Szele Tamás: Propaganda és valóság

Ma eltér a Zóna a szokásoktól, ugyanis megjelenik ez a plusz írás is, lévén, hogy kezdem mérhetetlenül unni a moszkvai propagandát.

Azt még értem, hogy a névtelenek által működtetett mindenféle, elvileg kormánypárti, gyakorlatilag szélsőjobboldali-oroszbarát oldalak a világháló sötét sarkaiból terjesztik a mételyt, de mikor a leghivatalosabb kormánysajtó is beszáll, és rég cáfolt hazugságokkal érvel, itt az ideje annak, hogy kihúzzam legalább egy álhír méregfogát.

Egyet mondok, de ezer terjed: a 444 már megcáfolt néhány másikat, a Lakmusz bemutatta a bővítményt, amivel megállapítható egy videofelvétel eredete, de az írásban, képben terjedő agresszív moszkovita hírhamisítást ez sem állítja meg. Mutatok egy díszpéldányt, mielőtt tárgyamra térnék, ami valószínűleg korábbi olginói dezinformációk (chemtrail, oltásellenesség, Qanon, stb.) spontán keveredése és mutációja révén született, valóságos szellemi kórokozó, vírus, és le merném fogadni, hogy magától jött létre a zavaros fejekben, ehhez már nem biztos, hogy van köze az orosz szerveknek, ugyanis ők azért ennyire nem hülyék és a célközönségüket sem tekintik ilyen mértékben bolondnak. Ez már egy önjáró összeesküvés-elmélet, a saját életét éli, elszabadult.

De térjünk a mai írás tárgyára. Én magam éles határvonalat húzok a Facebookon megjelenő posztok és a sajtóban megjelenő írások között: csak a második kategóriát tekintem hivatalosnak, elemzésre méltónak. A Facebook-megszólalásokat ugyanis sugallhatja indulat, tévedés, azok előtt nem szokás mérlegelni, egy írás leadása előtt igen. Épp ezért, amikor február 25-én egy úgynevezett „jótollú magyar újságíró” a kormány alfeléből olyant posztolt (igaz, pár perce levette), miszerint:

Abból az Ukrajnából, ahol a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatát, iskoláztatását, alapvető emberi jogait súlyosan korlátozzák évek óta. Nemcsak a bukott csokikirály és csapata, de a mostani színész és csapata is. Végül elvakult barmok felgyújtották a teljesen vétlen és ártatlan magyar közösség központját. Miért? Hogy látszódjon, ki az úr arrafelé.

Most látjuk. Az oroszok.

A mostani háborúban nyakig benne van az oroszok irányába feleslegesen izmozó, nyugatra pedig kendőzetlenül nyaló Zelenszkij és köre, akik a magyaroknak sem jót, sem minimálisan eleget adni nem akartak.

A nagy gyász előtt szerintem nézegesd a kiégett KMKSZ-irodát is egy kicsit, és csak aztán cserélj profilképet ukrán zászlóra, amikor eldöntötted, hogy a magyar érdek nem fontos, a magyar érdek másodlagos, a magyar érdek végül is nem érdek.”




csak morogtam magamnak, ugyanis jobban ismerem az ügyet, mint a legtöbben, írtam is róla, és a szerzőnél feltétlenül többet tudok róla. Most azért reagálok, mert ez a történet – a KMKSZ irodáit felgyújtó ukrán neonácikról – már a Pesti Srácokon is előkerült, hivatalosan, képaláírás formájában, tehát holnaptól már az egész kormánymédia tényként fogja kezelni. 

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) kiégett központi irodája, amelyet ismeretlenek felgyújtották Ungvár belvárosában 2018. február 27-én hajnalban. Az elkövetők betörték a székház egyik ablakát, és robbanószerkezetet vagy gyújtópalackot dobtak az épületbe.”




Na, itt álljon meg a verekedés. A tűzeset igaz, bár ne volna az, csak az „ismeretlenek” egyáltalán nem ismeretlenek, hanem nagyon is ismerősök, sőt, elítéltek. Híres gyújtogatás volt ez, legendásan félreszervezett gumitalpú akció, amiről akkoriban, 2019. február másodikán én írtam is. Szóval, hogy is nézett ki a dolog? Innentől idézem az akkori írásomat:

Két lengyel neonáci felgyújt Ukrajnában egy magyar kulturális központot Moszkva utasítására, ám a parancsot és a pénzt egy német AfD-közeli újságírótól kapják rá.

(…)

Moszkva most ukrán neonáci támadást igényelt. De miért amatőrökkel szervezték meg, hiszen van a Központnak annyi profi neonácija, amennyit csak akar?

Esetleg bele akarták kódolni az akcióba a bukást is?

Lássuk a tényeket.

Az ügy már a krakkói bíróság előtt van, az iratai szerint Manuel Ochsenreiter, a szélsőjobbos Zuerst újság munkatársa rendelte meg az akciót, és ő fizette ki a három, Kreml-barát szélsőjobboldali csoporthoz köthető lengyelt. A megrendelés szerint a provokatív akciót úgy kellett végrehajtani, hogy az ukrán szélsőségesek támadásának tűnjön a magyar kisebbség ellen. A német újságíró azt kérte a lengyelektől, hogy küldjenek neki bizonyító erejű videót a felgyújtott irodáról a Telegram nevű anonim üzenetküldő alkalmazáson keresztül. Amikor megkapta a videót a kiégett iroda kormos homlokzatáról, válaszul ezt írta vissza: „Több mint elegendő”. Három nappal később a német újságíró a berlini repülőtéren találkozott az egyik lengyellel, Michal Prokopowiczcsal akinek egy könyvben 1000 eurót adott át (500 eurót már korábban elküldött neki Lengyelországba szintén egy könyvbe rejtve). (…)

Na igen, csakhogy. Csakhogy a pénzből a két valódi elkövető, Adrian M. és Tomasz S. összesen csak kétszáz-kétszáz eurót látott, ugyanis a dörzsölt Prokopowicz lenyelte a többit, ráadásul Prokopowicz ezzel a két marhával, akik még az arcukat sem takarták el a térfigyelő kamerák elől (azért is buktak meg) a Falanga nevű lengyel szélsőjobboldali szervezetben találkozott.

Mármost, ha egy lengyel nacionalista, akkor kiket utál a legjobban?

Első sorban az oroszokat és a németeket.

Ezért tűnhetett bombabiztos tervnek, hogy Moszkva utasításait a német Ochsenreiter közvetítse, aki ráadásul az egyik AfD-s képviselő, Markus Frohnmaier asszisztense volt. A Bundestagban csak nem fognak nyomozni…

Csak de.

Különben Ochsenreitert a lengyel Mateusz Piskorski hozta össze Prokopowiczcsal, márpedig Piskorski és Ochsenreiter közös érdekeltsége az „Eurázsiai Tanulmányok Németországi Központja” nevű szervezet, amit 2016-ban alapítottak, és ami egyenes összeköttetésben áll az eurázsiai gondolat főatyuskájával, Alekszandr Duginnal.

(…)

Valahol a Kremlben egy rohadt íróasztal mögött valaki alkalmazni kezdte a Primakov-doktrínát, épp hasznos lett volna, hogy felgyújtsanak egy magyar kulturális központot Kárpátalján, aminek a stratégiai jelentősége nulla ugyan, de a politikai játszmához kellett egy ilyen incidens. Minden ment is a maga útján, terv szerint, Magyarország tiltakozott, Ukrajna tagadott, Washington közeledett, az Egyesült Államok megpróbálta elérni, hogy Budapest ne blokkolja tovább Ukrajna NATO- és EU-csatlakozását az ukrán oktatási törvény szigorítására hivatkozva. Wess Mitchell amerikai külügyi államtitkár ezért cserébe még egy Trump–Orbán-tárgyalást és közös fotót is felajánlott a júliusi NATO-csúcson, sőt, egy mézeskalács huszárt is kilátásba helyezett Szijjártó Péterkének, de a magyarok ezt az ajánlatot (moszkvai nyomásra talán) visszautasították.

Szóval éleződött a helyzet, ahogy azt kigondolták abban a Kreml-béli dolgozószobában, mikor ezek a marhák lebuktak. Tökéletesen vissza lehetett követni az utasítás szolgálati útját, alulról felfelé: Adrian M. és Tomasz S. kapták Prokopowicztól, Prokopowicz kapta Ochsenreitertől, Ochsenreiter és Piskorski meg az eurázsiai vonalon Moszkvától. Az egész akció azon bukott meg, hogy két idióta „közkatona” lusta volt símaszkot húzni munka közben.”



Sőt, Ochsenreiter mesterről még egyszer írtam, amikor elhagyta az árnyékvilágot, egy szívroham következtében jobblétre szenderült, és lássunk csodát: ez bizony Moszkva városában történt, de annyira, hogy a búcsúztatóját maga Alexandr Dugin írta, az orosz és európai szélsőjobb legfőbb ideológusa, az eurázsiai gondolat atyja. Nem állom meg, idéznem kell a gondolatait.

Kiváló barátom, Manuel Ochsenreiter elhunyt. Ez egy igazi csapás. Lélekben fiam volt ő. 4 évvel ezelőtt nyerte el a keresztség szentségét az ortodox egyház rítusa szerint. Részt vettem a szertartáson. A halála sokkoló. Alig találok szavakat, hogy kifejezzem a gyászomat.
Manuellel mindenütt találkoztam, ahol a fontos frontvonalak húzódtak – Teheránban, Bejrútban, Moszkvában, Donyeckben, a Krímben, Damaszkuszban, de Freiburgban, Berlinben, Bécsebn is. Igazi harcos volt. Kiválasztotta a táborát, és a végsőkig kitartott mellette. Kiadóm volt ő, barátom, fiam.
Meggyőződéses német hazafi volt. Bátor és merész. Feláldozta az életét a többpólusú eszméért. A nyílt társadalom és az atlantizmus ellensége volt. Ő a Legnagyobb Európát, Eurázsiát, a Pluriversumot választotta.
Mindannyiunk egyik legjobbját veszítettük el. A lelkek pótolhatatlanok. A hősök lelke még inkább. A veszteség – veszteség. És a bánatot nem lehet gyógyítani. Nem is szabad gyógyítani.
– Manuel Ochsenreiter?
– Jelen!”





Azért nem akárki kap ilyen gyászbeszédet Dugintól. Az ilyenért meg kell dolgozni. De vonjuk le a konklúziót.

A KMKSZ székházát annak idején valóban felgyújtották és először valóban ukrán nacionalisták művének tűnt a dolog. Azonban rövid időn belül kiderült, hogy a fentebb vázolt módon (és eléggé amatőr szinten) szervezett akcióról volt szó, amiben elég sok nemzet fiai részt vettek, csak éppen magyarok és ukránok nem.

Végül is mi közünk nekünk a saját dolgainkhoz? Semmi.


A mai magyar kormánymédia pedig ezt a gumitalpú akciót használja propagandaeszközként, fogalmazzunk úgy, hogy tudomást sem véve a tényekről, amik már három éve ismeretesek. Hiszen még ítélet is született az ügyben!

Ismeretesek, de most kényelmetlenek, így tehát hülyének nézik az olvasóikat és valamelyik orosz szolgálat eredeti tervei alapján terjesztik a dezinfomációt. Ha mindezt nem hivatalosan, magánemberként tennék, megvonnám a vállamat, az ő dolguk lenne, de ez bizony meg is jelenik.


Tehát még az évekkel ezelőtti orosz propagandát is felújítják, kipofozzák a szent ügy érdekében.

Nagyon szerelmesek lehetnek ezek az emberek Putyin elnökbe.

Szóval: terjed az álhír, terjed a hazugság, terjed a propaganda.

Legyenek óvatosak.