Nem bírom ki. Pedig múlt év végén, Szilágyi Liliána kapcsán megfogadtam, hogy nem leszek lazac. A lazac (Salmo salar) megszületik egy gyors folyású patakban, folyóban, eltölt ott pár évet, majd elvándorol a tengerbe. Élete végén, ami az ívási időszakot is jelenti, azonban visszatér oda, ahol született. Akadályokat nem ismerve, vízeséseket átugorva, folyással szemben.
Hát most lazac leszek, és az uralkodó nézetekkel szemben megpróbálok megértetni valamit, amit az uralkodó nézetek hirdetői természetesen nem fognak megérteni. Nem megérteni nem fogják, hanem megérteni nem fogják. Ugyanannyira nem fogják megérteni, amennyire a Tripartitum szerzője, Werbőczy István is csak nézett volna nagy bambiszemekkel, ha azt mondta volna neki valaki, hogy „általános választójog”, vagy azt, hogy „a törvény előtt mindenki egyenlő”. Nemkülönben nagy bambiszemekkel nézett volna a szász marsall, a szász Móric, franciául Maurice de Saxe, azaz Hermann Moritz Graf von Sachsen, ha azt a szót meghallja, hogy „nacionalizmus”. Az Móric gróf idejében még nem volt divat, úgy semmiképpen, ahogy ma értik és használják. Móric németnek született, de Franciaország egyik leghíresebb marsalljaként halt meg XV. Lajos idejében. Harcolt mint osztrák a franciák ellen, harcolt mint francia az osztrákok ellen, németek parancsnokaként németek ellen, franciák parancsnokaként Németalföldön, és így tovább. Olvassák el az élettörténetét, és meg fogják érteni, miről beszélek. Közeli barátja volt különben Madame Pompadournak, a király „hivatalos szeretőjének”, olyannyira közeli, hogy gúnyversek is születtek róla. Az egyiket A Buddenbrook ház című regényében Thomas Mann is leírja:
Egyszer a szász marsall s a büszke Pompadour
Aranyhintón kocsiztak vidáman, hanyagul.
Frelon meglátja, s ordít, mint bírja tüdeje:
Nézd, nézd! a király kardja és – a hüvelye!
(Lányi Viktor fordítása)
A marsall 1750. november harmincadika kora reggelén halt meg Versaillesban. Serege tisztjei, teszi hozzá a királyi fattyakról szóló könyvében Ursula Tamussino, széttörték marsallbotjukat, a kastély előtt álló ágyúk pedig harminc napon át dörögtek, éjjel-nappal.
Az a fajta nacionalizmus, amit ma e szó alatt értenek, eredetileg baloldali termék volt, és közvetlenül az 1789-es francia forradalomig vezethető vissza. E forradalom felfedezettje, majd haszonélvezője volt Bonaparte Napóleon, aki – ha nem is így akarta, de – gondoskodott róla, hogy a franciák által legyőzött népek is átvegyék. Oroszlánrésze volt ebben a berlini egyetem filozófiaprofesszorának, majd rektorának, Johann Gottlieb Fichtének. A nacionalizmus mintegy ellenpontként akkor került át a jobboldalra, amikor a baloldalon megjelent az internacionalizmus, és aztán ott is ragadt. (Ezt nevezi László András ellenbaloldaliságnak.)
Werbőczy és a magyar nemesség „nemzet” alatt saját magát értette. 1848 hozott ebben csak érdemi változást, de ez a változás akkor még ugyanúgy csak jogi változás volt, ahogy az amerikai szecessziós (polgár)háború után is hiába törölték el a rabszolgaságot, a feketék szabadságkorlátozása a déli államok szeparációs és jogfosztó gyakorlatában, en bloc a közgondolkodásban még egy további évszázadig fennmaradt.
Ki tartozik a magyar nemzethez? Ki a magyar? Látszólag igen egyszerű a válasz: de jure az, aki a magyar állam polgára, illetve aki magyarnak vallja magát, és ezt jegyzik valahol, de facto csak az utóbbi.
A genetika rég felejtős. Már a honfoglalás után pár emberöltővel az volt. De akárhogy is: a magyarságot vagy nem magyarságot nem más döntheti el, hanem csak az érintett. Néha pedig az érintett – jelen esetben én – olyan kijelentésekre kénytelen vetemedni, hogy szégyelli, hogy magyar. És itt kanyarodunk vissza a nacionalizmushoz: nem azt szégyellem olykor, hogy magyarnak tartom magam, mert annak tartom magam, hanem azt, amit ehhez a fogalomhoz hozzáragasztanak. Azt a velejéig hamis és hamisan elfogult történelemszemléletet, pedig a világon semmi nem történne, ha az őseink nem héroszok és oroszlánnal keresztezett báránykák lennének, velünk együtt, akiknek istenadta joga, hogy azt tartsa jónak, akitől az adott pillanatban remél valamit, és azt rossznak, akitől ugyan szintén remél, de a kérések teljesítését nekünk nem tetsző feltételekhez köti.
Végtelenül szégyellem a jelenkori magyar gyakorlatot.
Ez a jelenkor pedig nem mai gyerek. Úgy ötszáz éves, pontosabban négy év múlva épp annyi lesz. A mohácsi csata volt az a fordulópont, az a kollektív magyar sokk, amit mindmáig nem hevertünk ki. Illetve mi kihevertük, de a döntő többség, és e döntő többség által mindenkor fölénk rendelt döntők nem heverték ki. Innentől áll elő Jancsi és Juliska, másik oldalon az ügyeletes gonosz boszorkánnyal. Innentől visszafelé, mert, ahogy leírtam, a francia forradalomig még az emberek másképpen gondolkodtak. Sokáig Magyarország nem is létezett. Volt a Habsburg-birodalom, ide tartozott a „királyi Magyarország”, volt a hódoltság, azaz az Oszmán Birodalom és volt Erdély, egy oszmán vazallus államféle, ami a Porta jóakaratából, azaz érdekéből létezhetett egyáltalán. Ennek az áldatlan állapotnak a vége felé pedig nem az volt a fő kérdés, hogy valaki magyar vagy német, hanem az, hogy kuruc-e vagy labanc? Lefordítom: Habsburg-párti magyar, vagy Thököly-párti magyar, ahol a „magyar” a kutyát nem érdekelte. Hogy maga Thököly Imre, történelmünk e szégyenfoltja micsoda volt, inkább ne firtassuk. Mint ahogy Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc összeesküvéseit, majd önfeljelentéseit se firtassuk, mármint addig a pontig, ameddig I. Lipót meg nem unta. A hős egri várvédők jellemét se firtassuk, Dobótól Mekcseyig, vagy Bornemissza Gergelyig, elég, ha annyit tudunk, hogy a várostrom, például ami a várvédők összetartását illeti, nem egészen úgy nézett ki, mint ahogy Gárdonyi Géza megénekelte. Dobó és várnagytársa, Mekcsey István se voltak azok a jellemóriások, akiknek olvastuk őket, de ugyanez elmondható még a Zrínyi család egészétől Balassi Bálint katonaköltőig sok mindenkiről. Eger várát mindenesetre megvédték, mármint akkor, hogy negyvennégy évvel később aztán a törököké legyen, és jóformán a hódoltság végéig, a következő kilencvenegy évre az övék is maradjon. Kétes eredetű birtokait védve Zrínyi dédnagypapa is kirohant Szigetvárról, Zrínyi minor, aki elsősorban katonának tartotta magát – az is volt, ráadásul jó katona, ha eredményt keveset is ért el – pedig egy havas téli harcszünetben unalmában kis szépítésekkel megírta. Nem szakadna le a plafon, ha ezeket így tartanák nyilván.
Egyáltalán nem.
A pozsonyi csata nem most volt. A „tatárjárás” se most volt, de azt még kihevertük. Mohácsot már nem. Ott több veszett: a magyar önbecsülés. Amit lózungokkal, szólamokkal, történelemhamisítással és a leggusztustalanabb önzés és rövidlátás fényezésével sajnos nem lehet visszaadni.
„Ukrajna miért nem egyből az Amerikai Egyesült Államokhoz akar csatlakozni, hiszen Zelenszij globalista megbízóinak döntéseit eddig sem korlátozták a földrajzi és történelmi ismeretek?”
Ezt egy – tényleg – nagyrabecsült és okos barátom találta kiposztolni. Okos? Legyünk vele nagyvonalúak: ebben nem volt okos. Engedett a könnyebb út kisértésének. Ha Zelenszkij amerikai ügynök, és mi Zelenszkij ellenségéhez dörgölőzünk (nem írom, hogy „támogatjuk”, mert ha egy orosz származású olvasó ide találna tévedni, röhögőgörcsöt kapna), akkor mi tulajdonképpen ugyanannak a szabadságnak vagyunk a bajnokai, amiért ötvenhatban felkeltünk, bár sajnálatos módon véletlenül épp ugyanazok ellen, akik ellen Zelenszkij most harcol. Ugyanúgy amerikai ügynökök voltunk, meg fasiszták, esetleg nácik, kinek hogy csúszik jobban, és az amerikaiak akkor sem tudták, hogy Budapest nem Bukarest. Nem korlátozták őket földrajzi és történelmi ismeretek, bár a posztolót se igen korlátozzák, különben eltekintene a hmmm… sematizálástól és nagyvonalú ecsetkezeléstől, a putyinista sablonokról nem is szólva. Azért megemlíteném, hogy volt dicső történelmünknek egy rövid időszaka, amikor nálunk is felmerült egy csatlakozás gondolata, ráadásul szerencsétlen módon pont ugyanoda, ahova most részben vagy egészben Ukrajnát is igyekeznek visszagyömöszölni. Mi lettünk volna mondjuk Ukrajna legnyugatibb régiója. A Monarchiából kiindulva kifejezetten lecsúszás lett volna. Most pedig ez a kedves úriember szidhatná…
Ez már fogós, ravasz kérdés, hogy kit.
Nem álltam meg, hogy hozzá ne szóljak. Én csak annyit akartam leírni, hogy ne baszogassuk már Ukrajnát. Van annak elég baja. Ukrajna olyan, amilyen, ez egy vonal. Viszont fegyveres agressziót követtek el ellene, ez meg egy másik vonal. Ha ezeket elkezdjük kevergetni, ahogy a magyar történelmet is, a különböző nemzeti hősökig, Thököly, Rákóczi, Kossuth, az aradi tizenhárom, Nagy Imre, inhomogénebb társaságot talán nem is hordott hátán még a Föld, és az egészet arra használjuk fel, hogy a magunk végtelenül kicsinyes, megalkuvó, farokbehúzó, dörgölőző, haszonleső, cserbenhagyó, lefelé taposó, felfelé nyaló gyakorlatunkat igazoljuk vele, mi sem vagyunk különbek a Deákné vásznánál.
Nem, az nem a Ferenc felesége volt.
És ne fogjuk a magyar kormányra. A magyar kormány azért kommunikál így, mert ez találkozik a magyar közgondolkodással, mármint a számára statisztikailag elégséges mennyiségű választópolgári gondolkodással. Nem Orbán Viktor. Nem Rogán Antal.
Ön, kedves, magyarmosdató magyar honfitársam.