Független sajtótermék
Újra sikerül kicsit időt szakítani a Zóna írására, szerkesztésére, hogy adjon némi életjelet: sajnos napi szinten egyelőre nem vagyok képes foglalkozni vele, de alkalmanként fel-felélesztem, hogy lássák, nem halott, csak most alszik. Nagy kár pedig, hogy pont most nem tudok rendszeres híradásokat ígérni, mikor a lehető legriasztóbb külpolitikai jeleket tapasztalom.
De hát a Jóistenit neki. Ezt már én sem bírom szó nélkül megállni. Nem csak azt a végtelen, elfogult pártosságot nem, amit kormányoldalon látok, ostobaságnak azért nem írom, mert ezek nem rációvezérelt dolgok, se itt, se ott, hanem azt a végtelenül erőtlen, illetve erőltetett, amnéziás tiltakozásfélét sem, amit emitt.
Mikor Kissinger feltalálta a pingpong-diplomáciát, ámult a világ, hogy milyen szellemesen közelítette meg a nagy és ellenséges Kínát. A módszer maga tényleg elegáns volt, meg kell hagyni, de a kínai–amerikai közeledéshez szükséges volt az is, hogy Kína egyáltalán akarjon tárgyalni, szóval lehetett volna az akár billiárd-diplomácia is, a pingpong csak formalitás volt.
„Teljes készültséget rendelt el Oroszország, felkészültek a NATO-támadásra” – Origo.
„A küldetésem a kampány következő 18 hónapjában és elnökségem alatt az lesz, hogy véget vessek az állam és a vállalati hatalom korrupt összeolvadásának, amely azzal fenyeget – most fenyeget azzal –, hogy egy újfajta vállalati feudalizmust kényszerít országunkra; kiárusítja gyermekeinket, lila hegyünk fenségét; megmérgezi gyermekeinket és lakosságunkat vegyszerekkel és gyógyszerekkel; teljesen kizsákmányolja a kincseinket; kiüresíti a középosztályt, és állandó háborús állapotban tart majd bennünket.”1
Robert Kennedy Jr. kampányindító beszéde.
“Bártfai Imre: Egy különutas jelölt: Robert F. Kennedy Jr. esélyei az elnökségre” bővebben
Némi megfontolás után úgy döntöttem, hogy nem engedem át teljesen a tetszhalálnak, kómának a Zónát: mikor van rá időnk és okunk, Gaál kollégával egy-egy jegyzetet azért publikálunk a felületen, részint, hogy ne merüljön teljesen feledésbe, részint, hogy pukkadjanak meg az ellenségeink, akik a kényszerszünet hírére pezsgőt bontottak.
Harminchét éve lakik Magyarországon. Felvidéki magyar, ide ment férjhez, itt születtek a magyar állampolgár gyerekei. Miután Szlovákiában nincs kettős állampolgárság, ő pedig szereti a szülőföldjét, akárhova is tartozik, nem vette fel a magyart.
Röviden szeretném informálni a Zóna olvasóit, miért is szünetel a lap megjelenése. Az a helyzet, hogy az okok valóban műszakiak és kicsit sem anyagi, pláne nem politikai természetűek: a lapot majdnem egyedül készítettem éveken keresztül – bár Gaál Péter kolléga hathatós segítségével – és ez nem kevés időbe került.
Ez a mai második rész kicsit hosszú lesz, de érdemes elolvasni. Arról szól, hogy miképpen akarja a Kreml talán nyílt háború nélkül ugyan, de mégis a vazallusává tenni Moldovát, milyen módszereket alkalmaz már évek óta, miket tervez és milyen céljai vannak abban a szegény kis országban. És okuljunk belőle, mert más országok is járhatnak így. Például mi magunk.
Egyre aszimmetrikusabb ez a háború, egyre kevésbé hagyományos, már misztikus elemek is keverednek belé, bár szerencsére csak a propaganda szintjén: pár éve senki sem gondolta volna, hogy a kijev-pecserszki ősi barlangkolostor bérleti joga komoly háborús tényező lehet. Pedig az, és ki is használja a Kreml sajtója alaposan.
Iránban pont az történt, amire számítani lehetett: a perzsa újév előestéjének hagyományos ünnepén fellángoltak a tüntetések. Ez most nem szókép, az ünnep még az iszlám előtti, zoroasztriánus eredetű, tehát hagyományosan sok tűzzel jár, más kérdés, hogy a tiltakozók ezt kihasználva gyújtóbombákkal emelték az est fényét, emiatt néhol közéjük is lőttek.
Egyfelől egy totális diktatúra előkészítése folyik, arra az esetre, ha már végképp nem tudják kezelni, amit eddig se tudtak, de kitartott.
Ez a mai második rész arról fog szólni, hogy vannak helyzetek, mikor nem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk, mikor a tolvajt lopják meg, a szélhámost csapják be, a propagandistának hazudnak, és ettől a fontos merény kifordul medriből s elveszti tett nevét, amint azt Hamlet dán királyfi mondta egy szintén zavarba ejtő helyzetben.
Ha tegnap azt hittük, Prigozsinról kiderült, hogy beborult, ma még roszabbul áll a szénája: már nyíltan vádolják azzal, hogy Putyinnal próbál versenyre kelni, holott csak Zelenszkijjel akart, vele is kötekedésből. Jevgenyij, Jevgenyij álltál volna inkább Anyeginnek, mint hadvezérnek, jobban jársz, most már csak Afrikába futhatsz, ha a cár atyuska megharagszik.
Tüzes újévre számít az Iráni Iszlám Köztársaság, fennállása óta a legtüzesebbre és nem lehetetlen, hogy az utolsóra is: könnyen elképzelhető, hogy jövő ilyenkor már más lesz az államforma arrafelé. Mindenesetre a biztonsági erők már készenlétben állnak a ma esti zoroasztriánus tűzünnep előtt, hogy minden esetleges demonstrációt elfojthassanak.
Manapság sokan tanakodnak arról, mi lesz a háború után, mikor az Oroszországi Föderáció elbukik. Arról ugyanis nem lenne érdemes gondolkodni, mi lesz, ha nyer, azt tudjuk: újabb és újabb háborúk, míg vagy nem veszítenek, vagy körbe nem érik a Földet. De mivel erre nem képesek, előbb vagy utóbb csak veszíteniük kell.
Hölgyeim és uraim, hétfő van, nincsenek komoly harci cselekmények, csak az állóháború tombol szokás szerint, tehát az ISW megint elméleti napot tart, minek következtében Wagner operáit közvetítjük a moszkvai Kremlből. Éspedig a Néva kincsétől Prigozsin alkonyáig. Igen, ugyanis a kutatóintézet Prigozsin és a Wagner konfliktusát viszgálja az orosz Védelmi Minisztériummal.
Irán gondjainak se szeri, se száma, de a legújabb az, hogy elképzelhető, miszerint az egész országot – vagy legalábbis nagyon nagy részét – egyszerűen elnyeli a föld. Erről eddig nem volt szó, se ott, se máshol, de tekintsük intő példának: így jár az, aki elhanyagolja a környezetvédelmet és a vízgazdálkodást. Bár a végromlás talán még elkerülhető.
A mai második rész kriminális lesz, ugyanis valóban bűncselekményekről lesz szó benne – a háborúhoz semmi köze, de híven mutatja be, hogyan működik a mai orosz társadalom, amelyben bárki bármikor bármiért vádlottá válhat, ha pechére akár csak egy kicsit is hasonlít egy évtizedekkel korábban elkövetett bűntény gyanúsítottjára.
Senkit sem áltatnék azzal, hogy ma akár csak kicsit is csendesebbek lettek volna a harcok, legfeljebb sok újat nem lehet róluk mondani. Ott zajlanak, ahol tegnap is, senki sem ért el komoly területi nyereséget, jószerével komolytalant sem, mindkét oldalon hullanak a harcosok, ahogyan eddig is és mintha mindenki kezdene kicsit – vagy nagyon – belefáradni az egészbe.
Iránban megkezdődtek a tömeges letartóztatások az iskoláslányok mérgezésének ügyében vagy inkább annak ürügyén – a valódi tettesekről még mindig nem tudni semmit, de az ellenzékieket és a szakszervezeti aktivistákat már viszik a biztonsági szervek, és próbálják minden áron rájuk bizonyítani, hogy ők a vétkesek az ügyben.
Ez a mai második anyag kivételesen nem véres vagy szenzációs lesz, bár ahogy vesszük. Akad majd benne mindenféle, ami bulvárnak ingere: hadakozás, paráznaság, házasságtörés, misztika, bálványok, sőt, még kultúra is. Mert mégiscsak kulturális hír a történet alapja. Azt írja ugyanis az orosz sajtó, hogy új etno-operát mutatnak be Saman (Jaroszlav Dronov) popénekes főszereplésével.
Az amerikai hírszerzés Moszkva-barát lázadás előkészítésének jeleit véli érzékelni Moldovában, ami bizony nem lehetetlen, mármint az, hogy Moszkva szervez ott valamit. Moszkvában és általában az Oroszországi Föderációban viszont zavartalanul folyik az esztelen pénzpazarlás, most éppen olyan helyeken építenek védvonalakat, ahova sosem jutnak el a harcok.
Iránban el akarják lopni az újévet. A karácsonyt nem lehet, az ott nincs, vagyis nagyon kevesen tartják, de az újév ellopásának semmi akadálya. Persze igazából arról van szó, hogy a hagyományos ünnepségek megtartását nem akarja engedélyezni a rendszer, amelyek egyrészt még a zoroasztriánus időkből maradtak fenn, másrészt sok ember gyülekezésével járnak.
Míg a harcoló orosz alakulatok apránként kóstolgatják Bahmutot, mindig egy-egy falatot lekanyarítva belőle, mert még forró, Oroszország az idei legsúlyosabb tömeges rakétatámadást hajtotta végre Ukrajna ellen tegnap. Csak épp minden jel arra mutat, hogy a támadás célja elsősorban nem az ukrán infrastruktúra rombolása volt, hanem az orosz ultranacionalista-militarista körök megnyugtatása.
Az iráni rendszer rá kell jöjjön arra, hogy a nők jogainak súlyos megsértését már nem tudja elintézni pusztán beszéddel, jóllehet próbál ragaszkodni ehhez az eszközhöz. A hidzsáb akkor is kényelmetlen és kínos viselet, ha dicsérik, ha vallási fontosságot tulajdonítanak neki, de az oktatási és munkahelyi numerus clausus alkalmazása egyenesen kimagyarázhatatlan.
Ez a mai második rész arról fog szólni, hogy miként állnak az orosz fegyveres erők harckocsikkal. Az történelmi közhely, ami még babonává is változott, hogy korlátlan mennyiségben áll a rendelkezésükre, erről egyáltalán nincs szó, sőt, fogynak ki belőlük, ahogyan minden másból is: azért hegesztenek össze sufnituning szintjén mindent bármivel és küldik a harctérre, ennek volt a példája tegnap a „Frankentank” is.
Bahmut jelenleg félig orosz, félig ukrán kézen van, a város két felét a Bahmutka folyó választja el és a harcok még nagyon sokáig elhúzódhatnak. Ha megérkezik ukrán részről az ígért erősítés, könnyen elképzelhető, hogy Prigozsin mégis ott tölti az egész tavaszt, mert nem fog továbbjutni – és ha elfoglalja a várost, nem fog tudni mit kezdeni vele.
Iránban különös jelentősége van a Nemzetközi Nőnapnak, és idén nem is feledkezett meg róla sem a kormány, sem az ellenzék. Sőt, maguk az iráni hölgyek sem: ne feledjük, a mostani válság is a lehetetlen és embertelen kötelező hidzsábviselet elleni tiltakozásokkal kezdődött, és Mahsa Amini ártatlan halála váltotta ki az első tömeges tüntetéseket.
Ma ez a második rész csodafegyverekről fog szólni. Ne számítson senki olyasmikre, mint a Poszeidon torpedó, a Kindzsal hiperszonikus rakéta vagy a Burevesztnyik, a „repülő Csernobil”, ezek a gyakorlatban meglehetősen kevéssé léteznek, leginkább a számítógépes animációkban fordulnak elő. Most rendes, működő eszközöket veszünk elő.
Bahmut ostroma olyan, mint a létező szocializmus volt: lehet, hogy Oroszország számára az benne a legpocsékabb, ami utána jön. Zelenszkij most mindenképpen meg szeretné védeni a települést, hogy az orosz hadsereg ne foglalhasson el könnyen néhány kulcsfontosságú donbásszi várost, de meglehet, felesleges az aggodalma: valószínűleg erre nincs is eszköze és lehetősége az oroszoknak.
Khamenei és Raisi keményvonalas rendszere most sem tagadta meg magát: az iráni diáklányok mérgezésének ügyében megtörténtek az első letartóztatások, bár keveset lehet tudni róluk, de az eléggé riasztó. Arról van szó, hogy a kormánypárti, rendszerhű letartóztatottakat kihallgatták, aztán hazaküldték, az ellenzékieket kihallgatták és bent tartották.
Akárhogy is vélekedtünk eddig, Bahmut sorsa még mindig nem dőlt el véglegesen. Illetve, az valószínűleg eldőlt, hogy Ukrajna feladja, az nem világos még, hogy előbb vagy utóbb: ugyanis minél elitebb alakulatokat vet be az orosz hadsereg a város ostromában, annál fájóbb veszteségeket képesek nekik okozni. Szóval, nem kizárt, hogy még egy darabig eltartanak ott a harcok.
Iránban folytatódnak az iskolák elleni, vegyi anyagokkal történő támadások és az egekig csapnak az indulatok. Az eddigi bajokra mégis lehetett valamiféle, bár nem feltétlenül kormánypárti magyarázatot adni, például a gazdasági válságra azt, hogy alkalmatlan vezetőket nevezett ki a keményvonalas Raisi kormány, a női jogok megsértésére azt, hogy bigott, vaskalapos vénember áll az ország élén – de erre nincs magyarázat.
Ez a mai második rész arról szól, hogy sikerült megoldani az Oroszországi Föderáció összes problémáját, mindenestől. Még csak nem is nekem sikerült, hanem a Roszsztat statisztikai intézetnek, nekem csak annyi a tisztem, hogy egy kis rugalmasságra noszogatom az orosz intézményrendszert, bár azt hiszem, nem kell nekik kétszer mondani a dolgot.
Hétfő van, így az ISW újból elméleti napot tart, de ideje is, mert változik a harci helyzet. Mivel az ukrán kivonulás Bahmutból már majdnem kész ténynek tekinthető (bár a részletei még nem tisztázottak) azzal foglalkozott ma Grace Mappes, Riley Bailey, Kateryna Stepanenko, Nicole Wolkov, és Frederick W. Kagan, hogy ennek mik lehetnek a következményei.
Ahogyan Moltke mondta, egyetlen haditerv sem éli túl az ellenséggel való találkozást, azt meg már én teszem hozzá, hogy ugyanez érvényes a laptervekre és a hírekre. Tegnap még úgy volt, hogy nem lesz ma CTP-jelentés, ma reggel döbbenten látom, hogy van – igaz, nem jelentés, hanem egy elméleti összefoglaló az iráni diáklányok elleni mérgezéses merényletekről.
A mai második rész teljes egészében arról fog szólni, mit érdemes tudnunk így, hogy nemsokára valószínűleg véget ér, Bakhmut tavaly nyár óta tartó ostromáról. Legalább utólag legyünk okosak – én a továbbiak alapján úgy látom, hogy az egész vérszivattyú félreértés, makacskodás és figyelmetlenség miatt alakult ki.
Bakhmutban már csomagol az ukrán hadsereg, a város – mint hadszíntér – megtette a magáét, épp elég orosz harci kapacitást kötött le és morzsolt fel, a civil lakosságot még időben sikerült evakuálni (kevés kivétellel, akik oroszbarátok és maradni akartak), most már nem érdemes védeni azt a kősivatagot, rommezőt, bár lefogadom, hogy nem teljesen ingyen fogják feladni a települést.
A mai (és holnapi) iráni hírek kicsit kevésbé lesznek pontosak, ugyanis a hétvégén a megbízható forrásnak számító CTP pihen, de ettől még az információk áramlanak, az események zajlanak és én is követem őket, tehát nem maradunk beszámoló nélkül, legfeljebb kevesebb lesz benne az egzakt számadat. Ami hiba ugyan, de emiatt kihagyni a híradást több lenne: bűn.
A mai második rész kicsit hosszú lesz, de meggyőződésem, hogy érdemes elolvasni. Ez egy orosz újságíró utolsó szó jogán, a bíróságon elmondott beszéde, aki politikai okokból, pontosabban háborúellenességért ítéltek el. Szerencsére „csak” közmunkát kapott, és két évi eltiltást az internettől, de épp elég az egy újságírónak: mintha két évre eltemetnék az embert elevenen.
Nézzünk szembe a tényekkel: az ukrán hadsereg valószínűleg kivonul Bakhmutból. Nem azonnal, nem pánikszerűen menekülve (az orosz szokás volt Harkiv alatt), de ha tovább romlik a város helyzete, nincs minek védeni. Tegyük hozzá: Bakhmutnak mostanra alig van néhány lakosa, azok maradtak ott, akik egyébként is az oroszokat várták, most lehet részük bennük, kiélvezhetik a megszállás összes „örömét”.
Irán még mindig a megmérgezett diáklányok ügyétől zeng, a friss jelentések szerint legalább ezerkétszázan eshetek áldozatul az ismeretlenek által elkövetett merényleteknek, bár szerencsére csak egyetlen halálesetről tudunk. Ráadásul mindenki tudott a gáztámadásokról, a kormánynak mégis négy hónapjába tellett, míg ímmel-ámmal, de pár napja utasítást adtak a nyomozásra.
A tegnapi brjanszki incidensből egyelőre még nem lett hadüzenet, de semmi akadálya annak, hogy holnapra vagy a jövő héten elfajuljanak a dolgok: mivel az akció résztvevői finoman fogalmazva is kétes figurák, nem zárnám ki, hogy az egész végső soron orosz provokáció volt, egy lehetőség kialakítása, amivel aztán vagy élnek, vagy nem.
Ma van annak a napja, hogy az iráni hírek szinte kizárólag a diáklányok megmérgezéséről fognak szólni, ami nem véletlen. Ez az aljas bűncselekmény még abban a velejéig korrupt és bigott rendszerben is annyira elképzelhetetlen, hogy legyen bár akármekkora a nyomor és a jogfosztottság, mindenki csak ezzel képes foglalkozni.
Vágjuk belé a fejszénket abba a nagy fába, amit ez a mai második rész jelent, még ha kicsit későre jár is: nem ígérek sem egyszerű magyarázatot, sem könnyed szórakozást, kicsit nagy a tétje ennek a mai játéknak, például az, hogy hadat üzen-e az Oroszországi Föderáció Ukrajnának. És sajnos nagyon kevés megbízható információnk van arról, mi történt valójában.
Megint különös helyzetben van a krónikás, ugyanis, mint már többször jeleztem, az ISW napi jelentései a lehető legpontosabbak és több forrásból ellenőrzöttek, azonban pont ezért – mindig van egy nap késésük. Az alább közölt jelentést például tegnap greenwichi idő szerint este hatkor zárták le, így aztán nem is tartalmazhatja a mai eseményeket, melyek a Brjanszki Területen játszódtak le.
“Szele Tamás: Vereség Vuhledarnál és más történetek” bővebben
Iránban a népharag hullámai egyre magasabbra csapnak: az emberi jogok sérelme, a szegénység, a téli hideg, a nyomor, a korrupció, a brutális elnyomás és a környezetszennyezés is elegendő volna ahhoz, hogy a rendszer változását és a vezetés vesztét kívánja majdnem mindenki, de az iskoláslányok (és időnként fiúk) megmérgezésének ügye már mindenkit felháborít.
Sem az oktatás, sem az egészségügy nem rövid távú befektetések, különösen az előbbi. Sokat kell rájuk költeni, különösen az utóbbira. Lehetnek rentábilisak, de nem ebben az azonnal lefölöző rendszerben, nem az államon – ami a lefölözés katalizátora – keresztül magánvagyonokba csorgatva, és szintén hosszú távon.
Ez a mai második rész kicsit rendhagyó lesz, ugyanis találkoztam egy rövid, de érdekes tanulmánnyal a Europe’s Edge-en, a Center for European Policy Analysis online folyóiratában arról, hogy a világot most megváltoztatni akaró „szuperhatalmak”, az orosz medve és a kínai sárkány hol is helyezkednek el világunkban, azt ismertetem.
Hogy tömör legyek, ha ez orosz offenzíva, én éneklő kanonok vagyok. Márpedig hivatalosan ez a métereket ide-oda araszoló, bár rengeteg emberéletbe kerülő maszatolás állítólag dicső támadások sorozata, aki nem hiszi, olvasson RIA Novosztyit. Hinni akkor sem fogja, de legalább látja majd, hogyan kell eladni franciakrémesnek a lócitromot. Mert erről van szó.
Iránban tüntetnek a fiatalok és tüntetnek az öregek, tüntetnek a diákok, a tanárok és a nyugdíjasok, férfiak és nők, szülők és gyermekek, egyáltalán, mindenki tüntet az ajatollahokat és a biztonsági erőket kivéve, ugyanis mindenkinek egyformán felkopik az álla. Az országban alig van már élelmiszer, a kikötők előtt horgonyzó hajók viszont tele vannak vele, csak nem lehet őket kirakni.
A mai második részben körülnézünk kicsit Putyin elnök háza táján. Ez részben szó szerint értendő, a valdaji rezidenciája is érdemel némi figyelmet, másrészt megtudunk némely apróságokat az anyagi és családi viszonyairól, és higgyék el: ez nem intimpistáskodás, van az a szint, ahol már a magánügy is bőven közügy.
A harcok folytatódnak, de döntő összecsapásokról, területi nyereségekről vagy veszteségekről nem beszélhetünk, viszont az orosz haderőreform töretlenül zajlik, mert azt így, háború idején a legjobb lebonyolítani, mikor máskor tennék? Az átszervezések minimum népszerűtlenek, sőt, már van új támadási taktika is, sokkal izgalmasabb, mint a régi volt.
Amint az vérható volt, ma szó szerint hírdömping érkezett a két nap pihenő után újra munkába álló CTP-től, melynek alapján elmondható: Iránban kiújultak a tiltakozások, demonstrációk, és idén még nem látott szintet értek el. Ami nem csoda, hiszen van baj elég, és a legáltalánosabbal – az inflációval – a kormány látványosan nem is hajlandó foglalkozni.
Ebben a mai második részben újból Andrej Szoldatov és Irina Borogan egyik írását veszem elő, azt mutatja be ugyanis a szerző – és az ő nyomán én is – hogy mi a helyzet az orosz munkaerő-piacon így, mozgósítások után és előtt? Mi lenne, hozzák vissza szép alaposan a régi Gulág-rendszert, amit Szolzsenyicintől Dancig Baldajevig és Juz Aleskovszkijig annyian bemutattak nekünk.
Hétfő van, ilyenkor a megszokott harctéri jelentés is épp csak a legfontosabb hírekre szorítkozik, az ISW – ha csak nem zajlanak sorsdöntő események az első vonalban, és most nem zajlanak – ilyenkor elméleti napot tart, és érdemes az írásaikra odafigyelni. Kiderül, hogy a hadtudomány mennyire interdiszciplináris, mennyire összefügg más tudományokkal.
Az iráni rendszer krízise tovább folytatódik, hiszen tegnap óta nem történt semmiféle csoda, ami helyrehozta volna a sok évtized alatt elkövetett hiba- és baklövés-sorozatot, ami az országot jelen, siralmas állapotába taszította. Mondjuk nehezen is lehetne ilyen mirákulumot elképzelni, meglepően sokoldalú kéne legyen, ahogy az ország válsága is kiterjed az élet minden területére.
Ebben a mai második részben érdekes témát fogok kóstolgatni – nagyon mélyen nem megyek bele, ugyanis jelenleg kevés a kutatási anyagom hozzá, akad ugyan, de nem elegendő, hosszabb írást is érdemelne a téma. Az FSZB mágiájáról és mágusairól lesz szó, akik azonban nem is mindig ezoterikus eszközökkel dolgoznak.
“Szele Tamás: Mágusok és biztonságpolitikai szakértők” bővebben
Minden jel arra mutat, hogy a „kínai béketerv” nevű diplomáciai-dezinformációs művelet zátonyra futott és elsüllyedt abból a szempontból, hogy Biden elnök egyértelműen elutasította, feltéve azt az egyszerű kérdést, hogy mi köze van Kínának ehhez a konfliktushoz, mely határaitól messze zajlik? Semmi, bár a „béketerv” Ukrajnát magát is ki akarta hagyni a tárgyalásokból, melynek határain belül zajlik a háború.
Vasárnap van, a Zóna rutinosabb olvasói már tudják, hogy ilyenkor háztájiban termelem meg az iráni híreket, mert a CTP (Critical Threats Project) pihenőnapokat tart, ma és holnap nem lesz ellenőrzött napi jelentés, de azért iráni sajtó így is van, érkeznek az információk, nem maradunk értesülések nélkül. Legfeljebb a tüntetésekről nem tudok beszámolni.
Tegnap, az Ukrajna elleni orosz invázió évfordulóján épp csak megemlíteni volt időm a jeles napot, de talán jobb is így, mert mára érdekesebb elemzést találtam róla, mint amilyent én magam írhattam volna, ugyanis ennek a támadásnak a következményeit maguk az oroszok mindenképpen jobban látják. Főleg az emigráns, ellenzéki oroszok.
A hivatalos Moszkva meg sem említette az Ukrajna elleni invázió tegnapi évfordulóját, ami bölcs belátásra vall, mert nem igazán lett volna mit megünnepelniük: győzelmeik nincsenek, a frontok állnak, eredményeket nem tudnak felmutatni, inni meg évforduló nélkül is lehet. Medvegyev a változatosság kedvéért most Lengyelországot akarta letörölni a térképről, de róla tudjuk, hogy nem szabad ember felé fordítani, mert állandóan csőre van töltve.
Iránban mindig is volt nemzetiségi probléma – ahogyan vallási is, hiszen az ország népei távolról sem ugyanahhoz a felekezethez tartoznak – de a kisebbségi jogok körül most kezd fellángolni a vita, ugyanis bár egyik népcsoportnak sincsenek szeparatista tervei (talán a kurdok egy szűk körét kivéve) de mindegyik követeli azokat a jogait, amelyeket a mostani rendszer tökéletesen semmibe vesz.
Ma egy éve indult meg Ukrajna ellen az orosz invázió (maga a háború de facto már 2014 óta zajlott, csak alacsony intenzitással), tehát mostanáig egészen körülbelül 700 alkalommal írtam le a hírösszefoglalóim szokásos zárómondatát, mely szerint „Békét Ukrajnának, békét Oroszországnak, békét a világnak”. Azért nem 730 alkalommal, mert közben párszor elutaztam és párszor kimaradt a második rész, ahogy ma is ki fog maradni.
Iránban megint a nyomor és a hidzsáb körül forog minden, és az ember eltöpreng: hogy nem képesek az ajatollahok felmérni a makacskodásuk súlyát?
Ez a mai második rész arról fog szólni, hogy Szijjártó Péter és Orbán Viktor honnan veszi ezt a mostanság oly fennen hangoztatott pacifizusát, mert hogy nem abból a mélyen humánus lelkükből fakad, az is biztos. Persze, hogy nem: Pekingből érkezik, de ott is Moszkvának akar kedvezni – bár első sorban Kínának hasznos.
Kényes időket élünk, mégpedig naptári szempontból. A hadmozdulatok nem utalnak semmiféle különleges orosz készülődésre, mégsem csodálkoznék azonban, ha megpróbálkoznának valamiféle nagy alakítással ma vagy holnap a fronton, ugyanis Oroszországban ma van a Haza Védelmezőinek Napja, holnap meg a háború kitörésének első évfordulója lesz.
Iránban folytatódnak a tiltakozások, tüntetések, mintha már a rendszer is kezdené bevallani, hogy valami nincs rendben, persze, nem őszintén: valami olyan magyarázatot próbálnak rátukmálni a lakosságra, hogy az inflációt Amerika okozza, majd az okozott elégedetlenséget kihasználva az Egyesült Államok szervezi a demonstrációkat is, ők ártatlanok.
A mai második rész még mindig Putyin elnök tegnapi beszédéről fog szólni, bár nem a legpozitívabban. Nem volt kis munka végighallgatni (a moszkvai bojárok közül jó páran küszködtek, hogy belé ne aludjanak, és a vége felé már én is kissé furcsán éreztem magam), ráadásul tele volt olyan állításokkal, aminek az ellenkezője sem volt igaz – na jó, velem lehet beszélni. Az ellenkezőjük igaz volt.
A harcok töretlenül zajlanak, körülbelül ugyanott, ahol tegnap, tegnapelőtt, meg azelőtt: mindeközben Putyin is, Biden is beszédet mondtak, Putyinéban több volt az indulat meg a hazugság (amit majd a második részben fogok boncolgatni), Bidenében a velő. Ráadásul úgy néz ki, hogy ha komolyan vesszük a tegnapi Putyin-beszédet, ennek a háborúnak semmi értelme. Szükség se lett volna rá.
Mindenki készüljön fel ma egy monstre iráni hírösszefoglalóra, rengeteg adattal, ugyanis a CTP csapata véletlenül betévedt a munkahelyére, rápillantott a kihagyott három nap alatt felhalmozódott adattömegre, tompán felnyögött és elkezdte feldolgozni a híreket, egy nap alatt tripla munkát végezve, szóval most egyszerre negyvennyolc tüntetésről kellett beszámoljanak.
Ez a mai második rész arról szól, hogy kezdenek forrni az indulatok. Biden tegnapi látogatása Kijevben valószínűleg heveny eperohamot váltott ki Putyinnál, aki a felgyűlő keserűségét ma majdnem két órán keresztül okádta a nyugati világ felé, majd kilépett a START-szerződésből és visszavont néhány alapvető külpolitikai vezérelvet is. Mire fel Biden is odamondogatott neki Varsóból.
Biden kijevi látogatása után ma délelőtt (illetve moszkvai idő szerint délben) Putyin mérget fröcsökölt magából a „kollektív Nyugat” felé, bejelentette, hogy felrúgja a nukleáris fegyverkezési szabályokat és más intézkedéseket is hozott, melyek mind arra utalnak, hogy elszánta magát: harcba száll, ha kell, az egész világ ellen is, ha nem kapja meg mindig, amit akar.
Fájó szívvel bár, de jeleznem kell: az iráni hírekről ma sem érkezett CTP-jelentés, pedig messze túl járunk már minen hétvégén, meglehet, más területre kell koncentráljanak a kutatók, így pontos, kronologikus hírválogatás és beszámoló a demonstrációk létszámáról ma sem lesz sajnos – de ettől még Iránban zajlik az élet, érkeznek a hírek egymás után.
Mivel ma minden laptársunk Biden elnök kijevi útja körül zsong, mint megbolydult méhkas, én ebben a második részben csak azért sem ezzel a tárggyal fogok foglalkozni. Van ugyanis olyan hír, amivel a magyar sajtó egyáltalán nem foglalkozott, pedig épp elég fontos úgy Oroszország, mint Ukrajna jövője szempontjából.
Hétfő van, a Zóna tapasztaltabb olvasói tudják, hogy ilyenkor, ha csak nem tombol sorsdöntő ütközet, az ISW elméleti napot tart. A frontok viszonylag csendesek, és valóban itt az ideje, hogy elmagyarázza valaki, amit tőlem már naponta kérdeznek, úton és útfélen, miszerint „mikor indul az orosz offenzíva?” És nem hiszik el, mikor megmondom, hogy már egy hete tart.
Iránban minden eddigi rekordot megdöntött az infláció, egy dollárért most már félmillió rialt kell adni, mármint annak, aki hozzájut, de senki sem jut hozzá. Ez az élelmiszer-ellátáson is meglátszik: a vörös húsok fogyasztása a lakosság körében egy év alatt a felére esett vissza, a nyugdíjasok körében pedig egészen egyszerűen megszűnt. A csirkehús forgalma is visszaesett harmadával: képtelenség megfizetni a húsfélék árát.
A mai második rész majdnem azzal foglalkozik, hogy járt-e Cecil a Török utcában, de ennél egy fokkal azért aktuálisabb: azt járom körül, hogy szereti-e Ramzan Kadirov Jevgenyij Prigozsint, és ha igen, miért nem, valamint szívből-e és igazán, avagy egyáltalán nem. Mindenesetre a háborús hírek kezdik elérni a szappanoperák szintjét, ha erről a két figuráról van szó.
Habár nagyon lényeges harci cselekményekről ma nem lehet beszámolni, csak a megszokott mészárlásról, mégis figyelemre méltó, hogy az orosz hadseregnek semmi szüksége az ukránra ahhoz, hogy átszervezés útján felszámolja önmagát, mint haderőt, az átszervezés és a belső korrupció együtt pusztítóbb hatású, mint bármiféle ezerszer megígért csodafegyver. Igaz, hogy csak saját maga ellen.
Lévén hétvége, ma és holnap nem szolgálhatok a hét közben megszokott CTP-jelentéssel, ők most pihennek, de az Iran International továbbra is zavartalanul működik, így híreink lesznek. Sőt, annyira vannak, hogy míg a múltkor Irán haldokló gazdaságának sikerült teljes írást szentelni, most minden hír a nem sokkal jobb helyzetben lévő iráni diplomáciáról fog szólni.
Ez a mai második rész arról fog szólni, miért is nevezheti át Putyin a háborút, mire nevezheti át és mire jó ez neki – ugyanis az beszélik Moszkvában, hogy a február 21-i beszédében, melyet a Szövetségi Gyűlés előtt tart, valami ilyesmire készül.
Tegnap egy kis karbantartásra volt szükség a Zónán, amivel végeztek is, jobb nem lett a szerkesztői felület, de legalább rosszabb sem: a gyakori és jogos olvasói panaszokra valószínűleg egy erősebb tárhelyre költözés lesz a megoldás, erre sor is kerül még idén, az első félévben a tervek szerint. Szebb attól sem lesz a lap, de gyorsabb lesz és nem omlik majd össze.
Iránban most már mindenki teljesen biztos a rendszer összeomlásában, mármint a kormány tagjait kivéve. Ők még hisznek abban, hogy Kína megmenti az összeomló gazdaságot, az orosz fegyverek elrettentik a tüntető tömegeket és a szintén orosz vadászbombázók még katonai előnyökhöz is juttatják őket – jelenleg épp Irak lehetne egy támadás célpontja.
Ha minden jól megy, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin február 21-én, az Orosz Szövetségi Gyűlés előtt tartott, meghatározó fontosságú beszédében nem mond majd semmit a világon. Ugyanis jót nem tud mondani, rosszat nem akar, beszélnie most már muszáj, annyit halogatta, hogy azt találgatják a muzsikok, tőlük fél-e vagy a bojároktól? Szóval beszélni fog, mert nem tehet egyebet.
Iránban ma elvileg tömegtüntetéseknek kellene zajlani, de ezekről nem szólnak sem a direkt, sem az indirekt hírforrások, azonban ettől még lehet, hogy megtartják őket – a rendszer ilyen esetekben internet-zárlatokat szokott alkalmazni, így a mai eseményekről jó, ha holnap sikerül tudomást szerezzen a világ többi része.
Ez a mai második rész – nem először – az Ukrajnából elvitt ukrán gyermekek sorsával foglakozik. Valószínű, hogy a gyermekáttelepítési (vagy nevezzük inkább gyermekrablásinak) program a tragikusan rossz orosz népesedési statisztikákat próbálja kiigazítani, javítani, ezért élvezi a Kreml támogatását, de hatalmas, embertelen bűn, nem egyéb.
A frontok ide-oda mozognak Ukrajnában, ami annyit jelent, hogy lényegében véve állnak, de ez a stagnáló állapot is felmorzsolja mindkét fél erőit. Nyugaton nem mindenki érti Ukrajna stratégiáját, ez már télen is így volt, mikor fegyvernyugvást szerettek volna elérni azzal, hogy „majd tavasszal, a szép időben folytatják a harcot” – és nem értették, hogy ezt miért utasította el Ukrajna.
Ma is megpróbálok átfogó képet adni Irán aktuális bel- és külpolitikai helyzetéről, ami azért nem könnyű feladat, mert egyrészt jelenleg épp az ország külpolitikája kezd inogni – ha teljesítik Kína követeléseit, a gazdaság helyreállhat, de a rendszer ideológiai alapjai esnek ki – másrészt a belpolitikában olyan sokoldalú a válság, hogy nincs az életnek területe, ami ne szenvedne tőle.
Ezt a mai második részt azzal kell kezdenem, hogy mindenkit figyelmeztetek: trágár szöveg következik. Nem én tehetek róla, általában mértékkel szoktam káromkodni – ahogy Mark Twain írta, „a legolcsóbb és legártatlanabb élvezet”, de épp ezért örömet is kevéssé okoz, ellenben a forrásaim nem tesznek lakatot a szájukra, ha a vuhledari vereségről van szó.
Az orosz offenzíva folytatódik, bár mérsékelt közönségsikerrel, a Vuhledarnál elszenvedett veszteségek még a legelvakultabb militaristákat és nacionalistákat is megijesztették. Azért el nem gondolkodtatták: a milbloggerek háborús uszítása, mivel jól fizető foglalkozás, zavartalanul folytatódik, legfeljebb kevésbé lelkes hangon, és rövidesen számíthatnak az online cenzúra átkára is, mert azt meg automatizálták az illetékesek.
Az iráni rendszer továbbra is úgy tesz, mintha nem lenne semmi baj az országban, az ellenség keze kicsit betette a lábát, de majd elrepül fölötte az idő vasfoga. Raisi elnök elutazott Kínába, miután megünnepelte az Iszlám Köztársaság megalapításának 44. évfordulóját, és már kényelmetlenül érezheti magát, mert Hszi Csin-ping elég határozott elvárásokkal fogadta.
“Szele Tamás: Üres zsebbel Teherán Pekingnek is teher ám” bővebben
Ez a mai második rész két csodáról fog szólni, két mirákulumról. Tegnap azt hittem, eléggé kiveséztem az orosz állam és az ortodox egyház ellentmondásos kapcsolatát, de azóta kiderült, hogy van még ennél érdekesebb reláció is: Jevgenyij Prigozsin viszonya magával a Jóistennel.
Iránból sok jó hír nem jön, rossz annál inkább, de ezt megszokhattuk. Siekrült egészen cinikus, kriminális módon megünnepelni az Iszlám Köztársaság megalapításának 44 évfordulóját, melynek alkalmából például rekordot döntött a nemzeti valuta és az élelmiszerek inflációja, és sikerült elszabotálni a Khamenei által beharangozott amnesztiát is, szóval most tombol a nép, csak nem örömében.
Mert akár UFO-k is lehetnek. Akár. Teljesen jó elmejáték, de ez utóbbira mindjárt kitérek.
Hétfő van, ilyenkor az ISW szokás szerint elméleti napot tart, melynek tárgya ma az orosz diplomáciai dezinformációs tevékenység. Aláhúznám, hogy nem a propaganda, amivel a szélesebb néptömegeket vezetik az orruknál fogva, hanem a diplomáciai dezinformáció, a hazugságoknak, féligazságoknak, túlzásoknak az a keveréke, amivel Ukrajna külpolitikai helyzetét próbálják nehezíteni.
Ez a mai második rész látszólag bagatell témával – a megszállt területek utcaneveivel – foglalkozik, de nem kicsit abszurd a helyzet. Nyáron még jókat vigyorogtam azon, hogy Novoszibirszkben a székesegyház a Szovjetszkaja ulicában van, pedig tudtam, hogy oroszul a „szovjet” egyszerűen „tanácsot” jelent, helyi tanácsok ma is működnek, tehát az utcanév igazából triviális – de volt benne valami bulgakovi abszurd.
Megvan az orosz–ukrán konszenzus első jele. Az egyetlen dolog ugyanis, amiben egyetért az ukrán hadvezetés és az orosz nacionalista-militarista hangadó réteg az, hogy a reguláris orosz hadsereg nem lesz képes egy komoly offenzívára Luhanszkban.
Az iráni ellenzék két pólus mentén látszik rendeződni: a reformisták a fennálló államformát kívánják „megjavítani”, bár ez nem igazán lehetséges, a többiek a teljes rendszerváltás hívei. Ezt tükrözik a mai hírek is, melyeket most – lévén tegnap szombat, vagyis szabadnap a CTP-nél – most leginkább a világsajtó alapján szedegettem, állítottam össze.
A lassan araszoló offenzíva nem gyorsult fel tegnap óta, de azzal senki sem vádolhatja, hogy ne lenne nagyon véres és kegyetlen. Csak így még sokáig is fog tartani. Talán támogatásnak szánhatták a tegnapi, teljesen felesleges újabb tömeges rakéta- és dróntámadást, de nem változtak meg a frontvonalak, csak újabb civilek haltak meg ebben a furcsa, kettős háborúban.
Az iráni rendszer ma nemzeti ünnepet tart, csak épp a résztvevők nem a maguk jószántából mennek el a rendezvényekre: szigorú parancs kötelezi a diákokat, tanárokat, közalkalmazottakat, hogy ma tapsoljanak az utcákon, ha van hozzá kedvük, ha nincs. Aki nem tapsol, azt elviszi az ördög, sőt, ami rosszabb, elviszi a Forradalmi Gárda vagy a Baszidzs milícia. Azon ugyanis már túl vannak az irániak, hogy az ördöggel meg lehessen őket ijeszteni.
Meddő viták ezek. Mindaddig meddők is maradnak, ameddig a (dogmatikus) rendszer meg nem változik. Ameddig vissza nem követik az idevágó dogmát, egészen Krisztus szüzességéig. (Mária foganása már szimbolika, ezt nem érinti.)
“Gaál Péter: Egyházi gyermekmolesztálás és egy kis teológia” bővebben
Zavarba ejtő témáról szól ez a mai második rész, ugyanis nincsen semmiféle bizonyíték arra, hogy Seymour Hersh Pulitzer díjas újságíró, aki életének nyolcvanötödik évében jár, igazat mond. Arra sincs, hogy hazudik. Az ilyen témákat érdemesebb elkerülni, mert alkalmat adunk a szóba hozatalukkal a hit alapján történő vélemény kialakítására.
Azt, kérem, nem lehet mondani, hogy ne lenne orosz offenzíva Ukrajnában, mert van. Kifejezetten decens, kis csinos, visszafogott offenzíva zajlik, nem túl sok sikerrel, de komoly erők bevetésével és feláldozásával. Nyilván nem várhatunk jelentős áttörést tőle két nap után, de gyanús, hogy minden frontról érkező jelentés azzal kezdődik, hogy „visszaverték a korlátozott orosz támadásokat”.
Irán állapota siralmas, de reményt keltő – talán ez lehet az ellentéte annak, hogy „jó, de nem reménytelen”. Még mindig nem dőlt el, igazából mit akar az ellenzék: iszlám köztársaságot a mostani formájában biztosan nem, de az még nem világos, hogy a mostani rendszer egy megreformált változata mellett döntenek-e vagy inkább rendszert váltanak.
– Vlagyimir Vlagyimirovics, bocsásson meg! Kezet kellett vele fognom. Először még úgy tettem, mintha észre se venném, amikor a fényképezéshez odaállt elém, becsuktam a szemem, hogy rá se kelljen néznem, de harmadszorra nem térhettem ki. Kezet fogtunk.
Akkor tehát megkezdődött, legalábbis az ISW szerint az a bizonyos nagy, meghatározó, de minimum egész estét betöltő orosz offenzíva, aminek én annyiban örvendek, hogy nem fogja minden ismerősöm megkérdezni tőlem: „Mikor indulnak?” A jelek szerint elindultak, még akkor is, ha nagyon messzire nem jutottak. Meglehet, kissé elhamarkodták a rajtot.
Iránban csoda történt. Nem nagy csoda, Khamenei és Raisi nem mondtak le és nem osztották szét minden vagyonukat a szegények között, csak amolyan kisebbfajta mirákulum: Khamenei rájött arra, hogy valami mintha nem volna a legnagyobb rendben a kormányzat és a nép között és most szemét forgatva prédikál a viszály felette csúfságos mivoltáról.
„Magyarország a béketáborhoz tartozik”, mondta Orbán Viktor. (Origo)
A mai második rész megint egyetlen témát jár körül, éspedig az EU vs. Disinfo nevű uniós kutatócsoport egyik tanulmánya alapján, mely többek között az orosz háborús álhírekkel és azok terjedésével foglalkozik. Azok számára, akik kritikátlanul fogyasztják a híreket, meglepő dolgok következnek, én csak remélni tudom, hogy a Zóna olvasói között nem sokan ilyenek.
Ukrajnában folyik a háború a maga útján, ahogyan eddig, vagyis tombol, Moszkvában viszont több szó folyik, mint vér.
A mai iráni hírek egészen egyszerűen borzasztóak, tényleg csak az erős idegzetű olvasóknak lehet őket ajánlani. Egyet kivéve – ami egy ellenzéki találkozóról szól – kivétel nélkül mindegyik kínzásról, kivégzésről, nemi erőszakról de legalábbis emberek értelmetlen megalázásáról szól. Nem szándékosan válogatom össze ezeket, egyszerűen ez történik, mást nem írhatok.
Ez a mai második rész igen rövid lesz, összesen egy hírről szól, és azt is inkább továbbgondolja, mint elemzi: mi lenne, ha egy természeti csapás miatt ez az egész háború értelmét vesztené? Tovább vívná Vlagyimir Vlagyimirovics? Vagy igen, mert addig van hatalmon, míg tart, vagy nem, mert nem tudná megmagyarázni, mit akar vele elérni.
Ukrajna készül az offenzívára, amit hivatalosan Kelet-Ukrajnában várnak, nem hivatalosan meg ki tudja, bár én sem hinnék a belarusz verzióban: raszputyica (sártenger) idén is lesz, nem csak tavaly volt, az utak azóta nem javultak meg, a pripjatyi mocsarak sem változtak repülőtérré, Csernobil és a Vörös Erdő most is ott van, most is radioaktív.
Ma már újra a megszokott struktúrával jelentkezik az iráni és ukrajnai hírösszefoglaló, mert beindult a CTP és az ISW normál üzemmódja, így kevesebb színes hír lesz és több konkrét, ellenőrzött adat – mindenesetre dolgozni ezzel a módszerrel is ugyanannyit kell az összefoglalókon, vagyis sokat, de talán ez valamivel pontosabb, mint amikor csak a sajtóhírek állnak rendelkezésre.
Csak úgy, néhány finom kis észrevétel. Ellenzéki és nem ellenzéki sajtóban egyaránt szó van arról, hogy mit terveznek az oroszok. Az ukránok tervei titkosabbnak látszanak. Mit gondol, kedves Olvasó, létezik olyan hülye vezérkar, aki ezt kiszellőzteti?
Ez a mai második rész tulajdonképpen csak annyiról szól, hogy főbe lőtték ennek a háborúnak az egyik legundorítóbb figuráját, Igor Mangusevet, aki azonban ennek ellenére még életben van. Hogy meddig, az kérdéses, mert mintha senki sem igyekezne meggyógyítani, aminek oka lehet, de – még nem halt meg.
Ma a már kialakult hétfői szokásoknak megfelelően az ISW megint elméleti napot tart, és mivel a frontokon most valóban nincsenek nagyon komoly harcok, nem lehet sorsdöntő eseményekről beszámolni, üljünk be az iskolapadjukba, mert ma Kateryna Stepanenko és Mason Clark igen érdekes témát boncolgat: Putyin halogató természetét.
Hétfő van, mivel tegnap vasárnap volt. Ezt a tényt – miszerint minden vasárnap után hétfő következik – nem most fedeztem fel, már kora gyermekkoromban figyelmes lettem rá, jelenleg annyi a fontossága, hogy mivel tegnap szabadnapot tartott a CTP nevű kutatócsoport, ma sem lesz tőlük hírösszefoglaló, ahogyan tegnap sem volt.
Ma mintha pihent volna a Kreml boszorkánykonyhája, kevés politikai jellegű hír érkezett, és a hadszíntereken sem ért senkit különösebb meglepetés: ha lehetne olyant mondani egy háborúra, hogy „csendes nap volt a mai”, hát mondanám, de nem lehet, mert ma is hullottak a katonák például Bakhmut környékén, mint a legyek.
Iránban ezekben a percekben is komoly tüntetések zajlanak, amint tegnap is demonstrációk folytak az ország minden sarkában, viszont még a tegnapiakról sem tudok a szokásos pontossággal beszámolni, ugyanis a jelentések forrása, a Critical Threats Project (CTP) hét végén nem dolgozik. Egyeztethetnék a szabadnapokat az eseményekkel, de nem teszik.
Ez a mai második rész tulajdonképpen a berlini Orosz Házon kívül egy régi viccről szól, mely szerint: „Hol áll a Szovjet Kultúra Háza? A csehszlovák tenger partján.” Tény, ami tény, a berlini orosz intézmény alapvetően propagandaterjesztő és diverziós tevékenységet folytatott az elmúlt évben, annyira volt az kultúrház, amennyire van csehszlovák tenger.
Fő az orosz hadvezetés feje, mert a most engedélyezett még újabb amerikai fegyvertámogatás miatt a két hét múlva tervezett offenzíva kudarcba fulladhat, a siker reményéhez már most zajlania kéne, de még össze se csomagoltak az orosz legények. Kapkodás lesz ebből, hogy előbb lépjenek, mintsem a posta meghozná Ukrajnának a csomagot.
Ha én Khamenei ajatollah volnék, mostanság a világ minden kincséért sem indulnék szépségkirálynő-választáson és kerülném a valóságshow-kat is, mert ahogy a legújabb statisztikai adatokat elnézem, úgy kiszavaznának a villából, hogy turbánom sem érné a földet. Vagy csak az, de a lábam már nem. Valami miatt nem túl népszerű az Iszlám Köztársaság Iránban.
Ez a mai második rész igen csúnya és nagy jelentőségű európai vesztegetési ügyekről fog szólni, melyek a Krím orosz megszállásával és az Oroszországi Föderációhoz való, népszavazás útján történt csatlakozásával kapcsolatosak – ha lehet így hívni valamit, amin nem vett részt a Krím népe, de részt vettek a megvásárolt „megfigyelők” és igazolták a referendum tisztaságát, persze jó pénzért. De más orosz szavazásokat is legitimáltak.
Vlagyimir Vlagyimirovics nem titkolja terveit: a jelentések szerint kiadta az ukázt a hadseregnek, hogy március végéig vagy elfoglalják a Donbássz teljes területét, vagy ő maga sem tudja, mi lesz. Mondjuk az lesz, hogy nem foglalják el, ez is egy forgatókönyv… az odáig rendben van, hogy Putyin ultimátumot ad a seregnek, az izgalmas az lesz majd, mikor a sereg ad Putyinnak ultimátumot.
Ha óvatosan fogalmazok, azt kell mondjam, hogy a hivatalos iráni belpolitikát nagymértékű tanácstalanság jellemzi. Az iráni parlamentben ugyanis csak kétféle képviselő létezik: kormánypárti és ultrakormánypárti, így aztán míg a mérsékeltebbek állandóan napirenden próbálják tartani a tiltakozókkal való kapcsolatfelvételt, tárgyalást, netán reformokat javasolnak, a radikálisak erről hallani sem akarnak.
A mai második rész kicsit csapongó lesz, mindenféle hír esett be, ilyen is, olyan is, de mindegyik fontos – hírbazár ez megint, „ezer apró hír” lehetne a bolt neve, ha árulni lehetne az ilyesmit. Bár tulajdonképen árulom, mert ebből élek, de legalább nem darabszám vagy tucatjával egy húszasért.
A luhanszki offenzíva nyilvánvalóan készülődik, már a kismadarak is csiripelnek róla, mert ilyen a természete a hadititoknak: szellőztetni kell, nehogy megdohosodjék. Csak aztán senki se panaszkodjon, ha támadáskor az ukrán hadsereg kicsit sem lesz megdöbbenve, és megfelelő fogadjistenben részesíti a „váratlanul” támadó orosz csapatokat.
Iránban mindenki békességet szeretne már, még a rendszer mérsékeltebb hívei is tárgyalásokat szorgalmaznak, csak hát ez lehetetlen, míg a keményvonalasok nem engednek jottányit sem – és egyelőre ők kormányozzák az országot. Más kérdés, hogy a reformisták által szorgalmazott párbeszéd is egyoldalú volna, hiszen itt maga a rendszer beteg.
Bakhmut környékén újból fellángoltak a harcok, mégsem „ment ki a divatból” az a front, nem múlt el a szezonja – még nem, bár annyi változás mindenképpen van, hogy mint a minap is mondtam, a VDV az új Wagner, és Prigozsin rakoncátlan, véres kezű fiait szépen telepítik át a Luhanszki Területre, ami biztos jele annak, hogy ott komoly támadás készülődik.
Irán vezetése most a lehető legrosszabbat teszi, amit csak tehet, nevezetesen arra készül, hogy Moszkva oldalán beavatkozzon az ukrajnai harcokba. Ez már messze túlmutat néminemű drónszállításokon, bár lehet, hogy csak azokat akarják legitimálni Mihajlo Podolyak szavainak félreértelmezésével, de az ajatollahok meg fogják tanulni, hogy Moszkva nem hisz a könnyeknek és ha nyíltan, aktívan mellé állnak: végük.
A mai második rész spekulatív jellegű lesz, ugyanis Julija Latinyina, a Novaja Gazeta Europa világhírű elemzője egy nagyon érdekes, sőt, kissé meghökkentő elmélettel állt elő az Ukrajnának nemrég engedélyezett nyugati fegyverszállítmányokkal kapcsolatban. Lehet igaza, és tévedhet is: de mindenképpen érdemes foglalkozni a hipotézisével.
“Szele Tamás: Konzultációk, tárgyalások, fegyverek” bővebben
Bakhmutnál mintha enyhülne az orosz támadás ereje, minimális tért nyertek az ottani harcokban Moszkva csapatai, cserébe a Luhanszki Területen készülődni látszik egy új offenzíva, ellenben a zaporizzsjai hadművelet nyom nélkül eltűnt: vagy elfogyott, mint a pisztácia, vagy nem is volt soha, mint a csokoládé. Fehéroroszországban, melynek hadba lépését minden nap feltételezi, majd megünnepli az Origo, néma csend honol.
Már lassan restellem leírni minden nap, de Iránban tovább „fokozódik a helyzet”. Az izraeli légierő támadásai mellett lassan eltörpülni látszik az az egy vagy több dróntámadás, ami tegnap még világszenzációnak számított, a tüntetések is nagy mértékben megélénkültek, ráadásul épp árverezik a közvagyont, az állami tulajdonú ingatlanokat, mert más bevétele nem nagyon maradt az államkincstárnak.
A mai második részben kicsit bemutatom azokat az orosz demográfiai adatokat, amitől Putyin elnök három napja annyira megijedt, hogy ráparancsolt Misusztyin miniszterelnökre: két héten belül gondoskodjon a népességszaporulatról, nem érdekli, hogyan, miként, de szaporodjanak és sokasodjanak az oroszok, különben hét rossz lesz.
Hétfő van, megszokhattuk, hogy ilyenkor – egy rövid hírösszefoglalótól eltekintve, ami az írás végére kerül – az ISW fejtágítót tart azoknak az olvasóinak, akik érdeklődnek a hadászat elméleti oldala iránt is. Nem mondom, ránk is fér, ma heves harcokat nem jelentettek, úgyhogy üljünk be szépen az iskolapadba elemezni a helyzetet.
Hogy ennek az írásnak az egyetlen jó hírével kezdjem, a tegnapi dróntámadás felébresztette hétvégi pihenőjéből a CTP-t, ezt már ők sem lazsálhatták el, tehát bár úgy volt, hogy ma nem lesz összefoglaló és térkép, mégis lett. Rövid ugyan, de van, és világosan bemutatja, milyen reménytelen külpolitikai állapotba navigálta Iránt a mostani vezetés.
Ez a mai második rész arról fog szólni, hogy mi a közös a lemondott kalmük főlámában és egy szaratovi orvosnőben? Az, hogy mindketten nagyon, de nagyon veszélyesek az orosz fegyveres erőkre és azoknak az olyannyira kényes jó hírére. Amit, mint tudjuk, külön törvény véd.
Mozognak a frontvonalak, jobban mondva újak látszanak kialakulni, a régiek kimennek a divatból, annak ellenére, hogy egyik fél sem ér el különösebb eredményeket, a bakhmuti orosz offenzíva kulminálni látszik, ott már komoly eredmény nem várható, így foszladozik a Wagner nimbusza is – az új csaták esetleg Vuhledar térségében zajlanak majd, Bakhmut szezonja lejárt.
Ma nincs CTP (Critical Threats Project)-jelentés Iránról, mert pihenőnapot tartanak az elemzők, de ez már legyen az ő bajuk, ugyanis emiatt maradnak le az egyik igen izgalmas hírről, nevezetesen arról, hogy egy vagy több dróntámadás érte az országot.
“Szele Tamás: Dróntámadás, földindulás, Iszfahánban nagy koppanás” bővebben
Noha nem ezzel kellene foglalkoznom, de elvégre vasárnap van, és ma már aligha csinálom a dolgom úgy, ahogy kellene. Helyette nézegetek, és akkor olyanokra bukkanok, mint a dnyiprói polgármester Orbánnak küldött üzenete. Jó, már tegnap olvastam.
Ez a mai második rész arról fog szólni, hogy bennem eléggé csúnya gyanú támadt az Oroszországba kerülő ukrajnai gyermekek sorsával kapcsolatban. Nincsen rá semmi bizonyítékom, de van egy olyan érzésem, hogy az illetékesek őket kihasználva próbálják megoldani a tragikusan magas orosz népességcsökkenési arány problémáját.
Béljósok és jövendőmondók kora jön, valamint fel fog menni az ára a kristálygömböknek is, mert a Kreml egyes tisztviselői elárulták a Bloombergnek, új orosz offenzíva készül, éspedig vagy idén februárban-márciusban, vagy egészen máskor, vagy a Luhanszki Területen, vagy nem ott, de ezt egészen biztosan állíthatjuk. A többi a jósok dolga. Jó sok dolguk lesz.
Iránban egyre zaklatottabbak a kedélyek, nagyarányú tüntetések kezdődnek újra Zahedanban, ezzel párhuzamosan mindenfelé növekszik a szegénység, a nyomor, a középosztály eltűnőben van, mindeközben a rendszer kelet-európai bérgyilkosokat küld az Egyesült Államokba, hogy ott olyan emigráns újságírónőt gyilkoljanak meg, aki csak a kötelező hidzsábviselet ellen tiltakozott.
Előre szólok: ez a mai második rész meglehetősen morbid lesz. Lesz, akit zavar majd, de ez is része a mostani háborúnak, ahogyan mindegyiknek: az elesettek temetéséről van szó. Nyilvánvaló, hogy egy háborún a hadiipar után a legtöbbet a temetkezési vállalkozók keresnek, ráadásul ők korábban két erős évet zártak a világjárvány miatt, de Oroszországban ezeket ráadásul a háború követte.
Az ukrán légvédelem egyre biztosabban szedegeti le az iráni drónokat, a tegnapi tömeges támadásban például mindegyiket sikerült semlegesíteniük, szóval nem tudom, érdemes-e még rendelnie ebből a játékból Moszkvának, mert kezd nem lenni haszna. A rakétákat is ügyesen hárították el – 55-ből 47-et lőttek ki – szóval Szurovikin harcmodora kezd csődöt mondani, bár már nem ő a főparancsnok.
Irán válságáról csak annyit mondhatunk, hogy napról napra mélyül. Az energiaproblémák miatt most már ökológiai vészhelyzet is kezd kialakulni, ugyanis az erőművek kénytelenek normál üzemanyag helyett pakurát égetni, ami irgalmatlanul környezetszennyező, tehát az aszály miatt víz nincs, a füst miatt meg fény és levegő, ami már lassan felér a bibliai csapásokkal.
Schiffer kontra Puzsér. Belenéztem. Végignézni nem volt értelme, mert teljesen világos volt mindkét koncepció. Írni se érdemes róla, de reggeli lazulásnak a Malom előtt megteszi. Amit én gondolok, csekély értelmű medve (bocsot mégse írhatok 67 évesen) mivoltomban: két teljesen más karakter és más beállítottság.
Mozdulnak a frontvonalak, enyhül a nyomás Bakhmuton és környékén, valahogy kezd már nem annyira fontos lenni, és átkerül a hangsúly a tervezett luhanszki-donyecki offenzívára… miáltal a Wagner-csoport fontossága is mérséklődik, sőt, a kiscsoportos támadó taktikájukat kezdi átvenni a reguláris hadsereg, Prigozsinnak meg már ki sem kell esni semmiféle ablakon, mert megpukkad magától.
Irán egészen különös állapotban van jelenleg: a forradalom, mármint az Iszlám Köztársaság elleni nem tört ki, nem fojtották el, nem múlt el és nem is feledkeztek meg róla, csak most éppen stagnál. Pillanatokon belül fellángolhat újra, bár lehetséges az is, hogy hetekig nem történik semmi említésre méltó – tovább nem, mert a kiváltó okai megmaradtak, sőt, súlyosbodtak is.
Nem először foglalkozik a Zóna Leonyid Gozman, a neves orosz ellenzéki írásaival, aminek leginkább az az oka, hogy bár kissé idealistának találom a szerzőt, de nagyon tisztán, érthetően és logikusan gondolkodik, következtetéseivel pedig egyet lehet érteni.
Most minden hír a nyugati harckocsikról szól, amiket Ukrajna fog kapni, és amelyek minden pillanatban elindulhatnak, hiszen Olaf Scholz német kancellár ma hivatalosan is bejelentette, hogy tizennégy Leopard 2-vel támogatja Kijevet, az Egyesült Államok harminc Abramsről beszél, Lengyelország odaadja, amije van – ez sokat segíthet Ukrajnának.
Khamenei nem hajlandó kimozdulni álomvilágából, melyben Irán egy gazdag regionális hatalom, az országban rend van és csak a nyugati ügynökök lázításának köszönhetően tüntetnek a megtévesztett vagy lefizetett diákok. Nagyon keserű lesz az ébredés ebből az álomból, de egyelőre még alszik, mint a Nagy Cthulhu és nem is kívánja kinyitni a szemét.
Szívem szerint nem foglalkoznék Prigozsinnal, utóbbi időben túl sokat is foglalkoztam vele, de nincs más választásom, ma csupa Wagner-csoporttal kapcsolatos hír esett be, elhallgatni őket vétek volna, és ha nem csak olvassuk, de értelmezzük is őket, sok érdekességre jöhetünk rá.
Azt beszélik a hírszerzők, döntő lépésre, végső csatára készülnek az oroszok, ami aztán hű meg ha lesz, de az sincs kizárva, hogy irgum és burgum. Lássuk be: ez nem figyelmen kívül hagyható hír, főleg, amennyiben tekintetbe vesszük azt is, hogy erre a döntő csatára vagy idén tavasszal, vagy idén nyáron kerül sor, esetleg ősszel, de talán elhúzódhat az ütközet kezdete télig is, még jó, hogy több évszak nincs.
Az egyetlen jó hír ma Iránnal kapcsolatban, hogy helyreállt az ellenőrzött hírek szolgáltatása, a CTP magára talált, és most öt napig újra mehet a munka, mint korábban. Más kérdés, hogy van is miről írni, mert míg eddig azt lehetett mondani, hogy „ha nincsenek tüntetések, nincs mit figyelni”, most akad demonstráció bőven, csak győzzük követni az eseményeket.
Ebben a mai második részben azon fogunk merengeni, hogy az Orosz Birodalmi Mozgalom nevű terrorszervezet próbálgatta-e képességeit december elején vagy figyelmeztetni akarta Európát, hogy sok gonosz dologra képes. Ha még emlékszenek, december elején levélbomba-roham öntötte el az európai ukrán nagykövetségeket és egyéb intézményeket.
Ma az ukrajnai hírösszefoglaló is rendhagyó, de szerencsére nem annyira, mint az iráni volt: annyi történt csak, hogy mivel ma megint hétfő van, az ISW újra elméleti napot tartott, és ez ma különösen érdekesre is sikerült, mert Kateryna Stepanenko és Frederick W. Kagan ez alkalommal a Prigozsin-jelenséget elemezték, nagy alapossággal és részletességgel.
Nos, még ma sem lesz teljesen a megszokott az iráni hírösszefoglaló, ugyanis mint kiderült, a pontos, ellenőrzött adatokat szolgáltató CTP (Critical Threats Project) tényleg úgy döntött, hogy ha nem súlyosbodik a helyzet, csak dióhéjban adják közre a híreket, esetleg egyáltalán nem is közölnek semmit, ahogyan az tegnap is történt.
Ma vegyes lesz a második rész, mert régen volt már ilyen, meg azért is, mert nem nagyon akadt olyan nagy téma, amit teljes írást érdemelt volna, akadt ellenben több kicsi. És nem is lesz olyan nagyon vegyes, mert mindhárom hírben van egy közös vonás: csupa-csupa szakállas emberekről szólnak: Szolzsenyicinről, Ramzan Kadirovról, Kirill pátriárkáról.
Bakhmut környékén nem csitulnak a hadműveletek, hogyan is csitulnának? Mindenesetre Ukrajnának még Szoledar elestével együtt is jobban megéri arrafelé csatázni az oroszokkal, mint máshol, az oroszok meg nem hajlandóak engedni pont most, mikor némi előnyt értek el, így aztán a bakhmuti (jobban mondva: Bakhmut-vidéki) csata akármeddig eltarthat. El is fog.
Ma érdekes iráni híreket hozok ugyanis nincs napi jelentés. Ez nem jelenti azt, hogy váratlan csoda folytán Iránban megoldódtak a problémák, a rial árfolyama egy szintre került a dolláréval, a gáztározók csodával határos módon megteltek és az iráni parlament udvarias kézcsók kíséretében bocsánatot kért az ország hölgyeitől, megfogadva, hogy többet soha nem szól bele az öltözködésükbe – ez csak azt jelenti, hogy nem volt tüntetés.
Úgy néz ki, Ramzan Kadirov nem teljesen érti Putyin szándékait és tévedésben él, mivel valamilyen oknál fogva azt hiszi, hogy Ukrajnában a háború után csecsenek fognak élni, és majd a saria lesz a jogrendszer alapja. Már képzik is a kádikat az ukrán bíróságok élére, csak nem tudom, mit fog ehhez szólni Kirill pátriárka.
Iránban kulminálódni vagy inkább kifulladni látszik a tiltakozó mozgalom, legalábbis a CTP elemzése szerint, ám én magam nem osztom borúlátó véleményüket. A rendszer nem javult meg, sőt, a problémák csak súlyosbodnak, legfeljebb az eddigi tüntetések tűnnek kevéssé célravezető módszernek, ugyanis valódi sikert nem értek el, de a sztrájkok hatékonyabbak lehetnek.
A magyar politika visszatérő dilemmája és oldalak közötti vitája a Nyugat és Kelet között történő állítólagos választás kérdése. („Kompország”-mondta Ady, ugyebár.)
Ezt a mai második részt kezdjük azzal, hogy Oroszországban az állam létrejötte óta mindig a gazdaság egyik alappillére és a közerkölcs fő oszlopa volt a bűnözés, mégpedig a szervezett, mert szervezetlenül nem elég jövedelmező a dolog. Már Ilja Muromec is a Fülemüle zsivánnyal hadakozott a népmesében, és azóta csak annyit változott a helyzet, hogy a kriminalitás jobban elterjedt és népszerűbb tevékenységgé vált.
Putyin ölelkezne Lukasenkóval, de a téeszelnök ravasz, megkenekedett hájjal, hogy kicsússzon a medve-ölelésből – most még kicsúszhat, de őszre, meglehet, oda lesz minden egérút, hagynia kell, hogy az országán keresztül támadja meg az orosz hadsereg Ukrajnát, már ha erre egyáltalán sor kerül.
Hogy a végén kezdjem, Irán kormánya teljesen és tökéletesen megőrült. Ennek nem volna különösebb hírértéke, eddig is sejtettük, de a legutóbbi intézkedéseik már nem határosak az elmebajjal, hanem túl is lépik annak határát. Erőszakkal akarják „pacifikálni” a legszegényebb tartományokat, pedig kenyérrel és fűtéssel könnyebb volna, de mintha elfelejtettek volna számolni is.
Ez a mai második rész tulajdonképpen egy rövidítés. Történt ugyanis, hogy a The New Yorker interjút készített Rob Lee-vel, megkérte a világhírű katonai elemzőt, a Foreign Policy Research Institute (FPRI) munkatársát, hogy kommentálja az orosz katonai stratégiában bekövetkezett változásokat. Ez maradéktalanul sikerült is, csak kissé hosszú lett.
Putyin és Lavrov vetélkedője zajlik épp, a „ki tud nagyobbat mondani” kategória versenyét láttuk: az elnök szentpétervári beszédében a mostani háborút azonosítja a Nagy Honvédővel, mivel szerinte mindkettőt nácik ellen vívják, Lavrov majdnem lemaradt, de egy huszáros ötlettel megvádolta a Nyugatot azzal, hogy „az orosz nép kiirtására törekszik” és ezzel felzárkózott a hazugságverseny élbolyához.
Szép nagy, mondhatni méretes tüntetések várhatóak ma és holnap Iránban, de nem is csoda, hiszen az országban kezd most már mindenből hiány mutatkozni, légszennyezettséget, ajatollahot, hidzsábot és turbánt kivéve. Azokból még túltermelés is van, de egyikkel sem lehet fűteni. Nincs gáz, nincs benzin, nincs élelmiszer és legfőképpen: nincs szabadság.
Ha annyi ezresem volna, ahányszor megkérdezték tőlem utóbbi időben, „miért olyan fontos az oroszoknak Bakhmut, mi van ott?” sarokházat talán nem vennék belőle, de jó darabig vígan élhetnék belőle. Egy olvasóm sejtése szerint – ő azok közé tartozik, akik még soha nem kommenteltek ostobaságokat az írásaimhoz – az orosz hadsereg azt hiheti, hogy ott őrzik az ukránok Monomah sapkáját.
Putyin ukázba adta hát az orosz haderőreformot, Sojgu pedig végrehajtja, legalábbis képességei, de főként lehetőségei szerint, ami hogy úgy mondjam, ismerve az orosz gazdaság jelen állapotát, szó szerint bármit jelenthet. A tervek nem lennének eltúlzottak, bár meglehetősen nagyralátóak, mármint akkor volnának reálisak, ha nem az Oroszországi Föderáció, hanem Kína államkincstára állna mögöttük, de így hadd adjak hangot kétségeimnek.
Iránban nincs nyugalom, sőt: ahogy a helyzet kinéz, még csak most kezdődik a tánc. Ami nem lesz mulatság, főleg nem a rendszer kiszolgálói és vezetői számára: most már összehangolt sztrájkokkal és tüntetésekkel tiltakoznak az őket ért igazságtalanságok és méltánytalanságok ellen a petrolkémiai ipar munkásai. De nem csak ők – minden, egyébként jogos sérelem egyszerre tör felszínre.
Nos, elég tömören – már amennyire tőlem telik, és az időmből futja – és nagyon vázlatosan, mert már unom. Önök is unják, ezért nem nyálazzuk át Ádámtól és Évától az egész történelmet, csak egy kicsi szakaszát, azt is éppen hogy. Nem Önök miatt, hanem vannak más kedves Olvasók is, pont tegnap tiltottam le egyet.
A mai második rész nem arról szól, amit eredetileg terveztem, hanem igencsak másról: először egy hamis Clinton-idézet pályafutását akartam volna bemutatni az orosz médiában, de közbeszólt a sors, így aztán most az AdSense esze tokjáról írok, ráadásul szokásom ellenére indulatból, de azért ennek is lesz köze az ukrajnai harcokhoz és mészárlásokhoz.
Prigozsin végleg kiesni látszik az elnöki kegyekből, de csak a kegyekből esett ki, az ablakon egyelőre még nem: valószínűleg egészséges életösztönnel óvakodik a magas épületek látogatásától, de kieshet ő szuterén ablakából is, ha nagyon muszáj lesz neki… mindenesetre mostani helyzetében lehet, hogy szembefordul Putyinnal, ami érdekes helyzetet teremthet.
Irán sosem látott produkcióval kápráztatja el a világot: nincs olyan területe a közéletnek, amelyet ne sikerült volna válságba juttatnia Khamenei és Raisi kormányának. Egyszerűen nincs. Válságban a gazdaság, az ipar, az energetika, az emberi jogi helyzet, a kisebbségek helyzete, a jog- és esélyegyenlőség, a külpolitika, a rial árfolyama – egyedül a fegyveres erők és a titkosszolgálatok tartják még magukat ideig-óráig.
A mai második rész egy igen érdekes, még csak formálódó tervvel foglalkozik, amiről egyelőre nem sokat tudunk, amit mégis, azt pedig nem a legmegbízhatóbb forrásokból, tehát kérek mindenkit, hogy kezelje a továbbiakat maximum lehetőségként, ne vegyük egyelőre készpénznek a venezuelai elnök hőbörgését – ha létezik is a javaslat, biztos, hogy nem az ő fejéből pattant ki.
Ma hétfő van, nem zajlott tömeges rakétatámadás sem, ami azt jelenti, hogy az ISW agytrösztje megint elméleti napot tart: közlik ugyan a legfontosabb híreket, de mivel ez most egy viszonylag nyugodtabb pillanat, kicsit latolgatják azt is, hogyan, miképpen és meddig folytatódhat a háború Ukrajnában. Bizony, minden jel arra mutat, hogy sokáig fog tartani.
Irán belpolitikája minden nap újabb meglepetést tartogat a krónikás számára. Nem a tiltakozóké, az körülbelül elvárhatóan, követhetően működik, hanem a hivatalos állami belpolitika, az terem olyan bolondgombákat, hogy minden szibériai sámán megnyalná utánuk a tíz ujját. Vetekszenek az őrültségeik talán még a magyar kormánymédiával is.
Az orosz hadsereg minden eszközét és képességét beveti a jelenlegi harcokban, de ez maximum átmeneti sikerekhez elég: a tegnapi tömeges rakétatámadás például okozott némi meglepetést a kijevi légvédelemnek, de nem végzett tragikusan nagy rombolást a fővárosban: annál több kárt tett egy dnyiproi lakóépületben, ahol már több, mint húsz halottja és legalább hetven sebesültje van a rakétatalálatnak.
Irán már nem csak forrong, Irán már fázik is kegyetlenül. Kezdenek kiderülni a krónikus földgáz-hiány okai – a kormány elmulasztott beruházni a kitermelésbe, márpedig anélkül akármennyi földgáz lehet az alsóbb rétegekben, magától nem jön fel – és most már iskolákat, közintézményeket kell bezárni a fűtetlenség miatt.
Ez a mai második rész a háború látszólag szelídebb, hátországbeli arcával foglalkozik, de ez az arc csak látszólag barátságosabb, meg annyival különb a harctérinél, hogy legalább nem lőnek, Viszont a propaganda alaposan átszövi és a politikai cselszövések bizony nem kerülik el a katonák otthon maradt családtagjait sem.
Azt most már egészen biztosan állíthatjuk, hogy az orosz hadsereg vagy elfoglalta Szoledart, vagy nem, mert harmadik lehetőség nincs. Ezen belül folyik a hatalmi- és presztízsharc a Wagner és a VDV-alakulatok között, azzal kapcsolatban, hogy melyiküket illesse a város bevételének kétes dicsősége, bár igazából ezek Prigozsin utóvédharcai a cárevicsi címért.
Iránban valamelyest megélénkültek a tüntetések, mármint az elmúlt két naphoz képest, amikor egyáltalán nem zajlottak tiltakozások, de hát világos, miért: a pénteki ima után mostanság mindig tüntetni megy az iráni nép, hiszen bőven van rá oka. És a pénteki imát úgysem hagyja ki senki, ha meg már együtt van a társaság, akár demonstrálhatnak is.
Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, ahogy egy magyar miniszterelnök fogalmazott régebben, fontos, bár nem szenzációs hírt van alkalmam közölni a nagyérdeművel, mely szerint Nyikolaj Patrusevnek, az orosz Biztonsági Tanács titkárának, Putyin egyik potenciális utódjának elment az utolsó csepp esze is, tehát most már bármikor alkalmas cárnak.
Nincs mit szépíteni a dolgon, a rossz hír is hír, eltagadni bűn, mondjuk ki kereken: nagyon úgy néz ki, hogy Szoledar elesett. Utóvédharcok talán még zajlanak, de arra a városra – vagy inkább a romjaira – egyelőre keresztet vethet Ukrajna. Most már csak az a kérdés, mihez kezd az orosz hadsereg azzal a kősivataggal, ami a birtokába került, mert sok hasznát nem fogja látni.
A mai iráni hírösszefoglaló rövidebb lesz a megszokottnál, ugyanis az a hír, hogy nincs hír, illetve kevéske akad ugyan, de az se jó. Nem baj, legalább pihen kicsit az a szegény, megkínzott, elszegényedett ország, rájuk is fér egy kevés nyugalom – kevés, mert az ajatollahok és zsoldosaik sokat nem hagynak nekik.
A mai második rész három talpig becsületes orosz hazafiról szól, három valódi példaképről, akik sosem mulasztják el kinyilvánítani hűségüket az állam, annak vezetése, a hadsereg és leginkább Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin iránt, aki ezt azért el is várja ettől a három cégéres gazembertől. Mert azok: hiába „hazafias példaképek”, ha megvakargatja őket az ember, kilátszik a kilométeres priuszuk.
“Szele Tamás: Patrióták, jellemgrófok, kapcabetyárok” bővebben
Bonyolult táncot lejt Putyin a Kreml fényes báltermében, egyet bólint a piruló Prigozsinnak, egyet pukedlizik az arcát legyezőjével kacéran takaró Geraszimov felé, de fél szeme végig Szurovikinen pihen, közben hol erre, hol arra lejt, mint egy különlegesen zavaros terepviszony a Donbásszban, és a milbloggerek fáradhatatlanul húzzák a menüettet.
Pár napos szünet után újra jelentkezik a Zóna a megszokott hírösszefoglalókkal, így ma is először az iráni eseményekről lesz szó. Jóllehet a tiltakozások kezdete óta a tegnapi volt az első nap, amelyen nem zajlottak tüntetések – vagy csak nem szereztünk róluk tudomást – a helyzet kicsit sem javul, kicsit sem konszolidálódik. Sőt ellenkezőleg, romlik.
A mai második rész megint egyetlen témával foglalkozik majd, de az elég fajsúlyos: Leonyid Gozman ismert orosz ellenzéki írásával, aki nagy vonalakban leírta, hogyan is lehet ennek a háborúnak mindenki számára elfogadható vége. Röviden összefoglalva: nagyon nehezen. Majdnem lehetetlen, hogy teljesüljenek Gozman alapvetései, de azok nélkül csak egy újabb háború előtti tűzszünet lenne az eredmény.
Ha hajlamos volnék a misztikára, azt mondanám, tegnap este különös éleslátás szállhatott meg, mikor az orosz álcivil nőszervezetek kérdésének szenteltem egy írást, de nem misztikára, hanem logikára vagyok hajlamos, és mivel tudom, hogy az ISW-nál egy nap átfutási ideje van minden hírnek, abban, hogy ők is megerősítették tegnapi nézetemet, csak annyit látok, hogy – ugyanazokat a híreket olvastuk.
Iránban nem enyhült a helyzet tegnap óta – csoda is lenne, ha mostanság valami jó hír jönne onnan – ellenben legalább belviszályok sújtják úgy a kormánypártot és a rendszert, mint a tiltakozók vezetőségét. Ez a második esetben egyelőre nem tűnik súlyosnak, de a rendszeren belüli belháború egészen érdekes következtetésekre ad lehetőséget.
Ma ez a második rész egy kis kitérőt leszámítva az elején, egy igen érdekes kérdést fog boncolgatni: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin és a nők viszonyát, de mindenkit megnyugtatnék: nem lesz szó az orosz elnök magánéletéről, az kizárólag rá tartozik. Ezek teljesen másféle nők. Politikailag nők.
Vlagyimir Vlagyimirovics még mindig sebzett Makijivkáját nyalogatja, de már lesi, kit hibáztathat a kaszárnyának és lőszerraktárnak használt iskolaépületben elszállásolt több száz mobik (mozgósított) haláláért. Nem, természetesen nem azt a „zseniális” parancsnokot, aki a lőszer mellett helyezte el a legénységi állományt, őt semmiképpen nem szabad megbüntetni, még okozhat egy csomó kárt, őt békén kell hagyni.
Ma bepótoljuk, amit tegnap elmulasztottunk, ugyanis végre megint van ISW, így vannak hírösszefoglalók is. Akkor lássuk, mi történt például Iránban ezalatt a két nap alatt? Mindenkit megnyugtatnék: semmi jó. A tüntetők elleni erőszak újabb szakaszába lépett, most megijedt a rendszer, mert felélénkültek a tiltakozások és egyre brutálisabb elnyomással válaszol rájuk.
Megint bocsánatkéréssel kell kezdenem, bár előre jeleztem tegnap, hogy ma nem dolgozik az Institute for the Study of War (illetve ma dolgozik, tegnap nem dolgozott, de náluk egy nap a hírek átfutási ideje), viszont így nincsenek ellenőrzött, megerősített híreim, tehát inkább kihagyom az iráni és ukrajnai összefoglalókat, mintsem bizonytalan mendemondákat terjesszek.
Ez a mai második rész kicsit hosszabb lesz a többinél, sajnos a téma megkívánja a pontos és teljes idézeteket. Ugyanis közismert orosz másként gondolkodók, pacifisták, politikai foglyok újévi jókívánságait teszem közzé, amiket a börtönben írtak a Mediazona című független orosz lap felkérésére, és higgyék el: tanulságos olvasmány lesz.
Ahogy karácsonykor sem volt fegyvernyugvás a harctereken, úgy nem volt szilveszterkor sem, bár egyre kevesebbet puffant a tüzérség Bakhmutnál, erősen fogy a lőszer, és egyre többet puffognak a közhelyek az orosz hátországban. Aki nem hiszi, hallgassa meg, olvassa el Putyin vagy Sojgu újévi beszédeit, de nem nálam, mert én ezzel meg nem kínzom az olvasót.
Boldog új évet mindenkinek, a Zóna idén is folytatja a munkát. Kicsit akadozva indul a verkli, mert ma például minden megszokott híradás a helyén lesz, de holnap megint elmaradnak az iráni és ukrajnai hírösszefoglalók (az ISW szabadnapot tart), viszont utána visszatérünk a megszokott kerékvágásba.
Ma Szilveszter van, ez évente általában egyszer előfordul, így most nem lesznek háborús és válságövezeti hírek, egy napot kibírunk nélkülük, ellenben kicsit visszatekintünk az elmúlt évre: lehet, hogy volt ennél pocsékabb a történelem folyamán, sőt, biztos, de hogy a mi életünkben nem, az is hétszentség.
A mai második rész rövid lesz, ugyanis közeledik az év vége, mindenki szeretne kicsit lazulni, szeretné jól érezni magát, borzalmakkal ugyan most is tudnék szolgálni, kesernyésen rossz politikai hírekkel is, borúlátó elemzéssel nemkülönben, de most miért rontsam el bárkinek is a jó kedvét? Mosolyogjunk inkább egy kicsit.
Oroszország tegnap tömeges rakétatámadást intézett Ukrajna ellen – már megint – a támadás arányához képest mérsékelt sikerrel, ami azért fontos, mert utána az orosz védelmi minisztérium megüzente a világnak: „Sosem fogunk kifogyni a Kalibr cirkáló rakétákból!” Az Iszkanderekről, Kindzsalokról és a H-sorozatról érdekes módon nem üzentek semmit.
Iránban kisebbfajta csoda történt: nem, nem mondott le Khamenei, nem is vonták vissza a kötelező hidzsábviseletet előíró törvényt, azok nagyobb csodák lennének, de most, hogy már 430 ezer rial egy dollár, a vezetésnek feltűnt, hogy mintha gyengélkedne a nemzeti valuta. Nosza rajta, akkor meg kell erősíteni, mondhatta Ebrahim Raisi elnök, és – lecserélte a jegybank vezérigazgatóját.