Szele Tamás: A szentgalleni kaland

Ez is egy szentgalleni kaland, csak nem kalandozó eleink szerepelnek benne, hanem bizonyos kínaiak. Azért nevezem őket „bizonyosaknak”, mert nem tudunk felőlük túl sokat. És Heribald barátot a mostani legendában Oliver Gerbernek hívják.

Illetve nem Oliver Gerbernek hívják, az az egy biztos, hogy hívhatják akárhogyan, csak így nem. Így őt csak a patinás Neue Zürcher Zeitung hívja, amely maratoni hosszúságú írásban ismerteti a kálváriáját, de személyes biztonsága érdekében adtak neki egy álnevet, ez az „Oliver Gerber”, így emlegetik, mert valahogy csak kell hívni.

De hát mitől került ekkora veszedelembe Gerber, aki nem Gerber és hogy kerülnek Svájcba a kínaiak?

Ehhez végig kellett olvasni a NZZ igen hosszú és minden részletre kiterjedő írását, ami annyira pontos, hogy az csak svájci kollégáktól telik ki, és még arra is ügyeltek, hogy ne fotókkal, hanem grafikákkal illusztrálják. Senkinek se eshessen baja miatta.

Gerber barátunk pályafutása eredetileg természettudományos háttérrel indult, de hamar – 2017-ben kezdte meg ilyen irányú doktori tanulmányait Sankt Gallenben, az ottani egyetemen – a környezetvédelemre szakosodott, mi több: Kína környezetvédelmére. Ez már nem jó ajánlólevél arrafelé, egyes országok nagyon meg tudnak sértődni, ha olyasmit kutat az ember, ami számukra kényelmetlen. És Kínának a környezetvédelem nagyon gyenge pontja: az az olcsó tömegtermelés, ami lehetővé tette a gazdaságuk sosem látott szárnyalását, nincs és nem is lehet tekintettel a természet védelmére, mert ha tekintettel lenne, már drága tömegtermelés volna. De Gerbert ez érdekelte, ráadásul tanárai nagyon jó véleménnyel voltak róla, komoly karriert jósoltak neki választott területén. Hanem nehéz Svájcból kutatni Kínát (nem csak onnan nehéz, hanem mindenhonnan, ami nem Kína, bár épp Kínából talán a legnehezebb), tehát ösztöndíjat kért és kapott is a kínai kormánytól egy vuhani egyetemre, ráadásul három évre kapta meg, holott csak egyre kérte. 2018 szeptemberében oda is repült, gyorsan összebarátkozott a környezetével, még szerelembe is esett egy kínai lánnyal – őt is védi most az álnév.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra: hogyan is kerülnek a külföldi diákok Kínába? 2018 -ban, a járvány előtt csaknem félmillió külföldi diák tanult az országban. Alig 13%-uk kapott ösztöndíjat vagy más finanszírozást a kínai kormánytól, tehát gyakorlatilag a fizető hallgatók termelték ki az ösztöndíjasok pénzét, igaz, azok általában olyan országokból származnak, ahol Kína növelni szeretné a befolyását. Nem hittem volna, de ezek szerint Svájc is ebbe a kategóriába tartozik.

Másfajta kínai oktatás zajlik a világ minden táján működő Konfuciusz Intézetekben, amiket nem állítanék mindenhol a pekingi kormány fellegvárainak, bár nagyon szembe sem fordulhatnak az állam vezetésével – mindenesetre több, mint ötszáz ilyen létezik, százötven országban, és egyre többet zárnak be közülük a helyi hatóságok. Svájcban kettő volt, a genfi még működik, a bázelit bezárták, az Egyesült Államokban pedig az összes ottani Konfuciusz Intézet negyedét csukták be, épp a Fudan Egyetem alapítólevelének megváltoztatása miatt. Abban ugyanis a „véleménynyilvánítás szabadsága” kifejezést egyszerűen kicserélték arra, hogy „Hszi Csin-ping szocialista ideológiája”.

No, de Gerber barátunk tanult és kutatott szorgosan, az eredményeinek csodájára jártak a szentgalleni egyetemen is, míg el nem érkezett 2019 karácsonya. Akkor visszarepült Svájcba, tervei szerint rövid időre, hogy az ünnepeket a családjával töltse – ám közben megjelent a világjárvány. Január 23-án Vuhanban a legszigorúbb zárlat lépett életbe, ő Svájcban ragadt, a barátnője Vuhanban, közöttük szó szerint a fél világ… Mindenki elvesztené a türelmét, jó kedélyét ilyen helyzetben. Tudom: a zárlat alatt magam is hasonló cipőben jártam, csak nem Vuhanba vágyakoztam, hanem Nagyváradra. Gerber részint tanulmányainak folytatása végett, részint a kapcsolattartás megkönnyítése kedvéért regisztrált a közösségi médiában – ez később végzetes hibának bizonyult. Annak ellenére, hogy mielőtt megnyitotta Twitter-fiókját, tanácsot kért tanszékvezetőjétől az ügyben, de annak nem volt ellenvetése.

Márciusban már igen rosszul érezhette magát, hiszen az egész világ Vuhanról beszélt, hírek kergettek álhíreket, ráadásul Gerber tudott kínaiul és látta, olvasta, hogyan hallgatta el a kínai kormány (és főleg a helyi hatóságok) a valós tényeket, hogyan bagatellizálták a járványt, hoztak kapkodó intézkedéseket. Ezekről kezdett meglehetősen elégedetlen hangvételű tweeteket írni a közösségi oldalra, míg barátnője kétségbeesetten nem figyelmeztette: azonnal hagyja abba, a kínai kormány megtorlását nem kerülheti el. Gerber elkövette azt a hibát, ami sajnos még a Kínát ismerő nyugatiakkal is megesik. Azt mondta:

Svájcban vagyok, nem Kínában. Itt elmondhatom, amit akarok.”

El – de nem következmények nélkül. Az már régen volt, mostanság Peking keze bárhova elér. Különösen a szentgalleni egyetemre, aminek az összes svájci felsőoktatási intzéménynél több együttműködési szerződése van Kínával: összesen tizenöt. Az elmúlt nyolc évben Szent Gallenben működött a „Kínai Kompetencia Központ” is, amelynek célja a „Kínával való produktív kapcsolatok megerősítése és elmélyítése”. Szóval, ott már erős a kínai kormány befolyása.

Időközben tavaly a svájci hírszerző szolgálat külön jelentésben figyelmeztetett arra, hogy nem árt az óvatosság a kínai tanintézetekkel, gyanús dolgokat észlelnek, meglehet, nem minden diák és tanár az, aminek mondja magát, akadhat közöttük kém is. Az ügy a svájci parlament elé is került, két képviselő interpellációt nyújtott be, amit azonban a Szövetségi Tanács, a svájci kormányt vezető héttagú testület elutasított, arra hivatkozva, hogy az egyetemek autonómiáját sértené, ha ezt az állam próbálná szabályozni.

Nahát, kormány, ami tiszteletben tartja az egyetemi autonómiát… tiszta középkor. Nálunk ilyen elő nem fordulhatna, az is biztos.

Közben Gerber elkövetett egy valódi hibát. Meglehet, nem rossz szándékkal tette, de aki doktorandusz, ráadásul megjárta Kínát, annak lehetne annyi esze, hogy tudja: a kínaiak nagyon nem szeretik, ha a ferde szemükön gúnyoldónak vagy azt hangsúlyozzák az ábrázolásokon. Emberünk pedig megosztott egy rövid animációt – egy Tajvan és Hong Kong állapotaival kapcsolatos beszélgetésben, amit nem is ő indított – ami bizony ilyen karikírozó jellegű volt (bár – kínai eredetű…). Most azt hagyjuk is, hogy a nyugatiak neve Kínában „nagyorrú”, „大鼻子”, pinjin átírással „Dà bízi”, akkor sem szép dolog ez. Se tőlünk, se tőlük. De ha azt akarjuk, hogy abbahagyják, nekünk is abba kéne hagyni a másik külsejére való mutogatást. Már az is eredmény, hogy „idegen ördögnek” nem hívják a külföldit, mert Mao elvtárs idejében az is közkeletű volt. Egyszóval, akármilyen igaza is lehetett Gerbernek Hong Konggal kapcsolatban, az az animáció lehetett sértő és érvnek meg semmiképp sem nevezhető (ráadásul a hongkongiak, tajvaniak ugyanolyan külsejűek, mint a legtöbben a Kinai Népköztársaság polgárai közül).


Ezt nem kellett volna. Nem sokkal ez után kapott egy e-mailt egy tanárától:

Azonnal hagyd abba a neonáci jellegű tweeteket! Pekingből dühös e-mailek érkeznek. Megtörténhet, hogy miattad nem kapok majd kínai vízumot. Nem akarok ilyen e-maileket kapni az egyik doktoranduszom miatt.”

A miket? Gerber első pillanatban nem értette, miről lehet szó, minden volt ő, csak neonáci nem – érdekes egy újfasiszta lett volna kínai barátnővel. Mondhatni a fajelmélet csődje. Aztán a korábbi tweetjeire kezdett gyanakodni, amiben bizony keményen bírálta a Kínai Kommunista Pártot, csak az tán mégsem neonácizmus. Mindenesetre törölte, amit tudott, sőt, ő maga deaktiválta a teljes Twitter-fiókját, de azt már csak másnap vette észre, hogy ez volt az utolsó üzenet, amit az egyetemi mail-fiókján keresztül kapott: valaki törölte az egészet fiókot mindenestől. Üzenetekkel együtt, még szerencse, hogy azokat elmentette. A legutolsóban azt írta a felháborodott tanár neki, hogy közöttük megszűnt a felügyeleti kapcsolat.


Nem sokkal később kiderült, hogy bizonyos adminisztratív okok miatt már nem is doktorandusza ő a szentgalleni univerzitásnak, egy helyen folytathatná csak a tanulmányait: a vuhani egyetemen, ami azért neki most nem volna a legajánlatosabb, igaz, be se nagyon engednék. Közben fény derült arra, hogy állítólag nem a párt kritikája volt a baj vele, hanem az animáció – ami miatt állítólag egy kanadai egyetemen kutató kínai doktorandusz háborodott fel. Hogy az üzenetekben miért volt szó mégis kínai e-mailekről? Csak. Tessék kitalálni. Mondjuk, mert onnan jöttek.

Mindenesetre most ott tartunk, hogy Gerber feladta a doktori cím megszerzését. Svájcban nem lehetséges, Kínában még annyira sem: keresett magának egy olyan civil foglalkozást, aminek semmi köze Kelet-Ázsiához. De hogy a barátnőjével mi lesz, azt még maga sem tudja.


Az eset komoly sajtóvisszhangot váltott ki, hiszen az egyik legmegbízhatóbb svájci lap számolt be róla. Méghozzá kétszer is: tegnapelőtt vezércikkben vonták meg a mérleget, méghozzá igen hűvös, tárgyilagos írásban (ami azonban így sem fogja elnyerni Peking tetszését, akármibe lefogadom). Ebben megállapítják:

Nyugaton teret nyert a kínai kormány esetleges megtorló intézkedéseitől való félelem. A Szent Galleni Egyetem professzora aggódott amiatt, hogy Peking a jövőben megakadályozhatja, belépését az országba az egyik doktoranduszának tettei miatt, aki nyilvánosan kritizálta Kínát. Következésképpen megszakította minden kapcsolatát a hallgatóval, miközben megfosztotta a doktori cím megszerzésének lehetőségétől. Arra nincs közvetlen bizonyíték, hogy a kínai állam gyakorolt volna nyomást a professzorra, de ez annál megdöbbentőbbé teszi azt a meggondolatlanságot, amellyel az egyetem megszüntette kapcsolatát doktoranduszával, a jövőbeli megtorló intézkedés puszta feltételezése alapján. Ez vak engedelmeskedés volt egy autoriter rezsim elvárásaihoz.

Ellenpélda is van: 2019 -ben a Zürichi Művészeti Egyetem gerincesebben viselkedett. A kínai nagykövetség többek között kifogásolta egy, a hongkongi tüntetésekről szóló film vetítését is. Válaszul Thomas D. Meier egyetemi elnök rámutatott a svájci szövetségi alkotmány szövegére, amely garantálja a művészi szabadságot.”

Végül is arra jutottak a NZZ-nél, amire józan fejjel lehetett: a kínai kormányt és a Kínai Népköztársaságot kritizálni lehet, provokálni nem kéne, csakhogy míg Peking dönti el mi a provokáció és mi a kritika, kizárólag romlani fog a helyzet.


Azért az mindenképpen megdöbbentő, hogy egy olyan doktorandusz tweetje is eljut az illetékes kezekbe, akinek összesen nem volt tíz követője sem… kezdem érteni, mi is történt tavaly a Zónával, bár mi sem voltunk vétkesebbek Gerbernél (inkább csak ártatlanabbak, hiszen nem közöltünk animációkat, karikatúrákat, nem nagyon gúnyolódtunk).

A mostani megfigyelési botrány lármájában mintha felednénk a tavalyi esetet, melynek során kiderült, hogy Kína világszerte rengeteg embert megfigyelt, annak hétszáz magyar célpontja volt, a Pegasusnak csak háromszáz. Igaz, hogy akkor jobbak voltak a körülmények, hamar elő is került egy kivonatos (bár nem teljes) lista. Már akkor is azon merengett pár egyszerűbb lélek, hogy nem lehet igaz a dolog, hiszen mit figyelne mag rajtunk Peking? Hiába mondtam, hogy a befolyás érdekli őket, semmi egyéb. Csak kérdezték, hogy mire lenne jó a magyar állampolgárok ellenőrzése?


Arra, amire a svájciaké. Hogy ilyesmiket művelhessenek, akár fél bolygó messzeségéből is. Aki nem tetszik, annak törjék ketté az életét is, karrierjét is.

Bár mondjuk a Pegasus szintén pont ugyanerre alkalmas.

A fene tudja, hányan olvassák hivatalból ezt az írást is, maradjunk annyiban, hogy üdvözlöm összes kukkolóinkat, és mivel nem szeretem a kivételezést, hozzáteszem: az elvtársakat is, az urakat is, az elvtársból lett urakat is.

Rohadt egy világban élünk, annyi szent.