Gaál Péter: Napbárka

Hogy egyértelmű, és világos legyen, mit gondolok a mai világról. Kezdve azzal, hogy mit nem gondolok. Nem gondolom, hogy „jó” vagy „rossz” lenne. Azt se gondolom, hogy „van”.

Azt gondolom, hogy – hasonlóan az Univerzum többi részéhez – történik. És mivel már előzőleg is történt, és történni fog ezután is, mi egy fiktív pillanatnyi állapotról beszélünk, akármekkora legyen is az a pillanat. Egy rendszerfejlődés kiragadott – megélt – szakaszáról, hogy érthetőbb legyen. E rendszer élete, mint minden rendszeré, egy parabolával sematizálható. Én azt gondolom, hogy mi a lefelé ívelő szakaszán vagyunk valahol, magyarán az emberiség túljutott saját zenitjén. Felületesen szemlélve a felfelé ívelő szakaszt a metafizikai, a lefelé ívelő szakaszt a fizikai univerzumhoz való közeledés jellemzi. De a felfelé ívelő szakasz sokkal hosszabb! Ne az eltelt időt nézzék, hanem a leélt emberéleteket. Hogy azért van-e így, mert sokáig – nagyon sokáig – még nem volt azon a szinten a tudomány, amely a természet uralásának az illúzióját – kvázi az önerőből való boldogulást – keltette, teljesen mellékes. Semmi sem az okától olyan, amilyen. Az ok csak végrehajtó. Ha az okok egymást követő láncolatára visszafelé rákérdezünk, semmire nem jutunk. Ez szemléletesebben háromféleképp megfogalmazott egyetlen „magyarázat”: „Isten kijelentette”, „evidens”, „csak”. A sor vége egy folytathatatlan, konszenzusos axióma.

Szellemi szempontból aranykor, ezüstkor, rézkor, héroszok kora, vaskor. Szatja-juga, Tréta-juga, Dvápara-juga, Kali-juga. Sanszos, hogy már a vaskorban, illetve a Kali-jugában (szanszkrit) élünk. Mondják is, nem mintha ez bármit is jelentene ezen kívül. Hogy melyik szakaszban, az Isten a tudója. Szerintem valahol a kezdetükön. Ezzel a felosztással mindössze az a baj, hogy az egyik – a spirituális – megközelítés javára priorizál. A materiális megközelítés ugyan általánosságban valóban váltja a spirituális megközelítést, de ez korántsem jelenti az előbbi teljes eltűnését, mindössze a visszahúzódását egy… másik megközelítés javára. De miért egy paraboláról beszélünk? Miért nem kettőről? Hiszen a spirituális megközelítésnek is volt felívelése, zenitje, hanyatlása? Ami pedig a tudományt-technikát illeti… Nos, itt a probléma. A „tudomány” ugyanis nem materiális, hanem spirituális fogalom. Felismerések (feltételezések, amelyek egymás tükrében válnak időlegesen igazzá vagy hamissá) sora. A „tudomány” mint olyan éppen úgy a filozófia kompetenciája, mint teszem azt a „materializmus”. A tudomány megközelítése ugyanúgy az emberi gondolkozás folyamatába illeszthető, mint a vallásos megközelítés. Nem a tudományos megközelítés van a parabolán, hanem a tudomány megközelítése. Hogy a tudomány micsoda. Nem a tudomány tárgyai, hanem maga a tudomány. Hogy például a tudomány vagy a vallás az elsődleges. Galilei pörében is pont ez a lényeg, noha némileg árnyalják (inkább úgy mondanám, eltakarják) Galilei nem túl előnyös személyiségjegyei és huzakodásai a halott Arisztotelésszel, a jezsuitákkal és a nagyon is élő pápával, VIII. Orbánnal, aki kardinálisként még kifejezetten szimpatizált vele.

Hát, kérem, Galileinél is igaz a közmondás, hogy „aki mindent möglát, mind fúr az oldali”.

De ha már Galilei jutott az eszünkbe, neki tulajdonítják azt a definitív megállapítást, hogy „a matematika a természet nyelve”. Nem így mondta, ha egyáltalán mondta, de ez számunkra mellékes. A fizika és en bloc a természettudományok matematika nélkül semmire se mennének. Matematika nélkül semmi se menne semmire, ami „műszaki”. Nem lehetne mérni, szerkeszteni, és az ember olyan árván bolyongana ebben a bonyolult világban, mint az anyját vesztett kisborjú.

Nem lehetne semmit elhelyezni sehova.

És az állatok? A kisborjú anyja? Wilhelm von Osten tizenkilencedik századi frenológus (a frenológia koponyamérésen alapuló pszichológiai tévút volt) „számoló” lova, Okos Hans, amit Oskar Pfüngst pszichológus buktatott le, úgy tűnt, hogy még gyököt is képes vonni, mígnem Pfüngst rá nem jött, hogy csak az emberek öntudatlan jelzéseit olvassa le. Ha a kérdezőt nagyobb távolság vagy paraván választotta el Hanstól, illetve nem tudta a választ, a ló sem tudta.

Az állatok reagálnak.

A világ absztrakt lényegét tekintve valamiféle öntudatlan állapotban vannak, hasonlóban, mint a tudatkorlátozott (például részeg) ember. Erővonalakat követnek anélkül, hogy kísérletet tennének ezeknek az erővonalaknak az azonosítására. Az állat nem keres okokat és nincs szüksége magyarázatokra. Egyfajta félállapotban van.

Út közben, ahol a reményt a szaporodás helyettesíti. Bármi is lesz, kénytelen tudomásul venni.

De még ez se merül fel benne.

Ha viszont elvetettük a spirituális és materiális gondolkodás két paraboláját, miért ragaszkodunk a fajok paraboláihoz? Miért kezeljük az embert úgy, mintha egy határvonal lenne közte és a természet egyéb részei között? Faji gőgből? Mindenki szeret különleges lenni. Olyan népről nem tudok, ami ne magát tartaná a világ közepének. A „Drága föld, szülőhazámnak földje” sztálini korszakban (a Jezsovscsina, a Nyikolaj Ivanovics Jezsov belügyi népbiztosról elnevezett állami terrorkorszak kezdete évében) keletkezett szovjet hazafias dal magyar fordításából például lazán kihagyták az orosz elemeket, még a Generalisszimusz nevét is, így magyar (kommunista) hazafias dallá lett.

Az embert olyannyira külön kezeljük, hogy – mintegy a Rousseau-i „nemes vadember” ellenpontjaként – a civilizáció összes termékére (az ember összes alkotására) kollektíve ráragasztjuk a „nem természetes” címkét. Minél jobban hasonlít valami az állatihoz, annál természetesebb. A nemes vadember épp csak egy hajszállal lóg még csak ki, valószínűleg ezért is nemes. (Hamvas Béla és a „tradicionalisták” kronologikus bukfencét nem fogjuk taglalni, mert semmi szükségünk rá. Hamvas egyébként a nemes vademberről azt mondta, hogy ne keverjük a primitívet a primerrel. Ő ugyanazon a vonalon – a hanyatlás vonalán – gondolkodott, amin ennek az írásnak az elején mi is elindultunk, azzal a különbséggel, hogy élete végéig meg is maradt rajta.)

A „természeten” kívül nincs más. És ha nincs más, minden, ami a természetben létrejön, függetlenül attól, hogy a szél, a víz, egy állat, vagy az ember hozza (a természetből) létre, természetes.

Nem csak a természetnek van nyelve. Nem csak a méhek, hangyák, pintyek, varjak, csókák, majmok, vagy a homo sapiens sapiens különböző populációinak van (különböző) nyelve. Maga a természet is egy nyelv. Amit absztrakciónak hívunk, ennek a nyelvnek a megértése, egyben elvonatkoztatás ettől a nyelvtől. Egy matematikusnak nincs szüksége fizikai demonstrációra, hogy megértse a matematikát. Tökéletesen elegek számára a matematikai jelek (a szám is jel).

Az ember kiemelésének az állatvilágból egyetlen gyakorlati (vagyis elméleti) oka van, mégpedig ugyanaz, mint a geocentrikus világkép felváltása a heliocentrikus világképpel. A Föld ugyanúgy lehet egy vonatkoztatási rendszer alapja, mint a Nap, bármelyiket tekinthetjük nyugvónak, már Einstein megmondta, de utóbbi egyszerűen praktikusabb, mert hiányában egy szép, hosszú sor problémára (például a bolygómozgásokra) nem kapnánk közvetlen választ. Ha visszafelé nézzük, az állatfajokat ugyanúgy meg lehet magyarázni az emberből (mint specifikus emberi tulajdonságok megjelenítőit), mint fordítva (ahogy ma szokásos) az embert az állatokból. Nem a matéria lényege az immatéria, hanem a miénk. És ha bármilyen más (akár gépi) életforma követ majd minket, az nem egy másik görbe lesz, az ő külön parabolája, hanem ennek a görbének a folytatása. Belőlünk, mint praktikus viszonyítási pontból magyarázható és eredeztethető, akár az állatvilág.


Akár az egész univerzum.

Az egyiptomi Ré napisten nappal a Mandzset bárkán hajózik a nappali Níluson, éjszaka az éjszakai Níluson a Meszekteten, hogy reggelre virradóan ismét a Mandzset bárkán folytassa a nappali Níluson.

A két parabolát – jelképes félkört – összeillesztve – egy – jelképes – kört kapunk. Nincs semmiféle szakadás. Hogy a kör voltaképpen egy kiterjesztett pont, már továbblépés, de ezen a szép verőfényes vasárnapon már ne törjék ilyesmin a fejüket.