Gaál Péter: A short good-bye


Nos, kedveseim, ez az év is a vége felé közeledik. Hogy nekem hányadik, le se merem írni. Meg számszerűleg mindegy is.

Most tél van, vagyis télféle, aztán jön a tavasz, a csuklós kutyák, macskabagzásszag a sarkokon, és az a sok ronda rügy, ami két dolgot juttat(hat) a magamkorabeli eszébe: hogy már megint, és hogy miért nem tudok lelkesedni érte?

Pedig jó dolog a a tavasz, Curzio Malaparte is megmondta. „Az Istennek is csak két dolog sikerült: a tavasz és a ló.” Nem mintha igaza lett volna, mert a tél is sikerült, menjenek csak el a jakutföldi Ojmjakonba, ahol mínusz ötvenhárom fok felett szénszünet sincs, ahogy régen mondták. (Gyengébbek kedvéért: mínusz ötvenhárom felett nem a mínusz ötvennégy van.) Van olyan tavasz, ami sikerül, így pontosabb. Van olyan ló is, de korántsem mindegyik. Például Overdose nem ilyen volt, félszilárd meggyőződésem, hogy nem azért lett klasszis, mert klasszis volt, nekem se az anatómiája, se en bloc a formája nem tetszett, biztos rossz szögből vagy rossz megvilágításban néztem, hanem azért, amiért egy üldözési mániában szenvedő is képes magasan felülmúlni saját fizikumát, elég hozzá egy gyanúsan közeledő. Csíp, rúg, harap, és fut, mint a nyúl. Lovakban különben messze nem vagyok annyira otthon, mint kutyában vagy macskában, de akár hüllőkben vagy mosómedvékben. Lóul nem sikerült megtanulnom. Nem szeretjük egymást.

A sertés mindjárt más, különösen a vadsertés. Az mindig közel állt a szívemhez. Most is közel áll.

Lóul? Hogy érted ezt?” – kérdezhetik Önök. Úgy, kérem tisztelettel, hogy lovakkal nem tudok jól kommunikálni. Képes vagyok megérezni a hangulatukat, ezért nyertem életem egyetlen fogadásán, amikor életemben először és utoljára kimentem a lovira, messziről ismerem is őket úgy-ahogy, de nem lettünk puszipajtások, és már nem is leszünk. Nem rajtam múlik. Lóba nem tudok úgy felmenni, ahogy kutyába le. De igen sok kutya is van, ami kifejezetten ellenszenvet érez irántam, ilyen a collie és a boxer, és sok olyan, ami viszont az ellenkezőjét, ilyenek a keleti pásztorkutyák, a rottweilerek (pedig nem kellene egyik sem, talán a saprlaninacot kivéve), általában a harapósnak és mogorvának elkönyvelt jószágok. Similis simile gaudet. Esetleg.

De kanyarodjunk vissza rosszkedvünk teléhez, amit York napsütése… hát York legyen majd a talpán. Nem mintha izgatna.

Most úgy gondolom, hogy egyetlen élőlény se véletlenül élhet addig, ameddig élhet. Annyi időt kap, amennyi az ő szintjén elég a feladata betöltéséhez. Nem jól mondtam: a feladatunk betöltéséhez. Ahhoz, hogy továbblökdösse a labdát a kapu felé. Nem ő fogja berúgni, de gólpasszt adhat. Annyi időt kapunk, amennyi legalább a gólpasszhoz elég. Ez persze laza, elméleti és általános, nincs egyedekre lebontva, csak fajokra, vagy hasonló fajok összességére. Kutyafélékre, macskafélékre, lófélékre, emberfélékre. szakaszok vannak, nem pontok. A pont mindig elméleti. Életszakaszok, azon belül kisebb szakaszok, még kisebbek, egy határig. A fizikában ez a határ a Planck-idő, Planck-hossz, és így tovább. Intervallumokban gondolkodjanak. Ha valaminek a… hogy is mondjam? Ha valaminek a szellemére kíváncsiak, ne szűkítsenek, hanem tágítsanak. Próbálják a „-tól -ig”-et megkeresni. Lehet egy év is, ha most azt búcsúztatjuk, de ritkán kezdődik januárban, és ér véget decemberben. Születésnaptól születésnapig? Ez már személyesebb, de egy napon belül is átfordulhat a tendencia. Déli fél egykor a Deák-téren. Jóból rosszba és rosszból jóba. Egy betegség is előjöhet a nap bármely órájában, bár kétségkívül vannak kitüntetett időszakok, a bioritmusnak és egy csomó másnak megfelelve.

Ha valamin változtatni akarnak, akkor is az intervallumokat javaslom figyelni. Nem az a lényeg, hogy minden nap ugyanazt ismételjék, hanem az, hogy valamilyen értékelhető rendszerben ismétlődjön. Értékelhető akkor lesz, ha abban a viszonylatban dominál. Ha az aktívum elfeledteti a passzívumot. A szaglószervekkel, ízlelőbimbókkal, izmokkal, aggyal, lélekkel.

Nem az a baj, ha az emberben kevesebb élet van, hanem az, ha több halál. Én már szeretnék mindent lesöpörni, pedig még annyira öreg sem vagyok, de nem tudom, mibe söpörjem. Hogy halogatom, annak van egy másik oka is: ne legyen menekülés. Nem nagy tragédia, ha nem oldok meg minden problémát. Az a tragédia, ha annyi problémát nem oldok meg, amennyi elégséges ahhoz, hogy rájöjjek, a probléma mitől probléma. Erre kapjuk azt az időt, amit kapunk. Aminek elégnek kellene lennie. Kaphatnánk annyit, mint a tiszavirág, de akkor kérészeknek kellene lennünk, kérészproblémákkal. Kaphatnánk annyit, mint a grönlandi cápa vagy a mammutfenyő, élhetnénk egy hosszú, vegetatív életet. Ez így reménytelen, amaz úgy. Az ember ebben is középen van, mint Krisztus volt a két lator között.

Az Ember Fia, ahogy magát nevezte.

És akkor mit kívánjak kétezer-huszonkettőre? Bukjon meg az Orbán-kormány? Bukjon meg az ellenzéke? Vagy pozitívan fogalmazva nyerjen ez vagy az? Mindenki tudja, aki tudja, hogy ez nem így működik. Hogy pontosan hogy működik, azt kevesen tudják, sőt senki, mert mindenkinek mindenben – ebben is – csak fikciói lehetnek, és utópiái, és ebben is annyi az irányadó, hogy nem úgy. Akkor hát? Tűnjön el a koronavírus? Kapjon Karikó Katalin Nobel-díjat? Ha érdekelne, hogy volt ez az egész, talán csak az ő fejébe kellene belelátnom. De nem látok, és nem érdekel, legfeljebb egy izgalmas könyv szintjén. Annyi mindent nem tudunk. Ha tudunk, annyit tudunk, hogy semmit nem tudunk, és ehhez még Szókratésznak se kell lenni. De nem ez a lényeg. Az a lényeg, ami ezekből a képekből lejön, amennyiben megfelelő magasságból nézzük. Gondoljanak a Nazca-vonalakra. Mindegy, milyen kép. Mindegy, milyen fikció.


Csak a továbbiak konzekvensek legyenek.

Mindenből ugyanazt lehet kihámozni. 2021-ből ugyanazt, mint 2022-ből majd. Valahány évből együtt, egy tetszőleges intervallumban. Valahány év tetszőleges mennyiségű történéséből, csak a kezdetre és végre kell figyelni. Hogy mikor kezdődött, amit felülről szemlélünk, és mikor végződött. És mi követte, mettől meddig. Mennyi ezekből az elégséges a konzekvenciákhoz. Hány konzekvenciára van még szükség, hogy ne kelljenek se megfigyelések, se konzekvenciák. Hány tavasz és hány ló kell még ahhoz, hogy mind a tavasz, mind a ló közömbös legyen.

Hogy azt lehessen mondani, megtették kötelességüket. Akkor mehetnek? Ha akarnak.

De maradhatnak is.