Gaál Péter: Fogadatlan prókátorság

A „prókátor” a mai nyelvben „ügyvéd”. Ezt ugyanúgy kitalálhatja mindenki, mint azt, hogy miből jött: természetesen a latinból.

Ha valaki olvasta – márpedig sokan olvasták – a Mester és Margaritát Bulgakovtól, még emlékezhetnek: „A tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján, kora reggel Judea prokurátora, Ponczius Pilátus, vérvörös bélésű fehér köpenyben, katonás léptekkel megjelent a fedett oszlopcsarnokban, amely Nagy Heródes palotájának két szárnya közt húzódott.” Pilátus helytartó Róma képviselője volt Judeában, ahogy az ügyvéd képviseli az ügyfelét egy tárgyaláson.

A (meg)fogadott ügyvéd a fogadott prókátor.

A fogadatlan meg az, akit nem fogadnak meg: az önjelölt ügyvéd. Voltaképpen mindenki. Így, ahogy leírtam: mindenki. Mindenki, aki valamilyen nézetet véd, legalábbis így kezdi. Ez későbbi megfogadása alapja, már, ha megfogadja valaki. Egy alakuló párt fogadatlan prókátorok gyülekezete, és itt ne csak a politikára tessenek gondolni, hanem a szó közvetlen jelentésére.

Nem pártos ember nem létezik.

Olyan se létezik, aki a maga pártján áll. Ha saját pártunkon lehetne állni, akkor minimum kettőre volna szükség belőlünk, márpedig csak egy van, kérdés, melyik az igazi. Itt most volna egy mosoly-jel, ha csak játékból írtam volna. Tudják mit? Képzeljék oda, de azzal, hogy véletlenül se „filozofálom el”, mint egy kedves értetlen Olvasóm már másodjára rótt meg. Tulajdonképpen nem is kell érteni ezeket a dolgokat. Semmit nem kell érteni. Egész jól át lehet lébecolni az életen bármiféle értés nélkül, pusztán a részegek kicsit kibővített rutinjával. Még a gimnáziumban felpanaszoltam egy barátomnak, hogy – így ment akkoriban – egy hómunkást is jobban honorálnak, mint engem fognak egy egyetem elvégzése – tizenhét év tanulás – után. „De a hómunkás mindig hómunkás marad”, válaszolta a barát.

Hát kérem, egy macska is jól el van értés nélkül. Na persze, ő mindig macska marad.

Bármit írok, az olvasóim fogadatlan prókátoraként írom. Aztán vagy tetszik, vagy nem, vagy hajlandó valaki gondolkodni rajtuk, vagy nem. Ha nem, ha igen: így jártam. Én? Dehogy én. Nekem, ha leszámítjuk Isten adta hiúságomat, mindegy.

Ő.

Én magamnak írom elsősorban, amit írok. Másodsorban is, és harmadsorban is. Magamról, magamnak. Mikor melyikkel azonosulok, mert, ahogy láttuk fentebb, nincs belőlünk kettő. Az olvassa, akinek a bőrébe bújtam, arról, akinek előzőleg bújtam a bőrébe. Szerepek. És még egészen érintőlegesen se tartsák ezeket játszadozásnak. Itt kezdődik a fogadatlan prókátorságom Önök felé (felém, mint egy arctalan Önök felé, egyes számú többes számban). A megértésre való törekvés nem üres elmejárat, még akkor se, ha paradoxonba torkollik. Akkor fedi le a világ lényegét. Akkor lehet a gondolatalattiságból átmenni a gondolatfelettiségbe.

A végső megértés már nem a szavak megértése, hanem a szavak megérzése, ami az abszolút köznapi értelemben vett nyelvérzékkel kezdődik, és a nyelven túli érzékkel záródik.

Van, aki szavakkal fejezi ki magát, van, aki mással. Ebben, amit most leírtam, két lényeges van: a „ki”, és a „magát”. A történet ugyanis Buddha óta (Buddha előtt óta is) arról szól, hogy úgy maradjon valami, hogy ne maradjon semmi. A létező legtisztább elmélet, mint a létező legtisztább gyakorlat léte és nemléte spinozai egységben. Valami? Valaki? Valaki, mint valami. Tessék még egyszer (aki nem tette meg, egyszer) átfutni Weöres Sándor: A teljesség felé című írásából a vonaton utazó apácáról szóló néhány sorát, akinek a tizedik csomagja saját maga volt.

Én némileg elvadultam a konformitásoktól. Sikerült olyan konformista neveltetésben – konformistává nevelési kísérletben – részesülnöm, hogy ezt váltotta ki. „Merj gondolkodni!” – írta Immanuel Kant. A problémák, amelyeknek a gondolkodás lezárásuk is lehet – buddhai értelemben magának a gondolkodásnak a végső lezárásával – itt kezdődnek és itt is végződnek. Az egész ugyanis a megkérdőjelezéssel indul. Akár a felvilágosodás, amelynek – akik felróják – azt róják fel, amire jutott. Abszolúte hibásan róják fel, mert rosszul fogalmaznak: ahol megfeneklett, kellene mondaniuk. És akkor mi van? Akkor az van, ami mindig van: tovább kell lépni. Amint Nietzsche is megfogalmazta (nem pontosan így) a Zarathustrában: ahol az ember nem tud szeretni, onnét… menjen tovább. (Nem keverem bele a szeretetet, ne aggódjanak. Nem azért, mert nincs benne, hanem azért, mert másként van benne, mint ami a giccsfestők ecsetje alól kikerül.)

Hatvanöt évesen se kinéznem, se gondolkodnom, se viselkednem nem kell úgy, mint ahogy egy hatvanöt évestől várják. Úgy kell („ha”) kinéznem (ezalatt nem a testi anomáliákat értem, hanem a kisugárzást, igen, itt is megjelenik a „ki”), gondolkodnom, viselkednem, mint aki kívül van az időn. Ha tudok, teszik hozzá Önök. Persze, ha tudok. Ha nem tudok, akkor nem tudok. Ha valamiről nem tudok, nem is fogok róla se írni, se beszélni, se mutogatni. Ne a kontárkodásra értsék, hanem – ezt is – szó szerint. Legyél önazonos, mondaná egy Coelho típusú zseni. Édes kis szíveim: hát hogy a bánatos lófaszba tudok nem önazonos lenni, ha egyszer én vagyok én? Na persze, kérdés, ki az.

És visszajutottunk Kanthoz. „Mi az ember?” Érdekel ez minket? Engem ugyan nem, ha semmi közöm hozzá. És ha van? Akkor rossz a kérdés, mert az igazi kérdés ez: „Mi vagyok én?”

Ez már a fogadott prókátornak szóló kérdés, ha hajlandó vagyok felfogadni, vagyis ezt a szerepet tenni minden szerepek elé.

Ez minden kérdések alfája és ómegája. Nem filozofikus kérdés, hanem az egyetlen olyan kérdés, aminek az egész praxisra kihatással kell(ene) lennie. Amin az egész praxisnak nyugodnia kellene. Hogy – átvitt és nem átvitt értelemben – milyen ruhát veszek fel, hány évesként viselkedem, mit tartok be és mit nem tartok be, mivel múlatom az időt, önmagában tökéletesen irreleváns. Valamivel. Ha nem ezt próbálom kideríteni, értelmetlenül, illetve annyiban értelmesen, amennyiben egy zsákutca jövőbeni felismerését szolgálja. Minden tevékenység, amit önmagáért végzek, nem rólam szól, hanem valami másról. Nem arról szól, amiről szól. Bármi, minden dicsőségek csimborasszójáig.

Külön tragédia, ha valaki emellett gondolkodik is. Ha megpróbál valamiféle kompromisszumot kötni. Nem jó dolog az ég és föld közé kerülni, még a legnagyobbként számon tartott, sziporkázó szellemű uralkodóknak sem volt az, a Babilonban megbénult lábakkal, égő testtel eltávozó makedón III. (Nagy) Sándortól, a bubókkal borítottan lelkét kilehelő Marcus Aurelius római császártól, a négy „jó” császár legutolsóbbikától a kastélyában magányosan, áporodott testtel, köszvényesen, ezer egyéb nyavalyától sújtottan elpusztuló Alte Fritzig, azaz II. (Nagy) Frigyes egykori porosz királyig.

Minden csak eszköz. Rávezetés. Bármi mást tartanak felőle, tévúton járnak.

Pardon, kedves Olvasó. Járok.