Meseország épül minálunk, nem is vitás. Ezer és egy bizonyítéka van ennek, napról napra épül-szépül, éspedig szavakból, legendákból, hazugságokból építik, jaj annak, akinek mer nem tetszeni. Azt odaadják a markolábnak vagy Hétszűnyi Kaponyányi Monyóknak.
Egyre különösebb mesék mutatkoznak ebben a lassan de könyörtelen bizonyossággal épülő országban, egyre tarkábbak, egyre különösebbek. Épp ma egy hete írtam dr. Gyárfás Ágnes múlhatatlan érdemeiről, melyeket valóban lovagkereszttel kellett jutalmazni, mert ennél kevesebbel nem sérthetjük meg azt a kutatót, aki teljes komolysággal állítja, hogy valamikor Erdélyben tényleg léteztek kacsalábon forgó, kristályból, vagyis „ilonaüvegből” épült paloták. Sőt, napenergia forgatta őket.
De előtte két nappal hangzott el a Nemzeti Múzeum frissen beiktatott főigazgatójának, L. Simon Lászónak is az a bizonyos bemutatkozó beszéde, amiről már akkor sejteni lehetett, hogy egy korszak kezdetét jelzi. Igaz, a korszak már előbb kezdődött, körülbelül akkor, amikor bemutatták a pozsonyi csatáról szóló, bízvást mondhatom, felejthetetlen animációs filmet. Meseország alapjait pedig még ennél is korábban vetették meg, talán a homályos előidőkben, de eredete mindenképp a ködbe vész… viszont lássuk, mit talált ma a Népszava?
„Új képzési programmal erősítenék a tanárok magyarságtudatát”
mondja a cím, és már megakad rajta az ember: olyasmi ez, amit ha erősítenek, csak gyengébb lesz, ha nincs meg magától, erőszakkal nem lehet kialakítani. Hiszek én a Népszavának, hogyne hinnék, de azért nézzünk utána. Való igaz: új képzési programot fejlesztett pályakezdő pedagógusok számára az Oktatási Hivatal (OH) és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE), ami a „Nemzeti közszolgálat a pedagógushivatásban” címet viseli. Sikerült is megtalálni a program hivatalos oldalát. Lássuk, mit mond, mármint az oldal maga:
„A program célja kettős: egyrészt áttekinthetővé tenni a köznevelés ágazati és intézményirányítási környezetét és ebben a pedagógusi hivatás, mint közszolgálat szerepét, másrészt műhelybeszélgetés keretében megvitatni a pedagógusi szerepeket a tanulók közösségi, kiemelten nemzeti identitásának formálásában.”
Ezzel még nem is lenne nagy baj, csakhogy miféle nemzeti identitást kívánnak erősíteni? Mert az igazit nem kell, nem is lehet, az vagy van, vagy nincs. De a mai magyar közéletben, közbeszédben a nemzeti identitás csak negatív formában jelenik meg, mármint úgy hogy ez vagy az miért nem magyar, pozitívan csak akkor, ha valami távolba szakadt hazánkfia tőlünk függetlenül elér egy komoly eredményt. Akkor rögtön magyar lesz, ha korábban szidták is az idegen szívét, mint a bokrot. De ha idegenbe nem szakad az ember, maximum akkor veszik elő az ő „nemzeti identitását”, ha érmet nyer az olimpián. Azt nem is mondom már, mikor centivel és lattal méricskélik, ki kinél magyarabb.
Csak hát ezeknek a dolgoknak azért a lényeghez semmi köze, a lényeg egy-két verssorban lapul meg, pár szóban, egy napos nyári délutánban, egy dallamban, egy illatban – csak épp ezt nem lehet erősíteni. Tanítani sem.
Lehet azonban tanítani azt a rikító színű, nemezsüveges-tarsolylemezes sztyeppei romantikát, aminek ugyan nincs köze a valódi magyar őstörténethez, de utóbbi időben előbb divatos volt, most, amint látom, kötelezővé kezd válni. Ez az a sosemvolt Meseország, ami épül nálunk.
Hát hiszen ha úgy lett volna, hogy eleink boldogan halásztak-vadásztak-madarásztak a paradicsomi sztyeppén és csak tévedésből vették űzőbe azt a csodaszarvast… De nem úgy történt. Az a sztyeppei élet kemény, volt, kegyetlen és többnyire rövid, csikorgó telekkel, nyári kánikulával, éhezésekkel, járványokkal teli, és amikor épp nem volt semmi más baj, jött a szomszéd törzs zsákmányolni, vagy eleink mentek hozzájuk ugyanabból a célból. Hiszen azért is hagytak fel a mi távolról sem ostoba őseink ezzel az életmóddal, mert igen kényelmetlennek találták – ahogy megismerték a letelepedés előnyeit, rögtön éltek is a lehetőséggel.
Csak azért lehet olyan színes legendákat mesélni a magyar őstörténetről, mert nagyon keveset tudni róla, saját feljegyzéseink nem igazán voltak, bizánci, arab krónikákból lehet összebúvárkodni, ami keveset sikerül, és tárgyi emlékekből, leletekből. De különben mindenki akkora világverő hősöknek nevezheti az ősmagyarokat, amekkorának csak akarja, mert se erre nincs bizonyíték, se az ellenkezőjére. Mikor hétfőn a Klubrádió megkérdezett L. Simon beiktatási beszédéről, ezt is magyaráztam volt az adásban.
Azt én sem mondom, hogy ne lettek volna vitézek az ősmagyarok, mert ha gyávák lettek volna, fenn sem marad a nyelvünk. De részleteket alig tudunk róluk, Hiszen ez tette olyan csodálatossá a pozsonyi csata-filmet is, amiben a látvány kedvéért ezer évvel korábbi szarmata temetkezési díszeket is láthattunk, egy olyan ütközetben, amiről szintén csak annyi biztosat tudni, hogy volt és eleink győztek benne. Meg van még róla egy leírásunk ötszáz évvel az esemény utánról, amit bizonyos Aventinus írt, latinul. Abból szoktak csonkán idézni, ha ugyanis teljes lenne az idézet, kiviláglana, miszerint a magyarokat nem a világból akarták kikergetni, hanem csak a Bajor Királyságból. Csak hát – ezer év nagy idő, a részletek elvesztek, animálhatunk, amit akarunk, Árpád nem fog kikelni a sírjából, hogy főbe csapjon buzogánnyal, miként érdemelnénk.
És ha lehet hazudni, hazudunk is. Szépet, színeset, Most már állami támogatással. Hadd idézzem L. Simon László annyit emlegetett beszédét:
„Tudományos, történeti vagy régészeti szempontból nyilván érvényes dolog azt boncolgatni, hogy a magyaroknak van-e vagy nincs közük a hunokhoz, ám Arany János Rege a csodaszarvasról című csodás költeményét olvasva, László Gyula hozzá készített illusztrációit szemlélve csak egy számít: a történeti tényektől függetlenül a közös eredet a kollektív emlékezetünk egyik legfontosabb elemévé vált.”
Hát igen, de van költői szabadság és vannak történeti tények. Kedvesek a népmesék, de azért senki sem indul neki megkeresni az üveghegyet vagy az Óperenciás-tengert. (Tudom: „ober Enns” a szó eredete). Hanem L. Simon továbbmegy.
„A bennünket modern, s egyben államalkotó nemzetté formáló, s nemzetként megtartó történeteink egy része egyáltalán nem valós. Sőt hőseink egy része fizikai értelemben sosem létezett, ám létezésük realitásával mégis számolnunk kell. (…) Ám azoknak, akiknek a feladatai közé a közös történeteink továbbadásán keresztül a nemzeti identitás megőrzése és megtartása a küldetésük, azoknak azokat a történeteknek a jelenvalóságát is figyelembe kell venni, amelyeket nem tudunk a tudomány módszertanával igazolni, vagy éppen azzal tudjuk bizonyítani, hogy még valóságalapjuk sem volt.”
No, szépen vagyunk. Hazafias kötelességünk lenne tehát identitáspolitikai célból a történelem minél szebbé, dicsőbbé hamisítása? Dugovics Titusz nem élt ugyan, de azért leugrott a janicsárral a bástyáról – sőt, ha jobban megfontolom, az tán még szebb, hihetetlenebb és rendkívülibb teljesítmény, még hazafiasabb mese volna, ha azt mondanánk: felugrott a törökkel a bástyára!
Mi leli ezeket az erőszakos identitáspolitikusokat? Hiszen minden nemzet történelmében – és ne feledjük, ezek nem egymástól függetlenül léteztek, külön-külön, szigetekre bezárkózva – épp az a szép, hogy a kiemelkedő alakok annak dacára emelkedtek ki, hogy ők is emberek voltak, esendőek, csetlettek-botlottak, de szerencsére kiügyeskedtek végül valami jót, szépet, hasznosat. Katedrálist, békeszerződést, győztes háborút, bő termést, krónikát és verset, Lánchidat, Tudományos Akadémiát, mindenfélét. Nagyobb csata volt nekik magukon túltenni, a közömbös korral, nehézségekkel, akár nyomorral megküzdeni, mint szegény ember legkisebb fiának megvívni a mindenféle kitalált órásokkal, hétfejű sárkányokkal, griffmadáron lovagolva.
Meg lehetne látni azt a nagyságot, ami minden emberi gyengesége dacára elvitte Adyt az Értől az Óceánig – nem volt mindig nyílegyenes az útja, meg kell hagyni, de odaért. Ha eleinket nem ikonoknak látnánk, nem bálványoknak, félisteneknek, hanem embereknek, akik voltak, tán még jobban is tisztelnénk őket.
De ez az árnyalt szemlélet nem fér bele az „identitáspolitikába”, ami valahol a népszínművek világának és Disneylandnek a sablonjaiba akarja préselni a magyar történelmet, kultúrát, ahol nem fér bele, ott legfeljebb levágnak belőle ezt-azt, ha elvész, az sem baj, majd hazudunk helyette másat, szebbet, színesebbet.
Megtaláljuk az Árpád-ház genetikai eredetét Afganisztánban (javasolnám, hogy tegyék át békésebb vidékre ezzel az erővel azt az eredetet, mert arrafelé most egy darabig nem ajánlott mászkálni), összerakjuk Mátyás király csontvázát, akkor is, ha nincs meg – ha jönne egy újabb zseni a Magyarságkutató Intézetbe, bár még jöhet, és új elmélettel állna elő, megtalálnánk mi az Árpádokat Kenyában is, ha azt kéne bebizonyítani, hogy Mátyásnak három feje volt, megtalálnánk a negyediket is.
Addig gyúrjuk, dagasztjuk, nyírjuk, nyesegetjük a kultúránkat, történelmünket, míg a végén az igaziból semmi sem marad, itt állunk majd egy sosemvolt Meseország papundekli kulisszái között, ahol semmi sem az igazi, minden csak díszlet, színes, kimázolt kulissza, a fának nem lehet nekidőlni, a patakból inni, mert minden látszat, álságos hazugság.
Meseország, mesevilágban, ahol nem számít a valóság, csak az, amit gondolunk róla.
És lehetőleg gondolja mindenki ugyanazt. De már gyermekkorától. Azért kell a pedagógusokat is továbbképezni „ a tanulók közösségi, kiemelten nemzeti identitásának formálásáról”.
Biztos, hogy a valódi nemzeti identitás ez a kosztümös népszínmű?
Persze, hogy nem az. Ez csak hitvány utánzata, pótléka az igazinak, vásári bóvli, rikító, fröccsöntött műanyag kacat. Ne cseréljük a valódi világot Meseországra, a gyémántot olcsó üveggolyóra. Ne attól legyünk magyarok, hogy másokat kevésbé tartunk annak egy ismeretlen és a politika miatt állandóan változó, mindig hamis mérce szerint, és ne is a külsőségekben tobzódástól higgyük magunkat hazafinak, honleánynak.
Hogyan is írta Karinthy Frigyes?
„Megmondatott a régieknek: „Bárhová visz szerencsétek, ezt a hazát szeressétek.” Én pedig azt mondom nektek: szeressétek a világot, a kék eget és a messzeséget – magatok és hazátok szeretetét pedig bízzátok az ösztönre: az jobban tudja, hogyan kell szeretni önmagunkat.”
Ezt pedig nem is kell, de nem is lehet és nem is érdemes tanítani.
Menjenek a politikusok Meseországba, a Valóságot hagyják meg nekünk.
Nem olyan tiritarka, mint a délibábos hazugságok, de sokkal kellemesebb hely.
Ennyit az identitáspolitikáról.