Gaál Péter: Való világ

Nos, elég tömören – már amennyire tőlem telik, és az időmből futja – és nagyon vázlatosan, mert már unom. Önök is unják, ezért nem nyálazzuk át Ádámtól és Évától az egész történelmet, csak egy kicsi szakaszát, azt is éppen hogy. Nem Önök miatt, hanem vannak más kedves Olvasók is, pont tegnap tiltottam le egyet.

Hogy miért? Mindig ugyanazért: lehet velem nem egyetérteni, ezt egyébként jobban is értékelem, mert gondolkodásra utal, de nem lehet sértegetni. Lehet valamit nem érteni, lehet valakinek más a véleménye, de nem lehet személyeskedni. A konkrét eset most az új divat volt, a mesterséges intelligenciával való chat, és a hasraesés, hogy az milyen okos. Nem is okos, hanem mindent tud. Nem, drága Olvasó. Nem tud mindent. Annyit tud, mint egy gép, az ő dimenziójában, azaz semmit. Adatokat összegányolva, de abból, amit Platón, Bodhidharma, Eckhart mester, al-Halládzs, Avilai Nagy Szent Teréz, Taub Izsák, Tolsztoj, Wittgenstein, és sorolhatnám, egy kukkot sem. A lényegből egy kukkot sem, és ez seperc alatt ki is derül, ha olyan kérdéseket tesznek fel neki, mint például „Mi a tudat?”. Tényleg, mi a tudat, kérdezte erre fel a technikumi végzettségű (nem akarom ezzel lenyomni, lehetne autodidakta zseni is, de nem az) posztoló. Megpróbáltam tőlem telhető szabatossággal válaszolni – egy individuális funkció, actus purus, purusa, ami önmagában nincs sehol, mert nem egy entitás, ami mindent úgy generál, hogy minden őt is generálja, etc. etc. –, amire ajánlott nekem egy magyar szektát, hogy majd azok megmondják a tutit, és amikor megpróbáltam kitérni, hogy nekem a saját belátásomra van szükségem, nem gurukra, leostobázott, én pedig tiltottam. Azért írtam csak le mindezt, hogy megértsék, miért van egyre kevesebb kedvem ugyanazokat a verdikteket újra és újra eldarálni. Mert még ha átgondolt ellenverdiktekkel találkoznék, de nem, általában csak mantrákkal és közhelyekkel találkozom. Majd a felejtéssel, azzal a puha felejtéssel, mely csöppet se fáj, ahogy Másik János és Cseh Tamás megénekelték.

Szegény TGM, most, hogy meghalt, milyen nemzeti konszenzus alakult ki körülötte, Bayertől az őt kiutáló liberálisokig. Csak ki kellett szállnia a játékból, mint egykor Petőfinek. Még Orbán is röffentett egy illedelmeset, talán eszébe jutott, hogy kinek a tiszteletére adta egyetlen fiának a Gáspár nevet. Rég volt, szép volt, tán igaz sem volt. Ha Gáspár ma születne, lehetne például Miklós. Vagy Donald. Végülis helyes kacsa volt.

Tehát a verdiktek. Az én verdiktjeim, senkinek nem kell szívgörcsöt kapni tőlük. Látom, ahogy látom.

A történelemben elsősorban és mindenekelőtt szellemi korok dominálnak. Nem termelési módok, társadalmi kísérletek, gazdasági rendszerek, hanem szellemi minőségek, melyek mindenkire érvényesek, Pápua Új-Guineától Alaszkáig, Tűzföldtől Jakutföldig. Nem azért érvényesek, mert valami természetfölötti erre kényszeríti őket (pedig de), hanem azért, mert ebbe születtek bele. Egyik korszak követi a másikat, és mindre egyformán érvényes Louis Antoine Marie Joseph Dollo evolucionista száz évvel ezelőtti megállapítása, hogy „egy faj nem térhet vissza korábbi állapotába”. Ami például ma itt Magyarországon (is) folyik, arról a „hamis idő, hamis hely, hamis anyagok” állapítható meg. Ezek együtt a giccs ismérvei. A magyar politikusok ugyanannak a kornak a gyermekei, mint az orosz vagy az amerikai politikusok, sőt az irániak is, az észak-koreaiak is, már ami a vágyaikat és mondjuk Kim Dzsongunt illetően az életvitelüket jellemzi, nem a lózungjaikat. A magyar úgynevezett jobboldal is ugyanazokon a dolgokon „háborodik fel”, ha érdeke úgy diktálja, mint a nyugati kurzus, ugyanúgy túltolva. Ugyanaz a nihil, ugyanaz a szellemi értékelhetetlenség, illetve értékelhetőség, nem a lehető legmélyebbre, de már közel hozzá. A tehetségtelenség kultusza.

Pont ezzel kezdődött.

A „demokrácia” pont ezért találtatott fel. A politikai szabad verseny. Nem a kapitalizmus, mert azt nem találta fel senki, csak következett az előzőekből. Divat mindkét oldalon szidalmazni, csak nem érdemes: azok közé a dolgok közé tartozik, amelyekre annyit lehet csak mondani, hogy „ezek így működnek”. Vagy „ez így működik”. Vannak anomáliái, vannak előnyei. Nem fontos. Nem ez a fontos. Az a fontos, hogy ami kontroll alatt tarthatná, az nincs. Mindazok az összetevők, amelyekből a kapitalizmus áll, messze nem újkeletűek. Már a rómaiak előtt is jelen voltak a világban. Később pláne. Egy firenzei vagy velencei kereskedő semmivel se volt kevésbé kapitalista, mint egy Rockefeller vagy Rothschild. Egy középkori manufaktúrában se zsákmányolták ki kevésbé a munkásokat, mint az ipari forradalom Angliájában. De maradjunk csak a házunk tájékán és a történelmi közelmúltban. Ferenc József vagy Horthy alatt is voltak nagyon gazdag emberek. Naplopók is, burzsoák is. De az akkori burzsoák zömükben nem voltak naplopók, ahogy az akkori földesurak se voltak a császár vagy Horthy strómanjai. Nem pénzhez és csak pénzhez akartak jutni, hanem úgy akartak pénzhez jutni, hogy beforgattak működő vállalkozásokba. Másképpen: hozzáadott értéket teremtettek, ami a piacképesség alapja.

Más volt a szellem. Még ebben a szellemtelenségben is.

Demokráciára nem azért van szükség, mert az valami nagyon humánus cucc, hanem azért, mert olyanoknak is lehetőséget ad, akiknek egyébként nem volna lehetőségük kiugrani. Ez lehet(ne) jó is, de végül mégsem az, mert lefelé nivellál. A szellemet tekintve nivellál lefelé: egy bestseller-író összehasonlíthatatlanul nagyobb ismertségnek és respektnek örvend, a velejárókkal, mint egy minőségi szépíró. Utóbbi csak akkor, ha a mindenkori politikai kurzusba beleillik az életműve. Csak két példát mondok erre: Winston Churchill és Kertész Imre irodalmi Nobel-díja. Nem fogom kielemezni most a demokráciát, már megtettem, minek. Még idézőjelbe sem teszem, ahová való. Elműködget, még egy darabig, mert a kornak megfelel. De az összes diktatúra, fasisztától a szocialistáig, szocialistától az orbáni-putyini diktatúrákig mind a felvilágosodásnak nevezett valami édes gyermeke. Így vagy úgy. Az oroszországi forradalomnak nyugati szempontból két hozadéka volt: a cári rendszer megdöntése (ez 1917 februárjában megvalósult), és a bolsevik diktatúra létrejötte. Az első kívánatos volt, a második kifejezetten nem. Hetvenegynéhány évet kellett várni a revízióra. Aztán pedig… Mind Orbán, mind Putyin, mind az összes kollégáik ugyanúgy koruk édes gyermekei, mint a legliberálisabb és legdemokratább nyugati politikusok. Vagy mint akiket parkolópályára, esetleg börtönbe küldtek. Mint Navalnij. Mint akiket megtámadtak. Mint Zelenszkij. Annyi a különbség, hogy ők önzőbbek. És mivel önzőbbek, egy centralizált vezetést építettek maguk köré, magukkal a centrumban, ez pedig az emberi természetnél fogva helyzeti előnnyel indul bármely demokráciával szemben. Az embernek NEM a demokrácia a természetes társadalmi közege. Nem is lesz soha az. Nem fejlődik oda tudatilag. Az ember természetes társadalma nem sokban különbözik a páviánokétól. Mi van a páviáncsapat élén? Minisztertanács? Francokat.

Basa.

És a fasiszta-náci kurzusok? Azoknál kontraszelektívebb, korruptabb valamit nehéz találni. Ideológiájukat tekintve vegytiszta giccsek, előbbi nevétől kezdve utóbbi végzetéig, a Götterdämmerungig. A szakrális hadoválás mögött a nagyon is világi, gonosz bírvágy volt az úr. Hogy csak egy emblematikus nevet említsek: Hermann Göring.

Mivel pedig szakrális szellemi berendezkedésről legfeljebb a következő kalpában (világkorszakban) lehet szó, és mivel „ez így működik”, marad a diktatúra kontra demokrácia. Mindkettő, lévén egy platformon, ugyanolyan szellemtelen, ugyanolyan attitűdökkel, ugyanolyan megerőszakolásokkal, lásd a már egyáltalán nem természetes nyugati boszorkányüldözéseket és erőltetett emancipációt, amelynek a hozadéka nem azonos megbecsülés, hanem kontraemancipáció révén ugyanolyan egyenlőtlenség lesz, mint ami ellen létrejött, csak fordítva. De ezek csak mellékszálak, divatos szóval gumicsontok. A lényeg a tehetségtelenek uralma. A sok hiéna előbb-utóbb el fogja üldözni a diktátorokat, a jól üzemelő diktatúrájukkal, jön a zavaros demokrácia, körülbelül ugyanazokkal az anomáliákkal, ugyanolyan politikai megfelelni kényszerítésekkel, az egyetlen különbség az egyetlen centrum helyetti sok centrum lesz, ennek megfelelő huzakodással. És aztán megint a diktatúra, mert megunják, majd azt unják meg, és így tovább, szépen lefelé, a való világba.

Pardon, Való Világba.

Azért egy kis lélegzetvétel lesz közben. Ez kellene most nekem, a többi nem érdekel. Mondhatok, amit akarok, és még élek. Szakállam sincs, hála Istennek, szegény néhai TGM pedig odaátról tépkedi már a magáét, olvasva a róla szóló nekrológokat.