Gaál Péter: Turistakalauz

Ha egy gondolkodó embert megkérdeztek az úgynevezett Kádár-korszak Magyarországán, hogy tételesen mi kifogása a szocializmus ellen, a következő válaszokra lehetett számítani tőle:

nem lehet Nyugatra utazni, csak három évente, erősen feltételes hatósági beleegyezéssel és minimális ellátmánnyal (70 USD);

bizonyos nyugati műszaki cikkek nem kaphatók Magyarországon (szórakoztató elektronika, háztartási gépek, közlekedési eszközök, stb.);

egyéb kurrens cikkekből is áruhiány van időnként („pult alól” kaphatók, időszakosan és/vagy hosszas sorállással, illetve kivárással);

csak nagyon korlátozottan – általánosságban sehogy nem – lehet vállalkozni;

általános sorkötelezettség van, hosszú katonáskodási idővel;

cenzúra van (ez a nyilvánosságra vonatkozott);

a magánéletet titkosszolgálati (lehallgatások, besúgások) és nem titkosszolgálati (igazoltatások, bizalmi jelentések, általános – tolerált határig inkább csak zavaró – beleszólások a magánéletbe) eszközökkel ellenőrzik és korlátozzák, beleértve a szólás-, gyülekezési- és véleményszabadságot.

Mindezek az akkor természetesnek vett előnyök mellett hatottak csak kellemetlennek. Kisebb-nagyobb mértékben zavarónak. (Hogy aztán ez az egész, amit „szocializmusnak” neveztek, mennyire volt életképes, illetve milyen feltételekkel lett volna az, tehát utópia volt-e vagy sem, más lapra tartozik.) En bloc ki lehetett velük egyezni, vagy ha nem, akkor közönséges „hibának” lehetett őket minősíteni, ami a berendezkedés alapjait nem érinti.

És ez egészen az utolsó pillanatig így volt.

Ha eltekintünk az utazási és fogyasztási kérdésektől, akkor fájdalom, de mindezek az olyannyira preferált Nyugaton is léteztek. Az ötvenes években fénykorát élő, de valamilyen formában 1975-ig (!) fennmaradt Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló (képviselőházi) bizottság, az ezzel gyakran összekevert Joseph Raymond McCarthy szenátor tevékenysége (a szenátor 1957-ben meghalt) lényegében ugyanaz volt, mint a vasfüggöny innenső oldalán szorgoskodó „keleti” megfelelőiké. Ott is voltak (vannak) lehallgatások, boszorkányüldözések (függetlenül a boszorkányságtól), ott is csak elvben volt szabad a vélemény és a szólás, ott se nézték (finoman szólva) jó szemmel a kommunistagyanús tartalmak publikálását, a hatvannyolcas diáktüntetéseket se kezelték másként, mint itthon a március tizenötödikei „zavargásokat”, nem sorolom tovább.

Akkor nincs is különbség?

De, van. Az érzet. Hogy hogyan jön le mindez az egyszerű halandó számára. A hegeli-marxi-plehanovi egyenlőségjel a szabadság és szükségszerűség között ugyanebbe a filozófiai nagyvonalúságba terelt engem is: „a szabadság a felismert szükségszerűség”, azaz a szabadság a korlátok felismerése. Ennek azonban – azon kívül, hogy „objektíve” tökéletesen helytálló – így akkor volna értelme, ha az „objektív” fogalma is értelmezhető volna, mint ahogy nem az. Beszélni lehet róla – beszélni mindenről lehet –, csak éppen átélni nem lehet, mert „alanyi állapotában” mindenki szubjektív. Más nem tud lenni. Minden további nélkül el tudom képzelni, hogy egy hazánkba látogató, adóhivatal által szorongatott, megélhetési problémákkal és krónikus betegségekkel küszködő, háborúellenes nyugati állampolgárnak Magyarország valamiféle tökéletlen paradicsomnak tűnt még akkor is, ha találkozott elégedetlen magyarokkal. „Mit akartok még?” Ugyanakkor azon kevés magyarok számára, akiknek lehetősége és (dugi)pénze is volt nyugatra utazni, és nem fogadták meg Kádár tanácsát, hogy időnként lépjenek ki a reklámok fényköréből, és vessenek egy pillantást például az utcán alvó hajléktalanokra is, Nyugat tűnt annak. Már Jugoszlávia is félnyugat volt, ahogy mi is azok voltunk a többi szocialista ország polgárainak.

Egy turista mit tehet? Örül neki, hogy itt lehet, énekelte Menyhárt Jenő és az Európa Kiadó, pont akkor. Miért örül? Mert turista.

Szabadság akkor van, ha az embernek szabadságérzete van. Egyéb értelmes és használható definíciót nem tudok adni. Miért van az embernek másutt szabadságérzete? Azért, mert nem él ott. Otthon is lehet szabadságérzete, ha valami változik. A múlt század nyolcvanas évei végétől nekem is határozottan kezdett az lenni, és ki is tartott… pár évig. Mondjuk nyolc évig, de ez számszerűleg lényegtelen. Aztán, hogy kezdett minden… nem rosszabbá, hanem szabályozottabbá válni, kezdett elmúlni ez is. Tulajdonképpen az is mindegy, mi szabályozta. A rendszer szükségszerűsége, ami felismerhető volt, de Hegel ide, Plehanov oda, nem okozott örömöt. Szabadság az, mondta Arthur Schopenhauer, hogy szabad akarni. Valóban, olyannyira szabad, hogy az akarat elmegy a végtelenbe. Innét csak egy lépés Robert Musil, aki viszont a Tulajdonságok nélküli ember-ben azt a mondatot vetette papírra, hogy „Ha valaki már nem akar másképpen élni, mint ahogyan él, nem ember többé”. Fejből idéztem, ha valami nem egészen pontos benne, nézzék el nekem.

És ez a nagy különbség azok között a helyek között a világon, amelyek között szabadság tekintetében különbség van. A szocialista Magyarország, az orbáni Magyarország (amellyel szemben a kádári Magyarországhoz hasonlóan tételes kifogásokat támaszthatunk ugyan, de racionálisan ugyanannyi ellenérvet is felhozhatunk a védelmére) és a világ esetleges más tájai között.

Hogy az akarat elmehet-e a végtelenbe.