Gaál Péter: A megtermékenyült gondolat (az angyalok)

Tegnap négy és fél órán keresztül beszélgettem valakivel. Azt mondta, hogy számára az ördög nem egyvalaki, hanem három: Lucifer, Sátán, és Ördög. Ugyanannak a hármas olvasata, mondom én most.

Mint a Szentháromság, vágná rá az Olvasó, de nem mint a Szentháromság. Mint a spenót. Egy szerves vegyület, egy szeretem-nemszeretem főzelék, vagy egy zöld kulimász, amit Jancsi bohóc fejére öntenek, és vidul rajta a nagyérdemű. Lucifer a tökéletesen tiszta, matematikai racionalizmus. A Fényhozó. A hideg világosság. A többivel nem kell foglalkozni. Azok úgy viszonyulnak hozzá, mint a tizenkettő-hetvenkettő (nem kéne őket összevonni, de ha már így tagoltuk, akkor maradjon így) tanítvány és az összes többi keresztény Krisztushoz. Lucifer a terméketlen gondolat. Van társadalmi megfelelője is, de nem mondom, nehogy liberális barátaim megsértődjenek. (Most arra a liberalizmusra gondolok, amire a köztudat asszociál. Arra, ahogyan a világban megjelenik. Nem ahogy „meg kellene” jelennie, sem arra, amit én értek ez alatt a kifejezés alatt. Előbbi utópia, utóbbit meg senki nem nevezné liberalizmusnak, legkevésbé egy liberális, pedig éppen az az. Lényege szerint, de pontosan az előbbiek okán nem tartom szerencsés kifejezésnek, mint ahogyan például a „csendőrség” elnevezést sem, legalábbis nálunk.)

Még mielőtt folytatnám, tartozom az Olvasónak egy vallomással. Soha nem foglalkoztam az angyalokkal. Radonyezsi Szent Szergijjel se foglalkoztam, Nagy- és Kis Szent Terézzel sem, Szűz Máriával sem, egyáltalán, semmiféle szenttel, aki már meghalt. Szellemekkel sem (bár ha megkérnek, meg tudom mondani, hol van teszem azt egy szobában „valami rossz”, lengyel pálcával még azt is, hogy amire az illető csak gondol, igaznak vagy nem igaznak tartja – az összes „boszorkány”, akivel találkoztam, azt mondta, kivétel nélkül, hogy erős konkurencia lennék), démonokkal sem, dzsinnekkel sem, koboldokkal sem, lidércekkel sem, na jó, utóbbiakkal álmomban, azaz tudatom mélyén mégiscsak. Most is azt gondolom, el lehet ezekkel játszani, de sehova se visz. Úgy végképp nem, ahogy mondják róluk. Istenhez nincs szükség közbenjáróra. Vagyis az átlagembernek lehet, hogy szüksége lenne rá, de nem jut vele semmire. Azaz jut: még távolabb Istentől. „Majd valaki más megoldja helyettem.” Mintha a beteg azt gondolná, hogy „majd az orvos meggyógyul helyettem”. Hát nem oldja meg.

A kereszténységgel az a baj, hogy túl régi. Ez az egyik baj. A hinduizmus, buddhizmus, sintoizmus, univerzizmus, zoroasztrizmus persze régebbi, de ezek sokkal több teret engednek az emberi szabadságnak. A judaizmus is régebbi, de erről – mai formájában – ugyanazért nem beszélek, amiért a liberalizmusról sem. A bekötött szemű leány, a Synagoga akkor állhatna negatív ellenpontként a nem bekötött szemű Ecclesiával szemben, ha az Ecclesia az volna, akinek indult. Akinek indulásakor látszott lenni. Megöregedett ő is, de szép, okos, sudár fiatal lányból nem büszke és tiszta, szép öregasszony lett, hanem nyálas, szentimentális vén banya, akiből nincs az az életelixír vagy mágus, ami/aki újra fiatal lányt varázsolna. Nem, kedves Olvasó, a Synagoga se járt jobban. A kendő már nincs ugyan a szemén, de nem azért, mert végre látni akar, hanem azért, mert közben teljesen megvakult. Ifjúsága idejében hallott, értelmét és jelentőségét vesztett mondatokat szajkózó, rögeszmés, hitetlen emberi roncs lett belőle, aki tíz körömmel kapaszkodik mindenbe, amiről azt gondolja, hogy meghosszabbíthatja hiábavaló életét.

A reformációt hagyjuk meg A jó király-nak. A katolicizmus, amely tele van úgynevezett „pogány” elemekkel – éppen ez az erénye –, elméletben ki tudta volna kerülni mindazt, amit fentebb leírtam, ha értené saját tanításait. De nem érti. Hogy csak egy, témába vágó újszövetségi történetet említsek, amit mindenki ismer, és senki nem ért: a napkeleti bölcsek, vagy háromkirályok történetét. Gáspár, Menyhért és Boldizsár, vágja rá az Olvasó. Hát hogyne. Dehogy királyok: „Magi ab oriente”, azaz „mágusok keletről”. Jelkép. Nem „valóság”. Egy „tradicionális invesztitúra, amely hitelesíti a megszülető partikuláris tradíciót és vallást: a kereszténységet”, írja Baranyi Tibor Imre. Nem egy új, az előzőekkel és a többivel ellentétes tanítás, hanem az egység részre. Ugyanaz, más megvilágításban, részben közös tartalommal.

Az angyalok a kezdetektől beépültek a kereszténységbe. Nekem nem az a dolgom most – már látom, lesz második rész is –, hogy angyaltörténetet meséljek, de elrettentésül egy kicsit nem térek ki előle. Dionüsziosz Areopagitész (Dionysios Areopagités, görög) vagy Pszeudo-Dionüsziosz egy Krisztus után ötödik-hatodik században élt teológus volt, hogy pontosan kicsoda, ma is csak találgatják. (Több Dionüsziosz ismeretes, a legelsők között például Alexandriai Szent Dionüsziosz, a második-harmadik században Alexandria püspöke.) Nos, Pszeudo-Dionüsziosz szerint az angyaloknak kilenc (háromszor három) rendje van: 1. szeráfok (seraphim), kerubok (kherubim), trónusok (thronoi), 2. erők (eksousai), uralmak (dynameis), hatalmasságok (kyriotétes), 3. fejedelemségek (arkhai), arkangyalok (arkhangeloi), angyalok (angeloi). A három az erős egység száma (lásd a keresztény és nem keresztény szentháromságokat, mint a Brahma-Visnu-Siva indiai, vagy Iuppiter-Quirinus-Mars római hármasságot). Dionüsziosz is csak átvett. Az angyalok kinézetéről is vannak fogalmaink, például a szeráfok a fejükön kívül eltakarják szárnyaikkal (hat pár van nekik) az egész testüket, az arcukat is beleértve, a kerubok az evangélisták ábrázolásához hasonló (ember-bika-oroszlán-sas arcú) lények, kezükben könyvvel. Nincs jelentősége, kedves Olvasó. Ezt természetesen én mondom, itt és most. Semmi jelentősége nincs. Alapja is csak a múltban, amikor még tudták, mit, hogyan, és miért úgy. Aki ezt a témát kutatja, vagy heraldikával foglalkozik, annak számít valamit (informatíve). Nem élő. Ha az angyalokról így beszélünk, akkor az nem több, mintha a görög vagy római mitológia bármelyik alakjáról beszélnénk. Piha, mondja egy vérbeli keresztény. Azok nem létező, pogány képzeletszülemények. Hát nem inkább, kedves Olvasó, mint emezek. Nem inkább. Valaha éltek, mára meghaltak. Az angyalok is éltek valaha, de ezret teszek egy ellenében, hogy nem úgy, ahogy ma elképzelik őket. És lényegükben nem különböztek az antik panteonok lakóitól. Meghaltak? Nem halt meg semmi. És mégis. Vegye úgy a kedves Olvasó, hogy nem úgy vannak jelen, mint ahogy egy élő jelen van. Úgy vannak jelen, ahogy a szentek a katolikus templomban. Kifaragva. Épp az nincs bennük, amitől angyalok lennének. A mai ember számára nem aktuálisak. Számára haltak meg. Lassan Isten is erre a sorsra jut. Ahogy Nietzsche már százharminc éve leírta.


Az élet rajtunk folyik keresztül. Mi adjuk növénynek, állatnak, embernek. Kőnek, víznek, földnek, levegőnek. Semmi nem élet nélküli, ameddig képesek vagyunk életet közvetíteni. De egyre kevésbé vagyunk képesek. Egyre inkább a halált közvetítjük. A hideg fényt. Egyre közelebb kerülünk a bukott angyalhoz, Luciferhez. Mi tudásnak nevezzük. Jó és rossz tudásának, ahol a jó és a rossz nem minőséget, hanem mennyiséget jelöl. Így együtt, az egész halott világot.

Folytatjuk.