Bártfai Imre: A Nyugat-Kelet dilemma

A magyar politika visszatérő dilemmája és oldalak közötti vitája a Nyugat és Kelet között történő állítólagos választás kérdése. („Kompország”-mondta Ady, ugyebár.)

Ma a baloldal a Nyugat, azaz leginkább az Európai Unió és az USA által vezetett világrend elszánt híve, a jobboldal pedig alternatívákat, külön utakat keres, és azt állítja, a nemzet felemelkedésének útja a kettő közötti egyensúlyozás vagy egyenesen a Kelet felé fordulás. Azaz Bizánc és nem Róma, és a „Bizánc” ebben a képletben leginkább Moszkva, Peking, és Ankara, vagy ezek valamilyen szellemi amalgámja.

A Nyugat és a Kelet valójában fejlődési modellek és nem szövetségi rendszerek.

Nem arról van szó, hogy a Nyugat csupa tökéletesen demokratikus, történelmi bűnnel nem rendelkező, harmonikus fejlődésű országot jelent, szemben egy despotikus, vad Kelettel, ahol minden ország rovott múltú diktatúra és teokrácia.

Egy ilyen sémát nagyon könnyű lenne megcáfolni, a viktoriánus imperializmusra, a nácizmusra vagy a korai amerikai gyarmatosításra mutatva. Az, hogy Magyarországon ezt az általam karikírozva “antantizmusnak” nevezett világnézetet képviselik egyesek és ez el is terjedt, nem teszi igazabbá. A különbség a fejlődési modellek tartalma és nem az egyes országok történelmi tettei között van. Tehát nem arról van szó, hogy Nagy-Britannia történelme az áldás és a béke földi munkálkodása, míg Oroszországé a végső sötétség manifesztációja.

A Nyugat és a Kelet közötti különbség lényegében a liberális demokráciák és a fél- és egészen periférikus lényegében nem demokratikus berendezkedésű országok különbsége.

Ilyen értelemben Japán a Nyugat része, de a Japánnál jóval nyugatabbra fekvő Belorusszia vagy Oroszország nem.

A nyugati elv két tradíciót egyesít magában: a szabad, önszervezett közösség és a szabad egyén tradícióit. Az első, magát megszervező közösség ideája, az ókori Hellász és Róma műve, a demokrácia mint népuralom, a rétegelt államszervezet, a racionális jogrendszer elemeit foglalja magában.

A második, a szabad egyén a kereszténység és a modern individualista szabadpiaci társadalom műve. Locke szerint a szabadság a magunk által választott vezetők és a mi általunk elfogadott törvények iránti engedelmesség: a Nyugat tradíciója a szabad egyén és a szervezett állam közötti összhang keresése.

Az ókoriak találták ki a demokrácia és a racionális jog ideáit, a modernek pedig az egyén fogalmát tették hozzá.

Ez az, ami Keleten nem szilárdult meg, legalábbis a Nyugati berendezkedést elutasító, teljesen külön utas Keleten.

Ott az államszervezet elsősorban hatalom, amely jogot formál arra, hogy az egyéneket a saját céljai szolgálatába állítsa. A Kelet nem ismeri a szabad egyén fogalmát: az egyén vagy a vallási közösség vagy az állam hatalma alá rendelődik. Paradox módon Orbán Viktor (vagy szövegírója) fogalmazta ezt meg a legfrappánsabban:

A keleti politika nem tűri az önállóságot, nem tűri a függetlenséget, és nem tűri a szabadságot…A hatalomtól függő élet láncába zár.” 1

Ezzel szemben a nyugati ember az ókortól kezdve küzd saját egyéni- és csoportjogaiért és törvényes szentesítést követel ezeknek: ezt láthatjuk a patríciusok és plebejusok harcában, középkori jobbágyság megszűnésében és a polgárság felemelkedésében, a munkásmozgalomban, de egyúttal a szociális küzdelmek mellett az egyéni jogok fejlődésében is, amit az alkotmányok, a jogrendszer demokrácia kifejlődése mutatnak. (pl. habeas corpus)

Egyesek régebbi német történészek (H. J. Schoeps) szerint vannak sorsdöntő döntések és pillanatok: Ilyennek tarthatjuk Magyarország betagozódását a nyugat-római keresztény rendbe a Német-római birodalmon keresztül. Ez ismétlődött meg történelmünk során többször is: ilyen volt István győzelme Koppány felett, vagy mikor IV Béla király elutasította a Batu kánnak történő meghódolást (és erre utódai sem kényszerültek) amikor Magyarország vállalta a végzetes kimenetelű küzdelmet az oszmán birodalommal, és legvégül 1956-ban és 1989-ben.

Magyarország tragikummal teljes történelme miatt a magyar elitek gyakran felvetették, hogy legalább időlegesen a Kelethez kell csatlakozni, például az erdélyi törökös urak, akiket 1594-ben lemészároltatott Báthory Zsigmond fejedelem. Thököly Imre, a leghíresebb e keletes vezetők között szintén egy kártékony szerepre, az akkor egyik legfontosabb nyugati központ, Bécs elleni támadásra kényszerült és végül teljes vereséget szenvedett.

A Nyugat hatalma mindig elég erős volt, hogy Magyarországot magához rántsa, nem mellékesen pedig maga Magyarország politikaformáló többsége is mindig a Nyugat által fémjelzett ideálokat választotta: nem lett muszlimmá, tatárrá, szovjetté. A hintapolitika Nyugat és Kelet között hosszú távon nem lehetett sikeres. A huszadik században úgy tűnt, Németország egy alternatív Nyugatot, egyfajta „Középvilágot” jelenthet a francia-angolszász atlantista Nyugathoz képest, ám mára Németország nem önálló birodalom, hanem a Nyugat része és ezzel a nyugati fejlődési tendenciák egysége beigazolódott.

Manapság, épp úgy, mint az 1920-as, 30-as években tapasztalható egy bizonytalanság a Nyugat jövőjét illetően. Szellemi és szervezeti alapjai inognak, ideáljait romboló és kártékony cinizmus támadja, a kormányzatok messzebb kerültek a szabadság ideáljaitól, és növekednek a társadalmi különbségek. Mindezek a Nyugat pusztulásához vezethetnek, de ez a veszély már egyszer létrejött és elhárult Hitler és Mussolini korában. Úgyszintén, a Nyugatot teljesen a kapitalizmussal azonosító szovjet rendszer is vereséget szenvedett 1989-ben. A Nyugat berendezkedésének, szellemi, gazdasági alapjainak ma nincs jelentős alternatívája Keleten. Legalábbis olyan, amelyhez a magyar nép többsége szívesen csatlakozna.

Mindannyian látjuk, hogy a Nyugat nem mentes a véleménydiktatúrától, radikális csoportok hőzöngésétől és adott esetben demokrácia-ellenes tendenciáktól, és fel lehet vetni, hogy elég szilárdak-e még a Nyugat morális és szellemi alapjai vagy a különböző szélsőségek, a posztmodern szétesés már megették azokat. Ezzel együtt a Nyugat mint fejlődési modell lényegében egyeduralkodó. Mellé lehet tenni, lehet hígítani, festegetni, de nincs olyan alternatívája, mint amilyen az oszmán birodalom, vagy előtte az Aranyhorda volt a nyugati, keresztény rendi alapú királyságoknak. Az iráni teokrácia vagy az észak-koreai dzsucse nem jelenthetnek valódi alternatívát.

A legtöbb „keleti” ország részben maga is adoptálta a Nyugat vívmányait: legalább részben vagy kontrollált formában fenntartanak egyfajta demokráciát, és a kapitalista berendezkedést is. A Nyugatot teljesen megtagadó országok zsákutcában léteznek, és megvannak a saját – jóllehet a Nyugatétól különböző – problémáik. Oroszország kulturálisan maga is részben a Nyugat része, jóllehet elsősorban nem politikai, hanem civil kultúráját tekintve. Magyarország geopolitikai adottságai miatt is, ha lenne e fejlődési modellnek valami alternatívája, akkor sem távolodhatna könnyedén el a Nyugattól: történelmi nemzeti létünknek ez az eleme, amit a különböző országokkal való ilyen-olyan, hol hűvös-ellenséges, hol barátságos kapcsolatunk sem írhat felül. Bármi is történt Trianonban, emiatt egy fejlődési modellt nem hagyhatunk el, főleg ha történelmünk alapvető része.


IV Béla seregeinek már a tatárjárás alatt ki kellett verniük az osztrák behatolókat, magát a királyt (aki német anyanyelvű volt maga is) rokona, Frigyes teljesen kifosztotta, ám a király soha nem fordult szembe a Nyugattal. (Bár kétségbeesetten megfenyegette már ő is, hogy ha nem kap segítséget „akaratunk ellenére ugyan, de megegyezünk a tatárokkal2.)

Úgy hiszem, ezzel nem csupán István király döntését tartotta tiszteletben, hanem tudatában volt az egyedüli célnak és a sorsnak, amelyeket jó lelkiismerettel kitűzhetett népének. A Nyugattól mint fejlődési formától való teljes elszakadás tragédia lenne: a magyar politikai nemzet több mint ezer éves akaratának és sors-döntéseinek könnyelmű, céltalan és végül majd tragikus felülírása.

1 https://propeller.hu/itthon/2872930-itt-van-orban-legnagyobb-palfordulasa

2 IV Béla levele IV. Ince pápának /1250 november 11, in: A tatárjárás emlékezete, 437-442 o.

Az írás szerzője lapunk külső munkatársa, az illusztráció a Midjourney mesterséges intelligencája segítségével készült.