Független sajtótermék
A mai második rész megint egyetlen témát jár körül, éspedig az EU vs. Disinfo nevű uniós kutatócsoport egyik tanulmánya alapján, mely többek között az orosz háborús álhírekkel és azok terjedésével foglalkozik. Azok számára, akik kritikátlanul fogyasztják a híreket, meglepő dolgok következnek, én csak remélni tudom, hogy a Zóna olvasói között nem sokan ilyenek.
Ukrajnában folyik a háború a maga útján, ahogyan eddig, vagyis tombol, Moszkvában viszont több szó folyik, mint vér.
A mai iráni hírek egészen egyszerűen borzasztóak, tényleg csak az erős idegzetű olvasóknak lehet őket ajánlani. Egyet kivéve – ami egy ellenzéki találkozóról szól – kivétel nélkül mindegyik kínzásról, kivégzésről, nemi erőszakról de legalábbis emberek értelmetlen megalázásáról szól. Nem szándékosan válogatom össze ezeket, egyszerűen ez történik, mást nem írhatok.
Ez a mai második rész igen rövid lesz, összesen egy hírről szól, és azt is inkább továbbgondolja, mint elemzi: mi lenne, ha egy természeti csapás miatt ez az egész háború értelmét vesztené? Tovább vívná Vlagyimir Vlagyimirovics? Vagy igen, mert addig van hatalmon, míg tart, vagy nem, mert nem tudná megmagyarázni, mit akar vele elérni.
Ukrajna készül az offenzívára, amit hivatalosan Kelet-Ukrajnában várnak, nem hivatalosan meg ki tudja, bár én sem hinnék a belarusz verzióban: raszputyica (sártenger) idén is lesz, nem csak tavaly volt, az utak azóta nem javultak meg, a pripjatyi mocsarak sem változtak repülőtérré, Csernobil és a Vörös Erdő most is ott van, most is radioaktív.
Ma már újra a megszokott struktúrával jelentkezik az iráni és ukrajnai hírösszefoglaló, mert beindult a CTP és az ISW normál üzemmódja, így kevesebb színes hír lesz és több konkrét, ellenőrzött adat – mindenesetre dolgozni ezzel a módszerrel is ugyanannyit kell az összefoglalókon, vagyis sokat, de talán ez valamivel pontosabb, mint amikor csak a sajtóhírek állnak rendelkezésre.
Csak úgy, néhány finom kis észrevétel. Ellenzéki és nem ellenzéki sajtóban egyaránt szó van arról, hogy mit terveznek az oroszok. Az ukránok tervei titkosabbnak látszanak. Mit gondol, kedves Olvasó, létezik olyan hülye vezérkar, aki ezt kiszellőzteti?
Ez a mai második rész tulajdonképpen csak annyiról szól, hogy főbe lőtték ennek a háborúnak az egyik legundorítóbb figuráját, Igor Mangusevet, aki azonban ennek ellenére még életben van. Hogy meddig, az kérdéses, mert mintha senki sem igyekezne meggyógyítani, aminek oka lehet, de – még nem halt meg.
Ma a már kialakult hétfői szokásoknak megfelelően az ISW megint elméleti napot tart, és mivel a frontokon most valóban nincsenek nagyon komoly harcok, nem lehet sorsdöntő eseményekről beszámolni, üljünk be az iskolapadjukba, mert ma Kateryna Stepanenko és Mason Clark igen érdekes témát boncolgat: Putyin halogató természetét.
Hétfő van, mivel tegnap vasárnap volt. Ezt a tényt – miszerint minden vasárnap után hétfő következik – nem most fedeztem fel, már kora gyermekkoromban figyelmes lettem rá, jelenleg annyi a fontossága, hogy mivel tegnap szabadnapot tartott a CTP nevű kutatócsoport, ma sem lesz tőlük hírösszefoglaló, ahogyan tegnap sem volt.
Ma mintha pihent volna a Kreml boszorkánykonyhája, kevés politikai jellegű hír érkezett, és a hadszíntereken sem ért senkit különösebb meglepetés: ha lehetne olyant mondani egy háborúra, hogy „csendes nap volt a mai”, hát mondanám, de nem lehet, mert ma is hullottak a katonák például Bakhmut környékén, mint a legyek.
Iránban ezekben a percekben is komoly tüntetések zajlanak, amint tegnap is demonstrációk folytak az ország minden sarkában, viszont még a tegnapiakról sem tudok a szokásos pontossággal beszámolni, ugyanis a jelentések forrása, a Critical Threats Project (CTP) hét végén nem dolgozik. Egyeztethetnék a szabadnapokat az eseményekkel, de nem teszik.
Ez a mai második rész tulajdonképpen a berlini Orosz Házon kívül egy régi viccről szól, mely szerint: „Hol áll a Szovjet Kultúra Háza? A csehszlovák tenger partján.” Tény, ami tény, a berlini orosz intézmény alapvetően propagandaterjesztő és diverziós tevékenységet folytatott az elmúlt évben, annyira volt az kultúrház, amennyire van csehszlovák tenger.
Fő az orosz hadvezetés feje, mert a most engedélyezett még újabb amerikai fegyvertámogatás miatt a két hét múlva tervezett offenzíva kudarcba fulladhat, a siker reményéhez már most zajlania kéne, de még össze se csomagoltak az orosz legények. Kapkodás lesz ebből, hogy előbb lépjenek, mintsem a posta meghozná Ukrajnának a csomagot.
Ha én Khamenei ajatollah volnék, mostanság a világ minden kincséért sem indulnék szépségkirálynő-választáson és kerülném a valóságshow-kat is, mert ahogy a legújabb statisztikai adatokat elnézem, úgy kiszavaznának a villából, hogy turbánom sem érné a földet. Vagy csak az, de a lábam már nem. Valami miatt nem túl népszerű az Iszlám Köztársaság Iránban.
Ez a mai második rész igen csúnya és nagy jelentőségű európai vesztegetési ügyekről fog szólni, melyek a Krím orosz megszállásával és az Oroszországi Föderációhoz való, népszavazás útján történt csatlakozásával kapcsolatosak – ha lehet így hívni valamit, amin nem vett részt a Krím népe, de részt vettek a megvásárolt „megfigyelők” és igazolták a referendum tisztaságát, persze jó pénzért. De más orosz szavazásokat is legitimáltak.
Vlagyimir Vlagyimirovics nem titkolja terveit: a jelentések szerint kiadta az ukázt a hadseregnek, hogy március végéig vagy elfoglalják a Donbássz teljes területét, vagy ő maga sem tudja, mi lesz. Mondjuk az lesz, hogy nem foglalják el, ez is egy forgatókönyv… az odáig rendben van, hogy Putyin ultimátumot ad a seregnek, az izgalmas az lesz majd, mikor a sereg ad Putyinnak ultimátumot.
Ha óvatosan fogalmazok, azt kell mondjam, hogy a hivatalos iráni belpolitikát nagymértékű tanácstalanság jellemzi. Az iráni parlamentben ugyanis csak kétféle képviselő létezik: kormánypárti és ultrakormánypárti, így aztán míg a mérsékeltebbek állandóan napirenden próbálják tartani a tiltakozókkal való kapcsolatfelvételt, tárgyalást, netán reformokat javasolnak, a radikálisak erről hallani sem akarnak.
A mai második rész kicsit csapongó lesz, mindenféle hír esett be, ilyen is, olyan is, de mindegyik fontos – hírbazár ez megint, „ezer apró hír” lehetne a bolt neve, ha árulni lehetne az ilyesmit. Bár tulajdonképen árulom, mert ebből élek, de legalább nem darabszám vagy tucatjával egy húszasért.
A luhanszki offenzíva nyilvánvalóan készülődik, már a kismadarak is csiripelnek róla, mert ilyen a természete a hadititoknak: szellőztetni kell, nehogy megdohosodjék. Csak aztán senki se panaszkodjon, ha támadáskor az ukrán hadsereg kicsit sem lesz megdöbbenve, és megfelelő fogadjistenben részesíti a „váratlanul” támadó orosz csapatokat.
Iránban mindenki békességet szeretne már, még a rendszer mérsékeltebb hívei is tárgyalásokat szorgalmaznak, csak hát ez lehetetlen, míg a keményvonalasok nem engednek jottányit sem – és egyelőre ők kormányozzák az országot. Más kérdés, hogy a reformisták által szorgalmazott párbeszéd is egyoldalú volna, hiszen itt maga a rendszer beteg.
Bakhmut környékén újból fellángoltak a harcok, mégsem „ment ki a divatból” az a front, nem múlt el a szezonja – még nem, bár annyi változás mindenképpen van, hogy mint a minap is mondtam, a VDV az új Wagner, és Prigozsin rakoncátlan, véres kezű fiait szépen telepítik át a Luhanszki Területre, ami biztos jele annak, hogy ott komoly támadás készülődik.
Irán vezetése most a lehető legrosszabbat teszi, amit csak tehet, nevezetesen arra készül, hogy Moszkva oldalán beavatkozzon az ukrajnai harcokba. Ez már messze túlmutat néminemű drónszállításokon, bár lehet, hogy csak azokat akarják legitimálni Mihajlo Podolyak szavainak félreértelmezésével, de az ajatollahok meg fogják tanulni, hogy Moszkva nem hisz a könnyeknek és ha nyíltan, aktívan mellé állnak: végük.
A mai második rész spekulatív jellegű lesz, ugyanis Julija Latinyina, a Novaja Gazeta Europa világhírű elemzője egy nagyon érdekes, sőt, kissé meghökkentő elmélettel állt elő az Ukrajnának nemrég engedélyezett nyugati fegyverszállítmányokkal kapcsolatban. Lehet igaza, és tévedhet is: de mindenképpen érdemes foglalkozni a hipotézisével.
“Szele Tamás: Konzultációk, tárgyalások, fegyverek” bővebben
Bakhmutnál mintha enyhülne az orosz támadás ereje, minimális tért nyertek az ottani harcokban Moszkva csapatai, cserébe a Luhanszki Területen készülődni látszik egy új offenzíva, ellenben a zaporizzsjai hadművelet nyom nélkül eltűnt: vagy elfogyott, mint a pisztácia, vagy nem is volt soha, mint a csokoládé. Fehéroroszországban, melynek hadba lépését minden nap feltételezi, majd megünnepli az Origo, néma csend honol.
Már lassan restellem leírni minden nap, de Iránban tovább „fokozódik a helyzet”. Az izraeli légierő támadásai mellett lassan eltörpülni látszik az az egy vagy több dróntámadás, ami tegnap még világszenzációnak számított, a tüntetések is nagy mértékben megélénkültek, ráadásul épp árverezik a közvagyont, az állami tulajdonú ingatlanokat, mert más bevétele nem nagyon maradt az államkincstárnak.
A mai második részben kicsit bemutatom azokat az orosz demográfiai adatokat, amitől Putyin elnök három napja annyira megijedt, hogy ráparancsolt Misusztyin miniszterelnökre: két héten belül gondoskodjon a népességszaporulatról, nem érdekli, hogyan, miként, de szaporodjanak és sokasodjanak az oroszok, különben hét rossz lesz.
Hétfő van, megszokhattuk, hogy ilyenkor – egy rövid hírösszefoglalótól eltekintve, ami az írás végére kerül – az ISW fejtágítót tart azoknak az olvasóinak, akik érdeklődnek a hadászat elméleti oldala iránt is. Nem mondom, ránk is fér, ma heves harcokat nem jelentettek, úgyhogy üljünk be szépen az iskolapadba elemezni a helyzetet.
Hogy ennek az írásnak az egyetlen jó hírével kezdjem, a tegnapi dróntámadás felébresztette hétvégi pihenőjéből a CTP-t, ezt már ők sem lazsálhatták el, tehát bár úgy volt, hogy ma nem lesz összefoglaló és térkép, mégis lett. Rövid ugyan, de van, és világosan bemutatja, milyen reménytelen külpolitikai állapotba navigálta Iránt a mostani vezetés.
Ez a mai második rész arról fog szólni, hogy mi a közös a lemondott kalmük főlámában és egy szaratovi orvosnőben? Az, hogy mindketten nagyon, de nagyon veszélyesek az orosz fegyveres erőkre és azoknak az olyannyira kényes jó hírére. Amit, mint tudjuk, külön törvény véd.
Mozognak a frontvonalak, jobban mondva újak látszanak kialakulni, a régiek kimennek a divatból, annak ellenére, hogy egyik fél sem ér el különösebb eredményeket, a bakhmuti orosz offenzíva kulminálni látszik, ott már komoly eredmény nem várható, így foszladozik a Wagner nimbusza is – az új csaták esetleg Vuhledar térségében zajlanak majd, Bakhmut szezonja lejárt.
Ma nincs CTP (Critical Threats Project)-jelentés Iránról, mert pihenőnapot tartanak az elemzők, de ez már legyen az ő bajuk, ugyanis emiatt maradnak le az egyik igen izgalmas hírről, nevezetesen arról, hogy egy vagy több dróntámadás érte az országot.
“Szele Tamás: Dróntámadás, földindulás, Iszfahánban nagy koppanás” bővebben
Noha nem ezzel kellene foglalkoznom, de elvégre vasárnap van, és ma már aligha csinálom a dolgom úgy, ahogy kellene. Helyette nézegetek, és akkor olyanokra bukkanok, mint a dnyiprói polgármester Orbánnak küldött üzenete. Jó, már tegnap olvastam.
Ez a mai második rész arról fog szólni, hogy bennem eléggé csúnya gyanú támadt az Oroszországba kerülő ukrajnai gyermekek sorsával kapcsolatban. Nincsen rá semmi bizonyítékom, de van egy olyan érzésem, hogy az illetékesek őket kihasználva próbálják megoldani a tragikusan magas orosz népességcsökkenési arány problémáját.
Béljósok és jövendőmondók kora jön, valamint fel fog menni az ára a kristálygömböknek is, mert a Kreml egyes tisztviselői elárulták a Bloombergnek, új orosz offenzíva készül, éspedig vagy idén februárban-márciusban, vagy egészen máskor, vagy a Luhanszki Területen, vagy nem ott, de ezt egészen biztosan állíthatjuk. A többi a jósok dolga. Jó sok dolguk lesz.
Iránban egyre zaklatottabbak a kedélyek, nagyarányú tüntetések kezdődnek újra Zahedanban, ezzel párhuzamosan mindenfelé növekszik a szegénység, a nyomor, a középosztály eltűnőben van, mindeközben a rendszer kelet-európai bérgyilkosokat küld az Egyesült Államokba, hogy ott olyan emigráns újságírónőt gyilkoljanak meg, aki csak a kötelező hidzsábviselet ellen tiltakozott.
Előre szólok: ez a mai második rész meglehetősen morbid lesz. Lesz, akit zavar majd, de ez is része a mostani háborúnak, ahogyan mindegyiknek: az elesettek temetéséről van szó. Nyilvánvaló, hogy egy háborún a hadiipar után a legtöbbet a temetkezési vállalkozók keresnek, ráadásul ők korábban két erős évet zártak a világjárvány miatt, de Oroszországban ezeket ráadásul a háború követte.
Az ukrán légvédelem egyre biztosabban szedegeti le az iráni drónokat, a tegnapi tömeges támadásban például mindegyiket sikerült semlegesíteniük, szóval nem tudom, érdemes-e még rendelnie ebből a játékból Moszkvának, mert kezd nem lenni haszna. A rakétákat is ügyesen hárították el – 55-ből 47-et lőttek ki – szóval Szurovikin harcmodora kezd csődöt mondani, bár már nem ő a főparancsnok.
Irán válságáról csak annyit mondhatunk, hogy napról napra mélyül. Az energiaproblémák miatt most már ökológiai vészhelyzet is kezd kialakulni, ugyanis az erőművek kénytelenek normál üzemanyag helyett pakurát égetni, ami irgalmatlanul környezetszennyező, tehát az aszály miatt víz nincs, a füst miatt meg fény és levegő, ami már lassan felér a bibliai csapásokkal.
Schiffer kontra Puzsér. Belenéztem. Végignézni nem volt értelme, mert teljesen világos volt mindkét koncepció. Írni se érdemes róla, de reggeli lazulásnak a Malom előtt megteszi. Amit én gondolok, csekély értelmű medve (bocsot mégse írhatok 67 évesen) mivoltomban: két teljesen más karakter és más beállítottság.
Mozdulnak a frontvonalak, enyhül a nyomás Bakhmuton és környékén, valahogy kezd már nem annyira fontos lenni, és átkerül a hangsúly a tervezett luhanszki-donyecki offenzívára… miáltal a Wagner-csoport fontossága is mérséklődik, sőt, a kiscsoportos támadó taktikájukat kezdi átvenni a reguláris hadsereg, Prigozsinnak meg már ki sem kell esni semmiféle ablakon, mert megpukkad magától.
Irán egészen különös állapotban van jelenleg: a forradalom, mármint az Iszlám Köztársaság elleni nem tört ki, nem fojtották el, nem múlt el és nem is feledkeztek meg róla, csak most éppen stagnál. Pillanatokon belül fellángolhat újra, bár lehetséges az is, hogy hetekig nem történik semmi említésre méltó – tovább nem, mert a kiváltó okai megmaradtak, sőt, súlyosbodtak is.
Nem először foglalkozik a Zóna Leonyid Gozman, a neves orosz ellenzéki írásaival, aminek leginkább az az oka, hogy bár kissé idealistának találom a szerzőt, de nagyon tisztán, érthetően és logikusan gondolkodik, következtetéseivel pedig egyet lehet érteni.
Most minden hír a nyugati harckocsikról szól, amiket Ukrajna fog kapni, és amelyek minden pillanatban elindulhatnak, hiszen Olaf Scholz német kancellár ma hivatalosan is bejelentette, hogy tizennégy Leopard 2-vel támogatja Kijevet, az Egyesült Államok harminc Abramsről beszél, Lengyelország odaadja, amije van – ez sokat segíthet Ukrajnának.
Khamenei nem hajlandó kimozdulni álomvilágából, melyben Irán egy gazdag regionális hatalom, az országban rend van és csak a nyugati ügynökök lázításának köszönhetően tüntetnek a megtévesztett vagy lefizetett diákok. Nagyon keserű lesz az ébredés ebből az álomból, de egyelőre még alszik, mint a Nagy Cthulhu és nem is kívánja kinyitni a szemét.
Szívem szerint nem foglalkoznék Prigozsinnal, utóbbi időben túl sokat is foglalkoztam vele, de nincs más választásom, ma csupa Wagner-csoporttal kapcsolatos hír esett be, elhallgatni őket vétek volna, és ha nem csak olvassuk, de értelmezzük is őket, sok érdekességre jöhetünk rá.
Azt beszélik a hírszerzők, döntő lépésre, végső csatára készülnek az oroszok, ami aztán hű meg ha lesz, de az sincs kizárva, hogy irgum és burgum. Lássuk be: ez nem figyelmen kívül hagyható hír, főleg, amennyiben tekintetbe vesszük azt is, hogy erre a döntő csatára vagy idén tavasszal, vagy idén nyáron kerül sor, esetleg ősszel, de talán elhúzódhat az ütközet kezdete télig is, még jó, hogy több évszak nincs.
Az egyetlen jó hír ma Iránnal kapcsolatban, hogy helyreállt az ellenőrzött hírek szolgáltatása, a CTP magára talált, és most öt napig újra mehet a munka, mint korábban. Más kérdés, hogy van is miről írni, mert míg eddig azt lehetett mondani, hogy „ha nincsenek tüntetések, nincs mit figyelni”, most akad demonstráció bőven, csak győzzük követni az eseményeket.
Ebben a mai második részben azon fogunk merengeni, hogy az Orosz Birodalmi Mozgalom nevű terrorszervezet próbálgatta-e képességeit december elején vagy figyelmeztetni akarta Európát, hogy sok gonosz dologra képes. Ha még emlékszenek, december elején levélbomba-roham öntötte el az európai ukrán nagykövetségeket és egyéb intézményeket.
Ma az ukrajnai hírösszefoglaló is rendhagyó, de szerencsére nem annyira, mint az iráni volt: annyi történt csak, hogy mivel ma megint hétfő van, az ISW újra elméleti napot tartott, és ez ma különösen érdekesre is sikerült, mert Kateryna Stepanenko és Frederick W. Kagan ez alkalommal a Prigozsin-jelenséget elemezték, nagy alapossággal és részletességgel.
Nos, még ma sem lesz teljesen a megszokott az iráni hírösszefoglaló, ugyanis mint kiderült, a pontos, ellenőrzött adatokat szolgáltató CTP (Critical Threats Project) tényleg úgy döntött, hogy ha nem súlyosbodik a helyzet, csak dióhéjban adják közre a híreket, esetleg egyáltalán nem is közölnek semmit, ahogyan az tegnap is történt.
Ma vegyes lesz a második rész, mert régen volt már ilyen, meg azért is, mert nem nagyon akadt olyan nagy téma, amit teljes írást érdemelt volna, akadt ellenben több kicsi. És nem is lesz olyan nagyon vegyes, mert mindhárom hírben van egy közös vonás: csupa-csupa szakállas emberekről szólnak: Szolzsenyicinről, Ramzan Kadirovról, Kirill pátriárkáról.
Bakhmut környékén nem csitulnak a hadműveletek, hogyan is csitulnának? Mindenesetre Ukrajnának még Szoledar elestével együtt is jobban megéri arrafelé csatázni az oroszokkal, mint máshol, az oroszok meg nem hajlandóak engedni pont most, mikor némi előnyt értek el, így aztán a bakhmuti (jobban mondva: Bakhmut-vidéki) csata akármeddig eltarthat. El is fog.
Ma érdekes iráni híreket hozok ugyanis nincs napi jelentés. Ez nem jelenti azt, hogy váratlan csoda folytán Iránban megoldódtak a problémák, a rial árfolyama egy szintre került a dolláréval, a gáztározók csodával határos módon megteltek és az iráni parlament udvarias kézcsók kíséretében bocsánatot kért az ország hölgyeitől, megfogadva, hogy többet soha nem szól bele az öltözködésükbe – ez csak azt jelenti, hogy nem volt tüntetés.
Úgy néz ki, Ramzan Kadirov nem teljesen érti Putyin szándékait és tévedésben él, mivel valamilyen oknál fogva azt hiszi, hogy Ukrajnában a háború után csecsenek fognak élni, és majd a saria lesz a jogrendszer alapja. Már képzik is a kádikat az ukrán bíróságok élére, csak nem tudom, mit fog ehhez szólni Kirill pátriárka.
Iránban kulminálódni vagy inkább kifulladni látszik a tiltakozó mozgalom, legalábbis a CTP elemzése szerint, ám én magam nem osztom borúlátó véleményüket. A rendszer nem javult meg, sőt, a problémák csak súlyosbodnak, legfeljebb az eddigi tüntetések tűnnek kevéssé célravezető módszernek, ugyanis valódi sikert nem értek el, de a sztrájkok hatékonyabbak lehetnek.
A magyar politika visszatérő dilemmája és oldalak közötti vitája a Nyugat és Kelet között történő állítólagos választás kérdése. („Kompország”-mondta Ady, ugyebár.)
Ezt a mai második részt kezdjük azzal, hogy Oroszországban az állam létrejötte óta mindig a gazdaság egyik alappillére és a közerkölcs fő oszlopa volt a bűnözés, mégpedig a szervezett, mert szervezetlenül nem elég jövedelmező a dolog. Már Ilja Muromec is a Fülemüle zsivánnyal hadakozott a népmesében, és azóta csak annyit változott a helyzet, hogy a kriminalitás jobban elterjedt és népszerűbb tevékenységgé vált.
Putyin ölelkezne Lukasenkóval, de a téeszelnök ravasz, megkenekedett hájjal, hogy kicsússzon a medve-ölelésből – most még kicsúszhat, de őszre, meglehet, oda lesz minden egérút, hagynia kell, hogy az országán keresztül támadja meg az orosz hadsereg Ukrajnát, már ha erre egyáltalán sor kerül.
Hogy a végén kezdjem, Irán kormánya teljesen és tökéletesen megőrült. Ennek nem volna különösebb hírértéke, eddig is sejtettük, de a legutóbbi intézkedéseik már nem határosak az elmebajjal, hanem túl is lépik annak határát. Erőszakkal akarják „pacifikálni” a legszegényebb tartományokat, pedig kenyérrel és fűtéssel könnyebb volna, de mintha elfelejtettek volna számolni is.
Ez a mai második rész tulajdonképpen egy rövidítés. Történt ugyanis, hogy a The New Yorker interjút készített Rob Lee-vel, megkérte a világhírű katonai elemzőt, a Foreign Policy Research Institute (FPRI) munkatársát, hogy kommentálja az orosz katonai stratégiában bekövetkezett változásokat. Ez maradéktalanul sikerült is, csak kissé hosszú lett.
Putyin és Lavrov vetélkedője zajlik épp, a „ki tud nagyobbat mondani” kategória versenyét láttuk: az elnök szentpétervári beszédében a mostani háborút azonosítja a Nagy Honvédővel, mivel szerinte mindkettőt nácik ellen vívják, Lavrov majdnem lemaradt, de egy huszáros ötlettel megvádolta a Nyugatot azzal, hogy „az orosz nép kiirtására törekszik” és ezzel felzárkózott a hazugságverseny élbolyához.
Szép nagy, mondhatni méretes tüntetések várhatóak ma és holnap Iránban, de nem is csoda, hiszen az országban kezd most már mindenből hiány mutatkozni, légszennyezettséget, ajatollahot, hidzsábot és turbánt kivéve. Azokból még túltermelés is van, de egyikkel sem lehet fűteni. Nincs gáz, nincs benzin, nincs élelmiszer és legfőképpen: nincs szabadság.
Ha annyi ezresem volna, ahányszor megkérdezték tőlem utóbbi időben, „miért olyan fontos az oroszoknak Bakhmut, mi van ott?” sarokházat talán nem vennék belőle, de jó darabig vígan élhetnék belőle. Egy olvasóm sejtése szerint – ő azok közé tartozik, akik még soha nem kommenteltek ostobaságokat az írásaimhoz – az orosz hadsereg azt hiheti, hogy ott őrzik az ukránok Monomah sapkáját.
Putyin ukázba adta hát az orosz haderőreformot, Sojgu pedig végrehajtja, legalábbis képességei, de főként lehetőségei szerint, ami hogy úgy mondjam, ismerve az orosz gazdaság jelen állapotát, szó szerint bármit jelenthet. A tervek nem lennének eltúlzottak, bár meglehetősen nagyralátóak, mármint akkor volnának reálisak, ha nem az Oroszországi Föderáció, hanem Kína államkincstára állna mögöttük, de így hadd adjak hangot kétségeimnek.
Iránban nincs nyugalom, sőt: ahogy a helyzet kinéz, még csak most kezdődik a tánc. Ami nem lesz mulatság, főleg nem a rendszer kiszolgálói és vezetői számára: most már összehangolt sztrájkokkal és tüntetésekkel tiltakoznak az őket ért igazságtalanságok és méltánytalanságok ellen a petrolkémiai ipar munkásai. De nem csak ők – minden, egyébként jogos sérelem egyszerre tör felszínre.
Nos, elég tömören – már amennyire tőlem telik, és az időmből futja – és nagyon vázlatosan, mert már unom. Önök is unják, ezért nem nyálazzuk át Ádámtól és Évától az egész történelmet, csak egy kicsi szakaszát, azt is éppen hogy. Nem Önök miatt, hanem vannak más kedves Olvasók is, pont tegnap tiltottam le egyet.
A mai második rész nem arról szól, amit eredetileg terveztem, hanem igencsak másról: először egy hamis Clinton-idézet pályafutását akartam volna bemutatni az orosz médiában, de közbeszólt a sors, így aztán most az AdSense esze tokjáról írok, ráadásul szokásom ellenére indulatból, de azért ennek is lesz köze az ukrajnai harcokhoz és mészárlásokhoz.
Prigozsin végleg kiesni látszik az elnöki kegyekből, de csak a kegyekből esett ki, az ablakon egyelőre még nem: valószínűleg egészséges életösztönnel óvakodik a magas épületek látogatásától, de kieshet ő szuterén ablakából is, ha nagyon muszáj lesz neki… mindenesetre mostani helyzetében lehet, hogy szembefordul Putyinnal, ami érdekes helyzetet teremthet.
Irán sosem látott produkcióval kápráztatja el a világot: nincs olyan területe a közéletnek, amelyet ne sikerült volna válságba juttatnia Khamenei és Raisi kormányának. Egyszerűen nincs. Válságban a gazdaság, az ipar, az energetika, az emberi jogi helyzet, a kisebbségek helyzete, a jog- és esélyegyenlőség, a külpolitika, a rial árfolyama – egyedül a fegyveres erők és a titkosszolgálatok tartják még magukat ideig-óráig.
A mai második rész egy igen érdekes, még csak formálódó tervvel foglalkozik, amiről egyelőre nem sokat tudunk, amit mégis, azt pedig nem a legmegbízhatóbb forrásokból, tehát kérek mindenkit, hogy kezelje a továbbiakat maximum lehetőségként, ne vegyük egyelőre készpénznek a venezuelai elnök hőbörgését – ha létezik is a javaslat, biztos, hogy nem az ő fejéből pattant ki.
Ma hétfő van, nem zajlott tömeges rakétatámadás sem, ami azt jelenti, hogy az ISW agytrösztje megint elméleti napot tart: közlik ugyan a legfontosabb híreket, de mivel ez most egy viszonylag nyugodtabb pillanat, kicsit latolgatják azt is, hogyan, miképpen és meddig folytatódhat a háború Ukrajnában. Bizony, minden jel arra mutat, hogy sokáig fog tartani.
Irán belpolitikája minden nap újabb meglepetést tartogat a krónikás számára. Nem a tiltakozóké, az körülbelül elvárhatóan, követhetően működik, hanem a hivatalos állami belpolitika, az terem olyan bolondgombákat, hogy minden szibériai sámán megnyalná utánuk a tíz ujját. Vetekszenek az őrültségeik talán még a magyar kormánymédiával is.
Az orosz hadsereg minden eszközét és képességét beveti a jelenlegi harcokban, de ez maximum átmeneti sikerekhez elég: a tegnapi tömeges rakétatámadás például okozott némi meglepetést a kijevi légvédelemnek, de nem végzett tragikusan nagy rombolást a fővárosban: annál több kárt tett egy dnyiproi lakóépületben, ahol már több, mint húsz halottja és legalább hetven sebesültje van a rakétatalálatnak.
Irán már nem csak forrong, Irán már fázik is kegyetlenül. Kezdenek kiderülni a krónikus földgáz-hiány okai – a kormány elmulasztott beruházni a kitermelésbe, márpedig anélkül akármennyi földgáz lehet az alsóbb rétegekben, magától nem jön fel – és most már iskolákat, közintézményeket kell bezárni a fűtetlenség miatt.
Ez a mai második rész a háború látszólag szelídebb, hátországbeli arcával foglalkozik, de ez az arc csak látszólag barátságosabb, meg annyival különb a harctérinél, hogy legalább nem lőnek, Viszont a propaganda alaposan átszövi és a politikai cselszövések bizony nem kerülik el a katonák otthon maradt családtagjait sem.
Azt most már egészen biztosan állíthatjuk, hogy az orosz hadsereg vagy elfoglalta Szoledart, vagy nem, mert harmadik lehetőség nincs. Ezen belül folyik a hatalmi- és presztízsharc a Wagner és a VDV-alakulatok között, azzal kapcsolatban, hogy melyiküket illesse a város bevételének kétes dicsősége, bár igazából ezek Prigozsin utóvédharcai a cárevicsi címért.
Iránban valamelyest megélénkültek a tüntetések, mármint az elmúlt két naphoz képest, amikor egyáltalán nem zajlottak tiltakozások, de hát világos, miért: a pénteki ima után mostanság mindig tüntetni megy az iráni nép, hiszen bőven van rá oka. És a pénteki imát úgysem hagyja ki senki, ha meg már együtt van a társaság, akár demonstrálhatnak is.
Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ahogy egy magyar miniszterelnök fogalmazott régebben, fontos, bár nem szenzációs hírt van alkalmam közölni a nagyérdeművel, mely szerint Nyikolaj Patrusevnek, az orosz Biztonsági Tanács titkárának, Putyin egyik potenciális utódjának elment az utolsó csepp esze is, tehát most már bármikor alkalmas cárnak.
Nincs mit szépíteni a dolgon, a rossz hír is hír, eltagadni bűn, mondjuk ki kereken: nagyon úgy néz ki, hogy Szoledar elesett. Utóvédharcok talán még zajlanak, de arra a városra – vagy inkább a romjaira – egyelőre keresztet vethet Ukrajna. Most már csak az a kérdés, mihez kezd az orosz hadsereg azzal a kősivataggal, ami a birtokába került, mert sok hasznát nem fogja látni.
A mai iráni hírösszefoglaló rövidebb lesz a megszokottnál, ugyanis az a hír, hogy nincs hír, illetve kevéske akad ugyan, de az se jó. Nem baj, legalább pihen kicsit az a szegény, megkínzott, elszegényedett ország, rájuk is fér egy kevés nyugalom – kevés, mert az ajatollahok és zsoldosaik sokat nem hagynak nekik.
A mai második rész három talpig becsületes orosz hazafiról szól, három valódi példaképről, akik sosem mulasztják el kinyilvánítani hűségüket az állam, annak vezetése, a hadsereg és leginkább Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin iránt, aki ezt azért el is várja ettől a három cégéres gazembertől. Mert azok: hiába „hazafias példaképek”, ha megvakargatja őket az ember, kilátszik a kilométeres priuszuk.
“Szele Tamás: Patrióták, jellemgrófok, kapcabetyárok” bővebben
Bonyolult táncot lejt Putyin a Kreml fényes báltermében, egyet bólint a piruló Prigozsinnak, egyet pukedlizik az arcát legyezőjével kacéran takaró Geraszimov felé, de fél szeme végig Szurovikinen pihen, közben hol erre, hol arra lejt, mint egy különlegesen zavaros terepviszony a Donbásszban, és a milbloggerek fáradhatatlanul húzzák a menüettet.
Pár napos szünet után újra jelentkezik a Zóna a megszokott hírösszefoglalókkal, így ma is először az iráni eseményekről lesz szó. Jóllehet a tiltakozások kezdete óta a tegnapi volt az első nap, amelyen nem zajlottak tüntetések – vagy csak nem szereztünk róluk tudomást – a helyzet kicsit sem javul, kicsit sem konszolidálódik. Sőt ellenkezőleg, romlik.
A mai második rész megint egyetlen témával foglalkozik majd, de az elég fajsúlyos: Leonyid Gozman ismert orosz ellenzéki írásával, aki nagy vonalakban leírta, hogyan is lehet ennek a háborúnak mindenki számára elfogadható vége. Röviden összefoglalva: nagyon nehezen. Majdnem lehetetlen, hogy teljesüljenek Gozman alapvetései, de azok nélkül csak egy újabb háború előtti tűzszünet lenne az eredmény.
Ha hajlamos volnék a misztikára, azt mondanám, tegnap este különös éleslátás szállhatott meg, mikor az orosz álcivil nőszervezetek kérdésének szenteltem egy írást, de nem misztikára, hanem logikára vagyok hajlamos, és mivel tudom, hogy az ISW-nál egy nap átfutási ideje van minden hírnek, abban, hogy ők is megerősítették tegnapi nézetemet, csak annyit látok, hogy – ugyanazokat a híreket olvastuk.
Iránban nem enyhült a helyzet tegnap óta – csoda is lenne, ha mostanság valami jó hír jönne onnan – ellenben legalább belviszályok sújtják úgy a kormánypártot és a rendszert, mint a tiltakozók vezetőségét. Ez a második esetben egyelőre nem tűnik súlyosnak, de a rendszeren belüli belháború egészen érdekes következtetésekre ad lehetőséget.
Ma ez a második rész egy kis kitérőt leszámítva az elején, egy igen érdekes kérdést fog boncolgatni: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin és a nők viszonyát, de mindenkit megnyugtatnék: nem lesz szó az orosz elnök magánéletéről, az kizárólag rá tartozik. Ezek teljesen másféle nők. Politikailag nők.
Vlagyimir Vlagyimirovics még mindig sebzett Makijivkáját nyalogatja, de már lesi, kit hibáztathat a kaszárnyának és lőszerraktárnak használt iskolaépületben elszállásolt több száz mobik (mozgósított) haláláért. Nem, természetesen nem azt a „zseniális” parancsnokot, aki a lőszer mellett helyezte el a legénységi állományt, őt semmiképpen nem szabad megbüntetni, még okozhat egy csomó kárt, őt békén kell hagyni.
Ma bepótoljuk, amit tegnap elmulasztottunk, ugyanis végre megint van ISW, így vannak hírösszefoglalók is. Akkor lássuk, mi történt például Iránban ezalatt a két nap alatt? Mindenkit megnyugtatnék: semmi jó. A tüntetők elleni erőszak újabb szakaszába lépett, most megijedt a rendszer, mert felélénkültek a tiltakozások és egyre brutálisabb elnyomással válaszol rájuk.
Megint bocsánatkéréssel kell kezdenem, bár előre jeleztem tegnap, hogy ma nem dolgozik az Institute for the Study of War (illetve ma dolgozik, tegnap nem dolgozott, de náluk egy nap a hírek átfutási ideje), viszont így nincsenek ellenőrzött, megerősített híreim, tehát inkább kihagyom az iráni és ukrajnai összefoglalókat, mintsem bizonytalan mendemondákat terjesszek.
Ez a mai második rész kicsit hosszabb lesz a többinél, sajnos a téma megkívánja a pontos és teljes idézeteket. Ugyanis közismert orosz másként gondolkodók, pacifisták, politikai foglyok újévi jókívánságait teszem közzé, amiket a börtönben írtak a Mediazona című független orosz lap felkérésére, és higgyék el: tanulságos olvasmány lesz.
Ahogy karácsonykor sem volt fegyvernyugvás a harctereken, úgy nem volt szilveszterkor sem, bár egyre kevesebbet puffant a tüzérség Bakhmutnál, erősen fogy a lőszer, és egyre többet puffognak a közhelyek az orosz hátországban. Aki nem hiszi, hallgassa meg, olvassa el Putyin vagy Sojgu újévi beszédeit, de nem nálam, mert én ezzel meg nem kínzom az olvasót.
Boldog új évet mindenkinek, a Zóna idén is folytatja a munkát. Kicsit akadozva indul a verkli, mert ma például minden megszokott híradás a helyén lesz, de holnap megint elmaradnak az iráni és ukrajnai hírösszefoglalók (az ISW szabadnapot tart), viszont utána visszatérünk a megszokott kerékvágásba.
Ma Szilveszter van, ez évente általában egyszer előfordul, így most nem lesznek háborús és válságövezeti hírek, egy napot kibírunk nélkülük, ellenben kicsit visszatekintünk az elmúlt évre: lehet, hogy volt ennél pocsékabb a történelem folyamán, sőt, biztos, de hogy a mi életünkben nem, az is hétszentség.
A mai második rész rövid lesz, ugyanis közeledik az év vége, mindenki szeretne kicsit lazulni, szeretné jól érezni magát, borzalmakkal ugyan most is tudnék szolgálni, kesernyésen rossz politikai hírekkel is, borúlátó elemzéssel nemkülönben, de most miért rontsam el bárkinek is a jó kedvét? Mosolyogjunk inkább egy kicsit.
Oroszország tegnap tömeges rakétatámadást intézett Ukrajna ellen – már megint – a támadás arányához képest mérsékelt sikerrel, ami azért fontos, mert utána az orosz védelmi minisztérium megüzente a világnak: „Sosem fogunk kifogyni a Kalibr cirkáló rakétákból!” Az Iszkanderekről, Kindzsalokról és a H-sorozatról érdekes módon nem üzentek semmit.
Iránban kisebbfajta csoda történt: nem, nem mondott le Khamenei, nem is vonták vissza a kötelező hidzsábviseletet előíró törvényt, azok nagyobb csodák lennének, de most, hogy már 430 ezer rial egy dollár, a vezetésnek feltűnt, hogy mintha gyengélkedne a nemzeti valuta. Nosza rajta, akkor meg kell erősíteni, mondhatta Ebrahim Raisi elnök, és – lecserélte a jegybank vezérigazgatóját.
Valami azt súgja a kristálygömb mélyéről, kávéscsészék zaccából és egyéb hasonlóan komoly forrásokból, hogy Bakhmutnál olyan egy héten belül komoly meglepetés várható. Mondjuk a szakértői elemzések is ezt mondják, tehát így már sokkal könnyebb jósolgatni, de tényleg nagyon valószínű, hogy a végletekig kimerült orosz alakulatok fel fogják adni az állóháborút.
Khamenei rendszere kezd lassan már utolsó eszközéhez, a szómágiához folyamodni: tegnap ugyanis megállapították, hogy „vége van a tiltakozásoknak”, csak erről elfelejtettek szólni a tiltakozóknak, így azok folytatták tevékenységüket, ha nem is zavartalanul. Az iráni társadalmat nem lesz könnyű olcsó, nyilvánvaló hazugságokkal becsapni – legfeljebb felidegesíteni lehet őket ezen a módon.
Ez a mai második rész a hólabda-effektusról szól. Ahogy hólabdából lesz a lavina, úgy lesz politikai doktrína egy kötekedésből. Tegnap már poénkodtam egy kicsit azon, hogy Lavrov külügyminiszter szerintem szándékosan agresszív TASZSZ interjújában utalt arra, hogy a „gonosz amerikaiak” meg kívánják gyilkolni az angyali Putyin elnököt.
Valahogy az az ember érzése, hogy Lavrov orosz külügyminiszter olyasféle bűvész, aki akkor is elvárja a tapsot, ha nem húz ki semmiféle nyulat a kalapból, sőt, ha se nyúl, se kalap, de még mutatvány sincs: úgy gondolja, neki mindenképpen jár a taps. Ilyen értelemben nyilatkozott tegnap a TASZSZ-nak, egy feltehetően erős épületben, mert nem szakadt rá semmiféle födém, mikor a világot kezdte el fenyegetni.
Irán sorsa egyre nehezebbre fordul. Míg a tiltakozók egyre kevésbé bizonytalankodva keresik útjukat, a rendszer valóban tömeges kivégzésekre készül. Legalábbis erre utal az a jogi csűrcsavar, amivel a tüntetéseken való részvételt „Isten elleni harc” helyett „lázadássá” próbálják átminősíteni. Az elsőért ugyanis nem mindig jár halálbüntetés, a másodikért minden esetben kötelező azt kiszabni.
Ma rövid lesz ez a második rész és amolyan összedobált: sokféle hír kerül egy helyre, ahogy ez az egész háború is elég sokszínű, végtelenül bonyolult folyamat, nem nevezhetjük sem logikusnak, sem koherensnek. Illetve nevezhetjük, csak akkor nem lesz igazunk.
Moszkvában a jelek szerint készül a Nagy Einstand és Prigozsin támogatja: mivel az orosz elit nagy része nem rajong a háborúért, ám vagyonos, az orosz hadiipar pedig rajongana érte, de nem vagyonos, Putyin egyre kevésbé burkoltan jelzi, hogy változtat ezen a helyzeten és a hadiiparnak juttatja a gazdasági elit vagyonát, aztán nézhetik magukat az oligarchák.
Helyreállt a világ rendje, újból érkeznek az ISW és a CTP jelentései, de nagyon nem érdemes örvendezni, mert a kétnapos, összevont iráni összefoglalóban egy jó hír nem sok, annyi sem akad. Csodálatos látni, amint a minden szempontból bukott rendszer sem nem hajlandó, sem nem képes meglátni a tulajdon végét – pedig nincs évszázados múltja, csak 43 éve terpeszkedik az iráni nép nyakán.
Meg kell mondanom, kissé zavarban vagyok: az iráni hírösszefoglalót még valahogyan sikerült összeállítanom így, friss jelentések nélkül is, de csak azért, mert Iránban – még – hivatalosan nincs háború, csak állandó tüntetések, de legalább frontvonalak, támadási tengelyek, offenzívák és defenzívák nincsenek. Ukrajnában bezzeg annál inkább vannak.
Azzal kell kezdenem, hogy elnézést kérek: mivel tegnap karácsony volt, ma sem az iráni, sem az ukrajnai eseményekről nem áll módomban a megszokott részletességgel beszámolni, ugyanis elsődleges hírforrásom, az ISW (Iránnal kapcsolatban pedig az ő égiszük alatt működő CTP) karácsonyi szünnapot tartott.
Most kicsit rövid lesz ez a második rész, de lássuk be: ott tartunk, hogy a mai RIA Novosztyiban is hosszú vezércikk panaszkodik arról, miszerint ilyenkor szabadságra kellene menni, nem dolgozni, mint nekik, az igaz, jó pénzért szolgálják a Kremlt, meg kell hagyni. A szerző fájdalmasan sóhajtja, hogy régebben december közepén leállt a politika január közepéig, bezzeg most, hajjaj…
Putyin valami rosszban, de legalábbis furcsában töri a fejét, olyasmiben, amit máskor ezerszer átgondolna és aztán el is vetné: mintha az oligarchák vagyonának és termelőeszközeinek, gyárainak államosítására készülne szorult anyagi helyzetében. Persze lesz olyan oligarcha, akire ez nem vonatkozik, például Prigozsin, de ő is furán érezheti magát, mert hangosan szónokol az elit ellen (csak akkor nem tudom, melyik társadalmi osztályhoz tartozik).
Az iráni keményvonalas klerikusok újabb, akár tömeges kivégzéseket követelnek, sőt, most már odáig mentek, hogy egyenesen azt szeretnék, ha a tüntetéseken elfogottakat meg is csonkítanák. Szerencsére kisebbségről van szó, az iráni nép legnagyobb része ugyanúgy borzad ennek még a gondolatától is, mint mi – de ez a kisebbség tudhatja maga mögött a kormány támogatását.
Azzal szeretném kezdeni, hogy boldog és mindenekelőtt békés karácsonyt kívánok a világon mindenkinek. Sajnos a háború nem maradt abba az ünnep alkalmából, aminek az is lehet az oka, hogy az ortodox karácsony január hetedikén lesz, ha jól számolom, így aztán ha van ünnep, ha nincs, a harcok folynak és be is kell számolni az eseményekről, nincs mese.
Mivel ma a mi kultúrkörünkben a szeretet és a béke ünnepe van, ugyanakkor az események tőlünk függetlenül is zajlanak, a magam részéről azt a döntést hoztam, hogy a Zóna most az alapvető fontosságú híreket természetesen közreadja, de ebben a pár napban egyéb részletekkel nem borzolom az olvasók idegeit.
„Az orosz nép készüljön fel az örök háborúra”, üzente Putyin a 444 szerint.
A harcok zavartalanul folytatódnak, a harcokat ne tessenek félteni, csak a résztvevőiket: náluk amúgy sem most lesz a karácsony, hanem január hetedikén, szóval nem lesz vakáció a háborúban, a bakhmuti vérszivattyú tovább dolgozik, a Kreminna-Szvatove vonalon is folyik a küzdelem, más kérdés, hogy komoly, sőt, szabad szemmel látható eredmény nélkül.
Iránban tovább tartanak a tiltakozások, ha kisebb mértékben is, mint eddig, ugyanakkor a megtorlás kezd az eddiginél is nagyobb mértékűvé válni. A biztonsági erők százával tartóztatják le az embereket, többnyire indoklás nélkül, és igyekeznek izolálni az általuk megtámadott településeket akár informatikai, akár közlekedési szempontból – félő, hogy rövidesen tömegmészárlásokra is sor kerülhet.
Ez a mai második rész megint egyetlen témát jár körül: a bucsai tömeggyilkosságot, illetve az azt felderítő nemzetközi sajtónyomozást. Ugyanis az emberiesség elleni bűncselekmény miatt induló vizsgálat jelentős részét nem a rendőri vagy hírszerző szervek, hanem a világsajtó végezte, a New York Times koordinálásával.
A tegnapi nap két szempontból volt kulcsfontosságú az ukrajnai orosz invázió történetében: egyrészt hatalmas katonai átszervezést jelentett be Moszkvában Putyin és Sojgu, másrészt Zelenszkij elnök megbizonyosodhatott afelől, hogy az Egyesült Államok továbbra is mögötte áll, sőt, Patriot légvédelmi rakétarendszerekkel is támogatja Ukrajnát.
A magyar bruttó átlagkereset vásárlóértéke az Eurostat szerint az utóbbi években folyamatosan javul, írja az Origo, sőt a koronavírus-járvány alatt is „előreléptünk egy-egy helyet minden évben, így már Portugáliát és Görögországot, Csehországot, Észtországot, Horvátországot, Lettországot, Bulgáriát és Szlovákiát is megelőzve állunk – a fentebb is említett – 19. helyen.”
Khamenei ajatollah végre méltóztatott felfigyelni az Iránban lassan száz napja tartó tiltakozási hullámra, és személyesen óhajt foglalkozni Szisztán-Beludzsisztán tartomány problémáival. Ez lehetne jó hír, ha nem tudnánk, hogy a síita ajatollahok milyen mély ellenszenvvel viseltetnek az odavalósi szunniták és a beludzs nemzetiség egésze iránt, így viszont valószínű, hogy a kitüntető „legfelsőbb figyelem” tömegmészárláshoz fog vezetni.
Mint ígértem, a mai második rész tulajdonképpen egy elméleti-katonapolitikai alapvetés, melynek közreadását egészen bizonyosan nem véletlenül időzítette a Biden-Zelenszkij tárgyalás napjára – mintegy tanácsadó jelleggel – az ISW. Tulajdonképpen tekinthetjük a kutatóintézet hivatalos véleményének, aztán estére kiderül, Biden véleménye mennyiben egyezik az ő nézeteikkel.
Putyin és Lukasenko bonyolult tánca folytatódna, de falsot fogott a zenekar, mert Zelenszkij, amilyen forrófejű, tegnap a háború háromszázadik napján elment Bakhmutba, hogy kitüntetéseket adjon át, Putyin meg eddig még a harctér közelében sem járt. Így nem lehet táncolni, Prigozsin a zenekarban belezavarodott a Lohengrin Nászindulójába, odalett a lagzi, most mindenki otthon duzzog.
Iránban tegnap kicsit kevesebb volt a tüntetés, cserébe erősödött az elnyomás, minek következtében megint több lesz a tüntetés, és ezt egész hosszú ideig lehetne így játszani, ha Khamenei rendszere nem táncolna az anyagi csőd szélén. De amikor az állami bank már nem hajlandó kiadni bizonyos összeghatár fölött a lakossági betéteket, a csőd már nem jövő, hanem jelen idejű.
Ma, a háború háromszázadik napján a második részben mindenféle hír akad majd, úgy, ahogy elém jöttek, kaotikusan, bár sajnos van rendszer ebben a káoszban, egészen pokoli rendszer van, de meg kell látni, észre kell venni, nem magától értetődő.
Találkozott hát tegnap a legendás pár, Putyin elment meglátogatni Alekszandrt Minszkbe, szaladt feléje, mikor meglátta, a repülőgép lépcsőjének utolsó fokát ki is hagyta, szökellt a reptér betonján, mint egy vágtázó csodaszarvas, volt csók, ölelés, virág, de valahogy érezni lehetett, hogy oda a régi tűz és szenvedély, már nem szikrázott közöttük a levegő.
Iránban némiképp megélénkültek a tüntetések, tiltakozások és ezzel egy időben tudatosabbá váltak a demonstrációk szervezői is. Tegnap kulcsfontosságú ideológiai döntést hoztak azzal, hogy kimondták: az is lehet hívő muzulmán, aki ellenzi az Iszlám Köztársaságot, mint államformát, és helyette szekuláris államot szeretne bevezetni.
Akárhogyan is nézem, Oroszország nem lett sem szelídebb, sem kellemesebb hely az elmúlt huszonnégy órában, hozza a formáját, mindenki teszi a dolgát, látszólag rend van, de emögött a rend mögött őskáosz örvénylik, indulatok tombolnak és tort ül az ostobaság.
Tegnap nem voltak a Zónán hírösszefoglalók, ugyanis nap közben műszaki hibákkal kellett szembesülnöm, melyek estére elhárultak ugyan, de sok értelme nem lett volna tegnap este kitenni azt a hírmennyiséget, ami pár órán belül úgyis elavul – ma pedig, lévén hétfő, az ISW megint elméleti napot tart, bár néhány fontosabb információ így is belefért a napi jelentésükbe.
Khamenei ajatollah a jelek szerint még mindig nem érti, mi történik Iránban, és vallási-ideológiai maszlaggal, propagandával próbálja betömni a haragos és éhes tüntetők száját. Ez nem fog neki sikerülni, már sokkal nagyobb a baj annál, mintsem üres szavakkal orvosolni lehetne, de nem fogja fel: holott már a gazdaság alapjai rogyadoznak.
Ma a Zónán műszaki problémák voltak – egyébként több magyar híroldalon úgyszintén, tehát senki se tekintse úgy, hogy ezt az egy kis lapot érte volna támadás – amely gondoknak a műszaki háttere előbb utóbb tisztázódni fog, ezt az írást többek között azért követem el, hogy lássam, alkalmas-e már a szerkesztői felület munkára.
Rájöttem, hogy nem értem a dantei poklot. De nem csak a dantei poklot nem értem, hanem a poklot, részletes elképzelésektől függetlenül, mint a keresztények halál utáni (előtti?) legfőbb félelmének tárgyát. (A rabbinikus judaizmus nem riogat vele, dogmatikusan végképp nem, az iszlám már igen, viszont ott a halál inkább az őskeresztény mártírok „kapu”-jához is hasonlít, ellentétben a mai keresztények halálfélelmével.
A mai második részt egyetlen személynek szentelem, igen, Neki, a Világ Reményének, Oroszország Ragyogásának, vagyis Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak, ki csak népének él (vagy az Lenin? El vagyok néha tévedve ezek között az orosz félistenek között, végül is mindegy), akinek most már érdemeihez méltó aranyszobra is áll, igaz, Angliában.
“Szele Tamás: Vlagyimir Vlagyimirovics és az aranyszobor” bővebben
Putyin táncba hívja Lukasenkót, el is megy hozzá nemsokára, Minszkbe, előbb tangóznak majd, mert minden medvének fontos az ölelkezés, aztán jön a kardtánc, Aram Hacsaturian klasszikusára, de azt már lehet, hogy nem is Belaruszban, hanem Ukrajnában kéne eljárja a volt téeszelnök, igaz, Putyinnal együtt. Nem fűlik a foga Lukasenkának a mulatsághoz, erősen szabódik, kéreti magát, mint a kelletlen menyasszony.
Iránban Khamenei kormányzatának köszönhetően kezd megvalósulni nem csak a nemzeti, de még az iszlám egység is. Más kérdés, hogy azért köszönhető ez az ajatollahnak, mert ellene egyesül a nemzet, annyira, hogy már nem csak a szunnita, de a nagy tekintélyű síita egyházi vezetők közül is sokan elítélik a kivégzéseket – rendszerint azok, akik valóban járatosak a Koránban.
Kezd kiviláglani, tulajdonképpen mit akar elérni Putyin, csak az a baj, hogy ez nem haditerv, hanem erőlködés. Fenntartva a bakhmuti „lomha húsdarálót” (ennek a jelenségnek már ez marad a neve) és időről időre megismételve a tömeges rakétatámadásokat offenzívát készít elő Kijev ellen, csakhogy nem azért, hogy elfoglalja – ahhoz most kevés lenne az ereje.
Iránban annak ellenére mérgesedik a helyzet, hogy kevés most a tüntetés (nemsokára több lesz), ugyanis a Forradalmi Gárda beüzemelte a dezinfomrációs brigádját, rágalmakat terjesztenek a megmozdulásokat szervező fiatalokról – de legalább annyira ostobán teszik, hogy lehetetlenség hinni nekik.
Ez a mai második rész lehet, hogy kicsit hosszú lesz, de legalább érdekes és – kriminális. Nem tudom másnak mondani azt, hogy az ukrajnai háború, melynek annyi mindent „köszönhetünk”, leginkább halált, pusztítást és szenvedést még egy újfajta bűncselekménnyel is gazdagította az ilyesmiben amúgy sem szűkölködő Szent Oroszországot. Még azt sem tudom, minek nevezzem magyarul.
A cár atyuska mostanság rossz kedvében van, de annyira, hogy már le se csapatja senkinek a fejét, beéri azzal, ha a kényelmetlenebb muzsikok és bojárok kiesnek mindenféle magas ablakokból, duzzogva rója fényes termeit luxus-atombunkerében, és senkit sem akar látni, senkivel sem áll szóba. Bár van ennek egy olyan megfejtése is, hogy inkább azt szeretné, ha őt nem látná vagy kérdezné senki.
Iránban a tegnapi nap kicsit nyugodtabban telt, összesen egy tüntetést tartottak, azt is a mindig forrongó Teheránban, de ez távolról sem a helyzet konszolidációjának a jele, ez vihar előtti csend, olyan gazdasági fergeteg készülődik, amihez képest az eddigi demonstrációk önképzőköri teadélutánok voltak, szalonzenekarral.
A mai második részben három témát veszünk elő, egyik szőke, másik barna, harmadik meg csodaszép… ja, nem, viszont mindhárom nagyon, nagyon orosz, csodásan tükrözi annak az országnak a mostani állapotát, hangulatát, sőt, lesz olyan is, amin szórakozhatunk egy keveset. Vagy sokat, én mindenképpen nagyon röhögtem a híren.
A harcok köszönik szépen, zajlanak, ha nem is akkora intenzitással, mint pár napja, közben pedig várható, hogy Lukasenka fehérorosz államfőt Putyin kinevezi Potemkinnek, de a „Tavria hercege” cím nélkül, mert azt Kirijenkonak ígérte.
Teheránban hullanak a fejek, forrong a rendszer, de nem a tüntetések miatt, hanem mert Khamenei forralja. Még mindig nem jutott el odáig, hogy beismerje: a kormány rontott el bizonyos dolgokat és nagy a baj, egyelőre az ideológusokat rotálja, mint mozgósított katonákat szokás a bakhmuti fronton, és gyermekrendőrséget alapít. Mármint: gyermekek ellenit.
Elég vicces, vagy inkább vicceskedő hely ez a mostani háború, nem a mi hibánk, hogy nem őszinte a mosolyunk, mikor a humorával találkozunk. Ma is volt benne undorító vicc, rossz vicc és gonosz vicc – igaz, ez utóbbi legalább jól sikerült, de mivel Prigozsin poénja volt, azon sem lehet olyan remekül szórakozni, mint a Monty Pythonon. Akkor lássuk a sutkákat.
A fronton ősi módszert követnek az orosz fegyveres erők: mivel csak minimális eredményt képesek elérni, inkább átszerveznek. Ez ugyan nem sokat fog segíteni, de a lázas tevékenység látszatát kelti, és amúgy is van benne gyakorlatuk. Ettől még a harcok intenzitása fikarcnyit sem csökken és az elesettek száma sem, de legalább valami mégis tettek. Orosz metódus.
Iránban bejött a papírforma. Nem kellett ahhoz sok ész, hogy előre lássam tegnap: a kivégzések csak újabb, még dacosabb és haragosabb tüntetéseket eredményeznek majd. Külön említésre méltó a rendszer szadizmusa, hiszen a második kivégzett tüntetőhöz a halála előtti napon még beengedték látogatóba az édesanyját, de egyiküknek sem szóltak a kivégzésről, nehogy el tudjanak búcsúzni.
Ma rövid lesz ez a második rész, de tanulságos, és kesernyésen oroszos – mint utóbbi időben mindig, ennek a mostani korszaknak van egy fanyar mellékíze, amit jó ideig nem fogunk elfelejteni. Akkor lássuk, mi szép és jó történt a Nagy Oroszországban tegnap óta?
Hétfő van és mivel nem voltak ma komolyabb harci cselekmények, Kagan professzor úr és csapata az ISW-nél úgy döntött, ma ismét elméleti foglalkozást tartanak az érdeklődők számára, bár azért a legfontosabb aktuális híreket is összefoglalták a végén – most, mikor a legfrissebb jelentések szerint is viszonylagos a csend, egy ilyen valóban nem árthat.
Iránban folytatódnak a kivégzések, tehát folytatódnak a tüntetések is, holott most már elismert hittudósok is jelezték: ezek a halálos ítéletek nem felelnek meg a muzulmán jognak. Sem az indoklásuk, sem a végrehajtásuk. Úgy látszik, az Iszlám Köztársaságot ez esetben kevéssé érdekli maga az iszlám, bár ez arrafelé ritkán vezet jóra.
Ma megint hírbazár lesz ebben a második részben, de azért mindegyik történetnek van valami sötét, ironikus, fekete humora. Ilyen ez a háború: borzalmas, de kínunkban néha felröhögünk rajta, mert ha a szegény ember nevetni nem tudna, a sírástól meg is fulladna tán.
Nagyon úgy néz ki, hogy időben kellett volna Putyinnak lecsukatnia a háborús bűnös Igor Girkin/Sztrelkovot, mert így, hogy cári kegyelmet kapott a többi katonai bloggerrel együtt, már áskálódik is a főhatalom ellen. Mondjuk arról még nincs szó nála, hogy ő kerülne a Kremlbe, de arról már igen, hogy Putyinnak nem ott volna a helye. A háttérben Prigozsin sötéten vigyorog.
Iránban egyre borzalmasabb a helyzet: a terror mostanra már valóban elszabadult, és válogatás nélkül gyilkol. A tüntetők nem hiába nevezik Khamenei rendszerét gyermekgyilkosnak: az is. Már negyvennégy 18 év alatti gyermeket és fiatalt öltek meg, többségüket tüntetések alkalmával, sortüzek útján. De az elfogott demonstrálókat is egymás után végzik ki.
Putyin mágus a szokásos orosz varázscsapdát próbálja alkalmazni, azt, amikor bármit tesz a másik fél, csak baja lehet belőle. Úgy tesz, mintha tárgyalni akarna akár a békéről, akár a tűzszünetről, viszont teljesíthetetlen feltételeket szab ehhez: ha Ukrajna nem tárgyal, azt mondhatja, hogy „lám, nem is szeretnék a békét”, ha viszont tárgyal, azzal meg időt nyer csapatai megerősítésére.
Az iráni események legújabb fordulata az, hogy felébredtek a rendszer gumitalpú szolgálatai is, és próbálnak beszivárogni a tiltakozók közé, eddig meglehetősen kevés sikerrel. A tüntetők náluk jobban konspirálnak, bár ők sem tökéletesen, de az ügynökök még mindig ne tudtak komoly zavart kelteni a tiltakozó mozgalom soraiban, annak ellenére, hogy nagyon igyekeznek.
Kesernyés lesz ez a második rész, mert Ilja Jasin ítéletéről szól. Igen, tudtuk, hogy el fogják ítélni. Mindenki tudta, aki tudja, hogy kicsoda Ilja Jasin, az orosz ellenzéki, pacifista politikus. De mégis, az ember az utolsó pillanatig reménykedik: ki tudja, Putyin szívrohamot kap (mije kap rohamot?), egy földrengés megnyitja a zárkát, kitör a világbéke – persze, ezek elmaradtak.
A harcok változatlan hevességgel tombolnak Bakhmut körül, míg Putyin bonyolult táncot lejt a Kreml tükörsima márványpadlóján a milbloggerekkel, Peszkov lágy hegedűszavára. Közben Olaf Scholz, mint az est fénypontja, elhiszi, hogy az orosz nukleáris eszkaláció Ukrajnában valószínűtlen, mutatványát a bojárok vastapssal jutalmazzák és virágokat meg bonbont küldenek az öltözőjébe.
Iránban most már egyre komolyabb a helyzet, Mohsen Shekari tegnapi kivégzése és annak körülményei – még a családjának sem árulták el, hol van eltemetve – az egész országot felháborították, ami újabb lendületet adhat a tiltakozásoknak. Ezért-e vagy másért, de a biztonsági erők két munkatársát már megölték, ellenben Szisztán-Beludzsisztánban egy szunnita klerikust gyilkoltak meg ismeretlenek, aki ellenzéki lehetett.
„Történelmi esemény: nem fogod elhinni, ki lett a magyar állam legnagyobb hitelezője”, írja a Portfolio.hu. De. El fogom hinni. A kezdetektől tudni lehetett ezt is.
A mai második rész megint vegyes lesz, de a maga módján mindhárom hír érdekes: szó lesz majd benne Putyin aviatikai szakértelméről, az orosz mozgósítottak sanyarú sorsáról és arról, mi történik az anyjukkal, feleségükkel, ha azok szót mernek emelni értük.
A harcok kicsit sem csitulnak, és ha igaz, nem is fognak, mégpedig nagyon sokáig: a jelek arra mutatnak, hogy Putyin elhúzódó, területfoglaló háborúra készül, ami akár évekig is eltarthat. Erre utal az is, hogy tegnap eredményként említette a megszállt területek annexióját, amit ma Peszkov sajtószóvivő letagadott, mint csillagot a Kremlről, de épp ők tették közzé egy nappal korábban a Putyin-beszéd leiratát…
Iránban tegnap véget ért a három napos tüntetés-sorozat, de nemsokára kezdődik az újabb, pár nap pihenő után. A tiltakozások kezdenek egyre szervezettebb formát ölteni, de a rendszer sem hagyja magát: ma kivégezték az első halálra ítélt tüntetőt. Ezzel egy időben Irán esze, a tegnap méltatott titkosszolgálati miniszter, Esmail Khatib Németországot vádolta a demonstrációk szervezésével.
Ismételgetek, drága hölgyeim és uraim. Ismét, mert talán most termékenyebb talajra talál. Tudják, a talaj nagyon fontos. Megélhet az a mag sziklán is, de csak jobb neki a jó puha, tápanyagdús földben. Amit most fordítva kell érteni, de megszokhatták tőlem a csavarokat.
A mai második rész megint egyetlen témával foglalkozik, ami azonban napok óta parázs vitákat generál a katonai repülés ismerői, kedvelői és szakértői között (a három nagyon nem ugyanaz), éspedig arról van szó, hogy mi a csodával sikerült eltalálja az ukrán haderő a legközelebbi ukrán területektől hatszáz kilométerre elterülő orosz katonai repülőtereket?
Ha röviden össze akarom foglalni a friss (és ellenőrzött) háborús híreket, azt mondom, hogy szokás szerint minden másképpen van. A harcok zajlanak, a lőszer fogy, az emberek hullanak, de különösebb eredmény nélkül, Putyin áthajtott a kercsi hídon, remélem, legközelebb úsznia kell majd, de mint sportember, bizonyára attól sem ijed majd meg, maximum az aknákat nem fogja szeretni.
Iránban kevesebb volt most a tüntetés és több a sztrájk, de még nincs vége a napnak és a demonstráció-sorozatnak sem, bár a mai nap hiteles híreiről csak alapos ellenőrzés után beszélhetünk, tehát holnap. Mindenesetre nagy tanulság, hogy a látványos utcai tiltakozások hatása komoly, de azokat mégis szét lehet verni – a sztrájkoló üzemeket viszont nem.
A mai második rész összesen egy témával foglalkozik, de ez most nagyon fontos téma. Ma vonták be egy félreértés miatt az orosz ellenzéki Dozsgy televízió adásengedélyét Rigában és a szerkesztőség tagjait a kitoloncolás fenyegeti – Oroszországba, ahol a halál vagy a börtön fenyegeti őket. Azért, mert az egyik műsorvezetőjük nagyon csúnyát bakizott élő adásban.
Ma megint meglepett minket az ISW: míg tegnap az volt a baj, hogy nem volt a legfrissebb a napi jelentés, ma már rövidített is, tekintettel valószínűleg a Mikulásra, vagy nem tudom, mire, de tény, hogy a tegnapi eseményeket összefoglalták igen kurtán, és ennél többet ma nem kapunk.
Ma is bebizonyosodott, hogy Irán népe pontos, becsületes és szavatartó: országos munkabeszüntetést és tüntetéseket ígértek december 5–7. között és lám: már zajlanak is. A rendfenntartók néhol még a demonstrálók, sztrájkolók közé lőnek, de már egyre kevésbé magabiztosak, az állam vezetése pedig igyekszik úgy tenni, mintha nem történne semmi fontos.
Tegnap este és ma nagyon sok – túl sok – minden történt, amivel foglalkozni kellene, de egésze egyszerűen nincs rá sem idő, sem terjedelem. Kora délután az egész, szépen összekészített hírkollekciót elfújta a mai tömeges rakétatámadás, de az egyik témát mégis körüljárnám ebben a második, respektíve harmadik, illetve két és feledik részben.
Kezdjük azzal, hogy szegény ember szándékát boldog Isten bírja. Másként: ember tervez, Isten végez. Ez mindig igaz, de háborúban tízszeresen így van. Ma, lévén hétfő, vagy egy átlagos napi jelentésre számíthattunk az ISW részéről, vagy arra, hogy megint elsül Kagan professzor úr tolla és kapunk egy kis hadászati továbbképzést.
Iránból ellentmondásos hírek érkeznek. Készülődik mától egy három napos, az eddigieknél jóval szervezettebb tüntetés-sorozat de ezzel egy időben halálos ítéletek kiszabása, sőt, végrehajtása is várható, tehát sem a tiltakozók nem engednek, sem a rendszer nem enged, aminek a vége elkerülhetetlenül frontális ütközés lesz.
„Brutálisan összeverték Hajdú Pétert egy férfi wc-ben”, írja az Origo.
Úgy tűnik, Nyugaton van még ember, aki képes és hajlandó lenne használt autót venni Vlagyimir Putyintól, és ez nem más, mint Macron francia elnök – nos, lelke rajta, de ne akarja egész Európával, főleg ne az egész világgal megvétetni azt a gyanús járművet. Mindenesetre egyedül ő hiszi el Lavrovnak, hogy Oroszország szívességet tesz azzal, ha tárgyalóasztalhoz ül.
Különleges a mai nap, ugyanis Iránból véletlenül érkezett egy jó hír is. Meg több rossz, de a jó hír nagy jelentőségű: a mai nap folyamán az iráni főügyész bejelentette, hogy feloszlatják az „erkölcsrendőrséget”. Nem teljesen, ne ünnepeljen még senki, de az utcákon többet nem fognak járőrözni. Ez az első komolyabb repedés a rendszer falán.
Ma megint vegyesbolt-napot tartunk ebben a második részben, kirakodó vásárt, száz forintos (most már egy eurós) boltot, lesz ma ebben a hírbazárban ezer apró cikk, amit összehordott a nap és valahogy mind a háborúval kapcsolatos. Még fontos is lesz közötte, azt veszem legelőre.
Talán sosem tombolt még véresebben a háború, főleg Bakhmut környékén, de az orosz diplomácia boszorkánykonyháján is gyanús löttyök forrnak, zubognak: nagyon úgy néz ki, hogy ezt a harcot kizárólag fegyverrel nem lehet megnyerni sem, elveszteni sem, abbahagyni sem, szükség lesz a politikára is – csak hát pontosan tudjuk, mennyire tartja be Oroszország az ígéreteit és az általa kötött szerződéseket. Semennyire.
Iránban most kicsit kevesebb a tüntetés, mint korábban, de legalább tudjuk ennek az okát: már szervezik a három napos országos demonstrációsorozatot december 5-6-7-re, ami már kevésbé lesz spontán, mint az eddigiek, viszont elképzelhető, hogy sokkal hatékonyabb lesz és a résztvevőinek is kevesebb baja esik majd. Mindenesetre ezen a három napon nem lennék a Baszidzs tagja (igaz, máskor sem).
A mai második részbe mindenféle vegyes limlom kerül, a háború hírhordaléka, ami viszont gyakran mond többet ennek az abszurd kornak a hétköznapjairól, mint a komoly elemzések és statisztikák, közvélemény-kutatások. Hiába, a régészek is akkor örülnek a legjobban, ha egy antik szemétdombot találnak: abból többet tudnak meg a korról, mint egy palota romjaiból.
A harcok nem enyhülnek, sőt, erősödnek, Lukasenko politikai machinációi valószínűleg kizárólag azt a célt szolgálják, hogy az ukrán hadsereg egy része nem mozdulhasson a fehérorosz határról, de támadni nem fog, a jelek viszont arra mutatnak, hogy újabb dicső orosz visszavonulás készülődik, ezúttal Zaporizzsjában, ami viszont a háborút is eldöntheti.
Irán vezetése úgy tűnik, egészen egyszerűen nem érti, mi történik az országban és azt sem, hogy az események legfőbb felelősei ők maguk. Akár Khamenei, akár Raisi viselkedését nézzük, mintha valamiért biztosak lennének abban, hogy életük végéig ők lesznek a hatalom birtokosai, ami még alakulhat így is, mármint, ha elég hamar véget ér a földi pályájuk.
Ez a mai második rész teljes egészében az „idegen ügynökökről”, oroszosan „inoagentekről” és az őket mától érintő változásokról fog szólni. Csak jelezném, hogy bár a fogalom nagyon jellegzetesen orosz, Magyarországon is volt kísérlet a bevezetésére, konkrétan a „Stop Soros” törvény útján, amit ugyan a végén visszavontak, de paraszthajszál híja volt, hogy nálunk is ilyen világ legyen.
A Bakhmut körül dolgozó vérszivattyú és zajló anyagháború állapota azt mutatja, hogy az orosz hadsereg egy módját ismeri a háborúnak: a lassú, nagyon véres és mindent elpusztító előrenyomulást, kerüljön, amibe kerül. Kérdés, hogy fogják-e győzni emberrel és hadianyaggal, valamint hosszú távon megéri-e nekik Bakhmutért aránytalanul nagy áldozatokat hozni.
Az iráni helyzet jelenleg zavarosnak mondható: nem kevesebb a tüntetés, mint tegnap, de nem is több, megfigyelhető egyaránt a tiltakozások egységes szervezésére való törekvés és a széthúzás néhány jele, szóval ebből a dolgok jelenlegi állása szerint még sok minden lehet, csak egyvalami nem: a szeptember előtti állapotokhoz való visszatérés.
Nos, a mai második rész teljes egészében kulturális hírekkel foglalkozik. Igen, ilyenkor, háború idején: de olyan kultúra az, amit bemutatok, amilyen. Háborús, haldokló vagy már egyenesen halott is. Nem kiállításmegnyitókról, könyvbemutatókról, hangversenyekről lesz szó most, nagyon nem a lila és rózsaszín ködök világáról.
Bakhmut környékén teljes a zűrzavar, minden forrás mást mond, szinte lehetetlen megállapítani ebben a hírkáoszban, mi a helyzet – az oroszok talán, de csak talán minimális előnyre tettek szert, de olyan áldozatok árán, amelyek kétségessé teszik Bakhmut bekerítésének sikerét. A területen első világháborús típusú lövészárokharc látszik kialakulni, aminek rengeteg áldozata lesz.
Ma kevés a hír Iránból, de ami mégis van, legalább borzalmas. A tüntetések takaréklángon ugyan, de zajlanak – lévén, hogy a labdarúgás Iránban nagyon népszerű, tegnap csak az ment el tiltakozni, aki nem sportrajongó, ez magyarázza, hogy viszonylag kevés demonstrációról lehet beszámolni.
Többször gondolkodtam a napokban, hogy Önök mire lehetnek kíváncsiak. Hát nem arra, amire én, és ezt teljességgel megértem. Különösen megértem, ha egy újságban jelenik meg valami tőlem. Abból nem lesz sláger, hacsak nem változtatok.
Ez a mai második rész ugyan nem csak egy témával foglalkozik majd, de mégis úgy alakult, hogy ma három olyan hír is érkezett, ami valamiképpen mind ugyanarról szól: a Wagner PMC és Jevgenyij Prigozsin sajátos viszonyáról Afrikához. Valami különös kényszerképzettől hajtva ugyanis azt képzelik, hogy afrikai katonákkal fognak győzni Ukrajnában.
Hogy Bakhmut környékén most mi a helyzet, azt tán csak a Jóisten tudja, de amekkora ott a „fog of war”, a háború köde, az sincs kizárva, hogy még Ő sem látja tisztán. Az orosz források ukrán alakulatok „katlanba zárásáról, bekerítéséről” rikoltoznak, az ukrán források ilyent nem említenek, a semleges ISW meg csak ül és vakarja a fejét.
Irán csendesen forrong, mint a kuktafazék, nő benne a hőmérséklet és a nyomás, de egyelőre a gőz még nem dobta szét az edényt, csak annyit tudni, hogy fogja, mert a szelepet eldugaszolták. Mikor hangosabb a rotyogás, mikor csendesebb, de Kahemenei és a Forradalmi Gárda nem hagyják abba a tűz szítását, szóval csak idő kérdése a robbanás.
A mai második részben egyetlen témát járunk körül: azt, hogy miért nem áll szóba Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz elnök senkivel. Hej, galambocskáim, nem volt ez mindig így, évente kétszer is leereszkedett mindenféle emberekhez (több alkalommal azért nem), egyszer télen, decemberben, az volt a monstre éves sajtótájékoztatója, egyszer nyáron, amikor „a nép” kérdezhetett tőle.
Hétfő van, és mint azt már lassan megszokhattuk, az ISW ilyenkor elméleti napot tart, ami nem baj, ugyanis komoly harci cselekményekről, átfogó támadásokról ugyan érkezett hír – a Bakhmutért vívott csata most lép döntő szakaszába, mint azt majd részletezem is – de nem árt egyet hátralépve megszemlélni a „nagy képet” és elgondolkodni a várható eseményeken.
Iránban csitulnak a demonstrációk és egyre hangosabbak a rendszerpárti, vérbosszút követelő hangok, Khamenei és a Forradalmi Gárda vezetése pedig szorgosan dolgozik egy Azerbajdzsán elleni háborún, de azért az iraki Kurdisztánban is elég feszült a helyzet.
A mai második rész rövid lesz, és inkább kesernyésen komikus hírek kerülnek bele: ilyen a kor, amiben élünk, ilyenek vagyunk magunk is benne, a humorunk is fekete. Már persze, amikor humor, mert ott tartunk, hogy az orosz propaganda azt is hamisítja.
“Szele Tamás: Charlie Hebdo és Richard Sorge találkozása Moszkvában” bővebben
Ma viszonylag nyugodtabb a helyzet a harctereken, köszönhetően öreg barátainknak, az őszi időjárásnak és a raszputyicának, vagyis a sártengernek. Komoly csapatmozgások nincsenek, mindenki beleragadt a dágványba, vagy vigyáz, hogy bele ne ragadjon, várják a páncélosok a fagyot, hogy tudjanak közlekedni, a csapatok csak tüzérségi párbajokat vívnak.
Iránból nem érkeznek jó hírek, Khamenei megkötötte magát (bár helyesebb volna, ha valaki más kötözné meg), szó sem lehet még enyhe és látszólagos engedményekről, reformokról sem, a tiltakozásokat vérbe kell fojtani és minden marad, ahogyan volt. Ehhez azért Irán népének is lesz pár szava, főleg most, hogy a sztrájkok és tüntetések minden társadalmi rétegre kiterjedtek – a siita klerikusok és a hivatalnokok többségét kivéve.
Ez a mai második rész nem konkrét hírről vagy hírekről fog szólni, inkább csak egy laza eszmefuttatás lesz úgy általában az ukrajnai háborúról, és arról, miért van az Oroszországi Föderáció katonai vállalkozása eleve halálra ítélve.
Örömmel jelenthetem, hogy ma már újból pontos hírekkel szolgálhat a Zóna, helyreállt a napi jelentések forrása, az ISW, és nem csak újból dolgozik, de be is pótolta a tegnapi kihagyást, miáltal kissé hosszabbak lesznek a mai harctéri hírek, de legalább pontosak. A legjobb nyilván az lenne, ha nem is volnának, de míg ki nem tör a béke, a maximum, amit elérhetünk a tárgyilagos tájékoztatás.
Jelentem, visszaállt a világ rendje, újból pontos hírekkel szolgálhatok Iránból is, Ukrajnából is, megint működik az ISW. A hírek pontosak, de nem jók: a tüntetések intenzitása minden szervezés mellett is enyhül, ami talán nem baj jelenleg, mert a rendfenntartó erők olyan brutalitással csapnak le a demonstrálókra, ami még a Közel-Kelet történelmében is ritka.
Ez a mai második rész arról fog szólni, hogy a háború megfeneklett az őszi sárban. Mi lesz a következő lépés? A front helyzete attól függ, hogy Oroszországnak sikerül-e biztosítani az utánpótlást. Valószínűleg itt zajlanak majd a leghevesebb harcok. De hogy jutottunk el idáig? És mi várható?
Hálaadás van, hölgyeim és uraim, tehát nincs háború. Illetve, bár ne lenne: van, nagyon is, csak éppen nem tudunk róla semmi pontosat, ugyanis az amerikai illetőségű ISW, ahonnan nem csak én veszem a pontos híreket, hanem a teljes világsajtó is, ma munkaszüneti napot tart pulykavacsora céljából, és csak holnap veszik fel a munkát.
Előre elnézést kérek az olvasóktól, hogy a mai nap tudósításai nem lesznek olyanok, mint azt megszokták, de majdnem leküzdhetetlen akadály tornyosul a munka elé: a Hálaadás Napja. Ez persze nálunk nem ünnep, de Amerikában nagyon is az, és ebből az alkalomból az ISW, mely egy amerikai intézet, munkaszüneti napot tart.
„A szankciók mellett Ukrajnáról lesz a legnagyobb vita a következő hetekben – mondta az Origónak adott interjúban Dömötör Csaba. A Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára arról is beszélt, hogy az Európai Unió azokból a pénzekből is juttatna Ukrajnának, amelyek Magyarországnak járnának. Dömötör Csaba úgy látja, hogy a baloldal megkapta a neki nem járó külföldi pénzeket, de az ellen küzd, hogy Magyarország megkapja a neki járó forrásokat.” (Origo)
A mai második részben csupa katonadologról lesz szó, ami egy háború idején nem is csoda. Az ám, csakhogy ezek kifejezetten orosz katonák dolgai, ami kissé bonyolítani fogja a helyzetet, ugyanis Oroszhon a Csodák Földje, ahol kevésbé érvényesek nem csak a jog, de a fizika és a logika törvényei is, így aztán sokkal több minden eshet meg, mint amit el tudunk képzelni.
A tegnapi újabb, tömeges orosz rakétacsapás kissé elvonta a figyelmet a harcokról, melyek egyébként is mérsékelt lelkesedéssel, ám annál nagyobb vérontás és fosztogatás közepette zajlanak. Ennek a háborúnak a legharcosabb szellemei viszont továbbra is Moszkvában tanyáznak és politikával, valamint propagandával foglalkoznak.
Iránban a tüntetések tegnap kissé csitultak, mától újbóli erősödésük várható. Kezd olyan lenni a hírösszefoglaló, mint a vízállásjelentés: mivel a tiltakozók kommunikációja meglehetősen nyílt, legalább olyan pontossággal meg lehet jósolni a demonstrációk intenzitását, mint azt, hogy a Duna Gönyűtől Mohácsig mikor árad és mikor apad.
A mai második rész megint egyetlen témát jár körbe: ráadásul nem is szívesen nyúlok hozzá, ugyanis az orosz ortodox egyházról van szó, és hitbéli ügyeket nem szívesen taglalok, csak hát most politikáról van szó.
Ma kivételes a helyzet, mint háború idején általában mindig. Az történt ugyanis, hogy a pontos munkának jelenleg egy akadálya van, éspedig a pontosság. A minden forrását ellenőrző ISW-jelentést tegnap este fél kilenckor zárták le, és hajszálpontos, ellenőrzött tükre a tegnapi eseményeknek (azért nem tették közzé azonnal, mert eltartott reggelig, míg ellenőrizték), csak éppen kenhetjük a hajunkra.
Kezd körvonalazódni, milyen stratégiát és taktikát kíván alkalmazni a Khamenei-kormányzat a mostani tiltakozások ellen. A taktika ősrégi: a „korbács és kalács” módszere, egyelőre a korbácsot már elő is vették, suhogtatják keményen, brutálisan bánnak azokkal akiket elfognak. A kalácsról, vagyis a reformokról csak beszélnek, ígérik őket, aztán majd elmaradnak.
A mai második rész kicsit nyugalmasabb lesz a megszokottnál, ma nem olyan véresek a hírek, mint az utóbbi időben minden nap, de ránk is fér egy kis nyugalom, sajnos úgy sem tart sokáig. A mai hírek nem annyira véresek, inkább, hogy úgy mondjam, „jellemzőek”.
Míg a harctereken százasával pusztulnak a katonák mindkét oldalon, ám a frontvonalak nem mozdulnak tapodtat sem, két napos tüzérségi párbaj zajlott a Zaporizzsjai Atomerőmű körzetében, szerencsére végzetes kárt nem okoztak a becsapódó lövedékek, de méterekkel kerülték el a reaktorblokkokat.
Iránban megindult a leszámolás, bevetették a Forradalmi Gárdát a tüntetők ellen, és várható a reguláris hadsereg (az Artesh) egyes alakulatainak bevetése is. Az éles lőszer használata civilek ellen, ami még néhány napja megdöbbentette a világot, most már általánossá vált, illetve egyre gyakrabban használnak könnygázt és ideggázt is.
“Szele Tamás: Irán – leszámolás, reform, forradalom?” bővebben
A mai második részben egy érdekes (és igen terjedelmes) tanulmányt próbálok körbejárni, aminek látszólag nincs köze Ukrajnához, ugyanis Afrikához van köze – de mivel a Wagner-csoport Maliban folytatott tevékenységével foglalkozik, és mivel a Wagner Ukrajnában is harcol, érdemes odafigyelni rá: lássuk, máshol milyen vitézek?