Gaál Péter: Aki mindent möglát, mind fúr az oldali

Mindent lehet látni előre, és nem kell hozzá se látnoknak, se politikai fenoménnak lenni. Csak – hogy is írtam a minap? – a vonalakat kell megnézni. Hogy merre görbülnek.

És ha képesek rá, kerüljék e tárgyban az érzelmeket. Azok persze mindenképpen Önökben lesznek, mint sajnálat, mint (pillanatnyi) utálat, affinitásuknak megfelelően, de ettől még a szemük nyitva maradhat.

A világ számok alapján működik. A matematika nem a természet nyelve, ahogy Galilei fogalmazott, hanem a természet a matematikáé. A számokat ne keverjék össze a mennyiségekkel. Azokra vonatkoztatják őket, de csak azért, mert a jelentésük elsikkadt. Elsikkad. Most a számokról csak annyit, hogy a számok nem érzelmesek. Olyanok, amilyenek. Legyenek inkább függvények, az képszerűbb. Az egész világ kép. Jézus példabeszédei, az egyéb példabeszédek e képek stilizálásai, leegyszerűsítései. További leegyszerűsítések. A lényegekre koncentrálás. Hátha ennyi vizualitás maradt még az emberben.

Szintén régebben – de többször – azt írtam, hogy van az értelmiség és az érzelmiség. A mai ellenzék összességében az értelmiség (lenne), szó szerint és nem iskolázottság szerint, ami nem azt jelenti, hogy nekik nincsenek érzelmeik, csak azt, hogy a hívószó a ráció (akármit is értsenek alatta), a mai kormánypárt az érzelmiség (ami szinte mindig giccsbe torkollik ebben a formában, Zámbó Jimmybe, nemzeti pátoszba, ilyenekbe, és még jó, ha csak abba, de általában tovább szokott haladni azon az úton, aminek a végén minimum egy pogrom áll). Ezek alapbeállítottságok, jönnek, ahonnét jönnek (sok alapanyagból), és megmaradnak az élet során. El kell őket fogadni, de az elfogadás nem azt nem jelenti, hogy a ráció haszonelvűség kell, hogy legyen, az érzelmek pedig az egyszeri cigány bátor, vak lova.

Az érzelmiség a szellemiség, az értelmiség a testiség elfajzása. Így, ilyen formában, elválasztva őket egymástól. Az elméleti példát elválasztva a gyakorlati példától. Mind a kettő lóg a levegőben. Ha ezek bármelyikét kizárólagossá tesszük, az lesz, ami van. Most jön a szokott csavar: ez nem baj, hanem természetes folyamat. És mivel az, se a „jó”, se a „rossz” nem játszik benne. Semmit nem lehet csinálni ellene, és nem is kell.

Valahogy nagy vonalakban (már megint a vonal, látják) úgy képzeljék el az emberiség eddigi kóválygását, mintha valaki elindulna egy betonfalakkal behatárolt úton valamerre. Aztán amikor már sokat ment rajta, hirtelen visszafordulna, és elindulna az ellenkező irányba. Ettől még ugyanazon az úton marad, sőt, de azt mindjárt, hogy miért „sőt”. Megy arrafelé, vissza már csak azért se fordul, mert akkor azt az utat is meg kellene még egyszer tennie, amit egyszer már megtett, tehát megpróbál konzekvens maradni. És innét két eset lehetséges, ha igaz, amit gondolok, márpedig nyakamat rá, hogy igaz (az pont olyan, mint ahol az emberiség visszafordult, a kvázi felezőpont – az egyenes minden pontja felezőpont, lévén az egyenes mindkét irányba végtelen, hányszor írtam le Önöknek?). Az egyik, hogy útközben meghal, a másik, hogy konzekvensen végigmegy rajta, és előbb-utóbb ott köt ki, ahonnét visszafordult. Ha pedig ez bekövetkezik, rájön, hogy egy körön kóricált ide-oda. De nincs vége, ne sóhajtsanak fel. Feladja? Meghasonlik önmagával? Vagy addigra már annyira elvesztette a valóságérzékét, ami nem azonos azzal a valóságérzékkel, amit közönségesen annak neveznek, hanem azzal azonos, ami a valóság elhelyezése, hogy mindegy neki? Egyáltalán, ő-e még ő?

Hát ezeket most inkább ne feszegessük. A kör adott, a többi fakultatív.

És ez a lényeg. Egy csúf, ideges, de érzéketlen (lásd Hamvas Béla megállapítását, miszerint a mai ember nem érzékeny, csak ideges, hozzátéve, hogy a holnapi még inkább az lesz) világ következik, tilalmakkal, amelyek semmi másra nem jók, mint a tömeg kézben tartására, és az érzelmiség elnyomására. Két bolond huzakodik egy nemlétező kötélen. Most nem hiszem, hogy atomháború lenne. Nagyon lehetséges, nagyon közel járunk hozzá, de nem hiszem. Véletlen eseménysorban inkább hiszek, ami oda torkollik, akkor pauza lesz azokban, amit leírtam, sebnyalogatás, majd folytatódik ott, ahol abbamaradt, kőbaltával, vagy úgy, ahogy folytatódhat. Az ántivilág nem jön vissza.

Ez a nem ántivilág nem kedvez a diktátoroknak. A mai diktátorok maradványok, maradványai annak, ami már megvolt. De mivel nem akkor élnek, hanem ma, hamisítványok. Nem érdemes olyanokon merengeni, hogy jó-e így, avagy nem jó, mert ilyen. Így működik. Mi működik így? Az emberi társadalom nevű rendszer. Nem az ebben vagy abban a korban, itt vagy ott konstatálható emberi társadalom, hanem az emberi társadalom, melynek különböző állapotai vannak. Koronként különbözőek, ahogy a rendszer saját erővonalai mentén alakul.

Nem a kapitalizmus a lényeg, hanem a szellem elvesztése. Még a kapitalizmust is lehet(ne) úgy működtetni, hogy az korrespondeáljon valamilyen szellemi tartalommal, de ez egyelőre nem fog bekövetkezni. Ami marad, a racionalizmus ruhájába bújtatott totális irányítás, finoman meghintve egy kis érzelgősséggel. Greta Thunberg mellől kifejezetten hiányoltam a kiskutyát, kisbárányt vagy bármilyen kisédesmicsodát. Szó nem lesz semmiféle humanizmusról, pontosabban csak szó lesz róla, meg néhány látványos, de valójában gazdaságos gesztus, illetve az sem. Nem a humanizmus dominál majd, hanem az álhumanizmus. Ha ez és ez kikerülhetetlen, mondják, akkor ne kerüljük ki, mert csak annál rosszabb. Majd a piac beszabályozza. Neves, okos és idealista liberális barátaim némelyike is ezt mondja. Fából vaskarika.

Ez a világ minden lesz, csak idealista nem.

Mit károgok én itt? Ez a következő félreértés. Nem károgok, és nem írtam semmiféle rosszat. Mint megbeszéltük, ez nem rossz és jó kérdése. Ez következmények egymásutánja, amelyben van fakultáció, le is írtam kicsivel feljebb. Nem a történés a lényeg, egymagában, mert semmi nincs egymagában, hanem a történések felhasználása. Nem ide vagy oda való felhasználása, hanem az együtt való felhasználása.


Ne vesszenek el a részletekben. Nyammoghatnak rajtuk, ha jól esik, mint a seriff bulldogja az ördögi Roy Slade kötelékein az azonos című egykori westernparódiában, csak ne vesszenek el bennük. Hallgassanak a népi bölcsességre, amit a címben idéztem. Aki túl sok részletre figyel, sokkal nehezebben látja meg az összképet, ha meglátja egyáltalán.

Ez a mostani cécó se most kezdődött. Nagyon-nagyon régen, évszázadokkal ezelőtt, közvetlenül majdnem egy évezreddel ezelőtt, amikor még jórészt királyok és császárok uralkodtak. Ha közelebbi időpontot akarnak, akkor az NDK, lengyel, magyar forradalmakkal és tiltakozásokkal, majd a „rendszerváltásokkal”, a Ceaușescu-házaspár kivégzésével, kicsivel előtte a Tienanmen téri vérengzés előzményeivel, ami csak szerény kínai bevezető ahhoz, ami még lesz, az „arab tavasszal”, nemrég a Lukasenka elleni tiltakozásokkal. Most Putyinon a sor, függetlenül e háború kimenetelétől. Aztán jönnek a többiek, Hszi Csin-pingig vagy az ő utódjáig bezárólag. Hogy mikor, mellékes, amint az is mellékes, hogy a járulékos szereplők, a magyar malacka, az észak-koreai lassan félmalacka, a közép-ázsiai diktátorok (akiknek tökéletesen megfelelne a helytartó cím is, ahogy a magyar malackának is megfelelne adott esetben, most még nem annak tartja magát), és kollégáik mikor kerülnek sorra. Nemsokára, ami minket illet, a többieket nem találgatom.


Igazi, giccses lélek kell hozzá, egy tuskó cukorsziruppal leöntve, hogy valaki kiálljon mellettük. Sokan lesznek ilyenek, de ezen nem segíthetünk, mert, mint megállapítottuk, kívülről nem lehet. Csak ők tudnának magukon segíteni, ez pedig akarat kérdése, és a lélek erősségének a kérdése. Az „annak ellenére” kérdése. Ha erre is szeretnének példát, nem politikait, gondoljanak Pilinszky Jánosra.

Lehetséges.