Gaál Péter: Fél napszelet

Azaz egy délután a sok egyforma között, amikor nem azt csinálja az emberfia, amit csinálnia kellene. Vagy csak kicsit azt. De miért írom le, amit le fogok írni, ahelyett hogy kitennék valamilyen ételképet, és beérném a rá kapott százezer tetszésnyilvánítással?

Vagy valami cuki tájképet, ahogy szoktam. Megmondom, miért:

hogy legalább egy, azaz egy olyan pillanat legyen az életük e részében, amikor nem Orbán Viktorral és Putyinnal foglalkoznak. Meg persze az én életem e részében is.

Éjjel háromnegyed tizenkettő van, nyomokban még levegőt is kapok (a tegnapi fél doboz eperfagyi és utána a tizennégy kilométer lengén öltözve nem tett nagyon jót, még covid-tesztet is csináltam ma, ne örüljenek, negatív, mint az előző három is volt, erre ráettem ma egy másik fél dobozt, ezúttal kávésat), ezzel meg elszöszmörgök fél egyig. Utána talán megnézem Bartha László erdélyi kinológus-tenyésztőt a YouTube-on, hátha feltett valami új kutyásat, és húzok aludni.

Meg régen is írtam magamról. Mert kit érdekel? Engem a legkevésbé. Nincsenek kalandos napok számomra. Önök belebolondulnának az egyhangúságukba. Felét jó esetben (igen jó esetben) az élet értelmezési problémái teszik ki, a másik felét az edzés, és a napi 10-20 (10-15) kilométer séta, hogy legyen még pár évem az újabb értelmezési problémákra. Ha az eset nem jó, akkor írok valamit, amit tulajdonképpen nem kellene írnom. Ilyesmiket, meg nem ilyesmiket. Az jelenik meg a Zónában, néha másutt. Miért nem kellene írnom ezeket? Mert csócsálások. Legtöbbször igyekszem belevinni valami többletet, ami nem adat, hanem látásmódkiegészítő javaslat, némi humort, némi általános ismeretet: a többlet, javaslat és ismeret megy vélhetően az ablakba, a humor lecsúszik, oszt jöhet a következő. Már szinte sajnálom néha a kedves Olvasókat, amikor az egykori bobtailjaimra kezdenek hasonlítani, akiknek néha diétát írt elő az állatorvos, olyankor kínjukban már a csontokat is felszedegették mindenhonnan, ha találtak.

Ezek az élet történései, és az ezekre adott reakciók, melyek jó esetben – így magukban – tovább vegetálások.

A lényeg történések nélküli.

Ha megkérdeznék, hol jártam életemben, könnyebb volna felsorolnom, hogy hol nem. Ha most elkezdeném ugyanazt a világjárást, amit bő tizenöt éve abbahagytam, egyrészt elpocsékolt időnek érezném, másrészt felesleges cizellálásnak, még akkor is, ha soha nem tapasztalt dolgokban volna részem. Ha meg nem… Acapulco, Jesolo, Opatija, Maldív-szigetek a hátam közepére nem kellenének, hogy csak utóbbit, mint úgynevezett álomnyaralást (a látványpékség turisztikai megfelelőjét) említsem: el tudnának engem – kicsit is ismerve – képzelni ismét egy háromszáz méter hosszú, száz méter széles korallszigeten, ahonnét a legközelebbi másik ilyen is két óra hajóútra van? Délelőtt kibírhatatlan a napsütés, délután megjön az eső, ötkor besötétedik, onnantól pedig a focizó szingaléz férfiak (szingaléz nők a turistaszigetek közelébe nem jöhetnek) látványán kívül vajmi kevés olyan szórakozási lehetőség marad, ami a világ bármely egyéb tájékán ne lenne. Hülye vagyok, mondják Önök, lehet ott még horgászni, vízisíelni, búvárkodni. Lehet. Én anno az utóbbit választottam, egy hétig érdekesnek találtam, le is vizsgáztam, ráadásul németül (szóban és írásban), még akkor tudtam ilyeneket, meg gyakorlatban negyven méter mélyen, a pörölyfejű cápákért még hajnali háromkor fel is keltem, aztán egyszer befütyült a jobb fülem, és innentől elég volt.

Egy újabb szerelem maradt bimbójában.

Nem ezek a fontosak. A konklúziók a fontosak. Nem is a konklúziók: a konklúzió. Ha van. Ha nincs, akkor a lényeg kivonatolódik, és egy másik testben folytatja. Mindig kivonatolódik, és mindig folytatja. Ha keresztények vagyunk, ha nem. A kutya nem kérdi meg, akarjuk-e.

És akkor mit gondolok én e pillanatban tartalmasnak? Mindent, ami a tartalmak vége felé vezet. Nem a tartalmak lexikális vagy deduktív vége felé, hanem a tartalmak létének a vége felé. Oda, hol már nincs szükség tartalmakra. Minden tartalom fikció: ahol már nincs szükség fikciókra. Megragadni azt, ami abban a pillanatban elvész, amikor lesz. Tudom, hogy nem könnyű elsőre felfogni, aki nem foglalkozik ezekkel. Ha az Univerzumnak van egy „negatív” párja, akkor a kettő (mint két tölcsér) egyazon ösrobbanásnak nevezett pontban… ezt így mondják a fizikusok, de hopp! Pontban? Nem eseményben? Mondjuk ott, de a két Univerzum „összege” akkor is nulla, és a köztük levő esemény akkor is pont. Ha pedig pont, akkor egy fikció – leírtam ezt pár sorral feljebb? –, a kérdés pedig csupán ez: mit kezdünk vele? Azon kívül, hogy délután a szaunában, edzés után, séta előtt el lehet rajta merengeni. A misztikus egység, amit Eckhart mester és társai, a szúfikkal egyetemben pedzettek, az Unio Mystica lényege a kölcsönös teremtés. Én megteremtem a (fiktív) Istent, Ő megteremt engem, mint (fiktív) önmagamat, én az én tudatommal mutatok őrá, ő az ő tudatával mutat énrám, mi is ez? Három fikció. Én, mint alany és viszony (személyes névmás), ő, mint alany és viszony (személyes névmás), és a tudat, e fikciók funkciója, tehát maga is fikció.

Nem marad más, mint a nulla. Összegszerűen sem marad. Minden létező magában zárja önnön tagadását. Tükrét. Az összes többi a nulla kiterjesztése. A Nulla álma. Hát ezt kellene megemészteni, hogy hogy van. Hogy hogy élhető át. Hogy hogyan használjuk az életet. Mert ha erre rájövünk, rájövünk az összes félelmünk kulcsára is. Részben rá is jöttünk, csak még túlságosan ragaszkodunk a… mihez is? Ahhoz a fiktív világhoz, amit magunk köré képzelünk, és amiben ettől kezdve saját törvényei alapján tudunk boldogulni. Létezni, ami a mozgással ekvivalens, a mozgás az idővel és a térrel, s innentől kezdődik az a versenyfutás saját magunkkal, aminek a mibenlétére nem elég elméletben rájönni, hanem a gyakorlatban kell, ha nem akarunk hülyén meghalni. És ha mindegy? Majd valaki más rájön a sok ismétlés közepette.

Csakhogy mi nem valaki más vagyunk. Az majd azután lesz, ha utoljára lehunytuk a szemünket.

Vagyis utoljára marad nyitva, na.