Független sajtótermék
Ma bizonyos szempontból fordulóponthoz érkezett jó esetben csak az ukrajnai háború, rossz esetben maga az emberi történelem is, éspedig nem (csak) azért, mert az Oroszországi Föderáció ünnepélyesen, a Kreml giccses díszletei között annektálta a szakadár népköztársaságokat és a megszállt területeket – hanem azért, ahogyan ezt Putyin elnök tette és azért, amire készül.
Soha még annyira nem volt fontos, hogy egy ideje két részre bontottam a háborúval kapcsolatos hírösszefoglalót, mint ma, mert most tényleg fontos lesz, hogy míg ebben az első részben tényleg a harci cselekményekről lesz szó (tegnap este fél nyolccal bezárólag) a másikban jól elkülönítve foglalkozzak a Putyin-beszéddel, mert az elég sok mindent megváltoztat.
Folytatom az iráni eseményeket bemutató napi összeállítást, mert ma is érkeztek hírek, ha nem is sok.
És pekingi tavasz, kajánkodik az Olvasó. Ha élt már, és emlékszik még a nyolcvanas évek popzenéjére, hozzácsaphatja a magyar nyarat, de azt valahogy, mármint a következőt, tudja Isten, nem jó szívvel várom. Ha pekingi lennék, a tavasz gondolatától is ráznám a lábam, mindenesetre.
Ma Oroszországban minden a megszállt területek annexiójáról vagy a mozgósításról szól: mivel pedig ez az írás meg Oroszországgal foglalkozik, nekem sem maradt más lehetőségem, írok az annexióról meg a mozgósításról.
Akinek a nagy és fontos ütközetek hiányoztak az ukrajnai háborúból, az ma örülni fog, mert Limannál mintha vagy katlancsata kezdene kialakulni, vagy, ami valószínűbb, olyan fejvesztett menekülés, mint legutóbb Harkiv térségében, mindenesetre nem jó most arrafelé orosz katonának lenni. Akinek viszont a békesség hiányzik, azzal egyelőre nem szolgálhatok.
Nem túl nagy örömmel értesítem a Zóna olvasóit, hogy mától újabb rovattal gazdagodtunk. Már, ha ez rovat: arról van szó, hogy a helyzet Iránban is kezd válságossá fajulni, már ott is tapasztalnak harci cselekményeket, és mivel az ISW mától az iráni helyzetről is ad összefoglalót, őket követve és az ő jelentésük alapján adok én is.
Miért? Ezt kérdeztem magamtól tegnap. Az előzménye az a bújtatott hír volt, hogy megkezdték az amerikaiak evakuálását Oroszországból.
Ma nincsenek olyan perverz és erőszakos hírek, mint tegnap, ami rendjén is van, mert ránk fér egy kis pihenő, bár szerintem legkésőbb holnapután megint történik valami vérlázító, ma ráérünk azon gondolkodni, merről merre tartanak a dolgok.
Ha az ukrajnai háború folyását nézzük, csak azt mondhatjuk el, hogy harcok vannak ugyan bőséggel, de nem nagy intenzitásúak: mintha mindkét fél a „népszavazások” utáni annexió miatt kitörő csatákra tartogatná az erejét. Mert hogy ez az annexió eszkalálni fogja a mostani háborút az már egészen bizonyosnak tűnik.
Érzékenyebb lelkű materialista hívők itt hagyják abba az olvasást. Persze ez csak tanács, nem parancs, de a továbbiak saját felelősségre konszummáltatnak.
„Népszavazás”, annexió, mozgósítás, kínzás, perverzió… összejöttek mára a hírek, nem mondom, szándékosan sem tudnék kellemetlenebb koktélt keverni, de ezt egy nálam gonoszabb és nagyobb hatalmú bármixer dobta össze így, akit nyugodtan nevezzünk csak Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak.
Ha tegnapelőtt nem is voltak komoly harcok Ukrajnában, mára annál inkább felélénkültek, bár döntő csatáról nem számolhatok be. A „népszavazások” a finisükhöz közelednek, a Kreml próbálja áthárítani magáról a mozgósítás hibái miatti felelősséget a sorozóbizottságokra, és közben forrong egész Oroszország.
Egyik ámulatból a másikba esem. Nem kéne, mert nem kéne, de néha mégis. Hogy a takaró alól nem egy lóláb lóg már ki, hanem egy Tyrannosaurus Rex járólába. Valójában majdnem az egész, mert a takaró is lecsúszott, és senki nem törődik már vele, hogy megigazítsa.
Eseménydús nap ez a mai, a szó legrosszabb értelmében, ugyanis egymást érik a tragédiák, borzalmak, szenzációk, eddig sem nevezhettük nyugodtnak a helyzetet, de a „részleges mozgósítás” a jelek szerint magához az Őskáoszhoz vezet az Oroszországi Föderációban. A sajtómunkás csak kapkodja a fejét, percenként éreznek a sajnos megkerülhetetlen hírek.
Kicsit nehéz helyzetben vagyok, ugyanis az ukrajnai háború tagadhatatlanul zajlik, azonban olyan kevés harci cselekmény történt benne az elmúlt nap folyamán, hogy még a kifejezetten ezzel foglalkozó ISW se nagyon tudott róluk érdemben beszámolni, inkább egy elméleti alapvetést fejtettek ki.
A mai hírek fényében a legkevesebb, amit elmondhatok, hogy az orosz közönség tetszését mintha nem nyerte volna el a mozgósítás. Sőt, egyes jelek arra mutatnak, hogy kifejezetten rossz ötletnek érzik, nacionalista propaganda ide vagy oda: igen sok helyen aktívan tesznek az ellen, hogy a hadköteleseket államköltségen Ukrajnába küldjék ágyútölteléknek.
Ukrajnában most is zajlik a háború, bár ma nem sok jelentős harci cselekményről tudok beszámolni, ami van, az sem túl jelentős, de hát nem várhatunk el minden nap egy-egy harkivi áttörést az ukrán fegyveres erőktől, nekik is vasárnap van, érjük be azzal, amit kapunk.
Ma kicsit rövidebb lesz a hírösszefoglaló második része, de nem azért, mert ne lenne hír, hanem azért, mert még nincs kész, jelenleg is háborúellenes tömegtüntetések zajlanak az összes orosz nagyvárosban – nem kis részben a sorozások embertelen módjának köszönhetően – most tartanak olyan hatszáz őrizetbe vett tüntetőnél, de messze még az este.
Azt éppen nem állítanám, hogy Ukrajna földjén ne zajlanának harci cselekmények, mert nem lenne igaz. De az orosz hadsereg most az igazi harcot a civilekkel vívja: orosz területen az újoncokkal, akiket minden áron be akar sorozni, a megszállt területeken pedig az Oroszországi Föderációhoz való csatlakozást akarják a lakossággal megszavaztatni.
“Szele Tamás: Sorozóbizottságok, szavazófülkék, háború” bővebben
Csak egy kis fantáziálgatás, szívükre ne vegyék. Önök, kedves Olvasók, annyi mindent elfogadtak már, hogy eggyel több vagy kevesebb nem fog megkottyanni. Elfogadnák a királyságot is, amiben nincs is semmi rossz, ha autentikus. Ha háromszáz? dehogy, legalább hatszáz évvel ezelőtt lenne most.
Az orosz közélet most egyértelműen két téma körül forrong, az egyik a népszavazások kérdése, a másik a sorozásoké. Mindkettő népszerűtlen és mindkettőt a legaljasabb módon irányítják a hatóságok. Emiatt lassan elemi erővel kezdenek elszabadulni az indulatok: nem kizárt, hogy válságba torkollik ez a túlterhelés.
Orosz földön dúl a mozgósítás, Ukrajnában szólnak a fegyverek, szóval jó hírekről nem nagyon számolhatok be ebben az egyre veszélyesebbé váló háborúban.
Ma is sok mindennel foglalkozunk az összefoglaló második részében, ugyanis egyszerre történt több kulcsfontosságú esemény, hangzott el rengeteg különös vélemény, nézet és tanács, melyek mindegyikéről meg kell emlékezni, már csak a krónika kedvéért is.
A tegnapi nap a döbbeneté és az indulatos reakcióké volt Oroszország Ukrajna elleni háborújának történetében az orosz mozgósítás bejelentése miatt. A kedélyek ma sem sokkal nyugodtabbak, de mértékadó elemzők szerint nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy főzik, és ezt orosz földön illik megjegyezni.
A hírösszefoglaló mai második része elképzelhető, hogy hosszabb lesz a megszokottnál, de informatívabb is, mert az orosz társadalom a mozgósítás hírére – ahogy boldogult nagyanyám mondaná – „fogta magát, s fenekestől felfordult”.
Hogy a mai események mennyiben fogják megváltoztatni az ukrajnai háború menetét, azt csak találgathatjuk jelenleg. Minden elképzelhető, legfeljebb nem minden egyformán valószínű.
Ma nincsenek friss hírek Alla Pugacsováról, de annál több más, fontos újdonságról kell beszámolnom, főleg politikai jellegűekről, mert mintha kezdene fontosabb lenni az orosz fél számára a diplomácia, mint az erő fitogtatása, pedig hát nem volt kis sportteljesítmény részükről a Harkivi Maraton, ha másra nem is, az állóképességükre igazán büszkék lehetnének.
“Szele Tamás: A jakutföldi békekölcsön és más történetek” bővebben
Ukrajnában nem enyhülnek a harcok, az ukrán offenzíva kisebb sikereket könyvelhet el, melyek azonban az orosz fegyveres erők számára nagyobb kudarcoknak számítanak, de ezen nem lehet változtatni: maguk az oroszok tették magasra a lécet, azt hitték: mindig képesek lesznek átugorni azt. Van, amikor nem megy nekik, például most.
Ma kicsit rendhagyó lesz a hírösszefoglaló második része, ugyanis egy vérlázító hazugságon kívül kizárólag Alla Pugacsova ügyével van helyem foglalkozni, igaz mondjuk, hogy az ő történetében is lesz vérlázító hazugság, hiszen Putyin Oroszországában vagyunk.
Ukrajnában most is szólnak a fegyverek, de a trend nem változott – az ukrán hadsereg előre megy, az orosz hátra, már, ahol szabad neki, ugyanis elképzelhető, hogy a tegnap még megmagyarázhatatlannak tűnő donbásszi támadásaiknak az az oka, hogy elnöki parancsot kaptak: nem vonulhatnak vissza. Herszonba ilyen nem érkezett, retirálnak is szépen, szervezetten.
1. Mielőtt bármit elolvasnának, ne a címet nézzék meg először, hanem az impresszumot. Utána már olvasniuk sem kell.
“Gaál Péter: Két felesleges tanács Önöknek (hisz úgyis tudják)” bővebben
Ma valamivel békésebb, csendesebb lesz ez a második rész, épp nem találtak sem tömegsírt, sem kínzókamrát, vasárnap is van – a fegyverek ugyan nem nyugszanak, de aki távol van a harctértől, megpróbálkozik vele. Talán nem is hiába.
Ukrajnában folytatódnak a hadműveletek, éspedig pont úgy, ahogy az utóbbi időben megszoktuk: az ukránok haladnak, közepes tempóban az orosz erők viszont rejtelmes akciókkal múlatják az időt olyan települések környékén – Bakhmut és a donyecki falvak – amelyek számukra nem igazán lehetnek fontosak.
Recep Tayyip Erdoğan 2014 óta Törökország elnöke. Elég baljóslatú év volt az Európa keleti fele számára. Törökország régi barátja, az orosz medve is megmozdult, pont kellemetlen irányba. Az ukránok számára is kellemetlen irányba, de a törökök számára is kellemetlen irányba.
“Gaál Péter: Higgins professzor és az orosz rulett” bővebben
Az elmúlt napok eseményei, a tömegsírok, kínzókamrák megtalálása után talán nem túlzás, ha ezt a mai írást az orosz katonai morálnak szenteljük, mármint annak a kérdésnek, hogy létezik-e még olyasmi egyáltalán.
Tegnap óta nem tört ki a béke Ukrajnában: az ukrán erők továbbra is haladnak előre, ha nem is olyan öles léptekkel, mint az offenzíva elején, elfoglalták Kupjanszkot, és már az orosz területen álló Valujki katonai célpontjait lövik (bár a határt nem lépték át), az oroszok hősiesen hátrálnak és közben mozgósítani próbálnak, de Luhanszkból már nincs is kit.
Nem kell beszopni minden rémüldözni valót. Minden csodaturmixot, amelyet személyesen Obelix utasítására szervíroz Önöknek az ügyeletes varázsló. Obelix most vacillál, mert ki tudja, mi lesz, bár hosszú távra ő nem gondolkodik, legfeljebb kilencvenhat éves koráig.
Ma sok hírünk lesz az összefoglaló második részében és egy közös van bennük: nem kellemesek. Sőt, többnyire borzalmasak, ezért előre szólok: kiskorúak és gyengébb idegzetűek ezt a mai részt nyugodtan hagyják ki, és az erős idegzetű, edzett emberek is tartsanak a kezük ügyében egy féldeci töményet, biztos, ami biztos. Megvan? Akkor vágjunk bele.
Ukrajna folytatja az ellentámadásokat, az oroszok kitartóan hátrálnak, mindenfelé kötéllel fogják a katonát utánpótlásnak, viszik már a nagycsaládosokat is, Kadirov feje megint eldurrant, a kollaboránsok menekülni próbálnak, ahogy közelednek az ukrán csapatok, de nem látják őket szívesen sehol, szóval zajlik a háború új szakasza, ami a harkivi áttöréssel kezdődött.
Ma sokféle hír kerül az összefoglaló második részébe, annyi a közös bennük, hogy egyik sem jó. És lesz kettő, ami nem kerül bele: az egyik Zelenszkij elnök autóbalesete, ugyanis annak során senkiben sem esett komoly kár, a másik az állítólagos merénylet Putyin ellen, amire viszont semmi bizonyíték nincs.
Ukrajnában a harcok tovább folynak, de az elmúlt nap folyamán már nem számolhatok be akkora területi nyereségekről és veszteségekről, mint korábban: az ukránok mintha levették volna a hétmérföldes csizmát, az oroszok a biztonság kedvéért még magukon tartják a nyúlcipőt, mert sosem lehet tudni. Az ukrán offenzíva előrenyomulása mintha lassulna.
A Nagy Harkivi Menekülés felborította az orosz belpolitikát és némiképp az ukránt is: egymást követik a botrányok, egymás után derülnek ki örökre eltemetettnek hitt államtitkok, tévedések, hibák: az orosz közhangulatnak ez kicsit sem használ, de korai volna még megjósolni a várható következményeket.
Ukrajnában zajlik az élet, és a jelek arra mutatnak, hogy Moszkvában is: de míg Kijev óvatosan optimista, a Kreml csikorgó fogakkal ismeri be hibáit. Ami nagyon nagy ritkaság, mármint az, hogy bármiféle kudarcot ők beismerjenek. Ennek viszont következményei lesznek: az orosz közvélemény is, az információs tér is radikalizálódni látszik.
Forrnak az indulatok Oroszországban az utóbbi napok katonai vereségei után, jóllehet magyarázatot rájuk senki sem adott (bár mindenki kíváncsi volna rá), a közbeszéd legfőbb témája mostanra mégis az lett Moszkvában, hogy szükséges-e általános mozgósítást elrendelni, avagy sem.
Ukrajnában egyre érdekesebb a helyzet, az orosz csapatok hátrálnak, az ukránok előrenyomulnak, a tegnap visszafoglalt háromezer négyzetkilométernyi terület mára már hatezer… de ne ünnepeljen senki, vegyük tekintetbe, hogy az ország teljes területe a Krímmel együtt összesen 603 700 négyzetkilométer volna.
Szemelgessünk, aztán folytatom a dolgomat, amit már megint két hete hagytam félbe. Origo, mi más, és nem én kezdtem, hanem Szele Tamás barátom, előtte Iványi Gyuri barátom, én folyamatosan, és mi mindnyájan minek.
Hogy az orosz hadsereg beállította a tömeges maratoni futás világcsúcsát, az már nem kérdés, jelenleg az a legnagyobb problémájuk, hogy mihez kezdjenek – már otthoni, orosz területen – a velük menekülő donyecki, luhanszki alakulatokkal, akik haza nem mehetnek, ott nem maradhatnak, ellenben fegyverük van és igen haragszanak, most épp a Kremlre.
Azt hiszem, most már nem túlzás az ukrán hadsereg elsöprő győzelméről beszélni. Erre kevesen számítottak, talán ők maguk sem, de le kell szögeznünk: a Harkivi Terület legnagyobb részéről pár nap alatt kiverték az orosz csapatokat, a legtöbb helyen már szó szerint az államhatáron állnak az ukrán csapatok.
Nem tudom, feltűnt-e, hogy minden köznapi mai tapasztalat ellenére szeretett kormánypártunk sorozatosan nyer itt és ott. Szép lassan szorítja ki a…. mit is? Közben, mondja Pista bácsi, ha az ember leáll szinte bárkivel beszélgetni… szóval, az ember nem akárkivel áll le beszélgetni.
Nem könnyű most, mikor a harctereken zajlik az élet, olyan híreket összeszedni, amik inkább a hátországi hangulatot mutatják be, de azért sikerül. Persze, ezek is mind a háborúról szólnak, mint mostanság minden, csak épp nem katonai jellegűek – bár még ez sem teljesen igaz.
Vége az állóháború időszakának, kergetik egymást az események Ukrajnában, mi, sajtómunkások pedig loholunk utánuk. Ma szerencsére nem kellett dupla harctéri jelentést írni, mint tegnap, de így legalább biztosak lehetünk minden információban, volt idő ellenőrizni őket.
Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak ma nem volt könnyű napja, estére kicsit el is fáradt, de egy ilyen erős férfinak meg se kottyan pár rossz hír meg egy átdolgozott nap. Csak a gerince ne fájna. Házikabátot vett, leült a fotelbe, töltött magának szto gram rénszarvasvért és maga elé bámult. Hogy is volt csak?
Röviden, pontosan fogalmazva: menekül az orosz hadsereg Ukrajna bizonyos részeiről. Az Izjum környéki front lényegében véve harc nélkül omlott össze, az orosz erők inkább elhagyták a várost, minthogy vállalják az ostrom kockázatát. A háborúnak ezzel még egyáltalán nincs vége, de egy lépéssel közelebb kerültünk hozzá. Egy igen nagy lépéssel.
(a brit monarchia, a nagy Oroszország, Észak-Korea megelőző atomcsapása, szegény Oswald és szegény mi)
Ma is sok hírünk lesz, egyik különösebb, mint a másik, az orosz társadalomban már senkiről sem lehet tudni, valójában kicsoda, ahogy valamikor a Neurotic énekelte: „Ez már dupla pszeudó, ez már tripla csavar” – de kezdjük egy hézagpótlással.
Az ukrajnai orosz invázió megakadni látszik, bár világos, hogy „döntő csata”, hirtelen, mesébe illő fordulat nem várható, de a hadiszerencse mintha egyre inkább az ukrán fél mellé szegődne. Az is igaz azonban, hogy annak van szerencséje, aki tesz is valamit a céljai érdekében – és az ukránok tesznek is.
Pontosabban máj. Billel még nem találkoztam, Hobóval már igen, legelőször a Kopaszkutya margitszigeti vetítésén (akkor még volt szabadtéri mozi), pont előttem nézte magát, én meg, ha kilestem mögüle, de így legalább élőben is láttam, a vásznon is.
Ma elég sok hírünk lesz ebben a második részben, és sajnos nem mindegyik kellemes, illetve nincs közöttük egyetlen jó hír sem. Sajnos ilyen ez a háborús világ, bár arról, hogy a magyar vonatkozásúak kellemetlenek, bizony mi magunk tehetünk és csak mi magunk változtathatnánk ezen az állapoton. Kéne is.
Különös folyamatok zajlanak az orosz invázió dúlta Ukrajnában, nem kizárt, hogy Izjum környékén katlancsata van kialakulóban, az eddigiekhez képest azzal a finom különbséggel, hogy most az oroszok vannak a katlanban, és az ukránok őrlik fel őket kívülről. Mármint, ha sikerül a teljes bekerítés.
Ma inkább különös híreink lesznek ebben a második részben, mint nagyon fontosak és meghatározóak, de ha egyszer ilyen a termés, akkor ilyen.
“Szele Tamás: A Szpasszkaja-bástya toronyórája, láncostól” bővebben
Oroszország ukrajnai inváziója megtörni látszik, de messze lehet még a vége: egyelőre ott tartunk, hogy ketten kártyáznak a harctereken, mindkettőjüknek tizenkilence van és mindketten lapot kérnek. A helyzet úgy kiegyensúlyozott, hogy körülbelül egyenlő eséllyel fuccsolhat be mindkét játékos, bár az ukránok hajszálnyival jobban állnak.
Ma sűrű napunk lesz, egymást követték a fontos hírek, sőt, még érdekes is akadt közöttük, hackercsapdától robbantásos merényletig, eltűnt tantárgytól elmaradó népszavazásig terjed a spektrum – jobb, ha azonnal belevágunk a közepébe.
Ukrajnában fordulni látszik a kocka, az orosz megszállók több települést is elvesztettek – de kocka még ilyen lassan nem fordult, mint ez, és nem könnyíti meg a krónikás dolgát, hogy minden nap mást mondanak a kijevi illetékesek az ukrán offenzíva céljáról. Bár mondjuk lehet, hogy rugalmasan kezelik a dolgot: mindig az a céljuk, ami épp sikerül.
Talán azért, mert hét vége van, de kevesebb a hír, azok sem igazán véresek, kegyetlenek – annál jellemzőbbek az orosz világra. Arra az orosz világra, ami napról napra közelebb jár hozzánk, lassan már karnyújtásnyira van, és ha egyszer bekebelezett, többet sosem szabadulunk belőle. Legalábbis a mi életünkben nem.
Tegnap keveset tudtunk Ukrajna déli offenzívájáról, melyet az orosz invázió ellen indított, ellenben ma egy kicsit sem lettünk okosabbak.
A mai napon nem lehet orosz vonatkozású dolgokról írni anélkül, hogy meg ne említsük Mihail Gorbacsov temetését: az utolsó szovjet pártfőtitkárt és egyben egyetlen szovjet elnököt ma helyezték örök nyugalomra a novogyevicsi temetőben.
Az ukrajnai orosz invázió továbbra is zajlik, bár fogalmunk sincs róla, meddig tart, ugyanis azt már megszoktuk így, az ukrán légierő hatodik teljes megsemmisítése után, hogy Konasenkov vezérőrnagy sajtótájékoztatóinak csak módjával adjunk hitelt, az ukrán oldal viszont betartja a „műveleti csendet”, így aztán fogalmunk sincs a valós helyzetről.
Ha az ember felüti a mai orosz nyelvű sajtót, először az az érzése támad, hogy váratlanul kitört a béke, meglepetésszerűen véget ért a háború, ugyanis minden a tegnapi tanévnyitóról szól, ahogy annak egy normális világban lennie is kéne szeptember másodikán. Aztán elolvassa az ember azokat az írásokat és elillan a remény. Még háború van.
Hölgyeim és uraim, nem szaporítom a szót: Ukrajna déli offenzívájáról azt biztosan kijelenthetjük, hogy vagy valami, vagy megy valahova, de ezen kívül szinte semmiféle pontos információnk nincs az események menetéről, néhány rémülten sápítozó orosz katonai blogger írásait kivéve.
Ma elég sokféle hírrel lesz dolgunk, Gorbacsov tetemétől Atilla hun birodalmán át Ramzan Kadirov hadíszgyűjteményéig. Közben találkozni fogunk pétervári hajléktalanokkal és brit különleges alakulatokkal is, békaemberekkel csak azért nem, mert azokat épp kötik, ürgebőrbe. Akkor vágjunk is neki.
Zajlik az élet Herszonban, egymást kergetik az események és az alakulatok, azt viszont nem lehet pontosan megállapítani, ki kerget kit, annyi tűnik bizonyosnak, hogy ha egy háborút meg lehetne nyerni kizárólag kommunikáció és dezinformáció útján, Ukrajna már nem létezne. Szerencsére létezik, és ezért nem kizárt, hogy az orosz invázió kudarcot vall.
Hogy miért kell a legjelentéktelenebb dolgokban is dezinformálni és összevissza hazudozni?
Ma elég tarka és vegyes lesz a hírek második része, ugyanis minden hírforrás főként azzal foglalkozik, hogy tegnap este 91 éves korában elhunyt Mihail Szergejevics Gorbacsov. Nyugodjon békében, én kicsit aggódok is miatta, mert most az egész világ jókat mond róla, ha Putyin meglátja ezt a népszerűséget, még megirigyli és elítélteti valamiért így, posztumusz.
“Szele Tamás: Novicsok, műszerszám és egy kis árulás” bővebben
Az orosz invázió elleni ukrán offenzíva kezd komoly eredményeket elérni Délen, ezzel szemben Északon és Keleten a helyzet változatlan: az orosz hadvezetés ide-oda rakosgatja a csapatokat a táblán, ugyanakkor az ukrán erők megfelelő számú harckocsi híján csak lassan haladhatnak és egyenként számolhatják fel az orosz egységeket. Már persze, amelyiket sikerül.
Ma megint sok mindenről kell beszélnem, de először is lássuk a tegnapi írásom utóéletét. Az megjelent 16:33-kor, el kellett mennem kicsit itthonról, mikor hazaértem, látom ám, hogy az RTL.hu is méltóztatott foglalkozni „az Ukrinform híre alapján” az üggyel, náluk 18:51-kor jelent meg valami hasonló, mint itt. Vagy inkább: valami nagyon-nagyon hasonló.
Tegnap este úgy nézett ki, fordul a kocka Oroszország Ukrajna elleni inváziójában, jelenleg azonban nem tudjuk megmondani, fordult-e, ugyanis senki sem látja, mit mutat. Elgurulhatott, vagy mi történt vele. Igen, a herszoni ellentámadásról van szó, ami kezd ugyanúgy hit kérdése lenni, mint az, hogy a jó pravoszláv hány ujjal vesse a keresztet.
Navracsics Tibor brüsszeli tárgyalópartnerei kokainista gazemberek, mondta Lázár János Lendvai Ildikó interpretálásában. Biztos nyelvbotlás volt, élcelődik Ildikó. Az, az, hogyne volna az.
Ma elég sok mindennel kell foglalkoznunk ebben a kis összefoglalóban, de ígérem, nem lesz olyan sokkoló, mint a tegnapi volt – viszont sajnos lesz benne magyar vonatkozású hír is. Sajnos, mondom, mert nem dicsekedni való dologról lesz szó, bár remélem, nem fajul diplomáciai bonyodalommá.
Ha pár szóban akarnám összefoglalni az ukrajnai orosz invázió eseményeit az elmúlt huszonnégy órában, azt mondanám: ott tartanak, ahol tegnap ilyenkor, csak veszteségek voltak mindkét oldalon.
Előre szólok, hogy ennek az írásnak a vége nem ajánlott kiskorúaknak és érzékeny lelkeknek. Ordító a különbség a háborús propaganda világa és a valóság között, az embernek főként akkor támad ordítani kedve, mikor egy-egy hírnek utánanéz.
Ha tegnap állt is a front Ukrajnában, mára felélénkültek a harcok, ami azonban nem jelenti azt, hogy bármelyik fél egy tapodtat is haladt vagy hátrált volna – csak azt jelenti, hogy megint elestek igen sokan különösebb cél és értelem nélkül, egy végtelenül aljas és hazug háborúban.
Ma a hírösszefoglaló második részében minden lesz, mondjuk jó hírt kivéve, szóval optimisták itt hagyják abba az olvasást, nekik csak elrontom a szabadnapjukat, a pesszimisták élvezni fogják és a realisták is elolvashatják két lőgyakorlat közben.
Jelentem, Oroszország ukrajnai inváziója egészen egyszerűen megállt. Még augusztus 11-én jegyezte meg az Ukrinform, hogy ha a különleges katonai művelet a tervek szerint halad, akkor azokban a tervekben napi 330 méter előrenyomulás szerepel, és ez kissé vontatott lesz az orosz birodalmi ambíciókhoz képest. Na, ma annyit sem haladtak.
Ma békésebb vizeken fog evezgetni ez a második hírösszefoglaló, illetve dehogy békésebbek ezek a mocsarak, csak éppen nincsenek a fronton. Az orosz életről, az „orosz világról” mesélek majd, amit olyan nagyra tartanak a Kreml urai, hogy háborúznak is miatta.
Oroszország agresszivitása egyre nő, önérzete még inkább dagad, hadseregének létszáma viszont lassú ütemben bár, de csökken. Így inváziós terveit előbb-utóbb kénytelen lesz lehetőségeihez igazítani, de messze van még az a pillanat: egyelőre tombol a harc és az orosz nemzeti büszkeség, meg persze őrült fenyegetőzések röpködnek a levegőben.
Akkor lássunk neki a hírek „aprajának”, ami nem is mindig annyira apraja, mert időnként, tekintve, hogy úgyis orosz vonatkozásúak, Nágyja, vagyis Nagyezsdája. Könnyen átsiklik az ember kulcsfontosságú információkon is két rakétatámadás között, és utólag már csodálkozhat, ha nem vette észre időben azt a pár sort, ami esetleg sorsdöntő lehet.
Ukrajnában nem csitulnak a harcok, de nem is lángoltak fel különösebben: az embernek az időnként az érzése, hogy az orosz fél épp csak annyira akar háborúzni, hogy világos legyen: nincs béke. Aztán ránéz az ember a bombázások adataira, és rögtön rájön, hogy téved. Háború ez nagyon is, véres veszteségekkel, csak az áldozatok többségükben – ukrán civilek.
Mókuskerék. Jó, lehet benne hörcsög is. De miért tapossa a mókus (hörcsög) a kereket? Két okból. Az első, hogy azért, mert csőlátása van. Ha egyszer belekerült, nem lát máshova, csak oda, amit úgy hisz, hogy „előre”. A másik, mert azt gondolja, hogy jut valahová.
Egyre különösebb dolgok történnek Ukrajnában az oroszok által megszállt zónákban. Mintha ez nem egy szokványos területfoglaló háború volna, ennek kifejezetten nacionalista, oroszosító jellege is van. Bár mondjuk nem csak Ukrajnában történnek furcsa dolgok, hanem Oroszországban, sőt, Belaruszban is: vegyük szépen sorra, miről is van szó.
Nevezetes a mai nap, nem csak azért, mert pont ma fél éve támadta meg Oroszország Ukrajnát, de ma van az ukrán függetlenség ünnepe is, minek következtében különös óvatossággal figyelik a kijevi légteret: rakétatámadásoktól tart az ukrán hírszerzés, és meglehet, okkal, igazán jellemző volna, ha ebből az alkalomból az orosz hadsereg megpróbálna csapást mérni az ünneplő fővárosra.
Hogy a végén kezdjem: természetesen Trockij elvtárs megbízásából ölték meg Kirov elvtársat. Ezek a trockisták ilyenek, mindenhová beférkőznek, sőt, az ember észre sem veszi, és egyszer csak arra ébred, hogy maga is trockistává változott. Jaj, bocsának, tévedtem olyan majdnem kilencven évet. Vagy mégsem tévedek?
Azért különös dolog ez a háború. A krónika tegnapi része rajtam kívül álló okok miatt elmaradt, a mai része is csak késve jön össze, de azért összejön: egy napra vettem le a szememet ezekről a betyárokról, és lám, mit műveltek? Hát, ez az. Semmit. Ma este egészen pontosan ott vannak, sok hókuszpókusz és komoly áldozatok árán, mint tegnapelőtt délben.
Mikor tegnap azt írtam, hogy kivételes alkalom lesz, miszerint a háborúval kapcsolatos hírek második része egyetlen téma körül forog, nem sejthettem, hogy tévedek, és ma kénytelen vagyok újból csak egy hírrel foglalkozni, ami viszont fontosabb az összes többinél. Ez Darja Dugina (Platonova) halála.
Az ukrajnai harcok kicsit sem enyhülnek, Oroszország nem hátrál tapodtat sem, haladni meg nem tud, tehát állnak a frontvonalak, a hangulat meg – főként a Krímben – a mélypont felé közelít, de Szevasztopolban is kiosztották már a tisztikarnak a vörös ingeket, barna nadrágokat, mert drón csapódott a flotta-főhadiszállás tetejébe, ha kárt nem is tett semmiben.
Ma kicsit rendhagyó lesz az ukrajnai orosz invázióval foglalkozó hírek második része: általában több hírt szoktam tárgyalni ilyenkor, azon igyekezve, hogy minél mélyebb betekintést biztosítsak az érintett társadalmakba, de ma összesen egy témára jut hely, és ez az orosz támadás előkészítésekor elkövetett titkosszolgálati hibák összesítése.
Az ukrajnai orosz invázió hírei egyre különösebbek: mintha kezdenének kialakulni a háború fókuszpontjai, és nem okvetlenül a harkivi-donyecki-herszoni fronton van mindegyik. Akad olyan – a Zaporizzsjai Atomerőmű – aminek nem is csak lokális a jelentősége, olyan is akad, például a Krím, ami messze esik minden harctértől, mégis fontos.
„A haszid zsidók történelme 1944-ig nyúlik vissza. Rudolph Kastner alkut kötött az egyik zsidók deportálásával megbízott náci alezredessel, hogy az egyik vonatot nem Auschwitzba, hanem a semleges Svájcba irányítják. Ezen a vonaton utazott Teitelbaum Joel is, a szatmárnémeti rabbi, és rajta kívül mintegy 1700 fő, plusz 200 regisztrálatlan kisgyermek.” (Origo)
Most a háború olyan híreit szedem össze, amelyek mindenképpen kapcsolatosak vele, de mégsem illenének a napijelentésbe, hiszen vagy régebbi, vagy eljövendő, esetleg nem is pont harctéri eseményekkel kapcsolatosak – de fontosak ezek is, néha fontosabbak, mint egy-egy kérészéletű áttörés Bakhmut vagy Szlovjanszk környékén.
Az orosz invázió tovább tombol Ukrajnában, de mintha egyik félnek sem volna komolyabb szerencséje: akármilyen véres harcok is folynak, a frontvonalak alig mozdultak valamennyit az utóbbi hetekben, persze azt a kevés mozgást is tekintheti győzelemnek, aki akarja: sőt, ha úgy vesszük, a mostani, stagnáló állapot is nevezhető diadalnak, mert van ennél rosszabb.
mint tapasztalni tetszenek, most egy kis nyári pauza van. Minek is lenne más, amikor a rengeteg szakértő úgyis megmondja.
A háború „békésebb” hírei is kezdenek egyre kevésbé békések lenni, napról napra romlik a helyzet a hátországokban – egyre radikálisabb, agresszívebb a hangulat mindenhol, ugyanakkor egyre több abszurd helyzet alakul ki, igaz, ez legalább megfelel az orosz kultúrhagyományok szellemének.
Oroszország ukrajnai inváziója nem maradt abba tegnap óta – csoda is lett volna, ha váratlanul békére ébredünk – és csak egy biztos benne: hogy minden bizonytalan. Az orosz oldal egyre kevésbé bízik abban, hogy tartani tudja a Krímet, de Herszonból is a Dnyeper keleti, biztonságosabbnak érzett partjára költöztették a főhadiszállásukat.
Ennek a pár hírnek a címét Villontól kölcsönzöm, mert az orosz élet apró, ijesztő képeit rakosgatom benne össze, ahogy a többiben is, míg végül nem sikerül kirakni a teljes mozaikot: de a nagy kép is inkább lesz borzalmas, mint esztétikus. Hát lássuk, mi történt az elmúlt nap folyamán a Nagy Földön?
Százhetvennégy napja folynak a harcok, zajlik Oroszország inváziója Ukrajna ellen, és egyhamar nem is lesz vége. Donyeckben egyre véresebbek az ütközetek, de ez nem jelenti azt okvetlenül, hogy ott dől majd el a háború sorsa – ez csak annyit jelent, hogy pillanatnyilag ott esnek el a legtöbben.
Ma inkább politikai-katonai és diplomáciai híreket veszek elő itt, lesz közöttük magyar vonatkozású is, de ne szaladjunk nagyon előre, mert akkor sem az a legfontosabb, ha bizony pont velünk, kifejezetten a magyar sajtóval foglalkozik. Ennél azért lényegesebb Putyin elnök két beszéde.
Oroszország mintha kezdene veszíteni lendületéből az ukrajnai hadszíntereken, de főleg mögöttük: rejtélyes robbanások sorozata rázta meg a Krímet és okozott nagyon komoly károkat a közlekedési infrastruktúrában, ám szerencsére emberéletben kevés kár esett. De szólnak a fegyverek minden fronton, mozgásba lendült a háború.
Elvileg ezek most nem harctéri hírek kéne legyenek, de úgy alakult, hogy a háromból kettő mégis az: ilyen idők járnak. De legalább mindhárom különösen érdekes, és mindegyiknek utána kellett nézni, hogy teljes pompájukban mutathassam be őket.
Ma előre is elnézést kérek minden olvasótól, mert az Oroszország ukrajnai inváziójáról szóló napi jelentés példátlanul hosszú lesz. Ilyen hosszút én még nem láttam, és ilyen részleteset sem, de tulajdonképpen örülhet neki az, aki végigolvassa, mert sokkal részletesebb betekintést kap a valós helyzetbe, mint egyébként.
Hogy merre fordul az ukrajnai háború sorsa, azt ez idő szerint nem lehet megmondani, de hogy nem csak és kizárólag a fegyverek döntik el, az bizonyos. A gazdaság szerepe épp annyira fontos, mint a társadalmi háttéré – és e két utóbbi erősen bizonytalannak látszik Putyin Oroszországában.
Oroszország Ukrajna elleni inváziójával így, annak százhetvenegyedik napján az a baj, hogy mindenki kezd hozzászokni. Már nem vált ki általános felháborodást, ha az egyik fronton termobarikus fegyvereket vetnek be, ha a másikon atomerőműveket lőnek önjáró lövegből, a közönség ingerküszöbe már magasabb ennél.
Furcsa dolgok ezek a „nem harctéri” háborús hírek, mert azt lehet belőlük leszűrni, hogy háborúban ott is rossz, ahol éppen nem lőnek, de előbb-utóbb mindenhol lőni fognak. Akkor lássuk, mi említésre méltó történt a hátországokban?
Az ISW-nél helyreállt a rend, ma már szokásos módon tudom közölni Oroszország Ukrajna elleni inváziójának harctéri híreit, nem kell rendőrkutyával keresgélni a böngészőben a napi jelentést, mint tegnap. Körülbelül ez is az egyetlen jónak nevezhető hír, a többi vagy rossz, vagy semleges: messze még a béke.
Az „utópia” szó Sir Thomas More, latinnal keverve és magyarosítva Morus Tamás „Utópia” című művéből került át a közbeszédbe.
Oroszország háborúja Ukrajna ellen valósággal ontja a híreket, olyan mennyiségben, hogy az már majdnem kezelhetetlen: a szegény krónikás meg sem tudja tervezni a munkáját előre, mert mindig történik valami, mindig érkezik olyan hír, ami miatt át kell szerkeszteni az írást.
Oroszország Ukrajna elleni inváziója továbbra sem maradt abba, sőt: ellenben az olvasók ma majdnem harctéri jelentés nélkül maradtak. Nem tudni, mi zajlik az ISW háza táján, de tény, hogy a hivatalos honlapjukon nyoma sincs a mai (vagyis hát tegnapi) összefoglalónak, ellenben nekem mégis sikerült megszereznem azt.
Vagy pénteki limonádé. Elnéztem a szigeti képeket. Egy aggtól eltekintve a fiatalokat. Fiatalabbakat. Ha a negyvenes fiatalnak számít, még azokat is. Akiket a sajtófotósok lefényképeztek. Tehát elnéztem az embereket, mivel ez majdnem strand.
Ma kicsit harctéribbre sikerül a hírek második része a megszokottnál, de több pohárba is tiszta vizet kell öntenünk, mert már teljes kezd lenni a káosz a célpontok, találatok, fegyverrendszerek, önkéntesek és zsoldosok körül, szóval az első hírt kivéve katonásabb lesz az írás a megszokottnál.
Sokadik napját írjuk Oroszország ukrajnai inváziójának és úgy néz ki, sokáig is fog tartani. A harcok nem csitulnak, inkább élénkülnek, bár a frontvonalak megint befagyni látszanak, ugyanakkor sok mindent nem értünk: egy világ töpreng azon, hogyan lőtt Ukrajna messze minden lőtávolságon kívül egy repülőteret vagy mit keresnek az iráni drónok az orosz hadseregnél?
Ma középsúlyos háttérhírekkel fogom borzolni az idegeket, melyek vannak olyan fontosak, hogy tudjunk róluk, de önmagában egyik sem annyira lényeges, hogy eldöntse a háború menetét. Viszont részei a nagy képnek, és a véleményünk kialakításához segítséget adhatnak.
Megkésett kicsit a mai hírösszefoglaló, de megérkezett – halaszthatatlan hivatali teendők hátráltatták. Mindenesetre itt van és az benne a jó hír, hogy nincsenek nagyon rossz hírek.
Mióta kettévágtam az orosz–ukrán háborúval foglalkozó napi írást, ami így több lett, de hosszabb nem, érdekes tendencia mutatkozik: az elmúlt három napban öt-hatszorosára emelkedett az olvasottság (érdekes módon a hirdetési bevétel viszont nem, különös erők munkálhatnak az AdSense algoritmusának mélyén…). De az már most is látszik, hogy ez a helyes út, így marad a lap.
Oroszország ukrajnai inváziójában megint minden másképpen van. Nem jobban és nem rosszabbul, mint tegnap, hanem másképp. Ettől még a harcok folynak, csak nekem kell majd megmagyaráznom azt, amit esetleg nem is kéne, mert bármikor kiderülhet, hogy az eredeti hír volt igaz. Ez egy ilyen szakma.
Bolond lenne, mármint Kína és mármint Tajvant, írta pár napja egy igen nagyrabecsült exbankár barátom. Saját chipgyárát, és mindazt, ami nélkül modern technika jószerivel nem létezik.
Ma elég sok dologgal kell foglalkoznunk, valósággal záporoznak a hírek, de mivel van olyan is, ami magyar vonatkozású, azt vesszük előre: röviden és pontosan fogalmazva Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere megint orosz provokáció áldozata lett, csak most meglehet, hogy nem vette észre, mint az előző alkalommal, miszerint szélhámossal beszél. Bár egyesek szerint ez még az első provokáció.
Oroszország ukrajnai inváziója lankadatlanul tart, az események egyre aggasztóbbak, és lassan már nem lehet kétségünk az orosz fél gátlástalansága felől: sajnos már a nukleáris terrorizmus lehetősége is felmerül, tekintet nélkül a valószínűleg egész Európát sújtó következményekre.
A háborúnak sokféle háttere lehet, van, ami bűnös, van, ami aljas, van, ami egy kémregényre hasonlít és van, ami tragikomikus – ebben az írásban ezeket az aspektusokat gyűjtöm össze a mai hírek közül, melyek ugyan nem állnak közvetlen kapcsolatban a hadmozdulatokkal, de mégis ismernünk kell őket a helyzet értelmezéséhez.
Oroszország inváziója Ukrajnában egyre különösebb, egyre vadabb, ugyanakkor mintha mindkét fél hadvezetése a szervezetlenség bizonyos jeleit mutatják, hogy így fogalmazzak – egyszerűbben mondva, mintha egyik oldalon se tudnák, hol a fejük, és ha megkerül, azt nem tudnák, mire használják.
A háború a harcterektől távol is zajlik, és meggyőződésem, hogy nem szabad csakis és kizárólag harci cselekmények összességeként tekinteni: ha nem látjuk a hátterében álló társadalmakat, azok állapotát, elképzelésünk sem lehet az események okairól és az aktuálisan is zajló folyamatokról.
Nem lehet megmondani, milyen irányban, de változik Oroszország ukrajnai inváziója, változik a harcok jellege: mintha egyre gátlástalanabb eszközökhöz folyamodna az orosz fél, különösen Enerhodar térségében, bár az ukrán oldal meg bizonyos mértékű határozatlanságot mutat ebben a hatalmas malomjátékban, ebben az országnagy csiki-csukiban.
Nyugalom, nem tört ki semmiféle béke, a cím csak arra utal, hogy mától a katonai-harctéri híreket külön írásban közli a Zóna, a többi, háborúval kapcsolatos, de mégis más jellegűeket pedig egy másikban, tehát ebben, amit most olvasnak.
Hölgyeim és uraim, mától apróbb változást kell bejelentenem a Zóna szerkesztésében. Természetesen továbbra is foglalkozunk Oroszország ukrajnai inváziójával, csak mostantól megváltozott formátumban, a helyzetre való tekintettel. Annyi harctéri és egyéb katonai vonatkozású hír érkezik ugyanis, hogy ezeket mostantól különválasztva közöljük.
Néha kifejezetten sajnálom a kedves Olvasóimat. Amikor tudom, hogy írhatnék bármit, de nem írok, mert akkor kiesek abból a gondolati körből, ami a Malom.
Ma is sok lesz a harctéri hírből, mint mindig, ha offenzívák indulnak – az Ukrajna elleni orosz invázió jelenlegi állapota azt mutatja, hogy mintha nagy dolgok készülődnének, csak mintha azt nem tudná sem az egyik, sem a másik hadviselő fél, hogy pontosan mik is. Akkor meg hogyan tudhatná a szerény krónikás? Érjük be annak összefoglalásával, ami történt.
Ma sem szűkölködünk harci cselekményekben: Oroszország ukrajnai inváziója újabb, aktív szakaszába lépett, de az nem mondható el, hogy a hadiszerencse egyértelműen egyik vagy másik félnek kedvezne. Az orosz hátországban pedig egyre abszurdabb az élet: ha a nép ezt kibírja, mindent kibír (bár Sztálint is túlélték valahogy).
Ami tegnap még csak valószínűnek tűnt, ma kezd bizonyossággá válni: élénkülnek a harcok Ukrajnában, bár nagyon sajátosan. Úgy tűnik, mindkét fél szeretné meghatározni, hol legyenek fontos és nagy ütközetek, csak míg az oroszok ezt az egyik helyen szeretnék, az ukránok a másikon, szóval még a végén el fognak csatázni egymás mellett.
Mintha élénkülnének a harcok Ukrajnában, bár nehéz eldönteni, az orosz fél mit akar igazából: Bakhmutot szeretné inkább bevenni vagy Harkivot? Mindkettő nagy falat lesz és a szakértők egyik vállalkozásnak sem jósolnak gyors sikert. Délen ellenben Ukrajna kéne eldöntse, mit is akar igazából: most volna esély Herszon felszabadítására, csak éljenek is vele.
“Szele Tamás: Mese a Jégmezők Lovagjáról és Gabisev sámánról” bővebben
Kicsit csendesebb napja van a megszokottnál Oroszország ukrajnai inváziójának, legalábbis a harctereken nyugalmasabbnak tűnik, de a politika berkei persze továbbra sem nyugszanak. Ez a csend csak átmeneti, véleményem szerint – de azt meg sem próbálnám megjósolni, hol törnek ki legközelebb az eddiginél is véresebb harcok.
“Szele Tamás: A nagy flotta és a kicsi drón meséje” bővebben
Oroszország ukrajnai inváziója kezdi a legcsúfabb arcát mutatni a világnak: maguk a harci cselekmények, csapatmozgások nem annyira jelentősek, de a hozzájuk kapcsolódó kínzások és mészárlások olyan bestiálisak, hogy előre kérem: a háború krónikájának ezt a fejezetét tényleg csak felnőttek olvassák, közülük is inkább az erős idegzetűek.
Az ukrajnai orosz invázió harcairól semmi váratlan hír nem érkezett, csak szomorúak és kellemetlenek, a katonai elemzők viszont gondterhelten vakarják a fejüket: sehogyan sem lesz jó, ha ez a háború elhúzódik, márpedig el fog húzódni. A hátországokból sem jön semmiféle kellemes újság, a perspektívák viszont elkeserítőek.
Jelentem, nem történtek nagy csodák tegnap óta: Oroszország ukrajnai megszállása továbbra is tombol, nem kímélnek sem pénzt, sem embert, de még a rágalmat, hazugságot is bőséggel alkalmazzák az orosz erők ott, ahol fegyverrel egyelőre még nem sokra mennének. Szeptemberig ebből béke nem lesz, de attól tartok, tán decemberig sem.
Mára sem történt drámai változás Oroszország ukrajnai inváziójában, a harcok dúlnak, ki előrenyomul, ki visszavonul, aztán szerepcsere következik, az orosz erők az „adj, király, katonát” című gyermekjátékot gyakorolják a hátországban, de egyre kevésbé kapnak, az ukránok pedig a sebészi pontosságú céllövészetet gyakorolják a HIMARS segítségével.
Tegnapról mára nem tört ki a béke, Oroszország ukrajnai inváziója továbbra is tart, a hadiszerencse mindkét fél számára forgandó, egyszóval nagy, sorsfordító híreket ma se várjon az olvasó, ellenben úgy néz ki, hogy az orosz fél mintha Herszon környékén több hangsúlyt fektetne a politikai harcra, mint a katonaira, és már ez is valami.
Az orosz invázió Ukrajnában tovább zajlik, sőt, mintha nem is egy, hanem két háborút látnánk, ugyanis az oroszok északon aktívabbak, az ukránok délen, menet közben pedig dolgozik a propaganda, sőt, mi több, mintha kifejezetten sportolna, konkrétan aszteliteniszezne, és állítólag az oknyomozó újságírók is lopják az orosz harci repülőgépeket.
Néhány nap szabadság után újra itt a háború krónikája, ami ma megint nem lesz különösebben szenzációs: annyi újdonságról mindenképpen beszámolhatok, hogy az ukrán déli offenzíva már kezd realitássá válni, a Donbásszban állni látszik az idő és a front, Odesszát pedig minden valószínűség szerint a Klingon Birodalom támadta meg, kizárásos alapon.
Na, végigfutottam fél füllel azt az ominózus beszédet. Nem elemzem ki, kivéve a szintén ominózus fajozást, amit most mindenki rágicsál, ki mint troll, azaz mint aki szeret úgy kunkorítani fölfelé, hogy az valamiben kilógjon minden sorból, leginkább abból, ahol kormányszempontból ő van, vagy kellene lennie, tehát ki mint troll, ki mint elítélő.
Mára hivatalosan is véget ért a „hadműveleti szünet” Oroszország Ukrajna elleni inváziójában, de ennek ellenére sem történtek nagy, meghatározó dolgok a harctereken. Hiába, lomha dolog egy hadsereg, pláne kettő, idő kell nekik, míg megmozdulnak. De azért zajlanak a harcok, csak úgy, mint eddig, és az orosz hátország sem csendes.
Van nekem évek óta stabilan ötezer ismerősöm a Facebookon. Nem tettem az „a” előtti szót idézőjelbe, pedig abba kellene tennem, és félő, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Oroszország Ukrajna elleni inváziójának száznegyvenkettedik napján a helyzet különös: minden jel arra mutat, hogy az orosz hadsereg feladni készül a hadműveleti szünetet annak ellenére, hogy sem a várt erősítés nem érkezett meg, sem a harcoló alakulatok nem voltak képesek ennyi idő alatt regenerálódni – azonban a kezdeményezés kezd ukrán kézbe kerülni.
Jó lenne örömmel jelenteni az Ukrajnában zajló orosz invázióról, hogy csitulnak a harcok és csillapodnak a kedélyek, de sajnos erről nem beszélhetünk, egyszerűen csak a nagyobb szabású hadműveletek szünetelnek, azok is ki tudja, meddig.
Hadjáratok nincsenek, harcok vannak: így néz ki most az Ukrajna elleni orosz invázió. És ahol harcok vannak, lesznek áldozatok is, katonák, civilek egyaránt. A háborús gépezet megy a maga útján, kíméletlenül, közben Putyin elnök állítgatja az orosz államgépezetet is, szóval minden a legjobb úton halad a Pokol felé.
„Én megbízom a védikus mesteremben”, írta nekem tegnap egy hölgy, amikor a kali juga, az involúció (az evolúcióval ellentétes „visszafejlődés”, ami persze nem visszafejlődés, és nem ellentétes az evolúcióval, de ezt most hosszú volna kifejteni, legjobb, ha azt mondjuk, hogy valamiféle visszafordulás a pura potentia, tiszta anyag felé) legsötétebb kora szóba került, és azt találtam mondani, hogy az nemhogy a vége felé nem közeledik, de még jószerivel el se kezdődött.
Sűrű nap ez a mai, száznegyvenedik napja zajlik Ukrajnában az orosz invázió. De nem is annyira a harcok miatt sűrű, az orosz hátországban történnek folyamatosan elképzelhetetlen vagy tragikomikus és abszurd dolgok. Hát hiába, hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Ha már adta a Jóisten (végső soron mindent rá lehet fogni) ezt a kis koronavírust, meg majd, ami követi, ha a majomhimlő nem hatékony. Azon még dolgozni kell kicsit.
Van egy olyan érzésem, hogy Oroszország Ukrajna elleni invázióját mintegy váltásban vívják: most éppen az oroszok tesznek úgy, mintha pihennének és az ukrán fél látszik offenzívába lendülni, korábban fordítva volt: a harci cselekmények mindenképpen zajlanak, ha takaréklángon is, mert nagy csatákról nincs hír.
Oroszország ukrajnai inváziója látszólag sziesztázik, pihen, az orosz haderő úgy tesz, mintha erőt gyűjtene, de a „kisebb” akciói is épp elég civil életet követelnek – közben a hátországokban zajlik az élet, a Kreml egyre szorosabbra tekeri a prést a civil társadalmon, valóságos hiperaktivitás mutatkozik az Állami Dumában.
Ukrajnában nagy dolgok készülődnek a jelek szerint, úgy katonai, mint diplomáciai téren, bár az is lehet, hogy más dolgok fognak történni, nem azok, amire számítunk, mert ilyen a háborús kommunikáció természete: bármi hangzik el, az vagy igaz, vagy sem, vagy még az ellenkezője sem úgy van. Ilyenformán eléggé bonyolult összevadászni a híreket.
Háborúban akkor is van hír, ha nincs hír, ez alaptétel, tehát hiába, hogy komoly csapatmozgások nem zajlanak jelenleg az Ukrajna elleni orosz invázió során, azért bőven van mit összefoglalni, mert ugyan lehet, hogy nem tombolnak a harcok, de attól még egyáltalán nincs béke.
“Szele Tamás: A kínai Moszkvicsok és a krumplihegy” bővebben
Ezért ugyan kár volt Szilvásváradra menni Szalay-Bobrovniczky Kristófnak. Hogy megtekintse a ménest, ami… szóval, ami.
Az orosz csapatok most is dúlják Ukrajnát, bár a harcterekről most nem érkeznek világrengető hírek: ellenben a politikusoknak mintha minden gyógyszerük elgurult volna, vagy olyan vicces tudatmódosító anyagokkal kísérleteznének, amelyeknek semmi nyugtató hatásuk nincs, sőt, ellenkezőleg.
Oroszország ukrajnai inváziója tart még, nem tört ki a béke, de annak ellenére, hogy pár napja úgy látszott: megmozdulnak a befagyott frontvonalak, ma mégis az a jó hír, hogy nincs hír.
“Szele Tamás: Alaszka és a moszkvai középhőmérséklet” bővebben
Sakkjátszma. Még inkább go. Mindig ez jusson az eszükbe, ha politikai oldalra tévednek. Még a forint mélyrepüléseiről is ez jusson az eszükbe. Némileg bonyolítja a dolgot, hogy ezeket nem ketten játsszák.
Oroszország Ukrajna elleni inváziója tart még, bár szerintem útját keresi, menne is, maradna is, fordulna Donyecknek, fordulna Herszonnak – de ha lehetne erre fogadni, tennék egy közepes összeget arra, hogy a következő harcok helyszíne mégis inkább a Donyecki Terület lesz, ám ezalatt délen az ukránok okoznak pár komolyabb meglepetést az ott sziesztázó alakulatoknak.
“Szele Tamás: Világjárvány, atomháború és öngyilkosság” bővebben
Az Ukrajna elleni orosz invázió kezd túllépni az állóháború, a stagnálás időszakán, mozdulnak a frontok, ha lassan és bizonytalanul is: Moszkvában még mindig Luhanszk teljes megszállását ünneplik, zuhognak a kitüntetések, de Délen, Herszon környékén mintha mozdulna valami, konkrétan egy ukrán áttörés… meglátjuk, mi lesz belőle.
Ukrajna orosz inváziójának százharmincegyedik napját írjuk, a frontok mozgásban vannak, az események zajlanak, a hegyek vajúdnak, aztán hol egeret szülnek, hol elefántot. Micsoda képzavar – mi egyebet szülhetne egy hegy, mint másik hegyet? Bár ebben a háborúban minden lehetséges.
Úgy tűnik, vége a csendes napoknak, amik persze egyáltalán nem voltak csendesek vagy nyugalmasak: Oroszország Ukrajna elleni inváziójának százharmincadik napján mozgásba lendültek az események, egyszerre sok fontos dolog történt, minek következtében a jelenlegi helyzet sokkal kaotikusabb, mint az eddigi.
Ma sem állt be döntő fordulat az Ukrajna elleni orosz invázióban, igaz, Liszicsanszkot állítólag bekerítették, de az is igaz, hogy Ramzan Kadirov szerint, aki már Szeverodonyecket is háromszor foglalta el, szóval kéretik ezt a hírt fenntartásokkal kezelni, Kadirov szeret nagyokat mondani. Egyébként folynak a hadműveletek, szokás szerint.
Nézegettem saját régi fényképeimet. Saját magamról. És nem az jött elő, amit vártam, hogy csorog a nyálam, visszasírandó azt az önmagamat. Nem is én jöttem elő.
A Kígyó-sziget tegnapi elhagyása óta hasonló horderejű események nem történtek Oroszország ukrajnai inváziója során, mintha a meleg a harcokat is lelassította volna, bár ez csak a látszat: mindenesetre attól még zajlik az élet – főként a politikai – hogy kánikula van minden érintett területen.
Utóbbi időben majdnem minden nap azzal kell kezdenem Oroszország ukrajnai inváziójának krónikáját, hogy a harcok folynak, de nem történt sorsdöntő fordulat. Hát – ma történt.
Minden szépen halad a maga pályáján, amit a rendszerpálya ír neki elő, nem kellek én ehhez. Erről eszembe jut egy régi anekdota, Sztálin uralkodásának utolsó idejéből.
Törököt fogtam én ezzel az ukrajnai orosz invázióval, nem ereszt, ha már egyszer elkezdtem róla részletesen tudósítani, nem hagyhatom abba, bár mondjuk ma nem is sok más téma lenne: jó hírek azonban akkor sincsenek, legfeljebb groteszk dolgok történnek.
Oroszország véres mérföldköveket hagy maga után ukrajnai inváziója során. Ilyen volt a mariupoli szülészet elleni rakétatámadás, a kramatorszki állomás elleni, a mariupoli színház bombázása, a bucsai (és általában: Kijev környéki) vérengzések, kínzások és tegnap óta ilyen a kremencsuki bevásárlóközpont elleni rakétacsapás is.
Azaz fizetne, de azért nem tud, mert ki van zárva a hitelezői bankrendszeréből. Első hallásra észveszejtő nagy öngól. Kölcsönadok neked, és amikor megadnád, büntetésből valahogy megakadályozom, mert haragszom rád. Ki büntet itt, és kit? – csodálkozik az Olvasó.
Sorsdöntő fordulatról ma sem számolhatok be az ukrajnai orosz invázióval kapcsolatban, a háború malmai őrölnek, lassan, de biztosan, értelmetlenül, halálos pontossággal – elég valószínűnek látszik, hogy szeptemberig nem lesz semmiféle béke, és addig is a donbásszi területek lesznek a legfontosabb hadszínterek.
Sokadik napját írjuk Oroszország Ukrajna elleni inváziójának és a hírek nem túl kellemesek. Ráadásul senkinek sem azok, kedvelje bármelyik oldalt is: ebből az következik, hogy a híradásoknak sem örül senki.
Az Ukrajna elleni orosz invázió továbbra is tart és nem kizárt, hogy Fehéroroszország is érintetté válik a harcokban: az orosz diplomácia egyre vadabb arcát mutatja a világnak, egymást érik a hajmeresztő nyilatkozatok, csak remélni lehet, hogy nem mindegyiket gondolják komolyan. Békéről egyelőre szó sincs.
„Kelet-Európa kirablása.” Mármint a Nyugat által. Az egyik mítosz, amit most a geográfus Ungár Péter is átvett, persze mint politikus. Mantra, bűnbakkeresés. Áthárítás. Minimális közgazdasági ismeretek nélkül fogyasztandó.
Oroszország ukrajnai inváziójában beállt ugyan egy fordulat, ha nem is okvetlenül az, amit sokan vártak, hanem egy másik – jelesül, miszerint az ukránok feladták Szeverodonyecket – de ez semmit sem dönt el. Továbbra sem tudjuk, mi lesz, csak annyit: békére egyhamar ne tessék számítani.
Vallásokkal – a szó legmarxistább értelmében vett vallásokkal, a nép kábítószereivel – nem vitatkozom. Nincs értelme velük vitatkozni. Már csak azért sincs, mert annyiban vallások, amennyiben a „confessio” hitvallás, és nem religio.
Ma negyedik hónapja zajlik az orosz invázió Ukrajna ellen, és ahogy tegnap azt írtam: még sokáig tarthat, úgy írom most, hogy nem kizárt, miszerint látszik valamiféle vége a harcoknak, bár rövid időn belül senki se számítson békére. Viszont mintha fordulna valamiféle kocka, ha hihetünk az ukrán kormány nyilatkozatainak.
Százhuszadik napja tart Oroszország inváziója Ukrajnában és ez a négy hónap megismertetett minket az Apokalipszis majdnem minden arcával: sajnos úgy néz ki, nem is fog egyhamar véget érni, ne várjuk a békét, messze van az még.
Ne gondoljuk, hogy Nyugaton szentéletű békepártiak ülnek, akik semmi mást nem akarnak, mint a népek békés, egyenjogúságon alapuló együttélését (leszarják a népeket, és nem a népekről szól ez a dolog, csak sakkpartiszinten), míg Keleten véresszájú agresszorok.
Ukrajnában most is zajlik az orosz invázió, fordulhat ugyan a kocka a déli front megélénkülésével, de ki tudja, annak is mi lesz a vége – mindenesetre senkit sem biztatnék azzal, hogy bármelyik oldal rövidesen győzne és utána véget érnek a csaták. Hosszú, véres harcok várhatóak.
“Szele Tamás: Sorkatonák, önkéntesek, zsoldosok, politikusok” bővebben
Malmozom, bocsássanak meg. De azért néha olvasok újságokat is. Körülbelül milliószor elmondtam, hogy minden, amit leírok, az én pillanatnyi, személyes véleményem, nem szentencia, végképp nem kioktatás. Oktatás lehet, ha valaki annak veszi, illetve ha nem tudta, de nem fogok minősíteni senkit.
Oroszország Ukrajna elleni inváziója dübörög ugyan, de mintha délen változna a helyzet, Herszon körzetében egymást kergetik az események és a híresztelések.
Oroszország Ukrajna elleni inváziója változatlanul tart, a harci cselekmények zajlanak, és az egészen bizonyos, hogy nem csak a fronton, de a hátországban is mindenkinek nagyon elege van ebből a mocskos és értelmetlen háborúból.
“Szele Tamás: Székesegyház a Szovjetszkaja utcában” bővebben
Oroszország inváziója Ukrajna ellen folytatódik, bár az orosz oldalon lassan már senki sem tudja, miért harcolnak, de teszik, annak ellenére, hogy a hivatalos magyarázatok a háború céljáról teljesen ködösek és értelmetlenek. Ukrán részről világosabb a helyzet: ők a hazájukat védik. Mindeközben Oroszország mintha a világ ellen is hadat viselne.
Még egy kicsit a számokról. Nem a „nulla” a misztérium, hanem az egy. Az „egy” ugyanis „nulla” éppen úgy lehet, mint végtelen. És mint „egy”.
Oroszország Ukrajna elleni inváziója tart, a harcok nem enyhültek, de nem is következett be komoly fordulat a frontokon: mindeközben a politika és a gazdaság boszorkánykonyháján kezdenek összekeveredni a dolgok az üstben, Moszkvában szikra pattan, olthatatlan, ég a munka, forr a katlan. Csak a végeredmény lesz borzalmas, érezni azt már a szagából is.
Tovább dühöng Oroszország megszálló háborúja Ukrajna ellen, már a száztizenkettedik napját írjuk ennek az őrületnek, és hiába minden békevágy, ömlik a vér, égnek a falvak, városok. A hírek is egyre zagyvábbak, mindennek több helyen is utána kell nézni, a közönség lassan szívesebben olvas a vágyairól, mint a tényekről.
Sokaknak nem fog tetszeni, amit írok. Hamvas Béla megértené, de Hamvast sem értik meg. Hamvas ott került tévútra, ahol azt gondolta, hogy ez a világ – mint világ – megszentelhető.
Mintha már nem is egy háború volna ez, amit Oroszország vív Ukrajna ellen, hanem több. Zajlik egy ukrán földön, zajlik egy másik Moszkvában a pacifisták ellen, egy harmadik a Kreml falai mögött dühöng a jelek szerint, egy negyedikben Belarusz érintett, az ötödik helyszíne meg a világháló. Csak béke nincs sehol.
Soha, de soha ne alapítsanak pártot. Igazság szerint, ha van erre lehetőségük, semmit, amibe bármilyen hatóság beledughatja disznóormányát.
Ukrajna orosz megszállása tart, a harcok sem enyhülnek, egyre több tanácsot kiabálnak be a partvonalról – egyszer megjegyeztem volt, hogy nem azért nem lehet nemi életet élni a Nagykörút kellős közepén, mert nem illik, hanem azért, mert mindenki beleszólna abba, hogyan kell csinálni – szóval ehhez a háborúhoz is kezd mindenki jobban érteni azoknál, akik vívják.
Oroszország hadüzenet nélküli, megszálló háborúja továbbra is tart és még egy ideig el is fog tartani. Az orosz tüzérség jelenleg fölénybe került egyes frontokon, de ez nem biztos, hogy örökké tart, így aztán mindenki siet: az oroszok a harcokat sürgetik, az ukránok a fegyverszállítmányokat. És csak időnek múlásával dőlhet el, ki fog győzni.
Oroszország hadműveletei Ukrajnában tovább zajlanak, az invázió tart, a harcok nem lanyhulnak – annak dacára sem, hogy ma az Oroszországi Föderációban ünnep van, „Oroszország Napja”, amit aztán mindenki a maga szája íze szerint tartott meg.
Hogy egyértelmű, és világos legyen, mit gondolok a mai világról. Kezdve azzal, hogy mit nem gondolok. Nem gondolom, hogy „jó” vagy „rossz” lenne. Azt se gondolom, hogy „van”.
Oroszország Ukrajna elleni inváziójának száznyolcadik napját írjuk, és nem tudok jó hírekről beszámolni. Persze átütően rosszakról sem: csak sok kellemetlen és értelmetlen dolog történik. Az orosz hadvezetés kezd kifutni az időből, az ukrán kezd kifogyni a lőszerből.
“Szele Tamás: Putyin éjjeliedénye és más történetek” bővebben
Egy belső hang – nem az ő hangja – megszólította. Sokszor szerette volna, ha ez a hang – vagy inkább egy hang – megszólítja, ritkán mintha meg is szólította volna olyankor, de ez most hirtelen jött. Most sem ő döntött, hanem a hang tulajdonosa.
Az orosz invázió továbbra is tombol Ukrajnában, bár egyes moszkvai körök úgy vélik, látják a háború végét – bár amit ők látnak, az még délibábnak sem nevezhetőm inkább mondanám rémálomnak. Senki se számítson békére egyhamar.
Elmondom, mit köszönhetünk az orosz politikának, drága barátaim. Nem az orosz embereknek, hangsúlyozom, hanem az orosz politikának.
Az orosz invázió Ukrajnában továbbra is kitartóan zajlik, a szeverodonyecki csata minden embervesztesége dacár. Putyin másik háborúja – melyet saját népe ellen vív – szintén tombol, közben a világ is kezdi felismerni, hogy az ukrán gabona nélkül felkopik az álla, de egyelőre megoldás az ügyben nincs, csak képmutató nyilatkozatok hangzanak el.
A hétvégi huzakodás kapcsán egy barátommal – meg is sértődött rajta –, aki önmagát politikailag középre pozícionálja, vagy inkább a közép fölé (akad ilyen ismerősöm jó pár), ismét feltettem magamnak a kérdést: mi a különbség az én gondolkodásom és a többség gondolkodása között?
Oroszország Ukrajna elleni inváziója rendületlenül zajlik, harcok mindenfelé, a háború köde mindent elhomályosít, lassan a fekete és a fehér sem válik el egymástól, egész hadseregek vesznek oda és jelennek meg máshol, tehát vagy arról van szó, hogy Lavrov még nem tud teleportálni, de ők már tudnak, vagy a tömeges feltámadás igen ritka jelenségével van dolgunk.
Oroszország inváziója továbbra is zajlik Ukrajna ellen, lassan már úgy érezhetjük: évek óta tart, pedig még csak 103 napja kezdődött. Más kérdés, mennyi minden történt ez alatt az idő alatt – és mennyi bonyodalom származik majd még a mostani harci cselekményekből és diplomáciai húzásokból.
Nem bírom ki. Pedig múlt év végén, Szilágyi Liliána kapcsán megfogadtam, hogy nem leszek lazac. A lazac (Salmo salar) megszületik egy gyors folyású patakban, folyóban, eltölt ott pár évet, majd elvándorol a tengerbe. Élete végén, ami az ívási időszakot is jelenti, azonban visszatér oda, ahol született. Akadályokat nem ismerve, vízeséseket átugorva, folyással szemben.
Az orosz invázió továbbra is tart Ukrajnában, a harcok ide-oda hullámzanak, békülni nem sokan akarnak: én meg azt számolgatom, hogy az előzményekkel együtt ide s tova már fél éve írok erről a borzalmas eseménysorozatról minden nap, mert nincs más választásom.
Oroszország Ukrajna elleni inváziójának százegyedik napját írjuk, és még egyáltalán nem látszik a harcok vége. Tervek főnek, forrnak a Kreml falai között, a fehérorosz hadsereg az ukrán határon gyakorlatozik, Kadirov Sojgut látogatja, Putyin beszédet mond és nyilatkozik… közben pedig egyre nőnek a veszteségek mindkét oldalon.
Már száz napja tombol Oroszország Ukrajna elleni inváziója, ezt ma az egész világsajtó hangsúlyozta, így én nem is szerettem volna említeni, de nem tehetek másként, ugyanis a Kreml jelezte a Meduza szerint, hogy külön kérné a vele barátságos sajtótermékektől: ne hangsúlyozzák ezt az időtartamot. No, ha ez nekik rosszul esik, az más: akkor ezzel kezdem.
Oroszország Ukrajna elleni inváziójának kilencvenkilencedik napját írjuk, annak ellenére, hogy eleinte úgy nézett ki: nem tart ez az agresszió még kilenc napig sem. De most úgy néz ki, még jó ideig tartani fognak a harcok, és minden jel arra mutat, hogy igen véresek lesznek.
“Szele Tamás: Vándorló Szent Brendan Ligája Ukrajnában és más történetek” bővebben
Ha már Szele kollégával szóba került. „Azért még mindig kellemesebb a kapitalizmust kedvelni, mint bármelyik totális rendszert”, írta nekem pár perce, egy közös (volt) bankár barátunk kapcsán.