Gaál Péter: Dupla csavar (Pügmalión)

Minden régi bölcselet égető kérdése volt: Mi van az ember hatalmában? S egyhangúan felelték mind: Csak a lelke.” (Márai Sándor)

Ezt azért nem árt kicsit vesézni. Először is, nincs olyan, hogy „régi bölcselet”. Attól kezdve, hogy egyvalaki megérti, az a bölcselet mai bölcselet lesz. „Számára.” Hogyne, de most a bölcseletről beszélünk, ami attól kezdve bölcselet, hogy valaki megszemélyesíti, mert minden felismerés saját magunk felismerése. Addig és azután nem létezik.

Isten nem „bölcs”. Isten nem „valaki”. Isten vagy én vagyok, vagy senki nem Isten. És itt jutottunk el Márai problémájához: milyen értelemben vagyok Isten? Mint egy műalkotás, kifaragott kődarab, ami ugyan tükrözi Isten teljes lényegét, de nem azonos Vele? Mi a közös az összes műalkotásnak nevezhető műalkotásban? Ez. Pontosan ez. A műalkotás nem az alkotó tükre, mint műalkotás, hanem Istené. Ha ebből egy jottányi is elvész, már nem műalkotás. Illetve… tudják, mit? Akkor is az, csak másképp. Hogy akkor is az legyen – hogy meg lehessen benne látni a tökéletességet – el kell vonatkoztatni a kontártól. Minden ecsetvonásától, vésésétől, lényének összes tökéletlen rezdülésétől. Hogy benne – a kontárban – is meg lehessen látni a tökéletességet, tőle kell elvonatkoztatni.

Dupla áttét. Dupla csavar.

Minden műalkotás dupla csavar, kivéve… az alkotót, magát.

Ez minden emberi kérdés mélye: a tehetetlenség kérdése. Ezt cizellálja minden gondolkodó. Az állat és növény semmi mást nem csinál, mint reflektál valami adott dologra. Egyetlen egy dologra nem reflektálnak: a halálra. A halál az ember privilégiuma.

Voltaképpen semmi másról nincs szó, mint egy viszonyról. Bármiről (bárkiről) beszélünk vagy gondolkodunk, mindig viszonyokról van szó. Függvényekről, ha matematikailag akarom magam kifejezni. A koordinátarendszer bármilyen lehet. A súlygyarapodás-csökkenés mértéke szempontjából a mérleg pontossága irreleváns. A görbe szempontjából is mindegy, hogyan osztjuk be a tengelyeket. Ha arányosan ugyanonnét nézünk rá, ugyanolyan görbét fogunk látni. Ismét a viszonyokhoz jutottunk.

A My Fair Lady című musicalt majdnem mindenki ismeri. A darab eredetijét George Bernard Shaw írta, „Pygmalion” címmel. Az eredeti Pügmalión Ovidius görög hőse, aki beleszeret saját szobrába, amit aztán a kedvéért Aphrodité életre kelt. A kései korra való adaptáció se képes lerontani a lényegét: úgy Pygmalion-Pügmalión, mint professzor Higgins musicalbéli történetében, mármint annak egyik lehetséges végkifejletében, amit Shaw annak rendje-módja szerint szépen eltorzított. De így is jó – lásd az eddigieket –, csak így már nem az édenkerti történet ismétlése, bűnbeesés nélkül, hanem a bukás története.

Istent nem lehet kikerülni.

Az életre keltett szobor nem egy élete keltett szobor, hanem maga isten. De más is: maga a szobrász. Most nem Isten látja magát az ember tükrében, hanem az ember Isten tükrében, amely Istenből akkor lesz Isten, ha az emberrel egyesül. Képletesen? Francokat. A szobor nincs szobrász nélkül. Nincs. Szobrász kell hozzá. Vagy valaki akinek még vésőre sincs szüksége: őket hívják misztikusoknak. Annyi szobrot látnak egy darab kőbe, amennyit csak akarnak. Annyi alakot. Annyi formát. Isten annyi alakját.

A nász beteljesedésével a szobor is eltűnik, Pügmalión is eltűnik. Nem egy kentaur-szerű szörny lesz belőlük, hanem forma szerint semmi. Legördül a függöny.

De a legszobrászabb szobrásznak már kőre sincs szüksége. Saját magára se. Semmire, amivel kapcsolatban a tehetetlenség kérdése fölmerülhet. Semmiféle koordinátarendszerre, semmiféle görbére. Az igazi szobrász nem farag semmit.

S végezetül a lélekről, mint ami az ember hatalmában van. Nem. A lélek sincs az ember hatalmában. Nézzék meg, ha nem látták volna A bájkeverő című régi filmet, Elizabeth Hurley-vel. Ebben – még az efféle filmekben is lehet egy mondat, ami végigkíséri az ember életét – a főhős a szokásos alkut köti meg Hurley-ördöggel, lélekért sikert, ami végül azért fut az ördög szempontjából zátonyra, mert a lélek nem a miénk. A lelkünkkel való viszonyunk nem birtokviszony, csak viszony.

Pontosan az a viszony, ami az ember mint ember alapvető és legfontosabb kérdése volt és lesz, ameddig el nem feledkezik róla. És ha elfeledkezik?

Akkor Pügmalión nekiláthat egy új szobornak.