Gaál Péter: A keresztmetszet


(paradicsomos káposztafőzelék vs Wellington bélszín faszénen sült osztrigával, desszertnek fagylalt, ez viszont valódi, már anyagi mivoltában legalábbis)

Egy hosszútávú túra tanulságai. A Kinizsi Százasé, vagyis annak negyvenhárom egész tizenkilenc század százalékáé, egy több emeletes barommal, aki én vagyok, és aki még a szociológiába is belekontárkodik. Bébikinizsi, elfogadom.

Királyhegyi Pált, akinek édesanyja lánykorában a jó csengésű Himmler Berta névre hallgatott, majd erről mindjárt jön egy vicc, szóval amikor Királyhegyi Pali bácsiba két év munkaszolgálat után egy német katona belerúgott, megjegyezte: „Na tudja mit? Most lett elegem az egészből.”

Nekem Dorognál lett elegem a Kinizsiből. Sejtettem én, hogy ez lesz a vége, meg voltak bizonyos intő jelek, és aztán ez is lett.

A vicc pedig úgy szól, hogy bevonulnak a német csapatok Erdélybe (is). Utánuk persze a Gestapo, aminek azonnal szemet szúr a sok Mózes, Áron, Ábel. „Mondja”, kérdezi egy tiszt az egyik Mózest, „nem zsidók maguk véletlenül?” „Nem, instállom. Mi székelyek vagyunk. Nálunk ilyen neveket szokás adni.” „De akkor hogy hívják maguknál a zsidókat?” „Adolf, Hermann, Heinrich…”

Hát, Himmler Berta szintén zsidó volt, bár csak Pásztóról.

Szóval az intő jelek, ha véletlenül Önök is efféle könnyelműségre szánnák rá magukat. Mindenekelőtt a láb. Mindkét láb mindkét öregujja, amióta szeptember tájékán egy Columbia túracipőbe bújtattam őket, mert a Merrell két év és cirka nyolcezer kilométer (tizenvalahány millió lépés) után, ha hinni lehet a Google-nak, szabályosan lerohadt róluk. Nekem széles a lábfejem, de rövid a lábam, így ugyan negyvenötös cipőt kell hordanom, azonban nem ér végig benne, ami azt eredményezi, hogy pont a nagyujjak tövénél, vagy a körmincék végénél behajlik, és innentől ezek viselik a cipő és a lépések összes súlyát. Gondoltam én. Momentán ez tűnik az egyetlen megfelelő magyarázatnak, a Pfizer-oltások utóhatásain kívül, de azzal nem foglalkozunk. Meg hát minek is. Belőtték, és bent vannak.

Késő bánat, eb gondolat.

CRP (c-reaktív protein, gyulladás indikátor), reuma-faktor rendben. húgysavszint az alsó határértéket verdesi.

A következő hiba, hogy túl sokat gondoltam a napi tizenkét-húsz kilométer közötti városi lötyögésemről. 2019-ben, legutóbb, a zárlat előtt mindezt a Bükkben jártam le, egy tízessel felsőbb kategóriában, azaz napi húsz és harminc kilométer közötti átlagban. Mindegy. Egy felbujtott konditermi edzőtárssal meghánytuk-vetettük, hogy feláldozzunk-e egy ötvenezres újabb Merrellt a Kinizsi oltárán, Békásmegyertől Tatáig egyhuzamban, huszonnégy órán és maximum kilenc ellenőrzőponton belül, azaz láb vagy cipő, és egyszerre mondtuk ki: láb. És erre mit csinál az emeletes barom?

Mégis felvesz egy Merrellt. Egy héttel a Kinizsi előtt, egy vadonatúj túrabakancsot. Amit a legkevésbé lehetne. Mert hátha az majd ott nem tör. Meglátjuk.

Megláttuk. Egyetlen vízhólyaggal és egy bevérzett körömmel megúsztam, ha nem beszélünk a dorogi végről. Még fél órát szombat van, sabbath, illetve az már nincs, mert napnyugtával kiment. Most tartanék valahol Pusztamarót és Vértestolna között. Rágondolni is rossz. Pedig minden ideálisnak indult: az idő, se hideg, se meleg, pocsolya sehol, sár pláne nem, szél viszont fújt, ezeknek ellenére már a Kevélyekre felkaptatva facsarni lehetett a pólómból a vizet, Hosszúhegy csak rátett egy lapáttal. Megszikkadt persze aztán, mint a zuhanyzást előszeretettel kihagyó kínaiak a teremben (a csúcs az volt, amikor egyikük a kézszárítónál szárítgatta verejtékes testét, csak hogy fürödni ne kelljen), de hogy fentebb leírtaknak is vastagon részük volt a dologban, arra mérget vennék.

Mindez persze nem érdekli Önöket. Térjünk rá a főzelékre és a bélszínre.

A Kinizsi – ennyi ember így együtt, ráadásul több korosztály, huszonévesektől a hetvenesekig, civilektől a katonákig – mindig ad egy kis társadalmi keresztmetszetet. Óhatatlanul belehallgat az ember a többiek ordításaiba (a fiatalok hivatalból hangosak, az öregek pedig másra koncentrálnak), néha egészen hosszan. Eddig mind a négy Kinizsimen megjelentek a középkorú, túlsúlyos háziasszonyok, recepteket cserélgetve, és ez most se maradt el. Csak eddig a receptek különlegességekről, vagy különlegességekkel megbolondított ételekről szóltak, most viszont

a paradicsomos káposztáról. Kizárólag arról, már ameddig hallgatni voltam kénytelen. Aztán a háziasszonyok elsuhantak, én vánszorogtam tovább, no de

megjelentek a gourmandok. Ők már nem főzni akartak, hanem enni. És mivel ez a Kinizsin korlátokba ütközik, különösen, amiket ők ettek volna, hát fejben ettek. Itt jött elő a bélszín is az osztrigával, a többire nem emlékszem. Hogy ez így milyen párosítás, azt sem tudom, osztrigát eddig csak élve láttam, Belgiumban minden városka minden terén fújták a vízoszlopot, szét nem feszítettem volna nyomorult párák héját, a belecsurgatott citrom után következőkről nem is beszélve. Nem hatott meg. Mindenesetre húzott egy felső határvonalat, a káposzta pedig maradt alsónak.

A fiatalok nem ilyenekről beszélgettek. Ha Önök hetven előtt születtek, ne a saját fiatalságukra gondoljanak. Nagyon ne. Ne bulikra, pletykákra, utazásokra gondoljanak. Ne szórakozásra, vagy szabadidőre.

Hanem munkára.

Vagyis karrierre. Szegeden végzett jogászlányok ugyanúgy a következő hét üzleti tárgyalásaival foglalkoztak, mint a közgázt vagy kereskedelmet végzettek. A hivatali előmenetelüket befolyásoló kapcsolataikkal, olyannyira, hogy túratársaik jelentős részét is így válogatták össze. A politika senkit nem érdekelt. Az emberi élet is csak mint fogyasztókat. Se egy könyvről, se bármilyen kulturális jellegű dologról beszélgetni nem hallottam senkit. Oké, más túrákról igen. Például, amit a Gulácson tett meg valaki.


Hozta a szintet, mondta. És ha valaki hozza a szintet, körülbelül annyit lát a Gulácsból vagy a Balatonból, mint amennyit a Kinizsin a Pilisből és a Gerecséből.

A fogyasztó teljesít, fogyaszt, majd rohan tovább. Közben néha lecsúszik egy üzleti vacsora Wellington herceg emlékére. Pedig a herceg…

Wellington hercegét, vagyis Arthur Wellesley-t 1828-ban, tizenhárom évvel az általa megnyert waterlooi csata után Anglia miniszterelnökévé nevezték ki. Bár abból a régi, konzervatív generációból származott, mint a magát a rend oszlopának nevező, nála mindössze négy évvel fiatalabb másik herceg, az osztrák Klemens Lothar Wenzel von Metternich-Winneburg, I. Ferenc József későbbi tanácsadója, 1830-as lemondása után mégis a bukását okozó katolikus emancipáció és parlamenti reformok érdekében járt közben IV. Vilmos királynál. A parlamenti reform (Great Reform Act) lényege az ún. „rohadt kerületek”, vagyis a nagy ipari körzetek választójogi egyenjogúsítása volt, amely nélkül Anglia a Wellington által nagyobbik rossznak tekintett forradalom szélére sodródott volna.

Uram, önnek most nagyon kell örülnie” – hajolt Wellingtonhoz az első reformparlamenti ülésen egy képviselő. „Nem, uram,” – válaszolta Wellington – „még soha életemben nem láttam ennyi semmirekellő embert.”


Nekem már csak a vízhólyag, bevérzett köröm és a fagylalt jutott. Két egész gombóc Dorogon, néhány Gete felé masírozó túratárs meg is jegyezte, hogy biztos, hogy jó irányba megyek? A legjobb irányba, biztosítottam őket, de nem nyugtázták gyanakvás nélkül. A két gombóc összetétele minden valószínűség szerint műanyag volt térfogatnövelőkkel, viszont jó nagyra sikerültek, és kijöttek hatszázötvenből poharastól, ami nagy szó manapság.

Le is fényképeztem, fel is raktam a többi túrafényképpel együtt a Facebookra.

Ne találgassanak, hogy melyik kép kapta (eddig) a legtöbb tetszésnyilvánítást.