Gaál Péter: Kettős teremtés

Fel fogok hagyni a járványkövetéssel, legalábbis most ezt gondolom. Nyugodtan összegezhetném – valamelyes ráció imitálásával – az eddigieket, de ne aggódjanak, eszemben sincs.

Már így is rosszat álmodtam.

Az én gondolataim – meg bárkié, akinek vannak – pontosan ugyanolyanok, mint a tájékoztatás. Nem teszem idézőjelbe, mert azt is minek, úgyis tudják.

Önök okosak.

Mindenkinek vannak gondolatai!” Nem, nincsenek mindenkinek. Az élet alatti és élet feletti létformáknak például nincsenek, a különbség egyedül a potencialitás mikéntjében van. „Ez meglehetősen elméletinek hangzik.” Nem, ez nem elméleti. Miután megkaptam párszor, hogy túlságosan „filozofikusan” írom le a világot, ismét szeretném emlékeztetni a Nagyérdeműt, hogy emberi értelemben – ember az, aki el tud vonatkoztatni, és csak az az ember: semmiféle más létező nem képes az absztrahálásra – minden gondolat filozófia. A legegyszerűbb is.

Az embert a terv különbözteti meg az állattól. A kétszeres teremtés.

Mindent tenni akarunk valahová. Attól kezdve, hogy nem akarunk, elveszítjük emberi mivoltunkat. Attól kezdve csak reagálunk. Mint minden állat. Minden növény. Minden ásvány.

Mint a részeg disznók.

Disznó szerencséje van.” Nem véletlenül mondja így a nép, még akkor sem, ha nem ez volt a szándéka vele. A „részeg disznó” se véletlenül egy állatot nevez meg, még ha a piszkosságra (a disznó különben önmagától a legtisztább állatok egyike, igazán nem tehet arról, hogy egy ólban kell leélnie az életét) is utal. Apropó, láttak már részeg disznót? Láthattak, de ennyi erővel részeg elefántot is láthatnak, ha belakmározott valamilyen erjedő gyümölcsből. Vagy részeg bármit, ami eszik erjedő gyümölcsöket. Lovat például.

A részeg disznónak – ködös tudatú embernek – a szerencse létszükséglet.

A félemberség a gondolatok kusza csapongása. Már nem ember, még nem állat, énekelte Menyhárt barátunk az Európa Kiadóban. A lerészegedő ember. Ne emlékeztessenek rá, tudom, ez olyan Hamvasos.

De hát Hamvas is e lefelé gyorsuló kor gyermeke volt, néhány évtized jó szeműeknek és az empátia legalább szikrájával rendelkezőknek nem sokat számít. Az ő idejében még voltak zavaró tényezők, a világháború, a kommunizmus, ilyenek. Röpke pár pillanatra meg is zavarták.

Felrészegedő ember sajnos nincs. Illetve van, de az már tantra.

Ha egy praxist nem előz meg teória, akkor az nem praxis, csak reakció. Még a kapkodást is megelőzi valamiféle rögtönzött elgondolás. Valamiféle célkitűzés. Valami olyasmié, ami még nincs. A célkitűzés pedig – bármiről légyen szó – mindig része egy általános – és elméleti – világképnek, függetlenül attól, hogy e világkép hova lesz besorolva. (Szándékosan nem írok olyasmiket, hogy „miféle”, „milyen értékű”, „ki sorolja be”, mert – e relációban – mellékes. A saját világképemet is elkönyvelhetem ideiglenesnek. Akár egy finnyogó kurva, vagy egy finnyogó kalóz. Mondjuk Feketeszakáll, alias Edward Teach, mielőtt az Ocracoke-sziget melletti csatában le nem nyakazták 1718. november 22-én. „Ha majd elég pénzt gyűjtök, visszavonulok a nyugalmas polgári létbe.” Hangsúly a második szón. Az „ideiglenes” titulus maga is része egy átfogó hozzáállásnak.)

Ismét hangsúlyozom: EZ az emberi gyakorlat. Nem kivételesen, hanem általánosan, még akkor is, ha valaki másként érti. Az már az ő definíciója, és az ő baja. Miért baj? Azért, mert a definíciós következetlenség – mint láttuk – teoretikus következetlenséget, majd gyakorlati következetlenséget von maga után, aminek a vége az élet csődje.

Nem egyéb, és nem más életéé.

Csak” ennyi. És „csak” ennyivel kell tisztában lenni, ha.

A disznóknak csak ideig-óráig van szerencséjük, és ott is a szerencsén van a hangsúly, nem a disznón. Nézzenek csak be bármelyik (nem kóser vagy halal) hentesboltba.

A terv már maga is egy megteremtett valóság. Megvalósított cél. A nehezebb kérdés az, hogy miként. Hogy hogy állunk hozzá. Úgy-e, hogy szeretnénk „a gyakorlatban” is látni, vagy úgy, hogy azt látjuk, amit a gyakorlatban látni fogunk? Ha ezt így nehéz lenne megérteni: úgy-e, hogy vágyakozunk valami után, amit magunkban építünk fel – amit valahogyan elképzelünk –, vagy úgy-e, hogy mintegy intuitíve konstatáljuk, amit még másképp – semmiképp – nem látunk? (Az intuíció is tudatfunkció, mint rációfeletti ráció.) Ez a kettős teremtés csapdája: hogy – ez is – csak látszat. Nincs mennyei Jeruzsálem és földi Jeruzsálem. Vagy ez, vagy az. Ha van, akkor a kettő nem ugyanaz, mert ugyanaz nem lehet kettő.

Két pontosan egyforma dolog ugyanaz a dolog.

Ha pedig nem lehet egyszerre két Jeruzsálem, mégis kettő van, akkor az… nem Jeruzsálem. (Már FAM – Farkas Attila Márton – is írt erről a „Céljainkon túl” című könyvében – nem egészen így, – az „ironikus ellenhatás” kifejtése közben: ironikus ellenhatás az, ami – az ő kifejezésével – az emberi akarattal szemben működik.)

De ettől még kettő!” Igen: kettő. Ezért hagytam meg a címet, amit akkor adtam, amikor még nem gondoltam ezeket végig. Hála Önöknek, közben ez is megtörtént.

Miből lesz a cserebogár, látják?

De hogy jön ide a járvány? Hát úgy, ahogy nálam minden: ez adta meg a kezdő spint. Perdületet, ahogy a részecskefizika mondja. Azt álmodtam ugyanis, hogy kivégeznek. Nem mondta senki, hogy ki fog kivégezni, de valahogy tudtam. Be kellett jelentkezni, behívtak, és többekkel egy hosszú asztalhoz ültettek. Előttünk egy olyasféle gázcső, mint ami a gázcsapoktól a laboratóriumi Bunsen-égőkhöz vezet, ebből kellett beszippantania a gázt, aki sorra került. Miután kidőlt a mellettem ülő, elvitték, majd egy fehér köpenyes hölgy hozott valami kosárfélét, gondolom, nekem, és már adta volna a kezembe a gázvezetéket, amikor felálltam, hogy nekem vécére kell menni. Kicsit csodálkozott, mert hát olyankor már minek, de mivel nem mondhatta ki, hagyott, csak a kabátom maradt a fogason. Én pedig amilyen gyorsan csak lehetett, eliszkoltam, ki egy parkba, még ha hideg volt is, és tovább, bele a vakvilágba.

Itt kezdődik a dilemma, a fent leírtak tükrében: most akkor oltassam be magam, vagy nem? Vagy teljesen másról szólt ez az egész?

Mit teremtettem álmomban, és annak mi köze a körülvevő másik álomhoz?