Tegnap, az Ukrajna elleni orosz invázió évfordulóján épp csak megemlíteni volt időm a jeles napot, de talán jobb is így, mert mára érdekesebb elemzést találtam róla, mint amilyent én magam írhattam volna, ugyanis ennek a támadásnak a következményeit maguk az oroszok mindenképpen jobban látják. Főleg az emigráns, ellenzéki oroszok.
Andrej Szoldatov és Irina Borogan élő legendái az orosz sajtónak, ők azok, akik a világon a legtöbbet tudják az orosz titkosszolgálatokról, mármint magukon a szolgálatokon kívül. Az évforduló alkalmából Szoldatov blogján, az agentura.ru-n közöltek is egy kesernyés rezümét, ezt mutatnám be most. Akkor lássuk, hogyan látják ők ez a mögöttünk álló egy évet.
Mit tört össze Putyin Oroszországban egy év háború alatt?
Putyin háborúja csak az első évben nemcsak az ország történelmi identitását rombolta le, hanem gyakorlatilag tönkreteszi Oroszország jövőjét is. És Putyin nem akarja ezt befejezni.
A háború első áldozata az orosz hadsereg hírneve volt. A taktikai zászlóaljcsoportok, a megreformált hadsereg központi elemei egyáltalán nem bizonyultak olyan hatékonynak, mint azt a szakértők gondolták. Az Ukrajna kritikus infrastruktúrája elleni pusztító kibertámadás, amelytől tartottak, szintén nem történt meg. Utólag visszatekintve a Krím 2014-es gyors annektálása, vagy az orosz hadsereg sikere a szíriai lázadók elleni harcban nem garantálta a győzelmet egy jól kiképzett és motivált, hazáját védő hadsereg felett.
A pocsék tervezés, a rosszul kiképzett katonaság és a gyakran régi felszerelés azonban nem jelenti azt, hogy az orosz hadsereget teljesen legyőzték. Számos külföldi szakértő megállapított már 2022 tavaszán, hogy az orosz hadsereg gyakran rossz állapotban lép be a háborúba, majd fokozatosan tanul a hibáiból.
Amit az ukrajnai háború lerombolt, az az az erkölcsi alap, amelyen az orosz hadsereg, és előtte a szovjet hadsereg a legjobb esetben is több mint hetven évig kitartott. A háború lerombolta a Nagy Honvédő Háború örökségét – a szovjet nép hősiességét és áldozatvállalását, amelyet minden nyugati ország elismert. A hadsereg afganisztáni, csecsenföldi és szíriai kegyetlenkedései ellenére, amikor a Győzelem Napjának megünneplésére került sor, a nyugati országok moszkvai katonai attaséi mindig tósztot mondtak a háború alatti katonai együttműködésre, a Szovjetunió áldozatvállalására és a Vörös Hadsereg hősiességére.
Most minden megváltozott: a haza védelmezőinek hadserege a megszállók hadseregévé vált. A Kreml azzal indokolta az inváziót, hogy Ukrajnát nácik uralták, a háború emlékére spekulálva. Ez olyan elképesztő hazugság volt, hogy a széles körű felháborodás a szovjet hadsereg második világháború alatti felszabadító szerepének egészének felülvizsgálatához vezetett. És amikor Ukrajnában elkezdték lerombolni a szovjet tábornokok emlékműveit, ez Oroszországon kívül senki más részéről nem váltott ki felháborodást.
A háború az orosz hadseregen belül is teljes félreértéshez vezetett azzal kapcsolatban, hogy kik is ők most, és miért is harcolnak. A szovjet és orosz tiszteket évtizedeken át arra tanították, hogy a hadseregnek a külső agresszió ellen kell megvédenie az országot (az afganisztáni háborút csak egy kis eltévelyedésnek tekintették). Mostanra lehetetlenné vált annak tagadása, hogy a hadsereg agresszív és invazív háborút folytat. Ezt a kudarcot érzékelve a hadsereg az egyházhoz fordult, amely most a harcban mártíromságot zeng anélkül, hogy részletekbe bocsátkozna. Ez távol áll a 21. század hivatásos hadseregeitől.
A háború nemcsak az orosz hadsereget és annak történelmét veszélyeztette, hanem az Oroszország jövőjével kapcsolatos reményeket is szertefoszlatta.
A Kreml tisztviselői évekig úgy vélték, hogy a modern technológia segíthet ott, ahol az ország korrupt bürokráciája hatástalan volt. A hatóságok hatalmas összegeket fektettek a gazdaság és az államigazgatás digitalizálásába, beleértve az elektronikus megfigyelési programokat is. Még a komoly nyugati technológiai szankciók is képtelennek bizonyultak arra, hogy megzavarják az orosz IT-ipart az első évben. Ahol azonban a szankciók kudarcot vallottak, ott az orosz kormány sikerrel járt. Tavaly a Kreml a teljes ellenőrzésre való törekvése során sarokba szorította a legsikeresebb IT-óriásokat, például a Yandexet, és ennek eredményeként sok tehetséges mérnök hagyta el az országot, valószínűleg örökre. Még több informatikus távozott ősszel, amikor bejelentették a mozgósítást.
A háború teljesen elszigetelte az orosz oktatási rendszert a Nyugattól. Az orosz diákok és oktatók számára a legtöbb csereprogram megszűnt, az európai és amerikai professzorok és kutatók nem jönnek az országba, és az orosz diákokat már nem látják szívesen az európai egyetemeken. Oroszország kilépett a bolognai oktatási rendszerből, és megkezdte a régi posztszovjet rendszerhez való visszatérést, elzárkózva a nyugati egyetemektől, miközben fenntartotta kapcsolatait a mongóliai, kínai, közép-ázsiai és afrikai egyetemekkel.
A két évig tartó „covidális” elszigeteltséget figyelembe véve ez azt jelenti, hogy 2024-re Oroszországban egy egész generációnyi olyan fiatal szakember lesz, aki soha nem tanult külföldön, és soha nem látott egyetlen nyugati professzort sem. És ezeknek a diákoknak a többsége nem fog kárpótlást kapni az elszalasztott lehetőségekért.
Az oroszok számára az EU-ba szóló turistavízumok betiltása hatalmas fordulatot okozott – Európától Ázsiáig. Mindig is volt egy rés a turistaútvonalak választékában a tartományok és a nagyvárosok között. A moszkvaiak és a szentpéterváriak Európába vágytak, olasz és osztrák üdülőhelyeket fedeztek fel, míg az orosz tartományok inkább keletre – Törökországba, Thaiföldre, Egyiptomba, Balira és az Egyesült Arab Emírségekbe – mentek.
Ma, amikor az Európába vezető utat a vízumhiány és a magas jegyárak szinte teljesen lehetetlenné teszik, a társadalom fejlettebb része, vagy ami megmaradt belőle, kénytelen változtatni megszokott életmódján és kelet felé fordulni, többek között a kultúrában is, lejjebb engedve a lécet és átvéve a régiók fogyasztói szokásait. Amikor már nem lehet friss hollywoodi filmeket nézni, a koreai sorozatok válnak egyre népszerűbbé, ahogyan a koreai kozmetikumok is felváltják a népszerű francia márkákat.
A kisvárosokban élő oroszok többségét ez talán nem szomorítja el túlzottan, mert nem gyakran utazott Rómába vagy Párizsba, de a nagyvárosok, például Moszkva és Szentpétervár középosztálya dühös és visszahúzódó. Ugyanakkor az oligarchák, bankárok és üzletemberek, akik megpróbálnak alkalmazkodni a nyugati szankciók új valóságához, Dubajt választották szabadidős és üzleti célokra. Sokan átutalták pénzüket az Egyesült Arab Emírségek bankjaiba, tartózkodási engedélyt szereztek családjuk számára, és most ingáznak a két ország között. Őket követték az orosz popsztárok és stand-up komikusok, akik most már rendszeresen fellépnek Dubajban.
Az Oroszországba látogató turisták száma tavaly huszonötödére csökkent 2019-hez, a koronavírus-járvány előtti évhez képest: 4,9 millióról 200 ezerre esett vissza (és ezeknek a turistáknak a többsége Kínából érkezett).
Putyin háborúja csak az első évben nemcsak az ország történelmi identitását rombolta le, hanem gyakorlatilag Oroszország jövőjét is tönkreteszi. És Putyin nem akarja ezt befejezni.
Most csak annyi hiányzik – ezt én mondom, nem Szoldatovék – hogy az orosz himnuszt is hivatalosan megváltoztassák valamelyik Sex Pistols-számra, és hivatalosan is az lehetne az ország jelmondata, hogy „No future”, vagy inkább „Нет будущего”, „Nincs jövő”.
Mert tényleg nincs is. Ennyi fért a mai második részbe, holnap folytatom a munkát.
Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak!