Független sajtótermék
Nem a világossága, arról Kaczvinszky József írt, emerről pedig Széchenyi István 1841-ben megjelent könyvében. Világossága van neki, mármint a Keletnek, kérdés, meddig megyünk el, de tulajdonképpen bárhol megállhatunk, nem mindegy persze, hogy Puskin, Tolsztoj, vagy Lenin és Putyin, esetleg Kung mester vagy Mao.
Aki azt állítja magáról, hogy tud kínaiul, az elképzelhető, hogy nem tudja, mit beszél. Még abban az esetben is, ha egyébként kínai. Ha magyar, akkor az a helyzet, hogy kevés és kiváló akadémikusunkat, tolmácsunkat, műfordítónkat kivéve az ember nem tud kínaiul, hanem tanult kínaiul.
Rögtön azzal kell kezdenem, hogy bocsánatot kérek Arany Jánostól, aki most fordult meg a sírjában a cím miatt. Annak a nemzetőrségnek, amiről most szó lesz, semmi köze 1848-hoz, de még 1956-hoz is csak a neve köti, meg némi írott malaszt, a valóságban olyan távol áll a forradalmainktól, mint Makó lovag Jeruzsálemtől.
Esküszöm, ebben a melegben valami könnyedebb témát akartam megírni, elő is készítettem párat, mindegyiken jót lehetett volna röhögni, de sajnos az események már megint felülírták a terveket, belefutottam a NER elvi-szelllemi alapvetésébe, muszáj foglalkozni vele.
Van itt minálunk, a Kárpátok gyűrűjében egy nagyon ostoba mítosz, egy népmese, amivel egyelőre még egyetlen folkloristánk sem foglalkozott, ami arról szól, hogy ha elég kitartó valaki, egyszer életében megkaphatja a biciklit egy körre. És ha nem a biciklit, akkor a hatalmat.
Nem az a legnagyobb probléma, hogy az emberek egy része egészen hihetetlen ostobaságokat akár csak számításba is vesz reálisként. Még az se, hogy ezek a hihetetlen ostobaságok, melyeket hisznek, szinte kivétel nélkül értelmetlen mondatokon keresztül jutnak el a fogyasztókhoz.
A Zónán ritkán jelenik meg ilyen jellegű, promóciós írás, most is csak azért foglalkozunk a mai eseménnyel, mert az ügy jó és fontos.
Mivel a minap Orbán Viktor nem a pávatáncot járta el Brüsszelben, hanem a kardtáncot, vele most nem érdemes foglalkoznunk, neki majd elhegedüli a nótáját az Ursula von der Leyen meg a Mark Rutte, foglalkozzunk inkább a világjárvány híreivel.
Hát elhülyült, na. Joe Bident kár izélgetni, a demencia az demencia, de Amerika nem Magyarország. Pláne nem a familiáris Magyarország.
Valaha, a nyomtatott, papíralapú korban minden sajtótermék impresszumának különösen fontos része volt az a mondat, miszerint „kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza”. Jobb helyeken néha nem csak gondolatban, de írásban is hozzátették: „hanem kitömjük velük a cipőnket esős időben”.