Gaál Péter: Fehér lovon szőke herceg

Egy, ma már hetvenéves barátom mondta bő tíz esztendeje – akkor volt ugye, hatvan –, hogy mindig meglepődik, amikor tükörbe néz, és meglátja az ősz szakállas bácsit, amikor egy hollófekete hajú-szakállú, délceg fiatalembert várt.

Rendben van, ezt meg lehet érteni. Az ember elvégre leginkább a tükörben találkozik önmaga képmásával, abba meg, férfiú lévén, nem néz oly sűrűn, pláne, ha szakállas és borotválkoznia sem kell naponta. A szaglószerve pedig elfárad egy idő után.

Hogy jön ide a szaglószerv?

Úgy, hogy az ugyanúgy érzékelésre szolgál, mint a szem. Ha pedig az orr el tud fáradni, a szem is biztosan el tud.

El is tud. Ergo még ha az ősz szakállú bácsi néz is vissza ránk, egy idő után őt is meg lehet szokni. Semlegessé válik, mint a szobánk berendezése. Üres vászonná. Innét csak egy kis lépés a projekció, a belső kép rávetítése. És akkor, voilá, előállt az ébenfekete hajú dalia.

Ne türelmetlenkedjenek, mindjárt megtudják, miért hablatyolok itt összevissza.

Önök, akiknek nem lelki támasza az a zagyvaságözön, amit az Önök szavazata érdekében a mai magyar kormánypropaganda (meg az előző, meg a következő, legfeljebb más donorral, azaz képadóval) a jelenlegi Vezérről a jelenlegi vezér képére projektál, egyedül azt tartva szem előtt, amit (akit) Önök látni akarnak, valószínűleg mindig meglepődnek, amikor orbánista (erdoganista, putyinista, etc.) kommentekkel találkoznak. Véleményekkel? Nem, ezek nem vélemények. Semmiféle ráció nincs bennük, viszont annál több emóció. Vélemény az, hogy meggondoltam, megfontoltam, és erre jutottam. Sem az ösztön, sem a projekció nem vélemény. Más a közlés alanya. Nem a mondatbéli, hanem az, aki a mondatot mondja. A beszélőről (íróról) szól.

Rejtett.

Ezt persze senki sem kerülheti ki teljesen. Én sem, Önök sem.

De törekedhet rá.

A törekvő – nem sütöm el a régi poént, hogy „mindenki magából indul ki”, mert ez nem is poén, hanem evidencia – hajlamos fentieket elfelejteni. Aztán nem érti, hogy hogy lehet ezt a lompos, elhízott, zsebredugott kezű, faragatlan, érzéketlen, hitetlen, cinikus, erőszakos lumpenproletárt megmentőnek, hazafinak, a hit lovagjának, Európa vezető politikusának, etc. tartani? Holott – erre a nyakamat teszem – még saját nemzetközi brancsának a tagjai se tartják annak. Hogy mit mondanak, az persze más. Mindig azt, amit a pillanatnyi helyzet és vélt érdekük diktál nekik. A politikában – ritka kevés kivétellel, ilyen volt például Hitler egyoldalú szimpátiája az Anschluss támogatásáért, vagyis az ezzel kapcsolatos korábbi álláspontja revideálásáért Mussolini felé – a pragmatizmus mindig felülír mindent, még a csodálatot is. (Ismét Hitlerre gondoljanak, aki ugyanúgy csodálta Sztálint, ahogy a háború fordultáig Sztálin is csodálta Hitlert, még tanultak is egymástól.)

Csodálatról pedig Orbán, az ember esetében szó nincs. Orbán, a politikus természetesen más. Ott a képességeket értékelik, nem azt, hogy e képességek mire irányulnak. Az már elvi-erkölcsi kategória lenne, ami azokban a körökben ritka, mint a fehér holló. De a pragmatizmus, mint mondtam, a politikában mindent felülír. Oda is, vissza is. Elég lesz egy kis megingás, és a „szövetségesek” úgy táncolnak el mellőle, hogy öröm lesz nézni. Egyszer volt Budán kutyavásár, akarom mondani a Gran Sassón Otto Skorzeny.

Orbán a hívei számára nem Orbánról szól, hanem saját magukról. Kételyek nélkül. A kétely számukra egyenlő volna saját alapjaik megkérdőjelezésével. Orbán Viktor ugyanúgy csak ürügy, ahogy egy trumpistának Donald Trump, egy putyinistának Vlagyimir Putyin, Pataky Attilának – vélhetően, azaz talán, bár egy showmannek a show a fontos, nem a tudomány – a földönkívüliek, egy gyíkhívőnek a reptiliánok, egy mélymagyarnak a hunok, szkíták, sumérok, Szíriusz, Nibiru, Tatárlaka, laposföldhívőnek a lapos Föld, plusz az Antarktisz alatti világ, plusz a kondenz- bocsánat, chemtrailcsíkok, sellők, Nessie, mindezek kombinációi, nem sorolom.

Mindezek kombinációi. Ez mutatja meg legjobban, hogy mindegy, mi, csak valami legyen. Valami, amibe lehet kapaszkodni. Mi helyett?

Saját magunk helyett.

A vallás is ilyen. Nem a religio, hanem a vallás. A „valamit vallok”. Hogy ez Isten léte, Jézus istensége, vagy a reptilián, e szempontból mindegy. A „segíts magadon, az Isten is megsegít” itt legfeljebb társalgásbéli bölcselkedés, amit azonnal el is felejtenek.

Orbán is ilyen.

Nem egy öregedő, csúnya demagóg, hanem a szőke herceg. Göbbelst is szerették. A németek többsége szerette. Hitlert aztán pláne. Mindketten szőke daliák voltak a szemükben, tipikus árják, szálfatermettel. „Orbán nem hasonlítható Göbbelshez! Hitlerhez sem!” De. Sajnos hasonlítható. Nekem anno a szemeiről elsőre Göbbels szemei jutottak az eszembe. A nézéséről. Nem a járásáról, hanem a nézéséről. Nem az, amit Göbbels és Hitler csinált, hanem az, amiből következett, hogy azokat csinálták (csináltatták), amiket csináltak. De Hitlert mégis kihagynám. Hitlerben volt tűz. Olyan, amilyen, de volt benne. Hitler ösztönös volt, Göbbels racionális. Hitlerben (szovjet kollégájával ellentétben) egy csepp humorérzék nem volt, sem cinizmus, Göbbelsben utóbbiból annál több.

Egy filozófiát is tanult bölcsészdoktor és egy botcsinálta festő.

Egy jogász.

Az okokat nem boncolgatjuk. Nyilvánvalónak tűnnek, de nem megyünk velük semmire. A helyzet ugyanis adott. És nem a testmagasságra gondolok, testi anomáliákra is csak Göbbels esetében. Tökmindegy. Találgatás lenne, és mi most nem akarunk találgatni. Egy akarnok lelke számtalan ok miatt lehet olyan, hogy akarnokká teszi a viselőjét. Iulius Caesar, minden császárok névadója például se dongalábú nem volt, se kövér, se alacsony, alacsony sorból se származott, a kopaszságát pedig bőven ellensúlyozta számtalan hódításával. („Polgárok, vigyázzatok a feleségeitekre”, kiáltozták a galliai hadjáratból visszatérő katonái. „Itt hozzuk a kopasz paráznát!”)

Ezért nem érdemes a hívőkkel vitatkozni. Nem az lesz a vita tárgya, ami a tárgya, hanem – tudat alatt – a hívő maga. Még rosszabb, ha itt is, ott is.

Az már vallásháború, nem eszmecsere.

Rögeszmék nem cserélnek gazdát.