Milliós megtekintésnél jár és megállíthatatlanul terjed fideszes körökből egy orosz propagandavideó, írja a 444.
A filmen – nem túl hosszú – fogságba esett ukrán katonák láthatók, akiknek elmondják, hogy fogságba estek, megebédeltetik őket, de lehet, hogy az vacsora, esetleg uzsonna, az orosz őrmester csókot lehel a homlokukra, majd elkészíti a fürdőt, ja, ezeket már nem. A gonosz Putyin valójában jó Putyin, nem is lehet más, ha már a Roszatom is jó atom. Csernobil is csak úgy sugárzik a boldogságtól, hogy visszatérhet a Rógyina Maty dús kebelére. Lentebb mintha azt is láttam volna, hogy megmutatják, hogyan lehet felismerni, valami „valódi”-e (milyen érdekes felvetés), vagy „nem valódi”?
Hát ez tényleg borzasztó bonyolult. Hogy is írná az ellenlábas Origo? „Megmutatjuk”, miért. Az a nagy büdös helyzet ugyanis, hogy nem lehet a tudat nem tudatos összes kis rezdülését „objektívre” korrigálni. Akkor sem lehet, ha törekszünk rá. Öreg, süketnek elkönyvelt nénikre-bácsikra mondják, hogy „azt hall meg, amit meg akar hallani”. A riporter se kivétel. A fiatal riporter se. Nem kell, hogy élesen tudatosuljon. Arra fog nézni, amerre a szeme húzza, azt fogja meghallani, amit a füle meg akar hallani. Az operatőrre is érvényes, a vágóra is, a szerkesztőre is. Az egész láncra, aminek a végén a Néző trónol, akire szintén.
De ettől függetlenül.
Ettől nem lehet független semmi. Ha valamit megnézek a neten, először azt nézem meg, hol jelenik meg, már csak azért is, mert oda kell kattintanom. Innentől simán be lehet lőni. Nem érhet nagy meglepetés. Már a stílusnál kezdődik. Mindenki másképp csinálja persze, mert más a célközönség. Egy fideszes orgánum élesben indít, tuningol, turbóz, egy nem fideszes ellenorgánum csomagol. Józanul és tárgyilagosan csoportosít. Felhívja a figyelmet a másik visszásságaira, a saját közönsége szájíze szerint, arra, amire a saját közönsége ugrik. Itt a putyini vérlázításra, ott a nyugati hegemóniatörekvésekre. Mindkét oldalon kétféle rizsát osztanak: egy ellenrizsát és egy sajátot. A képletek ugyanazok, csak a változókhoz (ezért változók) van más hozzárendelve.
A putyini recept jelen háborús esetben az, amit láttunk, az orbáni recept Valentin-napkor a Buster Keaton-i faarccal a Four Seasons-ben kettecskén üldögélő Mészáros Lőrinc és Várkonyi Andrea, a Lázár János mögött eldübörgő fémhulladék, a horthysta Dunántúli Napló egykori tálalásában a székely legény, aki a gulyáságyú körül szimatolva felsóhajt az erdélyi bevonuláskor, hogy „Be jó volna magyar katonának lenni!”, némileg kijózanítólag hat a riporter biztatása, hogy „még rákerülhet a sor, fiam, még rákerülhet”, és ilyesmik. Hogy ezek beállított jelenetek, de legalábbis összevágott, szelektált jelenetek, melynek nagy részét eljátsszák, Márika nénitől a röfikig? Miből lehet tudni?
A kontrasztból. Abból, amit a rendőrségi zsargon úgy mond, hogy „életszerűtlen”. Olyan, amilyen csak a mesében van. Az orosz katonák, akik sorban állnak, hogy vért adhassanak az ukrán sebesülteknek (én is adhatok ötleteket). Az ukrán anyóka tüzifaraktárát rőzsével feltöltő marcona speznacosok. A rommá lőtt Kijev főterén felállított orosz népkonyha (csak előkerül egy második világháborús szovjet propagandafilm is, amit le lehet másolni, az ilyeneket nagyon szerették, a kenyérosztó szovjet katonával). A Krímben egy strandon nyugágyban heverésző, már civil Volodimir Zelenszkij, mellette narancsdzsúsz, felette napernyő, előtte a Fekete-tenger kékje, ahonnét Putyin integet vidáman a jachtjáról. A begyűjtésre felpántlikázott szekérrel, boldogan érkező magyar parasztok mintájára a kiosztott fegyvereket mosolyogva leadó ukránok az orosz átvevőpult előtt, majd a velük kezet rázó belügyi tisztek, akik még egy-egy kupica vodkával is megvendégelik őket. És a másik oldal? A másik oldalon ugyanaz a vénséges vén, bibircsókos rőzseszedő anyóka, aki sírva mondja a kamerába, hogy húsz orosz erőszakolta meg a rengetegben, a szemétben turkáló kijeviek, a parlamentben Zelenszkij hűlt helye, egy könnyező mohél, aki annak idején a kis Zelenszkijt…, Putyin, aki nagyfürdéskor elfelejtette levágni a körmeit, a Sátán Kettőt, az orosz nukleáris szuperrakétát fényesítő katonák, satöbbi, satöbbi.
És persze van segítőkész speznacos ugyanúgy, ahogy anyókákat megerőszakoló orosz briganti, van Satan–2 is, orosz nevén RSZ–28 Szarmat termonukleáris ballisztikus rakéta, és Putyin is levágja néha a körmeit, esetleg levágja neki a kozmetikusa.
Pellinore király az Arthur-mondakör egyik alakja, leginkább arról nevezetes, hogy Glatisantot, a kígyófejű, leopárdtestű, szarvaspatájú, száz pár kutyaként csaholó Csahos Fenevadat üldözte, ha épp nem volt szerelmes Malackába, a flandriai király lányába. Ez utóbbi esetben viszont elhanyagolta, amibe a Fenevad szabályosan belebetegedett. Sir Ector vára alatt találtak rá az erdőben, már alig volt benne élet. „Mit tettem?” – kiáltott fel Pellinore király marcangoló önváddal. „Majdnem elsorvadt szegény, hogy senki nem foglalkozott vele! Vigyük be a várba, tápláljuk fel, aztán eresszük el, és kezdődhet elölről a hallali!”
Így is tettek.