Független sajtótermék
Megőrült a kormánymédia: vadásszák, keresik a külföldi forrásokat, amelyek megerősítenék a „gyermekrontó LMBTQ propaganda” létét. És találnak, ha nem találnak, csinálnak. Mindegy, miből. Kreatív emberek ők, megtalálják az ellenséget, a mesében, rajzfilmben is, ha arra van szükség.
Szóval akkor megint lesz magyar űrhajós, és ha mindenki kipoénkodta magát azon, hogy „lőjék ki” az általa épp nem kedvelt politikusokat, akkor gondolkodjunk el kicsit komolyabban is azon, hogy miről van szó, mennyibe kerül és megéri-e a befektetés.
Azt rögtön az elején le kell szögeznünk, hogy sej, Nagyabonyban csak két torony látszik, Balatonberényben meg ráadásul csak egy. Az látszik, de reggelente nem hallatszik, minek utána egész nevetséges kis kutyakomédia bontakozott ki a magyar sajtóban.
Isten mentsen meg Kásler Miklós védelmétől. Ha koronavírusos lennék – még simán lehetek –, és azt nyilatkozná rólam, hogy meg fognak gyógyítani, sürgősen elgondolkodnék a végrendeletemen.
Kezdjük ott, ahol végezni fogjuk: ez a szegény magyar sajtó mindenkinek fáj. Kinek ezért, kinek azért, kinek jó okkal, kinek parancsra, de fáj. Az elmúlt héten két írás jelent meg a független média szívós és alapos ledarálásáról, ehhez írok én most egy harmadikat.
Egy egészen kitüntetett állapot, a „már” és „még” nem között. Köztes lét, hogy Tibetből is plagizáljak valamit. Nem kellene feltétlenül kitüntetettnek lennie, lehetne sima átmenet is, de vannak kivételek. Szerencsés kivételek, lehetne mondani, de ennek csak fele a szerencse. Vagy annyi sem.
Vége van a világnak, kérem, a gyermekeinket mind egy szálig megrontják, akinek esetleg nincs, azt őt magát fogják, ez már bizonyos, mert megírta az Origo és az sosem hazudik. Én meg lassan eljutok oda, hogy az igazmondó Origo helyett a logaritmustáblát olvasgatom, mert annak nem tudom előre megmondani a végét, ennek igen.
Körülbelül így lehetne összefoglalni a szép, hosszú interjút, amelyet ma olvashattunk a Portfolio hasábjain és ami Szijjártó Péter külügyminiszterrel készült. Esetleg még úgy, hogy „eb ura fakó”, de nagyon másképp sehogyan sem lehet értelmezni.
Szóval sikerült úgy megoldani Pintér Sándor meghallgatását a Nemzetbiztonsági Bizottság előtt, hogy meg sem kellett szólalnia. Nem vártam mást, de mégis, olyan jellemző, olyan mostani, olyan nagyon magyar dolog ez a néma meghallgatás, hogy nem mehet el mellette az ember szó nélkül. Ha már Pintér maga szótlan maradt.
E hétre nemigen várjanak tőlem többet, már le sem írom, miért. Ez az új ötlet viszont annyira szánalmasan dühítő, hogy egy hangyányit – koncentrálhatnám a hangya egy bizonyos testrészére, de az annak méretben és jellegben megfelelők inkább a Parlamentben ülnek – foglalkoznunk illik vele, tányértörés helyett.
“Gaál Péter: Anonymusról, Pióker Ignácról és más csacskaságokról” bővebben
Ha mostanság újságot csinál az ember, úgy érzi, a jütlandi csatába keveredett. Gigászi hajóágyúk sortüze dörög mindkét oldalról, csatacirkálók süllyednek el, megfigyelési ügyek, homofób törvények dübörögnek, a csendesebb, kisebb hírek pedig elsikkadnak.
Ha lesz valami, ami képes elpusztítani ezt a szegény kicsi Hunniát, ezt a drótoktól öleltet, az a mindent ellepő pártos gondolkodás. Ami jelképet, jelentést, politikát lát mindenben, a trágyadombtól a kék égig, egyszóval az össznépi gondolatsorvadás, látókörszűkülés.
Nagyon örülnék annak, ha az ember írhatna végre valami másról is ezen a héten, mint a megfigyelési botrányról, de amit nem lehet, azt nem lehet. Itt áll mellettem egy komisszár, a kezében egy Makarov, a sapkáján ötágú, vörös csillag, vastagon ki van rúzsozva, bűzlik a Krasznaja Moszkvától és a halántékomhoz tartja a fegyvert, követeli, hogy írjak szépeket Sorosról.
A Színházi Élet című bulvárlap ötlete két kolozsvári fiatalember, bizonyos Incze Sándor és Harsányi Zsolt fejéből pattant ki a boldog ántiidőkben, a huszadik század első évtizede végén, a színjátszásra szakosodva.
Ilyen nagy szabadság, egyenlőség és testvériség még sosem volt Hunniában, mint most: kormánynak és ellenzéknek egyaránt megvan a maga szenzációja. Az ellenzéké a Pegasus-ügy, melyben valószínűleg magam is érintett vagyok, a kormányé Cseh Katalin üzleti ügyei meg a nemüket váltó óvodások, akiket még senki sem látott.
Bevallom, nem emlékeztem a címére. Mindenre én se emlékezhetek. Nem a Dollárpapa volt, hanem a Hét tonna dollár, a „kis Kabossal” a főszerepben. Még e film részletei is csak foltokban maradtak meg, hja, negyvennyolc év az negyvennyolc év, és éppen életem egyik legzaklatottabb időszakát pergettem.
Hogy jön a tripper a népszavazáshoz? Majd meg tetszenek látni, van köze egymáshoz a kettőnek. Ha nem is sok. Különben alaposan megkavarta a referendum híre az állóvizet, teljesen más témáról terveztem írni, de a friss és közérdekű hír mindig felülírja a régit.
Akkor ma egy kis elméleti merengés következik a megfigyelési botrányról, mert úgy látom, nem mindenkinek világos, miért is baj, hogy van ilyen. Mert nagyon nagy baj. Elsősorban azért, mert ha megengedjük, hogy létezzen ilyesmi, azzal minden szabadságjogunkról mondunk le.
Kérem, ma nagy fába vágom a fejszémet, ugyanis valami olyasmit írok meg, amiről egyelőre szinte senkinek nem lehet fogalma – egy olyan leleplezést, ami még meg sem történt. Van rá egy hajszálnyi esély, hogy el is marad, bár egyelőre úgy látom: ellenbotránnyal van dolgunk.
Sajnos már másodszor kell írnom Jurák Katáról az elmúlt két napban. Az első esetben igyekeztem mérsékelni magamat, érvelni és bizonyítani, miért találom tévesnek nézeteit – hej, ha csak tévesek volnának, de vétkesek is! – ma már kezd elhagyni az úri modor. Ugyanis nem szenvedhetem, mikor a szemembe hazudnak.
Tegnap megint kezembe került Esterházy utolsó könyve, a Hasnyálmirigynapló. Jó, nem odaugrott, de itt van pont mellettem a polcon, mert már csak ott volt neki hely, Rutherfurd Párizsa és Az Arbat gyermekei (Ribakov) között.
Őszintén megvallva, kezdem kicsit unni, hogy állandóan írásban kell üdvözölnöm kedves hallgatóimat. Mármint lehallgatóimat. Az elmúlt tizenegy évben többször kellett ezt megtennem, mint annak előtte húsz éven keresztül – ami meg azelőtt volt, az más kérdés. Csak megint muszáj.
Úgy tűnik, mintha a kormánymédia most erre startolt volna rá. Nincs sok időm ilyenekkel foglalkozni, csak néha szemet szúr ez-az. Most ez.
Tegnap azt írtam, ma vagy kiderül, mi lesz, vagy sem, tehát beszámolok arról, ami kiderült és megemlítek még néhány apróságot mellesleg, de először is lássuk a harmadik oltás ügyét, mert mindenkit az izgat a legjobban. Lesz, kérem, de nem mindenkinek lesz kötelező.
Egy lyukon bebújunk, két lyukon kibújunk, mikor már azt hisszük, hogy kint vagyunk belőle, akkor vagyunk igazán benne, mi az? Hat éves kor felett illik tudni, hogy a nadrág, meg mostanság az oltás is. Egy lezárásba bebújtunk, két oltással kibújtunk, és most, mikor már kint lennénk belőle, akkor kerültünk igazán bele.
Mikor szombaton a Budapest Airportról írtam, és arról, mennyire kétféleképpen lehet látni, bemutatni ugyanazt a hírt, még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni. Bár mondjuk azokkal épp nem futottam össze, de a jelek arra mutatnak, hogy fordult a kocka.
Megismétlem, mert talán feledésbe merült: 2021 vagy 2022, a NER végzetes megingásának (nem megszűnésének) évei. Hogy hogyan, azt nem tudom. És ezekkel a kijelentésekkel ellene dolgoztam.
“Gaál Péter: Jön-e velem nagysád shimmyt járni? (A szerencse)” bővebben
Azért kezd kissé elszállni a világ erre mifelénk, Hunniában, jöhetne már a főorvos úr kontravizitet tartani, mert kezdenek dühöngeni az ápoltak. Nagy szükség volna arra a gumiszobára, muszájdzsekire itt-ott, ha belenéz az ember a mai kormánysajtóba, kezd megijedni.
– Nos, gyerekek, meg tudnátok mondani, mit akar Gyurcsány bácsi? Ajtonyka?
– Tönkretenni az országot, Csanád atya.
Nagyon nem jó felé megyünk, emberek. És még ha csak mennénk, ballagnánk… de rohanunk, mint Ady a forradalomba. Csak mi az ellenkező irányba tartunk, rohamléptekkel, előre szegezett szuronnyal, elszántan, eltökélten, neki egyenesen a szakadéknak.
Engem különösebben nem érdekel a futball – és ez igen-igen enyhe kifejezés –, de ilyenkor ránézek. Nem a meccsre, ahhoz nincs türelmem, hanem valamelyik újságra, hogy hogy áll. Türelemből amúgyis kevesem van, és azt a keveset nem erre tartogatom.
Shakespeare annak idején megírta az „Ahogy tetszik”-et, én most megírom az „Ahogy vesszük” című szösszenetet, mindkettő vígjáték, bár az avoni hattyú darabja előnyösebb helyzetből indul, én meg csak Ferihegyről. És nálam nem fog férfiruhába bújni Rosalinda, bár a csoda tudja, hová fejlődik még ez az üzlet.
Nem nevezném nagy sikernek ugyan, pedig hát mégiscsak világrekord: hazánkban találták meg a világ két valószínűleg legostobább neofasisztáját. Nem egy szimpla országos csúcs dőlt meg a minap: bízvást állíthatjuk, világrekordról van szó.
Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, legyenek erősek: Kövér-ciklus előtt állunk. Mint tudjuk, Kövér László házelnök, akár számos pálya- és párttársa, ciklikusan működik, hiperaktív periódusok váltakoznak tevékenységében rövid, letargikus korszakokkal.
Újítást szeretnék bejelenteni. Nem olyan nagy találmány, tulajdonképpen a most bejelentett pedagógusképzési tervek továbbfejlesztése, de mindenképpen érdemes foglalkozni vele, mert megoldja a lassan vészessé váló tanárhiányt, mégpedig tökéletesen.
Azt mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy ha már gyereknek néznek, akkor kérek csattogós lepkét, kakasos nyalókát, vattacukrot és rendes, kétkerekű biciklit, nem háromkerekűt. Ha meg hülyének néznek, akkor más a helyzet.
“Szele Tamás: Csattogós lepke, vattacukor, kakasos nyalóka” bővebben
Nagyon sajnálom, de nem tudok másképp fogalmazni: a mai hírek jelentős része az állati végtermékek körül forog. Mondhatni, a hírek tárgya a trágya, máskor sem különb a helyzet, csak azért mégsem ennyire egyértelmű. Nos, fogjuk be az orrunkat, húzzunk kesztyűt és lássuk, mi a helyzet.
Régebben is sokat mondtam, most csak ismételni tudom: Keleten semmi sem egyszerű. Főleg a Távol-Keleten. Burmában pedig szinte érthetetlenné vált a helyzet: nagyon nehéz átlátni, mi zajlik az országban és ebben nem segít, hogy a legtöbb európai és amerikai ember részigazságokat tud csupán még az aktuális eseményekről is.
A probléma a következő: az idők során népek, emberek, előttük állatkák, még előttük egyszerű organizmusok, még előttük, s ezen közben földrészek, tektonikus lemezek, kőzetek kavirnyáltak ide-oda, s még fognak is kavirnyálni.
Tudják, mi van akkor, ha az elvileg kommunista Munkáspárt elnöke azt nyilatkozza a klerikális, de legalábbis nagyon vallásos Vasárnapnak, hogy a liberalizmus korunk fasizmusa?
A Kampánygép voltaképpen egy igen egyszerű szerkezet, rokona Watt gőzgépének, más kérdés, hogy mindig eltátjuk a szánkat a működésétől, de hiszen erre a célra is tervezték. 1990 óta elég sokat láttam már működni, nekem újat nem mutat, csodálom is, hogy van akinek igen.
– Képzelje, Samu magyarul beszélt!
– Miért ne beszélne magyarul? Hiszen magyar!
– Örülök, hogy egy platformon vagyunk. Tudja, mennyi idős Samu?
– Tudom. Az utóbbi húsz évben sokszor találkoztunk. Mondhatnám, a család barátja lett.
Azért nem lehet könnyű kenyér a kormánymédiában dolgozni. Szép a fizetés – csak ki tudja, meddig jár – de sok lehet a macera. Ráadásul olyan ügyesen van kitalálva a rendszerük, hogy mindenki saját magát macerálja, a vezetőségnek ezzel nincs is semmi tennivalója.
Vannak helyzetek, mikor az ember törne-zúzna legszívesebben és vannak olyanok, mikor cinikus mosollyal hátradől, kér egy kávét és kivárja a végét. Tegnap előfordult ez is, az is, tehát érdemes róluk beszámolni, ha kicsit bonyolult is lesz.
Nem a világossága, arról Kaczvinszky József írt, emerről pedig Széchenyi István 1841-ben megjelent könyvében. Világossága van neki, mármint a Keletnek, kérdés, meddig megyünk el, de tulajdonképpen bárhol megállhatunk, nem mindegy persze, hogy Puskin, Tolsztoj, vagy Lenin és Putyin, esetleg Kung mester vagy Mao.
Aki azt állítja magáról, hogy tud kínaiul, az elképzelhető, hogy nem tudja, mit beszél. Még abban az esetben is, ha egyébként kínai. Ha magyar, akkor az a helyzet, hogy kevés és kiváló akadémikusunkat, tolmácsunkat, műfordítónkat kivéve az ember nem tud kínaiul, hanem tanult kínaiul.
Rögtön azzal kell kezdenem, hogy bocsánatot kérek Arany Jánostól, aki most fordult meg a sírjában a cím miatt. Annak a nemzetőrségnek, amiről most szó lesz, semmi köze 1848-hoz, de még 1956-hoz is csak a neve köti, meg némi írott malaszt, a valóságban olyan távol áll a forradalmainktól, mint Makó lovag Jeruzsálemtől.
Esküszöm, ebben a melegben valami könnyedebb témát akartam megírni, elő is készítettem párat, mindegyiken jót lehetett volna röhögni, de sajnos az események már megint felülírták a terveket, belefutottam a NER elvi-szelllemi alapvetésébe, muszáj foglalkozni vele.
Van itt minálunk, a Kárpátok gyűrűjében egy nagyon ostoba mítosz, egy népmese, amivel egyelőre még egyetlen folkloristánk sem foglalkozott, ami arról szól, hogy ha elég kitartó valaki, egyszer életében megkaphatja a biciklit egy körre. És ha nem a biciklit, akkor a hatalmat.
Nem az a legnagyobb probléma, hogy az emberek egy része egészen hihetetlen ostobaságokat akár csak számításba is vesz reálisként. Még az se, hogy ezek a hihetetlen ostobaságok, melyeket hisznek, szinte kivétel nélkül értelmetlen mondatokon keresztül jutnak el a fogyasztókhoz.
A Zónán ritkán jelenik meg ilyen jellegű, promóciós írás, most is csak azért foglalkozunk a mai eseménnyel, mert az ügy jó és fontos.
Mivel a minap Orbán Viktor nem a pávatáncot járta el Brüsszelben, hanem a kardtáncot, vele most nem érdemes foglalkoznunk, neki majd elhegedüli a nótáját az Ursula von der Leyen meg a Mark Rutte, foglalkozzunk inkább a világjárvány híreivel.
Hát elhülyült, na. Joe Bident kár izélgetni, a demencia az demencia, de Amerika nem Magyarország. Pláne nem a familiáris Magyarország.
Valaha, a nyomtatott, papíralapú korban minden sajtótermék impresszumának különösen fontos része volt az a mondat, miszerint „kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza”. Jobb helyeken néha nem csak gondolatban, de írásban is hozzátették: „hanem kitömjük velük a cipőnket esős időben”.
Láttam én is a Mészáros-Várkonyi duóról készített Capri melletti (Amalfi, hogy szeretem én azt a tájat, és most tessék) fotót. Legújabb feleség, írja a 444, de szerintem még nem feleség, bár ki tudja, lehet, hogy sietni kellett. Ennyire azért nem követem figyelemmel a strómanok életét.
„Az ember születése pillanatában hal meg akkor is, ha ez a pillanat nyolcvan évig tart.” (Hamvas Béla)
Akkor ma tessék örülni, ha belezöldülünk is, csupa jó hírrel szolgálhatok. Illetve szolgálhatok rosszakkal is, csak épp ugyanazok: majd mindenki eldönti, milyennek találja a híreimet.
Ma sajnos egy téma van ezen a vidéken, meddig a szem ellát, messze földön, égen: az esti mérkőzés, azzal foglalkozik mindenki a Kárpátoktól az Adriáig és retúr. Írtam róla máshova is, de ide is fogok, mert megkerülhetetlen. Csak nem a mérkőzés a megkerülhetetlen.
A „mítosz” a görög „müthosz” szóból ered, mely üzenet, beszéd, elbeszélés. Eddig a Wikipédia is tudja, csak bár ne írna utána semmit. De ír.
Nos, úgy érzem, elszámolással tartozom az elmúlt napok különös jelenségei után: a Zóna rendszeres olvasói azt tapasztalhatták, hogy egyre később jelennek meg az írások, én meg ebből következően azt, hogy egyre kevesebben olvassák őket. Mint a világon mindennek, ennek is megvan a maga oka.
Napok óta készülök ezt megírni – pontosabban két napja – csak hátráltattak benne mindenféle számítástechnikai hibák, gondok, de aktuálisabb hírek is. A gép most sem működik tökéletesen, aminek igen sok oka lehet, de annyira sikerült gatyába rázni, hogy megírhatom: egyetértek Révész Sándorral, semmi szükség közmédiára.
Alighanem olvashatnak engem „odafönt”, mármint e magyar világi odafönt, írta tegnap nekem egy egykor aktív, de még ma is abszolút prominens szocialista politikus. Csak nem jutnak el a végéig, mármint az aktuális mondókám végéig, tette hozzá, tartalmilag így.
„There is no business like the show business” – mondják Hollywoodban vagy a Broadway színházaiban, és nagyon igazuk van, akkor is, ha ezt a közmondást lehetetlenség volna tisztességesen magyarra fordítani a szójáték miatt. Hogy ez miért pont az oltatlansági igazolványról jut az ember eszébe? Oka van annak.
Tegnap rám pirítottak. Mekkora baromság kiragadni a Biblia pedofiliát, homoszexualitást (stílszerűen szodómiát), bigámiát, vérfertőzést leíró részeit, holott a mózesi törvények…
“Gaál Péter: Dr. Moreau szigete (Biblia és homoszexualitás)” bővebben
Csak nem nyugszik a magyar kormányfő, kezdenek olyan hiperaktív periódusai lenni, amik korábban kizárólag Kövér Lászlóra voltak jellemzőek: aztán majd a mániás-euforikus állapotot persze depresszió váltja, de hát így jár, ha nem szedi a porokat, amiket a doktor úr írt.
– Mit rejtegetsz a pad alatt, te kis haszontalan?
– Semmit, tanár úr.
– Nana. Add csak szépen ide! Nini, egy könyv! Egy könyvecske. Lássuk csak, miket is olvasol? Lám, lám. Tudtam én.
Azt, hogy nálunk bolond világ járja, tudjuk jól: de bolond a világ a Föld kerekén mindenütt. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, be kell mutatnom a krími öltönyös vízimentőket, mert az ő esetük mutatja be leginkább, milyen irányba kezd megbolondulni ez az egész sárgolyó.
Nézegetem itt a magyar jobboldali sajtó állapotát, és hümmögök. Az egy dolog, hogy nem értünk egyet szinte semmiben sem: az természetes. Az lenne baj, ha egyetértenénk, és ez nem is a jobboldaliság miatt van így. De azokat a szakmai Csimborasszókat, amiket nap nap után meghódítanak, nem hagyhatom szó nélkül.
Mindenki a botrányos tegnapi törvényhozási tragikomédiáról beszél, ami álszent szemforgatással tiporja sárba minden szexuális kisebbség jogait, mintegy mellesleg, gyermekvédelemnek álcázva az uszítást és ez így is helyes – legalább beszéljünk róla, mást úgysem nagyon tehetünk.
Minden érzi a vihar közeledtét, írná Mikszáth (és nem Akutagava Rjúnoszuke, akitől a címet kölcsönöztem). A NATO Kínának, Kína a NATO-nak üzenget, meg-megszólal Németország is, Biden meg Putyin pedig Genfbe készül a holnapi csúcstalálkozónak nevezett dicsőséges csihi-puhira.
Az ember csupán azokat az eszméket hirdeti és tükrözi vissza, amelyek korának eszméi és tévedései. (Eliphas Lévi)
“Gaál Péter: Szomszédasszony azt hiszi (hogy a lányát elveszi egyvalaki)” bővebben
Nyugalom, nem őrültem meg. Van ugyan a történetben olyan, akinek elment a szépesze, de az nem én vagyok. Én is sajnálom a közönséget ezzel a tébolyult históriával untatni, de sajnos kénytelen vagyok rá – és talán az olvasóim számára is tanulságos lehet.
Na, csak gyorsan valamit. Hogy még élek, és ne aggódjanak, illetve ne reménykedjenek, ki-ki a maga belső képére vagy belső képe ellenére.
“Gaál Péter: Az ősi tudás (mi jár a pásztor fejében)” bővebben
Orbán Viktor most azt találta mondani, hogy „a migráció eleve filozófiailag rossz dolog. Nincs jó migráció, csak rossz migráció van. A migráció mindig arról szól, hogy az ember megszületik valahova a Jóisten rendelése szerint, és azon a helyen, ahova született, nem tud boldogulni. És úgy dönt, hogy miután ott nem tud elérni egy olyan életet, amit magának szeretne, ezért felkerekedik, és onnan elmegy.” (444)
A „független” Habony irigylése („nem az órát irigylem én tőle, hanem a függetlenséget”), egy új „agrár és gazdasági” (sic!) „néppárt”, ami 2026-ra kormányon (sic!) lesz, addigra az USA szétesik (sic! nem is tudom, hány felkiáltójelet tegyek a végére), Izrael jövője is kérdéses (addigra, már a „sic”-et sem írom le, mert unalmas), és ez lesz a „mérleg nyelve”, két kedves (tényleg kedves) ismerősöm mai opusa itt és ott, illetve szemelvények ezekből.
Milyen gyönge az erős ember, amikor nevetségesnek érzi magát! (Giovannino Guareschi)
Kicsit nem vagyok, és van itt minden. Jót teszek az ellenzéknek, így vagy úgy.
Számomra fontos, mindenki más számára kevésbé lényeges dolgot kell bejelentenem úgy is, mint a Zóna főszerkesztőjének: egy hét szabadságra megyek a lappal együtt. Írni vagy fogok, vagy nem, azért a hírektől nem szakadok el teljesen, de kerülném a munkát, mint egy meggazdagodott reb Tevje.
Mindig mondtam, hogy a kormánymédia három legfőbb baja a megfelelési kényszer, a szakmai képzés hiánya és a nagyon rossz kommunikációs csatornák, így alakulhatott ki az a különös helyzet, hogy a Pesti Srácoknak elfelejtettek szólni, miszerint Magyarországnak van külpolitikája, diplomáciája is.
Mostanság mifelénk mindenki sinológus, vagy iszlám-szakértő, esetleg mindkettő egyszerre, mindenki olyan nagyon ért a Kelethez, hogy majd’ elsül a feje, persze ez természetes is lenne Vámbéry Ármin, Ligeti Lajos, Csongor Barnabás és Germanus Gyula hazájában.
Nehéz helyzetben van a krónikás olyankor, mikor arról kellene írnia, amiről nem tudhat túl sokat – nem is szabad neki tudnia, de be kell számolni mégis a hírről, miszerint Magyarországon terrorcselekmény előkészülete miatt vettek őrizetbe egy magát iszlamistának valló férfit.
Mi itt elégedetlenkedünk, bezzeg Kínában császárság van. Nem én mondom, én ekkora marhaságokat nem beszélek, a külügyminiszter Facebook-oldalán mondja egy magabiztos hölgy, aki nálam alaposabban lehet informálva a Középső Birodalom viszonyairól. Hát, biztos jobban tudja…
„Love is in the air”, valósággal a levegőben van a szerelem orosz és belarusz földön, Szocsitól Minszkig turbékol minden és mindenki, csak szomorú galambbúgás ez nagyon. Három párról is be tudok ma számolni, de bizony egyikük története sem vidám. És van egyéb rossz hírem is.
Engedjék meg, hogy kajánul mosolyogjak. Azt ugyan nem gondoltam volna, hogy pont ez a hír fog még napokig fejlődni, ebben a jelentéktelen ügyben indul meg az adok-kapok, ezt a bolhát kezdik elefánttá pumpálni, de kérem, ha ez van, ezzel foglalkozunk.
Hogy a végén kezdjem: rájöttem, hol kéne lennie Avalókitésvara bodhiszattvának és mivel kéne neki foglalkoznia. Persze, hogy Magyarországon a helye, de nincs itt, kujtorog valamerre, csak remélem, nem a Himalájában, nehogy a kínaiak vagy a hinduk ellássák a baját.
Ha én cica lennék, úgy tudnék mindent mindenről és mindenkiről, ahogy honfitársaim túlnyomó része. Csalhatatlan szimattal – mije van a cicának? füle, karma, szeme, ami félsötétben is lát, szaglása talán rossz, de ez itt mindenki szimata – megmondanám a tutit.
És azt hallották, hogy verekedés volt a Parlamentben? Volt, csak némi apró eltérésekkel, nem Budapest, nem is Moszkva, hanem Kiev, nem Mercedeseket, hanem Ladákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Röviden: szintet lépett a magyar álhír-ipar, új idők új módszereit vetik be.
A tudományos módszertan a valóság (mi az?) megismerésére törekszik, mondta egyszer P. R. Ilyenkor szokott jönni az „ellenben”, most azonban a „pedig” jön: „… a posztmodern pedig a valóság elérvénytelenítésére törekszik.”
Nincs szomorúbb a magyar politikában, mint amikor elbocsátják a mezei hadakat, el időnként a zsoldosvezéreket is, és ők ezt nem veszik észre. Nem érzik, hogy nincs már rájuk szükség, eljátszották a szerepüket: csak mennek várról várra, kínálgatják a rozsdás kardjukat, és mondogatják, hogy ők bizony a foltozott irhájú kormányzsoldosok.
Zengő érc vagyok és pengő cimbalom.
Rohadjon meg mindenki.
Gyűlöllek.
(Esterházy Péter)
Nem. Akkor sem fogok írni a 2006-os eseményeket taglaló filmről, ha ma szórták szét a trailerét. Nem írok az őszödi beszédről sem, ír ezekről mindenki más, én minek tenném? A közönség igényeit kielégítik a kollégák. Tudják, miről fogok én ma írni? A repülő csészealjakról.
Nem igazságok vannak, hanem hitigazságok. Leírtam már egypárszor. Sok értelme nem volt: semmit meg nem fog változtatni. Ahhoz, hogy a látásból belátás legyen, és megváltoztasson valamit, az kellene, hogy a világot az ész mozgassa.
Nincs mit tenni, a tegnapi nap a Protaszevics-ügyről szólt és a jelek szerint a mai is arról fog szólni. Mivel pedig egymást kergetik az események, szinte percről percre lehetne tudósítani róluk, be is töltené az egész napot, reggeltől másnap reggelig. Csak kicsit hosszadalmas lenne.
„A terminológiai hiba sohasem pusztán terminológiai hiba.” (László András)
“Gaál Péter: A megtermékenyült gondolat 2. (az angyalok)” bővebben
Míg a honi közönség turkálós ingekre és hatos kartonokra koncentrál, a világ pedig a belarusz állami segédlettel eltérített Ryanair-gépen háborog – valóban mérhetetlen aljasság volt ez, amiért Lukasenka fizetni fog – mi nézzünk oda, ahová más most nem tekint.
Tegnap négy és fél órán keresztül beszélgettem valakivel. Azt mondta, hogy számára az ördög nem egyvalaki, hanem három: Lucifer, Sátán, és Ördög. Ugyanannak a hármas olvasata, mondom én most.
“Gaál Péter: A megtermékenyült gondolat (az angyalok)” bővebben
Előre figyelmeztetek minden olvasót, hogy most nagyon mélyre fogunk merülni, ez a szellem Mariana-árka, nagy lesz a nyomás, és fény derül a járványtagadók-vírustagadók pár kicsiny, sötét titkára is: jelezném, hogy csak az erős idegzetűek olvassák tovább ezt az írást, mert szó szerint toxikus, mérgező tartalom következik. Olvasni is veszélyes.
Időnként az ember felteszi magának a kérdést: tévedtem volna? Tévedni emberi dolog, nincs is benne semmi, de ekkorát? Vagy mégsem, csak éppen másképp kell összerakni a mozaikot?
…nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár? már csak azért sem, mert itt van. Még élünk, mondta Hobo, pont abban a korban, amikor az ember – vagyis én, ne gúnyolódjanak – nagyjából ugyanazokat érezte, mint ma.
Én nem csodálkoznék, hogyha mikor Orbán legközelebb Brüsszelbe látogat, tévedésből a névtáblájára „Viktor” helyett „Vétó” kerülne, mert ezt a szót hallják a legtöbbször arrafelé a magyar küldöttségtől, de főleg a külügyminiszterünktől. Tényleg hihetik mostanra, hogy ez a kormányfő neve, azért ismételgetik állandóan.
Így jár, aki túl sikeresen jósolgat, pont így, ahogy én: tegnap már viszonylag pontosan leírtam előre, milyen enyhítések bejelentése várható ma (mondjuk azt is melléírtam, miért), milyen feltételhez fogják kötni, ma már csak ismétlő foglalkozást lehetne tartani ebből a témából, mert szó szerint bevált a jóslat.
Meg a lekérés is, hölgyválasz nincs. Egyéb válasz sincs, mert szájat befogni és tovább szolgálni, ahogy az első világháborúban mondták.
Akkor holnap elvileg lehet örülni, ünnepelni, nagyon szép, piros és édes cukormázba csomagolta a kormány azt a keserű tablettát, amit lenyeletett velünk. Gulyás Gergely beharangozta az ajándékot, a jóságos Orbán Viktor meg majd átadja, mint alkalmi és nyári Mikulás.
Ma nincsenek szenzációs hírek, inkább csak apróbb érdekességek bukkannak fel, nem is okvetlenül a legfrissebbek, de érdemes ezekkel is foglalkozni, becsüljük meg a kis, különös történeteket, mert jelezhetnek komoly, nagy folyamatokat is. Itt van például rögtön a kenyai jéghoki.
Míg mi csendesen tépjük itt egymás idegrendszerét azon, melyik politikus mennyire tud angolul, új, minden eddiginél veszélyesebb válsággóc kezd kialakulni a világpolitikában, olyan, ami felmérhetetlen kockázatokat rejt magában – érdemes lenne kicsi odafigyelnünk. Csak nem tesszük.
Vannak állapotok, melyekbe nem kívánkozik az ember. Például nem szívesen lennék a Kontra megfelelési kényszerrel küzdő munkatársa, akinek azt dobta a gép, hogy a Kínai Népköztársaság valláspolitikáját mentegesse.
Terjed egy idézet a közösségi oldalakon. Terjed több is, az ember a legtöbbjére csak legyint, de ezt nem lehet szó nélkül hagyni. Ez ugyanis valóságos kvintesszenciája annak az ostobaságkultusznak, alaptalan önbizalomnak, ami az összeesküvés-elméletek hívőit hajtja. Díszpéldány, ideológiai alapvetés, foglalkozni kell vele.
“Szele Tamás: Bábumesterek és vérszomjas együgyűek” bővebben
Az ember néha ismételten rácsodálkozik – kiváló terep erre a célra bármely idézetgyűjtemény –, hogy kifejezetten tehetséges, okosnak tűnő emberek mennyi lapos, felületes, saját színvonaluk alatti zöldséget képesek összehordani.
Van nekem egy kiváló ismerősöm, aki egyszer, egy beszélgetés hevében megalkotta a „toporzékoló seggnyalás” fogalmát, mármint arról a helyzetről, amikor valaki derékig van a Hatalom alfelében, de a kilógó fele még toporzékol nagy boldogságában, hogy ott lehet.
Csak egy kis utólagos és spekulatív elmélkedés az izraeli-„palesztin” csatározásokról.
Ez most nem káromkodás, a mostani világban előállhat olyan helyzet, hogy élet-halál kérdése, pontos-e a QR-kód a kártyánkon vagy az applikációnkon. Vagy hogy egyáltalán van-e.
Ma kicsit azon mélázok, hogy mit is szeretne az olvasó, mely kérdésről már a legelején meg kell jegyeznem, hogy merő ostobaság. Ugyanis mindegyik mást szeretne, az online sajtó esetében gyakran személyre szabott igények is felmerülnek, mi az nekünk, napi pár tízezer különböző anyagot elkövetni ugyanarról, mindenkinek a saját szája íze szerint.
Egyszer már adtam írásnak ezt a címet, ezért a kettes szám, mintegy magamnak. Hátha egyszer beválogatom egy antológiába, bár annak kevés a valószínűsége, tekintve az eddig kiadatlan, csak itt-ott megjelent több ezer oldalt. Ahhoz nagyon jónak kell(ene) lennie.
Mint beszámoltunk róla, iskolai lövöldözés volt tegnap reggel a kazanyi 175-ös számú gimnáziumban, melynek kilenc halálos áldozata és húsz sebesültje volt. A sebesültek közül tizennyolcan 15 év alattiak, hatan közülük rendkívül súlyos állapotban kerültek kórházba, két idősebb sebesült állapota is válságos.
Szegény József Attila, nem egészen úgy érthette, ahogy aztán lett. Még a tankig csak-csak, de utána… szóval, ha megéli a háborút, és túl is éli – ami erősen kétséges így utólagos szemmel is –, tehát utána ugyan minden valószínűség szerint piedesztálra emelik, de hogy ottmaradt volna-e, szintén erősen kétséges.
Vannak furcsa, nagyon furcsa dolgok ezen a kerek világon és a független sajtó azért létezik, hogy ezekre felhívja a figyelmet. Megválaszolni nem mindig tudjuk a felmerülő kérdéseket, a mi képességeink sem határtalanok, de legalább felvetjük őket, hogy aztán senki se reagáljon.
Lövöldözés zajlott egy kazanyi iskolában, egyelőre tizenegy halálos áldozatról tudunk.
Napok óta halogatom, de most már muszáj lesz foglalkozni a legnagyobb független orosz hírportál, a Meduza.io ügyével, mert az életéért küzd.
Hát, megint sikerült belegyalogolnom valakinek a lelkébe. Néha nem állom meg, ismét hamu fejemre, de ha már adta az Isten mára ezt a pompás témát, amit egyébként – vitákon kívül – még szeretek is, a hobbikutyázást, írjunk kicsit róla. Úgy írjunk kicsit róla, hogy tudván tudjuk, én és Önök, nem mindenkit érdekel.
Én nem hittem volna, hogy még találkozom ilyennel. Mármint klasszikus, piros-sárga fejlécű magyar álhírlappal. Valamikor ezek uralták a fake news honi piacát, csak aztán egyrészt változtak az idők, másrészt jöttek a rendőrök és oda hatottak, hogy ezek szűnjenek meg.
Egy bizonyos mennyiségű tapasztalat birtokában (kellő időben, így írja elő a KRESZ az irányjelző kirakását) sem az igazságra jövünk rá, hanem új kombinációs lehetőségekre.
Jelentem, olyan hír érkezett, amitől a világ össze oltásellenes mozgalmának bedurran az agya, teljesen új lehetőségek nyílnak meg előttük, mondhatni egész új konteó születhet, szerintem már írják is valahol a tehetséges és közepesen fizetett fiatal FSZB-tisztek.
Magaddal versenyezz! Akkor csak te nyerhetsz. (John Travolta)
Nos, ha igaz a hír – bár nem lehetünk benne biztosak – érdekes világ jön, minden járványtól függetlenül. Sok jel mutat arra, hogy Pekingben számolnak nem csak az elkerülhetetlen gazdasági válsággal, ami már a nyakunkon is van, de Kína lakosságának várható csökkenésével is.
Hát, ez bizony vagy az, aminek látszik, vagy valami egészen más. De mindenképpen valami. Miről beszélek? Arról, hogy úgy látom: hatalmas politikai botrány készülődik, akkora vihar, ami az elmúlt tizenegy évben sem volt talán, csak arra vigyázzunk, hogy el ne vakítsanak minket a villámok.
A karizmatikus vezérek ugyanolyanok a politikában, mint a háborúban (amely von Clausewitz örökérvényű megállapítása szerint a politika folytatásaként maga is politika) a nagy kaliberű fegyverek. Nem többek. Eszközök a sok egyéb eszköz között, helyzetfüggő hatásfokkal.
Mereng az ember, a Prédikátor Könyve jut eszébe Donald Trump bölcsességéről, mert bizony mondom néktek: minden hiábavalóság. Ezt azért viszonylag régóta tudjuk, de Trumpnak mégis sikerült újra értelmeznie az általános hiábavalóság fogalmát.
„Hiszem, mert képtelenség”, „credo quia absurdum est”, mondta (volna) Quintus Septimius Florens Tertullianus egyházatya.
Kérem, Gulyás Gergely meglátta a Fényt, az igaz, még kissé szűrt fényt lát, de ha érvényes a „jó zsaru-rossz zsaru”-elméletem, mely szerint a kormánykommunikációban ő a „rossz zsaru”, a miniszterelnök játssza a „jót”, arra tippelnék, hogy a Pfizer-vakcina tömeges bevetése várható.
Nem vagyunk mi tisztában a dolgok fontosságával, kérem. Én legalábbis nem: majdnem kihagytam szerény, mindennapos krónikámból a nap hírét, mely szerint Müller Cecília megengedte, hogy a gyerekek bevigyék az óvodába a nyunyókát. Ez a hír, a többi csak sallang.
Sok van, ami csodálatos, de a vasárnapi magyar kormánysajtónál nincs semmi csodálatosabb. Az ember belepislog, mert tudni kell arról is, mit gondolnak azok, akik nem értenek velünk egyet, és egy teljesen más, párhuzamos világba csöppen.
Géza. Mármint a Bereményi. Élőben soha nem találkoztunk, csak az útjaink futottak össze közös fehér babák és közösnek tűnő, általam is levont konzekvenciák révén.
Valahogy úgy alakult, hogy ma csupa becsületes és szavahihető jó magyar emberrel fogunk foglalkozni. A magyar igazmondás története az előidők homályába vész, ugyanis az bizonyos, hogy dicső őseink mind-mind igazat beszéltek, de mégis, az első legendás igazmondónk Mátyás király juhásza, a középkor végéről.
Nagyon sokáig tart, amíg az ember nem ért meg semmit, posztoltam ki a Facebookon ma (egy amerikai írótól – Edward Dahlbergtől – származik). Még el is humorkodtam: „azért van, akinek startból sikerül”. Pedig a hangsúly nem a nem értésen van, hanem a semmin.
Tessünk, kérem, komolyan venni, nem tréfadolog a terheléses támadás, még ha van is ellenszere, igaz, azt a kormány nem ismeri. Úgy verik őket a titokzatos terheléses támadók, mint jég a határt, nem is csodálnám, ha kikérnék maguknak, hogy én itt röhögök rajtuk.
Szilárdabb jellem kell ahhoz, hogy visszavonjunk egy téves nézetet, mint ahhoz, hogy megvédjük. (Arthur Schopenhauer)
Ma háromféle hírt tárgyalunk, jót, olyant, ami kinek jó, kinek nem, és végül egy olyan nagyon jót, hogy abba bele is gebedhetünk, szóval épp nem panaszkodhatunk arra, hogy ne zajlana az élet. Zajlik az, belföldön is, külföldön is, mint a parancsolat.
“Szele Tamás: Éjszakai horgászat, flitteres ruhácskában” bővebben
„Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.
Ez a mai hír tulajdonképpen nem hír. És nem csak azért, mert igazából tegnapi: ahogy a magyar médiát elnézem, abból is csinálnának hírt ínségesebb időkben a sajtómunkások és sajtómunkakerülők, hogy kitört a pun háború. Ráadásul nem is járnak ínséges idők. De ez azért sem hír, mert semmi jelentősége, nem lesz tőle olcsóbb a kenyér, édesebb a cukor.
A zeneszerző olyan fickó, aki akaratát a mit sem sejtő levegőmolekulákra kényszeríti, gyakran mit sem sejtő zenészek segítségével. (Frank Zappa)
Lássuk csak, ma miről legyen szó? Szokás szerint a lehető legnagyobb marhaságokról, mármint megtörtént marhaságokról, hiszen fontos dolgok is történtek ma, de azoknak egyelőre okosabb kivárni a végét. Akkor beszéljünk a Pride-ról, Mansa Musa császárról és arról, hogy mi a közük egymáshoz.
„… – Ez a lombik nekem
Nagyon szűk és nagyon tág. – Hisz te ismersz,
Ádám, ugy-é? – most még nem is gyanítnak.” (Madách Imre: Az ember tragédiája, tizenkettedik szín)
Nem venném elő a múlt heti – igaz, nagyon olvasott – írásom témáját újból, de sajnos muszáj. Muszáj, mert amint látom, akaratomon kívül ötletet adhattam vele a kormánymédiának, használni kezdték a módszeremet, ráadásul nevetségesen rosszul használják. Szóval nem hagyhatom annyiban a dolgot.
Az evolúció a hibák kijavítása, mondta nekem valaki a minap. Hát úgy elsőre még benne is van, vélheti a felületes Olvasó. Másodikra azonban a kép némileg árnyaltabb. Harmadikra még árnyaltabb.
Nincs mit szépítenünk a dolgon: a tegnapi nap a teraszozásról szólt, minek következtében a mai napon is beszélnünk kell róla.
Van egy szép, hosszú cikk a mai Origón G. Fodor Gábor könyvéről, magával G. Fodor Gáborral. „Kezdjük azzal, hogy nem volt szándékomban semmiféle könyvet sem írni. Aztán kaptam egy telefonhívást Schmidt Máriától, aki azt mondta, hogy kellene egy jó könyv erről a mögöttünk hagyott tíz évről, és csak én vagyok képes megírni ezt úgy, ahogy azt kellene.”
Itt a tavasz, nyílnak a virágok, úgymint a gyöngyvirág, a jácint és a terasz. Előbbi kettő a kertekben, utóbbi a közterületeken. Lehet, hogy jövő héten újabb nyílások várhatóak, színházak, edzőtermek, könyvtárak, stadionok nyílnak majd, sőt, ha valami félresikerül a bicskák is a zsebekben.
„A művészet nem menekülés az életből, hanem menekülés az élet elől.” Joseph Goebbels, ne keressék, mert szerintem nem fogják megtalálni. Hogy éppen ő, éppen Hitlerrel kapcsolatban, és éppen én idézem, tökéletesen irreleváns.
Ugyan ma minden a közelgő nyitások eufóriájáról szól – azért ennyire nem kéne lelkesedni, ugyanis holnap még csak a teraszok nyitnak, a jövő héten meg majd még meglátjuk – de érdemes lenne ezekben a napokban is odafigyelni a hírekre, ugyanis szórakozásnak sem utolsó.
„Egyetlen nap alatt 300 ezer új fertőzöttet találtak Indiában, soha nem volt még ilyen sehol a világon” – kivételesen nem Origo, hanem 444. India becsült népessége 2020-as adatok szerint 1 365 000 000 fő. Ez durván a magyar népesség 130-szorosa.
Az események már megint felülírták a terveket, itt egy másik írás kéne álljon eredeti elképzeléseim szerint, ami lehetne ugyan izgalmas, de a nap híre miatt azt elhalasztjuk: sokkal közérdekűbb, hogy Gulyás Gergely bejelentése szerint szombaton nyitnak a teraszok.
Csodatévő kuruzsló érkezik a faluba. Rögtön nagy tömeg veszi körül. A kuruzsló kis bevezető után elkezdi fogadni a gyógyulni vágyókat. Elsőként egy pösze és egy sánta járul elébe. A kuruzsló rájuk kiált:
– Sánta, dobd el a mankód, és járj! Pösze, mondj valamit!
Megszólal a pösze:
– Eleszett a szánta.
Newtonnak a (valószínűleg hamis) legenda szerint egy alma esett a fejére, attól jutott eszébe a gravitáció elve, Watt egy teáskannát figyelt, amin a zubogó vízből párája emelgette a nehéz fedőt, Arkhimédész csak beült a kádba és már rá is jött, hogy neki meztelenül kell rohangálnia az utcán, mert heuréka, és én is valami egészen mást kerestem… de csodát találtam.
Kevés ellentmondásosabb alakja van a mai magyar – előjelek nélküli – elitnek. Bizonyos (sok) értelemben olyan, mint Curzio Malaparte, alias Curt Erich Suckert volt, a fasisztából kommunistává lett egykori olasz író-újságíró-haditudósító, noha ő nem lett kommunistává.
Örömmel értesítjük, hogy felvettük Önt a Nemzeti Lombikprogramba. A következőket kell tennie:
A tegnapi nap poénja váratlan helyről érkezett, de a humort mindig meg kell becsülni, mindig értékelni kell, még akkor is, ha személyesen Palkovics László tréfálkozik a nagyérdeművel angolos, kissé abszurd stílusban. Csak hát: fel is kell ismerni, hogy viccelt.
…hogy megelőzzem az Önök csalódását. Nevezzük használati javaslatnak (nem utasítás) az én olvasásomhoz. Miért kell ez? Elvégre Önök már felnőttek. Gyerekek nagy ívben elkerülnek, itt legalábbis. Nekik még végig kell menni azokon a stációkon, amelyek után az ember olyan témák felé fordul, mint én. „Témák felé?”
– Nono. Akarni kici pofon?
– Nem, professzor úr.
– Akkor még ecce: hoty mondja tantárgy, legfontosabb?
– „A népi eszme piacgazdasági megvalósulása a Kínai Kommunista Párt iránymutatásainak tükrében”.
– Natyon jó! És még mit mondja? “Gaál Péter: Holnapután” bővebben
Nem ment el az eszem, hogy most siratom a honi presszókat, mikor úgy néz ki, a héten nyithatnak a teraszok – ellenkezőleg, most jött meg. Nyithatnak ám, csak az nem lesz ugyanaz: és a vendéglátósok várható sorsa sokakét vetíti előre, akik azt hitték, meg lehet élni Hunniában vállalkozásból.
Van a Puzsér-FAM-Nagy Gergely-féle tíz legutóbbi főbűn, az ateizmusé. Mind a három embert tisztelem, másért és másért. Mind a három emberről ugyanakkor gondolom, amit gondolok, részint az általuk demonstrált világnézetről… hopp, hopp! Világnézetről?
Van, amikor reménytelen a küzdelem, Don Quijote fáradtan ül a fogadó asztalánál, a boroskupába mered, de aztán mégis összeszedi magát és újból nekiront a legyőzhetetlen szélmalmoknak: így vagyok én is az álhírekkel, a küzdelem sosem ér majd véget, örök háború ez.
Könnyű volt neki. „Hercegnek” – mai értelemben olyan földesúr-félének – született, otthagyta a családját, egész életében eltartották, volt ideje gondolkodni és észt osztani. Nyolcvanévesen leült egy fikuszfa alá, a többit tőle tudjuk, illetve róla mondják.
Hogy rövid legyek: ma megkaptam az első oltásomat, ennek alkalmából próbálnék egy kisokost írni a nagyközönség számára tapasztalataim alapján, leginkább azzal a szándékkal, hogy eloszlassak mindenféle félelmet, félreértést és burjánzó városi legendát. Épp ezért ez nem lesz hosszú írás, de legalább bonyolult sem.
A valódi tudás mindig saját tapasztalatunk eredménye, sem átvenni, sem továbbadni nem lehet. Amit másoktól veszek át, azt csak hihetem, de sohasem tudhatom. (Thorwald Dethlefsen)
E kettő már csak azért sem ugyanaz, mert a következtetés és a következtetés alapja (a következmény oka) egyáltalán nem biztos, hogy fedi egymást.
Ritkán írok ilyent, de most az egyszer, ha minden igaz – bár meglehet, hogy nem igaz, vagy nem úgy, ahogy tudjuk – sikerült világpolitikai problémát kavarnunk. Mindenesetre amennyiben Magyarország szerepet játszik a balkáni határok tervezett újraszabásában, azzal olyan történelmi hazárdjátékba kezdtünk, aminek a felelősségét egyelőre fel sem mérjük.
Kicsit bonyolult írás következik, ráadásul Kínáról, szóval kérem, aki egyszerű dolgokra vágyik, itt hagyja abba az olvasást, mert ha valamit, ezt tényleg képtelenség pár szóban megmagyarázni. Arról lesz szó, kell-e nekünk kínai egyetem Budapesten és ha igen, miért nem.
Akkor ma prókátorkodunk, mégpedig fogadatlanul, de nem lehet szó nélkül hagyni a kondorosi esetet – benne van ebben az egész mai Magyarország, mint cseppben a tenger, valósággal mintáját adja annak a különös társadalomnak, amiben élünk.
Néha egészen egyszerű kérdések akasztják meg az embert. Engem, na, nem „az embert”. Pontosnak kell(ene) most lennem. Ecce quaestio: „Honnan tudjuk, hogy mi van?”
Hölgyeim és uraim, járványhíreket mondunk, ugyanis a helyzet megérett rá: kicsit közérdekűek leszünk, kicsit pikírtek, ahogy azt már a Zónától megszokhatta mindenki, ez most nem egy átfogó tájékoztató, a teljesség igényével, inkább csak pár fontosabb információt bogarásztam össze a hírözönből.
Hej, nagy a mi magyar bánatunk, egy Ady kéne hozzá, hogy versbe öntse, de mert Adynk nincsen, s ha volna is, ezzel a témával nem foglalkozna, inkább fenéken billentene, ha elé vinném, én kell megírjam, prózában a magyar gyászt, amiért maholnap feketét ölt az ország.
Minden kedves (értem vagy enmagáért) aggódót megnyugtatok: Egy. Rossz. Szót. Nem. Szólhatok. A. Szputnyikra. Eddig legalábbis.
Amikor az ostobaság és a rosszindulat buzgalommal és politikával párosul, csodákra képes, lássuk be. Erre most, a világjárvány idején számos példa akad, és ezek a különböző országokban látott esetek sajnos kísértetiesen hasonlóak: elmondható, hogy egyelőre mindenhol a nacionalista-populista pártok a krízis politikai haszonélvezői.
A történések időrendbe állítása ugyanolyan önkényes beavatkozás a dolgok valódi összefüggésébe, mint ábécé-sorrendbe tételük. (Balla D. Károly)
A KCNA legfrisebb jelentése szerint Kim Dzsongun pártelnök utasítására mára virradóan kivégezték Kim Dzsongun imperialista ügynököt, rémhírek terjesztése és egyéb diverzáns tevékenységek miatt. A hír nem igaz, bár, amennyit pontosan tudhatunk a Remetekirályság belügyeiről, még elő is fordulhatna.
A kuruzslást, vagyis a jogosulatlan orvosi, gyógyszerészeti tevékenységet mindig büntették, bár régebben kicsit szigorúbban, most egytől három évig terjed a büntetési tétele: járvány idején azonban teljesen megértenék némi súlyosbítást. Például abban az esetben, amiről szó lesz.
Valamivel több mint hat éve lettem itthon rosszul. Nagyon. Amikor kezdődött, még nem tudtam, hogy ez infarktus, de azt éreztem, hogy nekem itt reszeltek, ez a vége. Pokoli fájdalom, ájulás közeli állapot tőle, súlyos légszomj és szorítás kísérte.
Most már tényleg vissza kell térnem a saját dolgomhoz – ez nem az? kicsit, de valójában nem, bár igyekszem belevonni valamelyest –, mindenesetre még ma van valamennyi időm, és ezzel is edzek. Talán. Kérdés, mire? – ironizál az Olvasó. És tényleg: mire edzünk?
Általában arra szoktam panaszkodni, hogy nincs téma, hír, most inkább az a bajom, hogy túl sok is akad, tegnap óta alig győzöm elkapkodni őket. Válogatni kell közöttük, választok hát egy olyant, amihez kicsit jobban értek, mint azok, akik szerepelni fognak benne. Kiderült, mire jó a rejtélyes, „nem közpénzből gazdálkodó” Megafon Digitális Inkubátor Központ.
Most fogadtam meg ötvennegyedszer, hogy nem foglalkozom a koronavírussal. Aztán csak ez csorog a vízcsapból, ha már nincs kétfejű grúz kakas, háromfejű strucc (fogj meg, ha tudsz), százhetven esztendős szuahéli anyóka, mínusz anyakönyvezés, és így tovább, vagyis nem tovább így.
Ma vagy holnap elérjük a két és fél milliós beoltottságot: este tízig tarthat az ordítozás az ablakom alatt, fél tízig várhatom a bolt előtt, hogy pár tucatmagammal összeszuszogjunk a kenyereknél, a többi azalatt üres (az emberek többsége általában ugyanazt az útvonalat járja be a közértben).
Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Más kérdés, hogy a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, de ne legyünk telhetetlenek, ilyen fiatalon ez is szép. Azt nem tudjuk pontosan, milyen kártyajátékot űzött Szijjártó Péter Kazahsztánban, de van rá esély, hogy makaózott.
Valami nagyon különös dolog zajlik a MÁV berkeiben, valami, ami a megszokottnál is érthetetlenebb, átláthatatlanabb, és csak akkor érzékeljük, hogy egy folyamat tanúi vagyunk, ha sorba rakjuk az eseményeket. Mindenesetre érdemes átgondolni, mik történtek mostanság a Magyar Államvasutakkal.
Az is bolond, aki újságcsinálásra adja a fejét manapság: higgyék el, tudom, mit beszélek. Máskor sem volt fenékig tejfel ez a szakma, de lassan kezd életveszélyessé válni. Attól még műveljük, még akkor is, ha egyre kevesebb benne a köszönet, és megbecsülés sem nagyon jár már érte.
Ez már tragédia. Valójában nem csak az újságírás tragédiája, hanem Magyarország szellemi tragédiájának prototípusa. Csak és kizárólag ezért írom ezt a cikket, mert „kisebb” hibákra már oda se figyelek. Hogy egy mai magyar NER-újságíró nem tud fogalmazni, az tulajdonképpen természetesnek tekinthető.
Érezhettem én valamit tegnap este előre, annak kapcsán, hogy ma nem lesznek világrengető hírek. Akad ugyan pár, de azokkal meg az ünnepre való tekintettel nem borzolnám az olvasók idegeit, inkább bemutatom a tegnapi rosszalkodásomat. Nyugodtan nevezhetjük társadalmi kísérletnek is.
E gonosz és parázna nemzedék jelt kíván, de nem adatik néki jel, hanemha a Jónás prófétának jele, mondta Jézus, azaz írta Károli Gáspár fordításában Máté evangélista (Mt 12,39). A katolikus változat (dr. Kosztolányi István) már – helyesen – nem parázna, hanem házasságtörő nemzedékről beszél.
Akkor ma egy kis elemzés következik, a logika jegyében. Mindig meghökkent, amikor a kormánylapok huszonnégy órán belül képesek leírni valamit és annak az ellenkezőjét is, mintha mi sem történt volna: az viszont csodálatba ejt, hogy a legnagyobb magabiztossággal teszik.
Szép az, ami érdek nélkül tetszik, írta Immanuel Kant. Németül így hangzik: ”Das Schöne bereitet uns vor, etwas, selbst die Natur, ohne Interesse zu lieben.”
Ritka eset, hogy én bármiben is egyetértsek Orbán Viktorral, most mégis előfordult. Kicsit furcsán is érzem magam tőle, de szerencsére van mentségem rá: éspedig az, hogy hiába mondanánk mindketten ugyanazt, ugyanazokkal a szavakkal, ő mégis mást ért reneszánsz alatt, mint én.
Amikor az erdélyi kérdés terítékre került, Göring megjegyezte, hogy ő igazán nem érti sem a magyarokat, sem a románokat, amikor azon vitatkoznak, hogy Erdély most akkor magyar, vagy román, amikor az sokkal inkább német. Volt a Reichsmarschallnak humorérzéke, annyi biztos.
Kutyakomédia ez az egész. Április elsején, Bolondok Napján ez természetes volna, csak az a baj, hogy nálunk minden nap ilyen és teljesen komolyan vesszük ezt. Ma például azt hiszem, világrekordot sikerült döntenie Hunniának: sikerült bedeszkázni egy szobrot a Ferenc téren.
Lehetséges, hogy Istennek az emberiség iránti érdeklődése és szeretete merő illúzió, csakúgy, mint a feltámadás ígérete. De ez az illúzió százmilliókat vigasztalt életükön át és a halálos ágyon. (Faludy György)
Valami egészen különleges, nagyívű indulat lephette meg az elmúlt huszonnégy órában a magyar kormányoldal vezetőit, olyasmit érezhettek, csak kicsiben, mint Sztálin, mikor elhatározta a folyók irányának megváltoztatását, vagy mint Micsurin, mikor keresztezte a paradicsomot a káposztával és így feltalálta a teljesen ehetetlen paradicsomos káposztát.
Csehül állunk, nem mondom, illetve bár állnánk csehül, mert az arany Prágában nem csak nagy hagyományai vannak a sajtónak, de szabadsága is. A Fidesz mindeközben születésnapi levelet kapott, olyant, amit nem tesz az ablakba. Viszont Orbán Viktor a kies Taskentben múlatja a csermelyléptű időt bizonyára mérhetetlenül fontos tárgyalásokkal.
„Minden régi bölcselet égető kérdése volt: Mi van az ember hatalmában? S egyhangúan felelték mind: Csak a lelke.” (Márai Sándor)
Azt hiszem, reménytelenül kezdek megöregedni. Harminc évvel ezelőtt voltam utoljára igazi házibuliban, és az sem sikerült a legjobban: a társaság ugyan kiváló volt, az akkori újságíró-főiskolai évfolyam, csak az egyik ifjú hölgynek támadt egy olyan bohókás ötlete, miszerint kipróbálja az akkor divatba jött könnygáz-spray élettani hatásait a zárt szobában.
Azért lassan már az is öröm, ha rendesen átgondolt, felépített manipulációt, propagandát olvas az ember, és nem merül ki a szerző munkája a szimpla anyázásban. Manapság – komolyan mondom – megsüvegelendő az is, ha fektettek egy kis munkát abba a mellébeszélésbe.
És ha már egy ilyen érdekes, ritka témára bukkantunk, mint a koronavírus. Épp elég baj nekünk, de szerencsére… hogy is mondjam. Van nekem otthon egy huszonöt éves Wertheim páncélszekrényem.
Azért különös dolog ez a vírustagadás, aminek az oltásellenesség és Qanon a szülei, rendszerint kéz a kézben jár közöttünk ez a kis család és szedi az áldozatait. Nyugalom: lehet eltenni azokat a bicskákat, ma nem a magyar vírusszkeptikus bálványokkal és hírekkel fogok foglalkozni, hanem a külföldiekkel.
Aki én vagyok, de ez Önöknek természetesen nem újság. Valójában nekem se.
Persze, megint Orbán Viktor, mindig Orbán Viktor, ma még ráadásul péntek is van, amikor interjúnak nevezett monológokat prezentál a nagyérdeműnek a Kossuth rádióban és azt a sajtónak meg kell írnia. Hát, mivel ma semmi határozottat nem mondott, nehéz a sajtómunkás dolga.
Két hír áll előttem, egyik rosszabb, mint a másik, melyiket válasszam? Választom mindkettőt, úgyis van köztük némi összefüggés. Persze különbség annál több akad, és erre a különbségre nem árt, ha felhívjuk a figyelmet, mielőtt megindul pár százezer peres eljárás.
Hogy rövid legyek: nagyon tessék figyelni, mindenhonnét alakváltó gyíkemberek leselkednek ránk, hadra kelt a Háttérhatalom, minek következtében azonnal ki kell lakoltatni mindenkit, akit csak lehet. Főleg így, járvány idején okos lépés ez. De főleg emberséges.
Ritkán írok ilyent, de most a bőség zavarával küszködöm, annyi hülyeség történt tegnap óta, hogy mindegyikkel nem is lesz módom foglalkozni, a legtöbbjét meg kell hagynom holnapra. Vegyük ma csak a legfontosabbat, ami valódi ritkaságnak számít: ellopták a magyar igazságügyi minisztert.
Nem meglepődni. Én csak duplikáltam e gyöngyszemet. Szógyöngyöt, helyesírási remeket. Nem mi írunk így, nem is ti írtok így, hanem így írnak ők. Olyan ez a gyönyörűség, mint a Grill Internacionál volt a békebeli, bocsánat, átkosbeli Astoriánál, a mai Mekdöglesz helyén.
Megáll az eszem. Vagy az is lehet, hogy metál, már nem tudom biztosan. Most már valóban szeretnék leülni Mark Zuckerberggel egy-két-tizenkét italra, és meghallgatni a véleményét abban a lényeges kérdésben, hogy végső soron szerinte mi a szabad és független sajtó célja.
Ma szerencsénk van, nem tolonganak a szenzációk, a sajtómunkás délután talán szusszanhat kicsit, de addig is nézzünk körül: biztos, hogy nem történt valami fontos? Dehogynem történt, csak nem a valódi, fizikai világban, hanem a virtuálisban.
„Nem vagyok marxista”, írta Szele Tamás barátom egy – Dinnyés Józsi halálához fűzött – posztjában. Mást is írt, általában őt se ússzuk meg röviden, ahogy engem se, neki is felpanaszolták már, nekem is, mindegy, ha valakinek sok, hagyja abba ott, ahol akarja, vagy el se kezdje.
Az ember aggodalommal figyeli a nemzetközi híreket és felteszi magának a kérdést: mi lesz Biden diplomáciai doktrínájának a vége? Azt elgondolkodik rajta kicsit és belátja, hogy nem lesz belőle semmi különös, azt a folyamatot látjuk, amelynek során összecsiszolódnak az alkatrészek. Eltart egy darabig.
Jutúber leszek. Vlogger, vagy mi. Csupa veretes, magyar kifejezés, pártvonalon a Momentum specialitása, biztosan így akarják megnyerni a vidéki szavazókat, fiataltól az idősekig, az idősebb városiakat, különös tekintettel az áruházi polcrendezőkre és pénztárosokra, már persze, akik megmaradnak a járvány után.
“Gaál Péter: Fegyőr, Mijamoto Muszasi, a riporternők illata és a vloggerlét diszkrét bája” bővebben
Sok pénzről lesz szó ma, nagyon sokról, egészen pontosan kétszáz milliárd forintról, és eléggé meglepő a történet: viszont legalább régi ismerős érintett benne. A Transmashholding, amellyel alig pár hete foglalkozott a Zóna, az egyiptomi vagonszállításokkal kapcsolatban.
Folytatjuk Észak-Koreával foglalkozó sorozatunkat, ugyanis a jelek arra mutatnak, hogy Phenjanban kétnaponta történik valami, márpedig a legfrissebb hírek arra utalnak, hogy elég nagy lehet náluk a baj. Azért csörtetik a kardot, azért fenyegetőznek.
A „prókátor” a mai nyelvben „ügyvéd”. Ezt ugyanúgy kitalálhatja mindenki, mint azt, hogy miből jött: természetesen a latinból.
Tegnap messze kalandoztunk, a Koreai-félszigetig, ma nézzünk körül inkább a saját házunk táján, nem kell a fél világot bejárjuk, hogy csodát lássunk. Akad az a mi portánkon is épp elég, több is, mint kéne, csak tátjuk a szánkat, olyan érdekességek történnek ebben a kis drótoktól öleltben.
“Szele Tamás: Szerencsés, hazafias és szent emberek” bővebben
„A jog teljes mértékben társadalmi-kulturális termék, az erkölcs viszont tartalmaz genetikai rögzültségű elemeket is. Kérdés, hogy milyen mértékben”, írja kommentben egy kedves barátom, egyebek mellett sziporkázó elme (abszolúte így gondolom).
“Gaál Péter: Jog kontra jog (a papné és a fuharos esete)” bővebben
Ezzel muszáj a Zóna foglalkozzon, ugyanis itt kezdtük el firtatni nemrég, hol lehet Kim Dzsongun, mivelhogy Washington sehol sem találta, de nekem sikerült rálelnem még múlt vasárnap, meg is üzentem Biden elnöknek, hol keresse, hol találja.
Március 15-e van, és mivel erről a napról már minden szépet és jót megírtak laptársaink, nekünk már csak a ronda és kellemetlen dolgok maradtak, de mindenekelőtt akkor is jeleznünk kell: a Zóna számára is a magyar szabadság napja ez, ahogy mindenki másnak is az. Annyi a különbség, hogy nem mind ugyanazt értjük magyar szabadság alatt.
Nekem ezt szeretnem kéne. Tulajdonképpen szeretem is, mert a nagymamámra emlékeztet. A nagymamám ugyan echte verseci szerb volt, de erre azon kívül, hogy imádta az oroszokat és utálta a horvátokat, vajmi kevés megnyilvánulása emlékeztetett.
Előkelő, akár egy brit mutáns,
De ő a lángolás,
Jamaicaiban is ritkaság
Egy ilyen pompás kis mutáns!
Elég komoly kétségeim vannak így, március tizenötödike előtt mindennel és mindenkivel kapcsolatban, aki 2021-ben hajlandó és képes megmondani, mi a jófenét művelne most Petőfi Sándor, mivel foglalkozna és milyen lenne a világnézete. Már csak azért is, mert 1848 óta eltelt pár év.
Örömmel látom, hogy vloggernak lenni jó. Feltétlenül kényelmesebb, mint például balettozni. Én nemigen nézek ilyeneket, most is azért néztem be a mai Origón a publikum elé tárt opusba, mert kíváncsi voltam, mit is mondhat Puzsérról, akit kifejezetten kedvelek.
Elég bonyolult dologról van szó, és az első, amit meg kell jegyeznem, hogy nem vagyok vasutas, soha nem is voltam az, viszont vagy nyolc évig dolgoztam az Indóház című szaklapnál külső munkatársként, tehát viszonylag pontos elképzeléseim vannak arról, mivel jár, ha egy szerelvényről lecsatolnak egy kocsit és a nyílt pályán befékezik.
Az ember – a homo sapiens sapiens, szó szerint – végtelen számú, végtelen összefüggések tárháza, amiben minden szónak, képnek, álomképnek, gondolatnak van egy szimbolikus jelentése, mely jelentését attól a helytől nyeri, amelyre abban a relációban kerül.
Ebben a sajtószakmában minden nap tanul valami újat az ember: de annyit rég tanultam, mint ma, meg kell hagyni. Hírportált indított ugyanis a CÖF, és én eddig azt hittem: tudom, hogy néz ki az ilyesmi, meg körülbelül hogyan kéne működnie. Rosszul tudtam a jelek szerint, ők tudják jól.
Elemzés következik, kérem, hosszan elnyúlt testtel, szóval aki rövid és velős szitkozódásra vágyik, olvasson mást: ez egy hosszú és bonyolult szitkozódás lesz, részletekre kitérően és az alaposság igényével, ugyanis Demeter Szilárd már megint a magyar kultúrát állítgatja, finomhangolja, és nem is lehet ennek jó vége.