadt ellenben több kicsi. És nem is lesz olyan nagyon vegyes, mert mindhárom hírben van egy közös vonás: csupa-csupa szakállas emberekről szólnak: Szolzsenyicinről, Ramzan Kadirovról, Kirill pátriárkáról.
Akárhogyan is nézem, Oroszország nem lett sem szelídebb, sem kellemesebb hely az elmúlt huszonnégy órában, hozza a formáját, mindenki teszi a dolgát, látszólag rend van, de emögött a rend mögött őskáosz örvénylik, indulatok tombolnak és tort ül az ostobaság.
Ma a Zónán műszaki problémák voltak – egyébként több magyar híroldalon úgyszintén, tehát senki se tekintse úgy, hogy ezt az egy kis lapot érte volna támadás – amely gondoknak a műszaki háttere előbb utóbb tisztázódni fog, ezt az írást többek között azért követem el, hogy lássam, alkalmas-e már a szerkesztői felület munkára.
Különös helyzettel kell ma szembenéznem, ugyanis most írom meg másodszor a reggeli anyagomat. Illetve nem én írom, én fordítom, Kateryna Stepanenko, Frederick W. Kagan és Grace Mappes írják, az ISW-től. Persze, hétfő van és ilyenkor a rangos nemzetközi kutatóintézetben valamiért nincs háború, ilyenkor írják az elméleti anyagokat, tanulmányokat.
A mai második rész csak egy témával foglalkozik, de azzal alaposan, ugyanis kiváló eszmefuttatást találtam a Novaja Gazeta Europában, ami választ ad egy nagyon komoly kérdésre. Azt már tudjuk, hogy kivonultak az oroszok Herszonból. Azt még nem teljesen tudjuk, hogyan tették, sok még a fehér folt, a homályos elem – de a legkevésbé azt tudjuk, hogy miért tették?
“Szele Tamás: Mese a három daliáról és Putyin cárról” bővebben
Donyeckben egyre véresebbek a harcok, Herszonban egyre különösebb a készülődés – az ukrajnai háború nem csitul, sőt, ellenkezőleg, egyre rútabb arcát mutatja, de legalább minden résztvevőjének. Oroszországban véget ért a részleges mozgósítás, tehát folytatják, és megkezdődött a fél évente esedékes sorozás, amit ezek szerint nem kéne folytatni, de zajlik az is.
A tegnapi, jelentős részben kínzókamrákról és tortúráról szóló írás után ma valami kellemesebbel szerettem volna befejezni a napot, de ha nem lehet, hát nem lehet – ez a jegyzet is tele lesz borzalommal. Hangsúlyoznám, hogy nem keresem ezeket a témákat, ezek teljesen reális hírek, a többivel együtt érkeznek, még rendesen szét sem lehet válogatni őket.
A mai második rész nagyjában-egészében Ramzan Kadirov dzsihádjáról fog szólni, ami egyedülálló a világtörténelemben, ugyanis minden, csak nem dzsihád. Ellenben annál inkább orosz birodalmi propaganda, és ezt senki sem tudja jobban a mélyen vallásos csecseneknél, akiket viszont elküld a háborúba. Rossz véget fog érni.
A frontok állnak Ukrajnában, vagy csak nagyon keveset haladnak, olyasféle állóháború kezd kialakulni, mint nyáron, csak most az őszi raszputyica és a téli fagyok is közelednek, szóval nem lesz ebből béke idén, ahogy a dolgok kinéznek. Ez a moszkvai bojárok hatalmi játszmáit kicsit sem zavarja, egymással már remekül tudnak harcolni, az ukránokkal már kevésbé.
Ukrajnában csak annyit mozdulnak a frontvonalak – Herszont kivéve – hogy ne lehessen azt mondani: béke van. Az állóháború zabálja a hadianyagot és pusztítja az állományt, de legalább se haszna, se értelme, közben pedig telepítik kifelé szorgosan Herszon lakosságát, szó szerint a semmibe, a helyükre pedig frissen mozgósított alakulatok érkeznek.