Gaál Péter: Veled az élet csudajó

Átmegyek bulvárba, bár nem ezzel kellene foglalkoznom, de…

… mégis. Mert nem állom meg szó nélkül.

Ráadásul anélkül nem állom meg szó nélkül, hogy a legcsekélyebb ismereteim lennének a valódi halálokokról, de látatlanban szinte bármibe lefogadnám, hogy amit írok, az is közrejátszott mind ebben, mind egyebekben.

Tehát nem vagyok megállékony típus, mint tapasztalhatták. Na.

M. R. és B. K., aki egyébként itt lakott, szinte a szomszédomban, abban az utcában, amely éppen nem a luxuslakások gyűjtőhelyeként ismert, és akiről eddig Puzsér – neki se ilyenekkel kellene foglalkoznia – fejtette ki számomra a legjobban, hogy kicsoda is lehet.

M. R. csonttá fogyott, kapott két sztrókot, és meghalt ott, ahová abszolút megszolgáltan került. Halottakról jót vagy semmit, de ez így talán még belefér.

B. K. olyan lehetett, amilyen, róla se fogok rosszat mondani. Tulajdonképpen az Orbán-rezsim prototípusa is lehetett volna bulvárszereplőben, ahogy Győzike és a többiek, minden valószínűség szerint az is volt, olyan valaki, akinek az életében – ezt is feltételezve, nem írom le többször – semmi sem valódi, amit közvetíteni próbál. Se a naponta eldobott, méregdrága ingek, se az autói, se a krőzusi benyomás, talán csak Mazsi, úgy, ahogy, most már azt se írhatom, hogy addig, ameddig, mert eddig.

Álompár, álomnyaralások, álomgyerek, akinek a világra jövetelét még a nyilvánosság előtt megállapíttatott spermahiány se tudja befolyásolni, főpolgármesteri ambíciókkal, erről ugyan van némi sanda egyéb gyanúnk is, hogy miért, kicsit Seres Máriára és Gődény professzorra hajaz, kicsit, mondom, de hát ilyen ez a NER. Van neki ilyen oldala is.

Veled az élet csudajó, veled télen cukor a hó.

De ez most nem az élet már, ugye. Annak vége, ahogy a NER-nek is vége lesz egyszer, a bottal pedig nem fogok szellemeskedni.

Kérdés, hogy miért.

Miért is. Ha politikát vártak, csalódni fognak. Nem politika lesz, hiszen már az elején megírtam, hogy ez bulvár. Csámcsogni lehet rajta, de ha véletlenül – véletlenül – valaki némi hasonlóságot tapasztal abban, ami következik, talán tapasztalhat intelmet is. Villon után szép intelmet az elveszett fiúkhoz, hátha még nincsenek teljesen elveszve.

M. R., B. K. Szinte egykorúak voltak, és egy napon haltak meg, ma. Mindketten „testépítők” (voltak). Miért írtam idézőjelesen? Azért, mert amit – vélhetően – ők csináltak, az minden volt, csak nem testépítés. A nem (valóban) naturál testépítés se testépítés, az se volt testépítés, amit Schwarzenegger csinált (az aztán végképp nem), noha úgy tűnt. Szép nagy lett. A profi bodybuilderek szép nagyok. Aztán, amikor már nem tudnak többet kihozni magukból, vagy miután abbahagyták, hullani kezdenek, mint a legyek. Ugyanez vonatkozik a nem ésszel művelt erőemelésre is. Dobogós eredményt elérni ma már szinte (nem „szinte”) csak kemikáliákkal lehet, bár azokkal se mindegy, hogy. Van enyhébb önmérgezés, és van durvább.

Ártalmatlan nincs.

B. K. sokat beszélt a „sportról”. A testépítés nem sport. Annak becézik, de nem sport. Különböző (leginkább szabadtéri) sportágak erőfejlesztő kiegészítéseként kezdte, aztán önállósult. Elkezdett dagadni, mint Amerikában minden, macskától a háziasszonyokig, és eljutott oda, ahová a mai világ en bloc eljutott: a tiszta hatásvadászatig. B. K-nak vagy M. R-nek egy valódi harcművésszel szemben gyakorlatilag zéró esélye lett volna, olyannyira zéró, hogy még egy száz évvel ezelőtti kubikosműszak teljesítését is kérdésesnek tartanám (tartottam volna) a részükről, de még azt is, amit sok gazda ma is nap mint nap csinál. És hol vannak már a spártai hopliták, római gladiátorok vagy a japán szamurájok.

Bemegy az ifjú delikvens a terembe. Én először a nyolcvanas évek legelején mentem be, véletlenül és szerencsémre jó helyre, jó időben. Ott akkor még a fehérjeturmixot is csak versenyzőnek adagolták. Leginkább recepthamisítással vagy ismerős orvos révén hozzá lehetett jutni tesztoszteronhoz (Nerobol), ahogy akkoriban becézték, „szemestakarmányhoz”, én napi négyet ettem meg belőle, de végtelen szerencsémre rövid úton ugyanúgy abbahagytam, ahogy előtte az ivást és a dohányzást, és mindennek már több, mint negyven éve. Tehát hozzá lehetett jutni, de jó nem származott belőle, különösen orvosi ellenőrzés nélkül. Voltak már akkoriban is szakkönyvek az anabolikus szteroidokról, én egy részletre máig emlékszem, amelyben az állt, hogy akkor fejtik ki legeredményesebben hatásukat, amikor a delikvens már vért pisil, vagyis amikor már vesekárosodása van. Ezt is kúraszerűen kell alkalmazni, hellyel-közzel be is tartják, ameddig a tesztoszteron nélküli (ha a szervezet készen kapja, minek termelje, erre is vissza kell szoknia) ösztrogén hatására elinduló folyamatok (például az emlőnövekedés) idő előtt vissza nem tereli őket a lejtőre.

Lemegy tehát az ifjú delikvens a terembe. Tizennyolc (ha engedékeny vagyok, tizenhat) éves kor előtt felejtős, focizzon, játsszon egyéb labdajátékokat, atletizáljon, küzdősportoljon, de ezt ne csinálja. Tehát lemegy, és elkezd fekvenyomogatni egy húsz kilós rúddal. Maradjunk is ennél, ne bonyolítsuk. Egy-két hét után lesz belőle huszonöt kiló, aztán harminc, és ez így megy – hamar! – mondjuk ötven-hatvanig. Fél év. Még fél év, és ezzel a sebességgel százzal fogok szériázni, örvendezik magában. Olyan leszek, mint Zeusz. Herkules. Vagy mint Franco Columbu volt. Aztán azt tapasztalja, hogy jó, ha innentől évi tíz kiló többletet bír (eleinte többet, később kevesebbet), mármint… magától. Itt kezdődnek a kiegészítők. Eleinte csak fehérje, aztán jön a kreatin-monohidrát. Ez még nudli, az izomsejtek vízfelvevő képességét, s ezzel a térfogatát növeli meg, bár ezt is kúraszerűen kell alkalmazni, hogy hatásos legyen. Ha vége a kúrának, az a tíz kiló, amivel jobban ment addig, szépen visszaesik, ezt ki kell bekkelni, amíg jöhet az új kúra. Patientia, azaz türelem.

Az pedig általában nincs.

A következő grádics a hipofízis-gát-blokkoló hormonszerűségek. Még nem anabolikus szteroidok, de már majdnem. A hipofízis ugyanis egy idő után határt szab a tesztoszteron termelésének, hogy ne fejlődjenek túl az izmok, például az ízületek épsége érdekében. Innentől már csak az anabolikus szteroidok maradnak, még úgy-ahogy megfizethető áron (szabadpiacról, finom voltam? és ennek a buktatóit se írom le), illetve a… „növi”, a növekedési hormon. Ez már árban is a legfajsúlyosabb, olyan milliós nagyságrend. Ha kimarad, az anabolikák hatására a negyvenéves szervezet (mit tesz Isten, két hősünk is pont annyi volt) elvegetál még egy hetvenéves állapotában, ha nem marad ki, akkor nem maradnak ki az egyéb nyalánkságok sem, például a fokozott tumorképződés-növekedés veszélye. A növi az növi, nem tesz különbséget.

Van azonban az anabolikus szteroidoknak és a tesztoszteronnak egy plusz mellékhatása: az agresszió. Nem a férfiasság megsokszorozódása, hanem az agresszív férfiasság megsokszorozódása. Nem nő senki hátán pénisz, ellenben igen könnyen kiállhatatlan kötekedővé válik. Nem harcművésszé, mert, mint láttuk, arra ez a „sport” nem tesz alkalmassá, még csak igazán erőssé sem (amikor régebben valaki megkért, hogy kapjam fel fél kézzel, azt válaszoltam, hogy hát felkapnám én, ha kezei és lábai nem volnának, a feje és a feneke helyén pedig két tárcsa volna, köztük meg egy érdes rúd), legfeljebb speciálisan erőssé (ez minden edzőtermi körülmények között elsajátított mozgássorozat hátránya), hanem sima utcai és nem utcai garázdává. Enélkül is fel lehet ismerni a „szerekkel” edzőket, például a túl gyors „fejlődésről”, miközben igen kis súlyokkal edzenek, de sokszor nem csak erről, még a teremben is, ahol kollégák vagyunk, hát még termen kívül, idegenekkel.


Nos hát, ezeket kalkulálják hozzá két barátunk életéhez és halálához. És persze az okokat, mindazt a vélhető lelki nyomorúságot, kisebbrendűségi érzést, pótcselekvési kényszert, ami ide vezetett. Ismeretesek más közszereplők is, akik külsőségekkel akarnak bizonyítani, körülbelül ennyire egészségesen, de most nem politizálunk.

A bulvár, az bulvár.