Független sajtótermék
Mozdulnak a frontvonalak, enyhül a nyomás Bakhmuton és környékén, valahogy kezd már nem annyira fontos lenni, és átkerül a hangsúly a tervezett luhanszki-donyecki offenzívára… miáltal a Wagner-csoport fontossága is mérséklődik, sőt, a kiscsoportos támadó taktikájukat kezdi átvenni a reguláris hadsereg, Prigozsinnak meg már ki sem kell esni semmiféle ablakon, mert megpukkad magától.
A harcok köszönik szépen, zajlanak, ha nem is akkora intenzitással, mint pár napja, közben pedig várható, hogy Lukasenka fehérorosz államfőt Putyin kinevezi Potemkinnek, de a „Tavria hercege” cím nélkül, mert azt Kirijenkonak ígérte.
Nem lehet megmondani, milyen irányban, de változik Oroszország ukrajnai inváziója, változik a harcok jellege: mintha egyre gátlástalanabb eszközökhöz folyamodna az orosz fél, különösen Enerhodar térségében, bár az ukrán oldal meg bizonyos mértékű határozatlanságot mutat ebben a hatalmas malomjátékban, ebben az országnagy csiki-csukiban.
Jelentem, nem történtek nagy csodák tegnap óta: Oroszország ukrajnai megszállása továbbra is tombol, nem kímélnek sem pénzt, sem embert, de még a rágalmat, hazugságot is bőséggel alkalmazzák az orosz erők ott, ahol fegyverrel egyelőre még nem sokra mennének. Szeptemberig ebből béke nem lesz, de attól tartok, tán decemberig sem.
Először is azt kell leszögeznünk, hogy aki atomerőműre lő, az elmebeteg. Elsőként ő pusztul el, ha olyan helyre talál a kis parittyájával vagy Gradjával, aztán a környéken mindenki – és a környék fogalmát tessék nagyon tágan értelmezni. Több országra kiterjedően.