Szele Tamás: Putyin az elefántcsonttoronyban

A mai második részben egyetlen témát járunk körül: azt, hogy miért nem áll szóba Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz elnök senkivel. Hej, galambocskáim, nem volt ez mindig így, évente kétszer is leereszkedett mindenféle emberekhez (több alkalommal azért nem), egyszer télen, decemberben, az volt a monstre éves sajtótájékoztatója, egyszer nyáron, amikor „a nép” kérdezhetett tőle.

Azt hívták „Közvetlen vonalnak” és nem tehetek róla, egy régi szovjet vicc jut eszembe erről az „irányított spontaneitásáról”:

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – viccelődik Brezsnyev elvtárs.

– Jól vagyunk, jól vagyunk! – viccelődnek a kolhozparasztok.




Ahogy a sajtótájékoztatóra sem hívtak meg akárkit és ahogy annak a kérdéseit is előre odaadták az újságíróknak (nem, nem azt kérték, hogy küldjék be a kérdéseiket: megírták nekik előre!), úgy a „Közvetlen vonal” is annyira volt spontán, hogy egy régebbi forrás szerint 2016-ban még főpróbát is tartottak belőle. Erről is eszembe jut egy történet: öreg filmproducer barátom mesélte, aki a rendszerváltás előtt Németországban élt és dolgozott, hogy még a nyolcvanas években felkérést kapott egy szentpétervári munkáscsalád mindennapi életének bemutatására egy dokumentumfilm keretein belül. Érdekfeszítő lett volna, ha az igazi életüket le lehetett volna forgatni, de hát tudta az én barátom, hogy arról szó sem lehet, mondta is, hogy nincs értelme a vállalkozásnak. A megbízók mégis erőltették, muszáj volt elkezdeni: elmentek Pétervárra, megismerkedtek a (számukra gondosan kiválasztott) munkáscsaláddal, valószínűleg még az óvodás kislányuk is minimum alezredes lehetett, náluk vacsoráztak és szokás szerint ott hagyták nekik írásban a forgatás során elhangzó kérdéseket. Másnap cseng a telefon a szállodájukban:

– Tovaris progyuszer, baj van a kérdésekkel!

– Tovaris Munkás Munkásovics, mi a baj? Ha valamelyik nem tetszik, kihagyjuk!

– Nem, az a baj, hogy csak a kérdéseket hagyta itt, a válaszokat elfelejtette, honnan tudjuk, mit feleljünk?

A német forgatócsoport még aznap hazautazott, a film terve kútba esett. Szóval, a „Közvetlen vonal” is ilyesféle dolog volt, hivatalosan bárki felhívhatta az elnököt, hogy válaszoljon a kérdésére, a valóságban az hívta, akinek ez volt a feladata.

Hanem idén se „Közvetlen vonal”, se decemberi sajtótájékoztató. Nem, mintha olyan nagyon hiányozna, van akkora veszteség, mint amikor a magyar sajtómunkást kitiltják a kormányinfóról, abba sem halt még bele senki, hogy nem hazudtak a szemébe. De mégis: miért? Miért nem áll szóba Putyin senkivel? A Vazsnoje Isztorii megpróbált utána járni. Megkérdezte a nagy sajtótájékoztatókon részt vevő politikai újságírókat, hogy Putyin miért nem ég a vágytól, hogy idén beszéljen a „néppel” és az újságírókkal.

Peter Kozlov, a The Moscow Times politikai újságírója és tudósítója szerint, aki öt alkalommal vett részt Putyin sajtótájékoztatóin, az ilyen eseményeket azért szervezik, hogy

az elnök törzsszavazóinak kedvében járjanak, hogy az ő elvárásaikat megtestesítse ebben az újév előtti képben. Az újév előtti sajtótájékoztató jó alkalom egyrészt arra, hogy gratuláljunk, hogy szép szavakat mondjunk az embereknek, másrészt pedig arra, hogy emlékeztessük, milyen sikeres és eredményes évet zárt Putyin és Oroszország. Többnyire pozitív dolgokat mondott, amelyeknek nem mindig volt köze a valósághoz; az újságírók gyakran találtak ellentmondásokat a válaszaiban.”




Farida Rusztamova politikai újságíró, a Faridaily projekt szerzője szerint az újságírókkal való kommunikáció mindig is „kényszerű szükségszerűség” volt Putyin és PR-emberei számára.

Időről időre szükség volt a kommunikációra a demokratikus intézmények látszatának fenntartása érdekében. De ez az esemény sokkal masszívabb: rengeteg embert kell összegyűjteni, sorba kell állítani – ez egy olyan látványosság, amely erőforrásokat igényel. Minél több ember, annál több veszélyforrás. A normális újságírás szempontjából ennek az eseménynek is megszűnt az értelme.”

Kozlov felvetette, hogy az elnöki adminisztráció még a háború elején azt remélhette, hogy az év végén „ünnepélyes hangnemben” sajtótájékoztatót tarthat, ahogyan azt 2014-ben a Krím elcsatolása után tette. „De a dolgok nem a terv szerint alakultak: Putyin számára lehetetlen lett volna úgy megtartani az eseményt, hogy ne vegye észre az Ukrajnában zajló szörnyű eseményeket és azt, hogy ez a háború milyen hatással van az oroszokra”.

Annak ellenére, hogy Putyin sajtótájékoztatója „95%-ban megrendezett” volt, Kozlov úgy véli, hogy lehetetlen teljesen elkerülni a kényelmetlen kérdéseket, még akkor is, ha csak kormánypárti újságírók akkreditáltak rá.

Ha a sajtótájékoztató nem érinti a legfontosabb kérdéseket, akkor az ostobaságnak, valamiféle indokolatlan, értelmetlen eseménynek fog tűnni” – mondta Kozlov. – Elég idő telt el azóta, hogy az orosz csapatok kivonultak Herszonból, de Putyin még csak hozzá sem nyúlt a témához. Most sok negatív hír érkezik, ha a konferencián elhallgatod, a ki nem mondott problémák kritikus tömege túlsúlyba kerül, és egy ilyen sajtótájékoztató csak árt a hírnévnek.”




Ha a sajtótájékoztatóra idén mégis sor kerül, Kozlov szerint a résztvevők listáját „megtisztítják”:

Előfordulhat, hogy az úgynevezett haditudósítók, milbloggerek, voenkorok nagy számban képviseltetik magukat. Nem lesz olyan „szabadság”, mint korábban. Korábban nem volt ilyen, de most egy teljesen más formátumot várok. Az is elképzelhető, hogy Putyin újságírókkal tartott találkozójának formátumát meg fogják változtatni, például úgy, hogy a találkozót a Kreml-barát kiadványok főszerkesztőivel, „az orosz újságírás masztodonjaival” kell megtartani, akik megfelelően tudják csomagolni a kérdéseiket.”

Míg a sajtótájékoztatóról nem lehet tudni, az elnök megrendezett találkozókat tart – például anyák napja alkalmából találkozót a katonák édesanyjaival. „Ez fontos része a nyilvános imázsának, hogy megmutassa, hogy kapcsolatban marad a valósággal” – mondta Rusztamova. – Talán a PR-csapata úgy gondolta, hogy nem szükséges újabb nagy eseményt, például „közvetlen vonalat” vagy sajtótájékoztatót tartani, hanem könnyebb kisebbeket rendezni időnként. Minél kevesebb a résztvevő, annál könnyebb mindent ellenőrizni.


Petr Kozlov megerősíti, hogy az ilyen találkozók a nép állítólagos képviselőivel Putyin eszközei arra, hogy valamit közöljön a nyilvánossággal. Úgy véli, hogy az „egyszerű emberek” nem valószínű, hogy megkapják azt az információt, hogy a Putyinnal való találkozón az anyák között bürokraták és kormánypárti aktivisták is voltak. „Kevés olyan hétköznapi ember van, aki szerint az esemény mesterséges” – mondja Kozlov. – Putyin átadta üzenetét a választóknak. És, mint folytatta:

De képzeljük el, hogyan zajlik egy ilyen találkozó, ha meghívták volna azoknak a hozzátartozóit, akik most pincebörtönökben ülnek, mert nem voltak hajlandók harcolni egy gyalogsági ásóval a jól felszerelt ukránok ellen?”

Igen, kínos jelenet lett volna, meg kell hagyni. Hát, galambocskáim, nincs más hátra, bele kell nyugodnunk: a cár atyuska bezárkózott a hagymakupolás elefántcsonttornyába. Ő már az életben nem beszél emberekkel, maximum üzen nekik vagy parancsol. Na nem, mintha hiányozna az a drága, csilingelő hangja, amin akkorákat bír hazudni. Vagy a társasága, az az angyali kedélye, finom modora…

Olyan sajtótájékoztató, olyan találkozó marad el, ami igazából senkinek sem fog hiányozni. Se kicsit, se nagyon.

Eddig tartott a mai második rész, holnap folytatódik a krónika.

Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak!