Kérem szépen. Ne tessenek tőlem megkérdezni, hogy csalás volt-e. Minden választáson csalnak, mindenki, csak az a kérdés, hogy mennyire.
Én is nehezen tudom ezeket a számokat elképzelni, nekem ugyan mindvégig a Fidesz-győzelem volt a jóslatom, plusz az, hogy szerintem nem lesz meg a kétharmad, ez ekkora propagandával mindenek ellenére is simán elképzelhető volt. Hozzáteszem, hogy nem vagyok jó jós rövid távon, kicsit igen, de azért a racionalitás (amennyiben bírhatok én ilyennel) határain belül. Hosszú távon viszont ritkán tévedtem eddig, oké, rövid távon se sokszor, de azért előfordult, például nemrég az orosz–ukrán háború kitörését is egy egész nappal előbbre prognosztizáltam. Kaptam már azért is, hogy egyáltalán ilyesmit feltételezek erről a drága mackó emberről, mármint a fejben szépen mackósodó Vlagyimir Vlagyimirovicsról, aztán meg azt, hogy nem gondolták volna.
Hát ezt meg én nem gondoltam volna. Illetve igen, ad abszurdum. Még viccelődtem is vele, privátim, miért rontsam az ellenzéki olvasói hangulatot.
Most akkor nem én rontom.
Minden választás után mindegyik oldalon megjelennek a kérdőjelek. A vesztes oldalon már csak „hivatalból” is, a győztes oldalon meg azért, mert a vesztes oldalon is megjelentek, mindez pedig önmagában tényfüggetlen. Ambrus Kyri egykori slágere pont ideillik, olyan szép, hogy egészben leírom, legalább ezt élvezzék:
Postás bácsi mért nem csenget,
mért baktat tovább?
Nem bírok ki álmatlanul
még egy éjszakát.
Van száz levél,
de jaj, mit ér?
Egytől egyig mind a másé,
és nem az enyém!
Postás bácsi kérem szépen,
mondja meg nekem,
Mért nem ír már hat hét óta
ő, a kedvesem.
Nem, nem, nem azt nem hiszem,
hogy ilyen könnyen elfeledjen már.
Postás bácsi vigasztaljon:
Ennyi nékem jár!
Holnap újra tíz órakor
megint azt lesem,
Szív dobogva, izgatottan-
van-e levelem?
Na most, talán,
már erre jár,
de megint csak tovább baktat,
nálam meg se áll.
Postás bácsi kérem szépen,
mondja meg nekem,
Mért nem ír már hat hét óta
ő, a kedvesem.
Nem, nem, nem, azt nem hiszem,
hogy engem többé ne szeressen ő,
Rágondolni nem is mernék,
olyan rettentő.
Adok neki még egy napot,
de ha most sem ír,
Nem temet el bánatommal
együtt majd a sír.
Hát félre bú,
egy új fiú
többet ér, mint három tucat
búcsúkoszorú.
Postás bácsi kérem szépen,
még az is lehet,
tán el tetszett veszíteni
azt a levelet.
Nem, nem, nem azt nem teszem,
hogy elengedjem ilyen könnyedén.
Postás bácsi, ha ő nem ír,
hát majd írok én.
A slágerekben minden benne van, akár rokonukban, a giccsben. Unhatják, ezt is annyiszor olvasták már tőlem.
Az nem lehet, hogy annyi szív. Fájdalom, de lehet. Minden lehet, ha. Ez az egy kelléke van csak, a „ha”. De az van.
Ezt is szokták vesézgetni. Most is ezt vesézik majd. Most. Teheneknél és birkáknál kérődzésnek mondanánk, de oké, legyen szarvas, az mégiscsak kecsesebb, ha nem is csoda. Vagy őz. Igen, őz, a csodák csodája, azaz nem, viszont kisebb állat, kétségkívül.
Ne az ellenzéktől várjuk a megváltást. Semmi jó nem származna tőlük. Se ettől az ellenzéktől, se a következőtől. Unom ismételni. Nem is az ellenzék billenti majd ki a magyar (orosz, kínai, észak-koreai, belarusz, türkmén, kazah, azeri, et cetera) kormányt a pikszisből. A nép már igen, de a „nép” nem szervez meg semmit, ami hasznos, és végképp nem fogja élvezni. Soha. A népet bekurblizzák (most is ez történt), mint régen a motorokat, aztán a hátukon az első vezérek belovagolnak a hatalomba, a Konventbe, a fürdőkádba, majd a csalódás után jön Charlotte Corday, az állkapocslövés, a Guillotine doktorról elnevezett szerkezet, brumaire 18-19, majd Bonaparte, aztán a nem tanuló-nem felejtő Bourbonok, akár Nagy-Britanniában a Stuartok, míg végül.
A nép közben asszisztál. Hogy ne ismétlődjék meg se a francia július 14, se az orosz október 25. (november 7.), választások segítségével. Szomszédasszony azt hiszi (hogy a lányát elveszi egyvalaki): tessék, egy újabb egykori sláger.
Egy jó azért van ebben az egészben: megkeveredik a leves. Három verzió volt lehetséges: a legkevésbé valószínű szerint nyer az ellenzék, a valószínű szerint, hogy nyer a Fidesz, de nem kétharmaddal, és a nem annyira valószínű szerint, hogy az lesz, ami lett. A leves a középső verzió bekövetkezte után keveredett volna fel a legkevésbé, legalábbis most. Később onnét könnyebb lett volna – ellenzéki szempontból – továbblépni. Az lett volna a legkevésbé kockázatos kiindulás, mert kevesebb táptalajt adott volna az ellenretorikának. Az első variációról mindjárt, beszéljünk most a harmadikról. Arról, ami bekövetkezett. Hogy ez valójában hogyan következett be, elkezdhetném találgatni, elkezdhetném a fejemet ingatni, készíthetnék az egészen abszurdtól a kevésbé abszurdig különböző elméleteket, kezdve a kormánnyal való titkos és cinikus ellenzéki együttműködéstől a szavazatösszesítésekbe való beleszólásig. Megkérdőjelezhetném az egészet azon az alapon is, hogy ha ennyien szavaztak a Fideszre, akkor nagyjából ugyanennyien ki kellett, hogy töltsék – érvényesen – a népszavazási íveket is, hiszen tudván tudták, hogy az is kormánykezdeményezés, az ezelőtti „konzultációk” pedig állítólag óriási részvétellel lezajlott sikersztrorik voltak, azonban a népszavazás valahogy mégis érvénytelen lett. Miért nem teszem? Azért, amiért ma senki nem megy felháborodottan az utcára, mint legutóbb mondjuk Minszkben.
Azért, mert nincsenek tömegek. És tömegek azért nincsenek, mert egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy nem úgy történt, ahogy a hivatalos számok leírják.
Ettől még természetesen nincs kizárva a kolosszális félrevezetés, de ha valóban az volt, akkor az mindenképpen ki fog derülni. Hruscsovról is tudjuk, mit művelt Sztálin alatt, noha hatalomra kerülése után első dolga az volt, hogy minden rá nézve kompromittáló anyagot elégettetett. Sztálin is eltüntetett mindent és mindenkit, aki kellemetlen lehetett számára, az elsők között ifjúkori barátjával és rablótársával, Kamó elvtárssal, alias Szemjon Ter-Petroszjannal, mégis tudunk minden lényegesről, és még Lenin végrendelete is fennmaradt.
Ezzel tehát nincs nekünk dolgunk. Amivel van, az az abból való kiindulás, hogy úgy történt, ahogy látszik. Ha már minden fikció, legyen ez a fikciónk. Miért? Ugyanazért, ami az orvosi vizsgálatok alapelve: mindig a legrosszabból kell a jobb diagnózis felé haladni.
Az elsődleges – elméleti, de ha nincs teória, értelmetlen a praxis – tanulság ugyanaz, mint az istenhit tanulsága, az tudniillik, hogy a fikció úgy valóság, hogy annak tartják. Abszolút valóságos valóságnak, mert enélkül semmi értelme. forgástengelynek. Valaminek, aminek az elsődleges, másodlagos, harmadlagos funkciója nem az, hogy Ő csináljon valamit, hanem az, hogy mi csinálhassunk.
A mi belső biztonságunk.
Nem intelligencia, hanem lelkiállapot és beállítottság kérdése. Hogy ezek miből erednek, szintén ne boncolgassuk, mert nagyon sok mindenből eredhetnek, és lehetnek olyanok, amilyenek. És ez nem csak keleti specialitás. Trump a hívei számára ugyanazt jelenti, mint Orbán vagy Putyin a magáéi számára. Lehet mélázni olyanokon, hogy ezek az emberek alkalmasak-e a szerepükre, de amikor ilyenek az eszükbe jutnak, gondoljanak a láthatatlan Istenre, és e láthatatlanság összes következményére, az aranyborjútól Jézus Krisztusig, az ereklyékig és a nem protestáns templomok szobraiig. Ez tudatfüggő (elsősorban emberi) szükséglet. Minden olyan illúzió, ami ezt „meghaladja”, puszta vágyakozás. Olyasmi, mint a kommunizmus, aminek a kommunisták által kiemelt pszichológiai sarkköve ugyancsak a tudatváltozás volt. S miután nem ment, kénytelenek voltak egy fiktív alakkal helyettesíteni, akinek hús-vér megfelelőjéhez semmi köze nem volt. Sztálin be is ismerte, amikor azt mondta, hogy ő nem Sztálin elvtárs, hanem Joszif Dzsugasvili.
Ez az, amit a mai magyar ellenzék nem volt képes produkálni. A többi csak körítés.
Akkor hát örökké így marad? Semmi nem marad „örökké” úgy. Egy vezér sem él örökké. Meg is bukhat. De a késztetés? A vezérigény? Az megmarad, vezér is lesz, de nem mindegy, hogy úgy-e, mint az angol királynő, vagy úgy-e, mint Vlagyimir Putyin. Megismétlem: e kor a putyinok és orbánok ellen dolgozik. Hinni mindenki abban hisz, akiben akar – a hit teremt, ugyanazt pedig, aki a minta, vagy inkább kiindulás, még egyszer nem lehet megteremteni –, ez azonban egy személyes történet, amitől még a társadalmi történet teljesen másképp nézhet ki. Még jobban kinyílik az olló a látható (hitt) és láthatatlan (még nem hitt) történelem között. S amikor e kettő összeér… nos, az bizony nem tegnap volt.
Az majd néhány hónapon belül lesz. Azt hívják válságnak, megingásnak, katasztrófának. Amikor a polgár a megingó bálvány helyett egy másikat kezd keresni. A jelenlegi ellenzékben ilyennek a nyoma se mutatkozik. Valami más azonban igen: most mindenki meglátja, milyen lett volna, ha nyernek. Az a bizonyos első variáció. Az első pillanatban egymás torkának ugrottak, mindezt pedig a Fidesz bőven megfejelte volna. Plusz az a válsághelyzet, ami már van, csak még nem látszik (azaz még nem hiszik). A láthatatlan történelem.
És ha egyszer eltűnik Orbán, és eltűnik a műve, azt ne gondolják, hogy akkor a Kánaán jön el. Nem. Akkor csak összébb csukódik kicsit az olló. Talán kevesebb lesz a kötelező verdikt, és több az önkifejezési lehetőség.
Talán, egy átmeneti időre fakultatív lesz a hit, legalábbis a vezért illetően.
Talán. Hadd higgyem most ezt.