Független sajtótermék
Malmozom, drága Nagyérdemű. Most nekem nincs Zóna, meg egyéb röfögés felesleges dolgokról, ezeket bárhonnan megkapják, jó kedvvel, bőséggel. Illetve jó kedv nélkül is, mert ez a régi magyarban (és például a Himnuszban) egyszerűen azt jelentette, hogy „kegyelemmel”.
Ezekről esik szó mostanság: 1. A demokratikus ellenzék katasztrofális vereséget szenvedett. 2. MZP okozta a Fidesz újabb kétharmadát. 3. Az ostoba vidékiek konzerválták Orbán uralmát. 4. Az összefogás eleve esélytelen volt.
Ne akarjátok olyan nagyon, gyerekek. Elvben lehetséges, a gyakorlatban Istennek hála, nagy valószínűséggel nem fog bekövetkezni, s ha mégis… Miért mégis?
Akinek munkája a fényképezés, és gyűléseken, tüntetéseken, ünnepeken sem szórakozásként fotózik – a tömegben, és nem VIP emelvényen – közelről és pontosan érzi az emberek ritmusát, hangulatát, vitalitását vagy enerváltságát, úgy, mint a rockbanda basszusgitárosának hangfala előtt álló rajongó a zene erejét.
Kampány-üzemmódban vagyunk, az igaz, hogy nem most kezdődött, hanem tizenkét éve, de azóta folyamatosan fokozódik és talán most a legelviselhetetlenebb. Akkor én is foglalkozom ma egy kicsit a kampánnyal, illetve inkább azzal, mit művel az emberi agyakkal.
Kellemetlen írás következik, választási kampány idején különösen kellemetlen, mert mindenféle álhírekről szól majd, és arról, hogyan lehet egy hazugságot még tovább hazudni némi csavarral. Ártatlan ember nem is szerepel a történetben: így vagy úgy minden szereplője vétkes.
Ma nemigen lesz időm még a magam dolgát se írni, de ez azért kikívánkozik. Körülbelül tizenegy éve – amióta disznóormányomat beledugtam ezekbe a dolgokba – nem vagyok képes ésszel felfogni, hogy miért kell a politikai kommunikációban sablonokhoz ragaszkodni.
Van, amikor jó, ha nem frissen kapunk meg egy hírt. De még így, másfél évvel az elhangzása után is dermesztő Kövér László beszéde, amit tavaly február 28-án mondott el a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok fennállásának 30. évfordulóján, az Alkotmányvédelmi Hivatal ünnepségén, vagyis kifejezetten zárt ajtók mögött.
Előre szólok: ez hosszú írás lesz. Akinek nincs ideje, kedve vagy képessége az elolvasásához, itt hagyja abba. Viszont lehet, hogy hosszú lesz, de annál izgalmasabb, ugyanis azt a kérdést járom benne körül, mennyi esélye volna a 2022-es választásokon a 2006 előtti Orbán Viktornak?
Most, amikor mifelénk mindenki Afganisztánról beszél, aki meg mégsem, az a már mostanra elfajult választási kampány mocsarában fürdőzik, sőt, pancsol és lubickol, mi nézzünk kicsit másfelé: Moszkvában bizony zajlik az élet, pusztul a szabad sajtó.