„Hiszem, mert képtelenség”, „credo quia absurdum est”, mondta (volna) Quintus Septimius Florens Tertullianus egyházatya.
De nem mondta, pontosabban nem ezt mondta, hanem ezt: „… Et mortuus est dei filius: prorsus credibile est, quia ineptum est. Et sepultus resurrexit: certum est, quia impossibile.” Magyarul: „… Meghalt az Isten fia: teljességgel hihető, mivelhogy ostobaság. Eltemették és feltámadt: ez bizonyos, mivel lehetetlen.” Nagyon leegyszerűsítve: nem állítanék efféle orbitális baromságot, amit senki nem hihet el, ha nem volna igaz.
Persze ez csak a nagyon felszín, ahogy a műveltebb filozófus-teológusok (is) magyarázzák. Azért nagyon felszín, mert az „absurdum” szó az eredetiben nincs benne, a magyar fordítása pedig végképp nincs benne. Le van fokozva egyszerű, hétköznapi logikává. Valami olyasmivé, mintha azt mondanánk, hogy „a fémpénz úszik a víz felszínén”, ami első blikkre szintén nehezen elképzelhető. Aztán az ember fizikaórán találkozik vele a felületi feszültség tárgyalásánál. A tertullianusi kijelentést értelmező logika teljesen kiveszi a kijelentés tartalmát, félrerakja, és magát a kijelentést veszi górcső alá, szintén a logika – indirekt – eszközével. Bármit állíthatott volna.
Még olyat is, amivel mindennap találkozunk. Magát az állítást mint állítást vizsgáltuk, tartalomtól függetlenül, állítási mivoltában. Voltaképpen még csak az állítást sem, hanem a… kijelentőt.
Ledán M. István erdélyi (királyhágómelléki) református (mi más?) teológus, akitől az idézet fordítása származik, a következőket fűzi még hozzá: „De ekkora marhaságot, hogy hiszem, mert képtelenség, [Tertullianus] nem mondott. Azaz nem állította – az idézett helyen legalábbis semmiképpen – hogy a hit eredendően értelemellenes, nem mutatott mintegy ficust az értelemnek, és nem mondta: amiben hiszek ugyan valóban képtelenség, de én éppen ezért hiszek benne. Amúgy normális hívő emberek sem szoktak olyan zöldséget mondani, hogy kifejezetten azért hisznek, merthogy az, amiben hisznek képtelenség. Legfennebb azt mondják: hisznek annak ellenére, hogy képtelenség(nek tűnik). De ez már egy másik tál tészta.”
Mindig elcsodálkozom, amikor komoly, értelmes, tanult emberek erre a szintre süllyednek. Ez a reformáció igazi rákfenéje: valamiféle „racionalizálás”, a fizika és metafizika összevegyítési kísérlete, a fizikából kiindulva. Ha nem így volna, fel se vetődhetne, hogy a hit értelemellenes, avagy nem. A hit nem értelemellenes, sem értelempárti, hanem más. Úgy más, ahogy a katolikus „hármas út”, „triplex via” szerint Isten is más, mint az ember. Meghaladóan más.
A hit nem konstatál, hanem teremt.
„Ekkora marhaságot” a „normális hívő emberek” nem szoktak mondani. Mi volna a marhaság? A „hiszem, mert abszurdum”? És az volna a „marhaság” mércéje, hogy miket mondanak a „normális, hívő emberek”? Tényleg, kit nevezhet erdélyi barátunk normálisnak? „Akit ő annak gondol”, felelhetik Önök. Persze. És kit gondol ő annak? „Aki úgy gondolkodik, ahogy ő.” Valóban, de van még itt valami: akit a többség annak gondol. A többség pedig szintén azt gondolja (tartja) normálisnak, aki az adott pillanatban és adott helyen azt látszik gondolni, pontosabban mondani, amit a többség gondol, azaz mond.
Ennyi, és csak ennyi ennek a tartalma. Egy fikarcnyival sem több.
De mi is van azzal a képtelenséggel? Az „absurdus” (latin) – szokás szerint – nem csak „képtelen”, hanem még egy csomó minden más is: „össze nem illő”, „ésszerűtlen”, „fonák hangzású”, és így tovább. „Úgy tűnik, mintha nem illene össze valamivel, mert ésszel nem lehet összeilleszteni vele.” Semmi mást nem csináltam, mint összevontam az előbbieket egyetlen mondatba. És a „képtelen”? Az miért maradt ki? Azért, mert az foglalja össze az egész lényegét, tudniillik a „képtelen”, szó szerint kép nélküli. Ugye, milyen csodálatos a magyar nyelv is? Máshogyan csodálatos. képekkel adja vissza azt, amit a latin többszörös áttéttel, jelentések végtelenjével. Jelentések végtelenjének az érzékeltetésével. Másféle képpel, hogy meglegyen a kedves olvasó napi paradoxonja, mindjárt három is, egy, amit a magyar, kettő, amit a latin szolgáltat önöknek, három, amit én.
Nincs képe. A hitet megelőzően nincs kép, mégpedig azért nincs, mert az a hit által lesz.
Valamikép(p) még az eredeti szövegben is benne van, amennyiben így olvassák. Két kulcsszó: az „ineptum”, „balgaság”, „ostobaság” és az „impossibile”, „lehetetlenség”. Utóbbi a „possum”, „-hat”, „-het”, „bír”, „tud tenni valamit” tagadása. Mit mond itt az egyházatya? Azt, hogy egy isten haláláról beszélni ellentmond az értelemnek, a halott pedig önmagától nem „tud feltámadni”, nyelvtanilag kevésbé pongyolán: nem támadhat fel. Ő nem halhat meg („magától”), és Ő nem támadhat fel (szintén „magától”).
Tényleg ezt akarta volna mondani Tertullianus? Hát én azt honnan tudjam? Nem is érdekel, hiszen, mint fentebb írtam, …
Benne van.