Gaál Péter: A színek (Isten szeretete)


Lehetséges, hogy Istennek az emberiség iránti érdeklődése és szeretete merő illúzió, csakúgy, mint a feltámadás ígérete. De ez az illúzió százmilliókat vigasztalt életükön át és a halálos ágyon. (Faludy György)

Végül is minden lehetséges, és mindennek az ellenkezője.

Gyuri bácsi nem Isten felé mozdult el a végén, amennyire én tudom, legalábbis ezt mondta. Hogy közben mit gondolt, Amár kasbájában, a háborúban vagy Recsken, fogós, ravasz kérdés, még neki is az volna. Az emlékezet a jelenhez igazít, nem a múlthoz.

Kérdezzék csak meg a hogyishívjákot. Pruck Pált, nemnem, Dózsa Lászlót. De Wittner Máriát is megkérdezhetik. Orbán Viktort is, akár Istenhez való viszonyáról. Nem kell tényszerűségtől tartaniuk. Senkinél nem kell, de náluk különösen nem, még akkor se, ha sikerült teljesen átkonvertálniuk az emlékeiket.

Nem jó az embernek állandó ellentmondásban élni saját magával.

De Gyuri bácsinak szóló minden tiszteletem ellenére úgy vélem, nemhogy nem lehetséges, hogy Istennek az emberiség (már itt pontatlan, tudniillik NEM az „emberiség”, hanem „az ember”) iránti érdeklődése merő illúzió, hanem – amennyiben Istent istenként értelmezzük – fel se merülhet, tudniillik ez esetben nem Istenről beszélünk, hanem valami másról. Vagy „valaki” másról.

Isten nem tehet a fogalmi és definíciós zavarokról. Semmi köze hozzájuk. Privátim problémák.

Szintúgy a „szeretet”. Attól függ, hogyan értelmezzük. Hogy mit értünk alatta. Ez persze már a Bibliában is gondot okozott, az Újszövetség tanítói könyvei legismertebb fejezetében, Pál Szeretethimnuszánál (1Korintus 13), például és jelesül a „mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” részben. Terence Hanbury White-nak már nem okozott gondot: olvassák el az Üdv néked Arthur, nagy király-t. Ez a könyv – és Curzio Malaparte – volt az oka, hogy tenyésztő koromban mind a kennelnevemet (Glatisant), mind az összes állatom – kutyák, macskák, mosómedvék – nevét az Artúr-mondakörből merítettem. Az elfogadó – „annak ellenére való” – szeretet. Nem egy ragacs, nem egy önmegerőszakolás, nem érzelmek mímelése, hanem minden másság tudomásul vétele. A gyűlölet nélküli háború, oké, ez már Erwin Rommel német tábornagy, öngyilkosságba is kényszerítették. És hogy jön ide az olasz Malaparte, akiről még egy esszét is írtam az ÉS-be, majdnem meg is jelent, csak aztán… én rossz birka vagyok, hogy besoroljak bárhová is. Malaparte szocialistaként kezdte, aztán fasiszta lett – így került ki tudósítóként a keleti frontra –, majd maoista. Mindenkivel összeveszett: leginkább Malaparte volt, a Bonaparte kifordítása, nekem se lenne rossz név. Szóval ő írta le a Kaputt című riportkönyvében ama mondatot, amit azóta sem győzök idézni tőle: „az állat Krisztus”. Az állati szenvedés a krisztusi szenvedés. Az állati tudomásulvétel, kapiskálják már Önök, az állatok elfogadása. A krisztusi elfogadás.

És hogy állunk a Teremtővel?

Valahogy úgy, hogy a Teremtő egészen egyszerűen nem tehet mást, ugyanis… ez a teremtés alapja, beleértve isten létét is.

Miért? Azért, mert a teremtés lényege az önmegtapasztalás. A színről színre látás, ahogy a Szeretethimnuszban is áll. És másutt, már Jákobtól kezdve, figyelmükbe ajánlom az 1Mózes 32, 23-33-at, különös tekintettel a 31. versre, és a „Penuel” szóra, valamint a hozzá fűzött jákobi magyarázatra. „Harminc évig a magasságos Isten volt a tükröm” – írja egy régi szúfi, Bistami Bajazid -, „de most már saját magam tükre vagyok.” Tovább szőve: többé már nem vagyok az, aki voltam, mert az „én” és az „Isten” Isten egységének tagadása. Mióta nem létezem többé, a magasságos isten önmaga tükre.

Így, így.

Isten a teremtéssel egyszersmind önmagát is megteremti. Önmaga illúzióját, hogy visszakanyarodjunk Gyuri bácsihoz.

No és?

A Teremtés, így, gyűjtőfogalomként, nem egyszerűen valaminek a megteremtése, hanem mindennek a megteremtése. A teremtés a lét megteremtése.


És minden megteremtése, ami a létből következik, például a sokaságé. A lét a kettőnél kezdődik. A tükrözésnél, de amely tükörkép nem én vagyok, viszont ha nincs, én se vagyok. A vámpír-filmekben is ez köszön vissza. Az élőhalottaknak nincs tükörképük. És ők vannak? Hát itt megint Gyuri bácsihoz jutottunk.

Az „illúzió” szóval sem árt csínján bánni. Nem árt előtte tisztázni, kinek-kinek magában, hogy mit ért alatta. És ez mindenre vonatkozik, ha nem vagyunk restek, és meg szeretnénk tudni, hogy mi a bánatot akarunk ettől a…


A „feltámadás” pont ilyen. Nem faludys értelemben, mert Faludy most maszatolt. Leírom még egyszer: Isten szeretete nem vigasz, hanem a teremtés alapja. És Faludy máskor nem maszatol? De, máskor is. Tudják, mi az igazán jó benne? Az, ami minden művészetben: hogy el lehet tekinteni ettől a maszatolástól. Mert ott vannak például a színek.

Igen, a színek.

A fehér fényből kibomló színek. A Teremtés színei. A színek a fehér fényből bomlanak ki. Most nem megyünk bele, de nézzenek utána, ha akarnak, a fehérnek és a feketének, jelesül annak, hogy milyen értelemben tekinthetők színeknek.

Isten szeretete nem százmilliók vigasztalója, noha lehet annak is tekinteni. Nem piros, sárga, összekent, hanem… egyik sem.

Mindegyik együtt.