Szele Tamás: V. polgár története

Avagy a fotelforradalmár balladája. Mindannyian ismerjük ezt az embertípust, meg merném kockáztatni, lakik is egy ilyen mindannyiunkban, csak van, akiből gyakran bújik, elő, van, akiből ritkábban: de egy kicsit mindenki billentyűhuszár, aki megfordul a közösségi oldalakon.

Van annak ugyanis egy varázsa, ha az ember saját nevében kimondja a véleményét nyilvánosan (még akkor is van, ha a saját álnevében teszi). Hatalmat érez, erőt, bátorságot érez – leginkább az álnevesek – könnyen megzavarja az ilyesmi annak a fejét, aki nem szokta meg, hogy írásban lássa a nevét, a gondolatait. Hiszen saját magunk számára nyilvánvaló, hogy helyes az értékítéletünk, és ha helyes, bizonyos, hogy mindenki egyet is fog vele érteni, aki csak elolvassa.

Vagy nem. Többnyire nem, minél bonyolultabb, érzékenyebb kérdésről van szó, annál kevésbé fognak velünk egyetérteni, minél több érdek sérül, ha pedig elindulnak az érzelmek – mármint a negatív érzelmek – vagy ha politikai hitet sértünk, ami manapság érzékenyebb terület, mint a vallás, hirtelen valóságos lovasroham zúdul ránk, a túloldali billentyűhuszárok szittya fergetege. Illetve, nem kötelező szittya legyen, lehet nem szittya is. Az a kötelező, hogy fergeteg legyen, mindenkinek, aki arra jár, legyen egy rossz szava, mindenki csapjon oda egyet a fringiával.

Ez az a helyzet akkor, amikor elfajul a billentyűhuszárkodás, az meg már igazán a véglet, amikor a fotelforradalmár újságírónak, véleményvezérnek tekinti magát, a posztjait az életműve, munkássága részének, és ha valamelyik öt soros szösszenetét letiltják, cenzúrát, zsarnokságot kiált, perelni akarja a Facebookot, világgá ordítja a szörnyű sérelmét.

De nem csak a tiltástól kapnak rohamot: bármitől képesek kifordulni magukból. Ez az embertípus, amelyik annyira büszke markáns és többnyire megalapozatlan véleményére, pokollá tudja tenni a valódi sajtómunkás életét: naponta kellene ilyeneknek megmagyaráznom (ha megtenném) vagy azt, hogy valamivel miért foglalkoztam, vagy azt, hogy másvalamivel meg miért nem. Diktálni akarnak, fogni ceruzámat, hogy ezzel szemben mit fogjanak, azt inkább nem írom le, csak annyit, hogy többnyire lóhoz szokott tartozni, abból lóg ki.

V. polgár egyáltalán nem ilyen fotelforradalmár volt.

Ellenkezőleg, a szelíd, csendes, saját véleményével takarékos, inkább megjelent újságcikkeket osztogató típushoz tartozott, adna Isten sok ilyen olvasót. Ma került elém a története a Meduza.io-n és ebből sejthető is, hogy nem magyar állampolgárról beszélek, hanem oroszról. Igazából nem is nevezném billentyűhuszárnak, csak önálló véleménnyel bíró felhasználónak, de a híradás végén épp a barátnője hívja így.

V. polgárnak neve is van: Irina Wickholm néven anyakönyvezték. A fogdában lett belőle egyszerűen „V. polgár”, vagyis „Гражданка В.” De hogyan került oda az 58 éves hölgy, aki egyébként idősek gondozásából élt, és az volt a legkülönösebb ismertetőjele, hogy szerette a macskákat, négyet is tartott breszti lakásában?

A Twitter miatt.

Irina Vickholm nem volt túl népszerű ezen a közösségi oldalon, bár túl népszerűtlen sem: 69 követője akadt – de adjuk át a szót a Meduza.io-nak:

2021. május végén az orosz Irina Wickholm elsősorban Aljakszandr Lukasenkának szentelte tweetjeit. Saját tweetjei gyakorlatilag nem voltak: Wickholm egyszerűen újságcikkeket és Lukasenkát bíráló ellenzéki bloggerek nyilatkozatait retweetelte.

Az 58 éves nő egyik legutóbbi tweetje saját, 2021. május 23-i Live Journal bejegyzésének reposztja. A Ryanair repülőgép minszki leszállására utal, amely után a fehérorosz biztonsági erők őrizetbe vették Roman Protaszevics ellenzéki újságírót.”

Akkor most figyeljünk: Irina Wickholm a BBC orosz szolgálatának egy képes hírét osztotta meg, saját maga csak annyit tett hozzá, miszerint:

Lukasenka újabb bűne”

Ez a három szó volt a vétke, mint Szacsvay Imrének, az 1849-es magyar Országgyűlés jegyzőjének az az egy tollvonás, amivel aláírta a Habsburok trónfosztását kimondó nyilatkozatot. Szacsvayt kivégezték Pesten, hogy Irina Wickholmmal mi történik Bresztben, majd elválik – mert sokat nem tudunk róla. De azért nem ugyanaz ám, ha valaki egy jegyzőkönyvet szövegez meg, ír alá és az, ha egy már megjelent újságcikket oszt meg: a cikkért legrosszabb esetben is a szerzője meg a szerkesztő felel, azt továbbadni civilizált országban nem bűn.

Ahhoz, hogy egy keveset is megértsünk a történetből, ismernünk kell annyit, amennyi az életéből egyáltalán megtudható – azt is a barátai mondták el a sajtónak.

Wickholm eredetileg Kislovodszkból származik, de sok évvel ezelőtt külföldre ment (és még az orosz állampolgárságáról is le akart mondani). Korábban Finnországban és Németországban élt, viszont több mint 10 évvel ezelőtt Bresztbe költözött. Ismerősei rámutattak, hogy Irina ott bérelt lakást, de nem jelentkezett be hivatalosan, azt elmulasztotta. Szabad idejében önkéntes volt a „Rend és Jog Állami Ellenőrzése” mozgalomban, amely oroszoknak és más országok lakosainak segít a különböző jogsérelmek (például a panaszok elbírálásának megtagadása) miatti bírósági eljárásokban. Wickholm többek között maga is próbált segíteni a Magyarországra és Norvégiába emigrált oroszoknak.

Néhány orosz ismerőse a Meduzának elmondta, hogy a bűnüldözők május közepén kezdtek érdeklődni Wickholm iránt. Irina egyik Oroszországban élő barátja elmondta, hogy május 17-én két rendőr ment el hozzá, és megkérdezte, hol van most a hölgy. Azt válaszolta, hogy Fehéroroszországban – és utána figyelmeztette Irinát, hogy a rendőrök kérdezősködnek utána.

Egy másik ismerőse elmondta a Meduzának, hogy május 27-én Irina felhívta őt, és elmondta, hogy egy rendőr járt nála Bresztben. Megkérdezte, hogy milyen alapon él Fehéroroszországban, és megkérte, hogy másnap menjen el a bevándorlási hivatalba.”

Másnap odament és azóta senki sem látta.


Látjuk azonban a fehérorosz ügyészség közleményét amit szeptember elsején kelteztek. Ebben az áll, hogy Aljakszandr Lukasenka „nyilvános megrágalmazása” miatt büntetőeljárást indítottak, és „V. külföldi állampolgár” ellen emeltek vádat. Az ügyészség pontosította, hogy május 23-án „V. állampolgár” közzétett egy tweetet „rágalmazó információkkal” Lukasenka légi kalózkodásáról. Tette ezt „az állam tekintélyének csorbítására törekedve”. Ezért „V. polgár”, aki nem ismeri el bűnösségét, akár öt év börtönbüntetésre is számíthat. Az ügyészség nem nevezte meg a vádlottat, de szeptember 5-én a „Vjaszna” Belarusz Emberi Jogi Központ arról számolt be, hogy az ügy főszereplője Irina Wickholm. Emberi jogi aktivisták szerint az orosz nőt május vége óta egy Minszkben tartották fogva, bár nemrég átszállították egy breszti fogdába.

Mivel közvetlen rokonai, családtagjai nincsenek, látogatni sem lehet, csak egy breszti barátnője sikerült valami keveset megtudjon a sorsáról, akivel hat éve ismerik egymást, a macskabarátság kötötte össze őket… neki az orosz konzulátus elmondta, hogy Irina az előzetes letartóztatási központban van. Szeptember 16-án állítják bíróság elé. A bíróságon egy államilag kirendelt védő fogja képviselni.


Egyelőre ennyit tudunk V. polgár szomorkás balladájáról. „Illegális bevándorlás” miatt tartóztatták le, és Lukasenka megsértése miatt akarják elítélni. Három szóért, nem többért. Ha ez öt évet ér, mit kaphatnék én ott? Hiszen amennyit én szidtam a mindenféle nációhoz tartozó lukasenkákat, Matuzsálem kéne legyek, míg leülöm. Nem is egy Matuzsálem, hanem több.

Irina Wickholm barátnője most a hatóságokat járja – pedig most már hiába teszi, készül az ítélet, ha ugyan nincs még kész – és arról próbálja őket győzködni, hogy Irina „csak fotelforradalmár, billentyűhuszár””. Sőt, talán még az sem: elvégre annál is kevesebbet mondott, írt, mint amennyit az említettek szoktak.


Ahogy a magyar szférát elnézem, Irinának párját nem látom. Csak nála rosszabbakat, akik azért sírnak, mert letiltották egy posztjukat, vagy valaki – akár én magam is – többet nem áll velük szóba. Csupa nagyon fontos, igen jelentős ember, akik magukat minimum szabadsághősnek látják, egyik vagy másik, harmadik, sokadik oldalon.

Nem hősök, sosem lesznek azok.

Irina Wickholm a hős, aki öt év börtönnel néz szembe.

Nálunk is perelgetnek mindenféle politikusok, kormánymédia-munkatársak a kommentekért, a mi jogrendünk sem különb a Deákné vásznánál, ha nagyon megbogarásznák, találnának a magyar törvények között is olyant, aminek alapján ki lehetne szabni börtönt kommentekért. Tehát nem azt mondom, hogy „nálunk jobb, nálunk nem csuknak be ilyesmiért”. Ha úgy alakul: igenis becsukhatják az embert. Ha olyasmit ír dühében, ostobaságában. Akár ma is megoldható, nem kell hozzá új törvény.

Mégis van különbség, nem is kicsi. Minálunk az terjedt el a köztudatban, talán, mert a magyar bírói gyakorlat nem túl szigorú az ilyen ügyekben egyelőre, hogy a komment nem büntethető. Az igaz, hogy ritkán is büntetik, bár volt már példa rá.


Azonban Fehérorszországban mindenki tudja, hogy szigorú börtön vár arra, aki megsérti Lukasenkát. Irina ennek tudatában, ezt vállalva írta le azt a bizonyos három szót.

Mifelénk a billentyűhuszár vitézkedik, mert úgy tudja, nem eshet baja. Küldi is meleg égtájakra, akit talál, néha oka sincs a küldésnek, csak olyan a kedve.

Fehéroroszországban viszont tudják az emberek, hogy bajuk eshet: mégis mondják a magukét. Annak ellenére mondják, hogy nem egy ember tűnt már el ott ilyesmi miatt.

No, tetszik látni: ez a különbség. Ott van tétje a játéknak.

Ha itt is lesz – és könnyen lehet! – majd én is hősnek látom a magyar véleménybajnokokat, billentyűhuszárokat, ha bajuk esik, én tüntetek értük először, még ha melléjük is csuknak érte.

De addig nem hősök a mi huszáraink.

Addig csak a sarkantyút pengetik, kardot csörtetik.

Szép is az a katonaélet, míg nincs benne csata.