Semmiféle gúny vagy irónia nincs ebben. Valóban csodálom. Hallgattam Völner mester régebbi megnyilvánulásait, Borkai mester lebukása előtti megnyilvánulásait, hallgatom néha a többit, Varga Juditot, Semjént, és a tágabb holdudvart, most pár perce éppen Pataky Attilát.
De mit csodálok? Mi csodálnivaló van arcpirító ferdítéseken? És tényleg arcpirító ferdítésekről van szó? Én még emlékszem a kezdő Simicskó Istvánra.
Ott állt 1998-ban az irodánkban, akkor még talán a saját judokis képe se lógott a saját irodája falán, amikor felhívta egy újságíró telefonon. Nyilatkozott, letette, és innentől lefoszlott róla minden magabiztosság. Ránézett a kísérőjére, és faggatni kezdte: „Jól mondtam?” „Ugye, nem volt benne olyan, ami nem lehetett volna benne?” (Második) Gamáliél jabnei nagydoktor, a legendás talmudista (első) Hillél ükunokája, a farizeus Sault, a későbbi Pál apostolt is tanító (első) Gamáliél unokája mondta: „ha sikerül szabályoznod az emberek magatartását, akkor a nézeteik maguktól szabályozódnak”. Ő, mint a korabeli zsidóság vezetője és a doktori (farizeusi) kollégium vezetője ehhez azért tartotta magát, hogy a már akkor nagyrészt diaszpórában élő zsidó népet, mint zsidó népet megőrizze. Államuk már nem volt, a templomukat lerombolták, a fővárosukból kitiltották őket, az országukba idegeneket (szíriaiakat, arabokat, görögöket, veterán római katonákat, stb.) telepítettek be: semmi másuk nem maradt, mint a tételes Tóra és ennek értelmezései. Az állam helyébe a Tant kellett állítani, és ezen – a rítusok összefogó erején – se az elmúlt kétezer év, se Erec Izrael létrejötte nem tudott változtatni. A Harmadik Templom talán változtatna, de Harmadik Templomra e pillanatban a politikai realitásokkal konfrontálódó Tan nem ad lehetőséget. (A Templom-hegyhez előbbiek okán ragaszkodni kell, ott viszont azóta felépült egy másik vallás hasonlóképpen szent és feladhatatlan építménye.)
Tehát a kötelező és világos viselkedési szabályozás egyben a gondolkodást is determinálja? Nem emlékeztet ez Hyppolite Taine, 19. századi francia kritikus és irodalomtörténész tételére, hogy „a környezet határozza meg az embert”? Emlékeztet. És valamennyire így is van. De csak valamennyire. A többire a mai zsidóság a cáfolat. Az ugyanis egyre kevésbé követi a farizeusi/rabbinikus gamaliéli szabályozást, jóformán csak a nagyobb rituálékat tartja meg, (lazán) az ünnepeket és saját zsidósága formális kifejezéseit, vagy már azokat se. Az echte ortodox zsidó előírásokat jószerivel csak az ortodoxok zsidók őrzik, de még azok egy része – a hászidok – is továbblépett, mégpedig eredetileg és meglepő módon befelé, ami viszont újabban ismét megfordulni látszik. A Tan ugyan megmaradt, de a cél már nem annak a zsidó szellemiségnek a kiterjesztése, amire Alexandriai Philón törekedett, nem a zsidó-nem zsidó (zsidó-hellenisztikus) szellemi fúzió, a világpolgár Josephus Flavius által is megénekelt eszménye, hanem egy csoportbefolyás kiterjesztése, amely csoport távolról sem képviseli a teljes zsidóságot, semmiféle értelemben nem, csak annak egy szegmensét. Philón és Josephus elképzelése a zsidó alapú két nagy világvallással, a kereszténységgel és az iszlámmal valamelyest mégis megvalósult, majd ezekben is elkezdődött ugyanaz az erózió, ami a judaizmusban: először a millió féle értelmezés, majd ezzel párhuzamosan a rítus kiüresedése, ameddig a természetes szimbolika deklarált szimbolikává nem silányul(t), nem többé, mint az óvodai jelek, vagy az eszperantista Szathmári Sándor Kazohiniájában a póznára tűzött négyzet és kör.
Nem egyszerű állat az ember.
A kötelező viselkedési szabályok tehát csak egy bizonyos pontig determinálnak: addig, ameddig fel nem lazulnak. Addig az ember úgy kompenzál, hogy idealizál, megmagyaráz és ködösít. El kell fogadnia, s ameddig nem lát más választást, erre is törekszik. De ha – maradva a zsidóságnál – valakiben megrendült az az abszolút pillér, hogy ő zsidó, akkor onnantól már a Tórát bármivel helyettesíthette. Fanatikus keresztény is lehetett, sőt fanatikus náci is. (S mindez – például napjainkban – fordítva ugyanígy igaz.) Nem csak „lehetett”, hanem lehet. (A valaha élt leghírhedtebb – spanyol – főinkvizítor, Tomás de Torquemada ereiben minimum negyedrésznyi zsidó vér csörgedezett. Torquemada nevéhez fűződik a spanyol zsidóság kiűzése, sokak máglyára küldése, melyekhez a zsidó származás – mint a huszadik századi holokausztnál – önmagában elég volt. Amint a Wikipédiában is olvashatják, tőle ered az a huszadik században kis változtatással ismertté vált mondás is, hogy „egy ország, egy nép, egy vallás”. Mindebben pedig az a legérdekesebb, hogy ezt Gamáliél és elődje, a jabnei egyetemet kieszközlő Jochanan ben Szakkai nagydoktor is ugyanúgy gondolta.)
Adva van tehát ezerféle indíttatás, egy egységesített és sulykolt rituálé, kötelező frázisokkal, melyek az indíttatás erősségének megfelelően befolyásolják a gondolkodást. Akik legelőször kikopnak, azok a hithűek. Nem a farizeusok, hanem a zelóták, Giszkalai János (bár Feuchtwanger szerint római fogságba esése, majd felszabadítása után ő maga letért az érzelmek útjáról, és mai kifejezéssel kapitalista galileai földspekulánssá avanzsált) hívei, a zsidó-keresztény ebioniták, apostoli szegénység és egyenlőség-hirdetők, a hithű bolsevikok, az Ernst Röhmhöz és Gregor Strasserhez hasonló nácik, az ős-Fidesz demokrácia-hívő tagjai. A hatalom a technokrácia kezébe megy át, és e hatalom érvényesítése is a technokrácia eszközeivel történik, amit pragmatizmusnak becéznek. Ha valakitől azt hallják, hogy a politikában taktika van és stratégia, praktikum, mindig változó erővonalak és szövetségek, s e szövetségek és erővonalak mentén való lavírozás, ugye, nem fognak meglepődni? Aki ma a barátunk, lehet, hogy holnap az ellenségünk lesz. Ismételjék csak át mondjuk a török kori magyar erdélyi politika, a harmincéves háború vagy Nagy Frigyes háborúinak a történetét, de ha ez fárasztó, a két eddigi világháborúra biztosan emlékeznek.
A pragmatizmus és a pragmatizmusra való affinitás viszont még az olyanoknál se lenne elég, akik el tudják nyomni a legtöbb ellenérzésüket. Az észfüggvény, ez érzelemfüggvény, az ember pedig sokkal inkább érzelmi, mint racionális lény. Sokkal hajlamosabb az érzelmi diktátumaihoz keresni racionális indokokat, mint fordítva. Ha saját magával ellentétbe kerül, meghasonlik, és az mindig visszaüt rá. Úgy fog tehát kompenzálni, hogy elkezd azonosulni a verdiktekkel. Ez a legkönnyebb ellenállás útja. A hazugság a legjobb színész szájából is hamis lesz. A jó színész éppen attól jó színész, hogy képes azonosulni a szerepével.
Ezért csodálom a Völnerhez és Patakyhoz hasonlókat.
Hogy tudniillik képesek a kétely legkisebb szikráját is elnyomni magukban, mialatt nyilatkoznak. Hogy olyan mértékben azonosultak azzal a maszlaggal, amit a választópolgárok torkán akarnak lenyomni (akik aztán már ezzel azonosulnak tovább, különösen, ha meggyőzik magukat, hogy ez az egyetlen lehetőségük, ha élni szeretnének), hogy az az ő szájukból igaznak hat. A saját igazságuknak, de hát másunk nekünk sincs. Az igazság azonban – ami annak érződik – ragadós, különösen, ha valaki ragasztani is akar.
Azért csodálom ezeket az embereket, mert szinte tökélyre vitték a hétköznapi színészetet, miközben nap mint nap megcáfolják saját magukat (Völnerről lassan kimondható, Patakyról csak így vélem, előre is, hátra is). Nehéz dolog lehet ez. Kutya nehéz. És még milyen nehéz lesz mindent visszacsinálni. A kegyes psziché azért erre is tartogat valamit: a mártíriumot.
Vagy a Szürkéket. Azok mindig jól jönnek, ha ez a világ meginog körülöttünk.