Független sajtótermék
Oroszország Ukrajna elleni inváziója több szempontból fordulóponthoz érkezett, és meg kell mondanom, a lehető legrosszabb jelek mutatkoznak. A megszállás eseményei ürügyként szolgálhatnak egy nyíltan véreskezű zsarnokállam kiépítéséhez, aminek már végképp nem lesz köze a világ többi részéhez. Ennek a jogi alapjai már formálódnak.
“Szele Tamás: Terminátorok, hóhérok, tábori becsüsök” bővebben
Egyre különösebb Oroszország ukrajnai inváziója – legyünk pontosak, mivel hadüzenet nélkül zajlik, akkor sem nevezhetjük háborúnak, ha az – és a krónikás dolgát nem könnyítik meg az alacsonyan, ám nagyobb, sűrű rajokban szálló álhírek sem, melyeket nem egy magyar orgánum népszerűsít minden forráskritika nélkül.
Ma sem maradunk Oroszország Ukrajna elleni inváziójának hírei nélkül, pedig esküszöm, időnként már szívesebben írnék valami másról – de jelenleg ez a legfontosabb.
“Szele Tamás: Renaultból Moszkvics Ványa bácsinál és más történetek” bővebben
Matolcsy Ádám feleségének a táskája, karkötője, az újabb Mészárosné órája, cipője, mindkét Rogánné mindene, et cetera, et cetera. Ráhelt hagyjuk is, végtére ő a trónörökösnő.
Az Ukrajna elleni orosz invázió zajlik, a fegyverek nem nyugszanak, bár az embernek az az érzése: az orosz hadsereget egy mazochistákból álló vezérkar irányítja, és nem nyugszanak, míg nem kapnak minden nap egy alapos verést. Ilyenből bőven jutott, nem panaszkodhatnak, ezen kívül szót ejtünk még néhány érdekesebb hírről – de ma sok nincs ezekből.
„Nincs életünk, csak élet. Az illúzió pontosan ebben rejlik. Nincs én, csak úgy tűnik mintha lenne egy elkülönült entitás a testben. Aztán ez az elképzelt valaki mindent birtokol. Életem, feleségem, hazám, kutyám stb. Aztán célokat tűz ki magának és küzd, hogy elérje. Nincs cél. Pontosan ez a tökéletes korlátlan szabadság. Ez van. Ha lenne cél, az azt jelentené, hogy valahová el kell jutni mert ez nem jó, vagy teljes. Csak azért tűnik beteljesületlennek mert az elkülönült nem létező egyén illuzórikus nézőpontjából van szemlélve. Amikor ez a látás megszűnik, látszódik a teljesen céltalan szabadság, de ezt már nem valaki látja. Ez a misztérium maga. Felfoghatatlan és elérhetetlen az én számára.”
Nyolcvanadik napja tombol Oroszország inváziója Ukrajnában, és lehet, hogy idén véget ér – legalábbis Kirilo Budanov ukrán hírszerzési vezető szerint – de még a fordulópontja is jó, ha augusztusra várható, szóval ne reménykedjünk közeli békében. Ellenben egyre több nemzetközi konfliktus várható, ezeket viszont boncolgatni fogom ma.
Ukrajnában továbbra is komoly a helyzet, bár jelentős orosz vereségekről szólnak a hírek – kérdés, meddig bírják még a felek emberrel, fegyverrel, lőszerrel. Az orosz hadak kaphatnak némi erősítést Szíriából, erről részletesebben is szót ejtünk majd, Szíria azonban maximum ukrán gabonát kaphat Oroszországtól.
Oroszország csapatai továbbra is megszállva tartják Ukrajna egy – napról napra kisebb, de azért így is elég nagy – részét, aminek vannak katonai következményei, világpolitikai következményei, hírszerzési következményei és remélem lesznek majd büntetőjogi következményei is.
Mind többet olvasom ellenzéki oldalakon a NER dicséretét. Nem iróniából. Talán egyszerűen DIVAT lett (mert ez még nem volt), de mindegy.
“Gaál Péter: Öcsi fogja Csöpi csöcsét, Csöpi fogja Öcsi pöcsét” bővebben
Hetvenhét napja tart már Oroszország inváziója Ukrajna ellen, és semmi jele a közelgő békének. Ma szót ejtek az általános harctéri helyzetről, mint minden nap, lesz némi valódi horror, amit tényleg csak a felnőtt olvasóknak ajánlok, lesz szellemi horror is a fényes, többpólusú világrendről és meg kell említenünk Szijjártó Péter pávatáncát is.
Oroszország Ukrajna elleni inváziója továbbra is zajlik, harcok és kétségek közepette – ma ismertetem a harctéri helyzetet szokás szerint, aztán bemutatom azt is, ki mennyit ért meg belőle (mindenki annyit, amennyit akar) és szót ejtek arról, hogy nem minden orosz híve ennek a mészárlásnak.
Az ukrajnai orosz offenzíva krónikájának mai része kicsit rendhagyó lesz, ugyanis ma jeles nap van, a Győzelem Napja, orosz nemzeti ünnep, melynek alkalmából azt várta a világ, hogy Putyin elnök valami fontosat jelent be, csak erre látszólag nem került sor.
Sokadik napja ez Oroszország Ukrajna elleni inváziójának, de meglehet, utolsó napja a háború kezdeti szakaszának – a világ bénult balsejtelmek közepette várja, mit mond holnap Putyin elnök a győzelemnapi parádén, mit jelent be.
Oroszország Ukrajna elleni inváziójáról nagyon jelentős, sorsfordító hírek ma nem érkeztek, a háború tombol, ellenben az elemzők egy részének mintha kezdene elmenni a maradék esze is, tehát ma előveszem őket, ugyanis vadabbakat vizionálnak, mint János Jelenései.
Kicsit sem csitulnak a harcok Oroszország Ukrajna elleni inváziója során, azonban a diplomácia is forrong: és Orbán Viktor kihasználja ezt a helyzetet, nem nyugszik, míg össze nem vész azokkal is, akikkel valamiért eddig nem sikerült. Ha kocsmában rendeznék az ügyeket a világ vezetői, már nem kapna inni a pultnál. De a többiek is megérik a pénzüket.
Átmegyek bulvárba, bár nem ezzel kellene foglalkoznom, de…
… mégis. Mert nem állom meg szó nélkül.
Oroszország inváziója Ukrajna ellen továbbra is rendületlenül zajlik, Transznisztriában mintha éleződne a helyzet, az orosz erők megrohamozták az Azovsztal katakombáit, Moszkva fölött látták szállni a Végítélet Madarát, valamint ukrán oldalon beavatkozott a harci cselekményekbe maga Lucifer, mármint a RIA Novosztyi szerint.
Hetvenedik napja tombol Oroszország inváziója Ukrajnában, most már semmi sem világos, ellenben minden kétséges. Egy dolgot kivéve, és ez az, hogy a politikusok általában is megbolondultak, de a valamikor műveltségéről és fondorlatos észjárásáról (finom, úri modoráról már kevésbé) nevezetes Lavrov orosz külügyérnek ment el legjobban az esze.
“Szele Tamás: A Kígyó-sziget titka és egyéb népmesék” bővebben
Három idézet jár Önöknek a Facebookon minden napra, ha már nekem nincs mit mondanom az aktuális hírekről, de most tegyünk kivételt. Nem az orosz–ukrán háború okán, hanem úgy minden okán.
Oroszország Ukrajna elleni inváziójának hatvankilencedik napján a helyzet egyre zavarosabb. Ma az általános harctéri helyzet ismertetése után kitérek arra, miért is olyan fontos a Kígyó-sziget, horrorisztikus részleteket említek Mariupolból és végül azt próbálom meg logika útján kideríteni, lehetett-e tudomása Orbán Viktornak az Ukrajna ellen készülő támadásról.
Malmozom, drága Nagyérdemű. Most nekem nincs Zóna, meg egyéb röfögés felesleges dolgokról, ezeket bárhonnan megkapják, jó kedvvel, bőséggel. Illetve jó kedv nélkül is, mert ez a régi magyarban (és például a Himnuszban) egyszerűen azt jelentette, hogy „kegyelemmel”.
Olyan már Európának, főleg a keleti felének Oroszország ukrajnai inváziója, mint egy keserű másnaposság: a baj a gyomorban volna igazából, de fáj tőle a fejtől a kislábujjig minden porcika. Ráadásul ezt ki sem lehet aludni. Beteg tőle minden, és kevés a remény a javulásra.
“Szele Tamás: Geraszimov főparancsnok halála és feltámadása” bővebben
Hatvanhetedik napja zajlik az orosz invázió Ukrajnában. Azért jegyzem meg gyakran, mennyi ideje tart a háború, mert amint látom, kezdjük megszokni, és nem lenne jó, ha fásultan legyintenénk egy idő után a hírekre. Már csak azért sem, mert sajnos úgy néz ki, eltart még egy ideig.
Oroszország Ukrajna elleni inváziójának hatvanhatodik napját írjuk, de semmi jele a fegyvernyugvásnak. Dúlnak a harcok a valós és a virtuális térben egyaránt, ma be fogok számolni néhány fizikailag is megtörtént harci cselekményről – a csecsen-burját konfliktus minden pénzt megér – és némely, a világhálón terjedő, rejtelmes térképekről, amelyek a dezinformációs front fegyverei.
A harcok továbbra is dúlnak Ukrajnában, az orosz invázió cseppet sem szelídült, ma mégis viszonylag kevés harctéri cselekménnyel, de több ármánnyal fogunk foglalkozni, valamint sikeresen bemutatom azt is, hogy a világon minden összefügg mindennel, minek következtében Indonéziára is szükség van ahhoz, hogy Ukrajnában béke legyen.
Unom, édes polgártársak. Ez az igazság: unom. Unom a „kollégák” írástudatlanságát, az összes szakértőt, a napi rémüldöztetéseket és rémüldözéseket, a rémüldöztetések és rémüldözések magyarázatát, az egész magyar ellenzéket, még a polgár-, akarom mondani ellenzékpukkasztó részét is.
Az Ukrajna elleni orosz invázió hírei egyre különösebbek. Az ember óhatatlanul azon töpreng, mikor olvassa és összeveti őket, hogy egyáltalán, van valaki, aki érti, mi ennek a háborúnak a célja egyáltalán? Mert nem úgy néz ki. Káosz uralkodik minkét oldalon, most már a hadmozdulatok is értelmetlenek, a háttér meg maga a teljes zűrzavar.
Oroszország Ukrajna elleni inváziója lassan a teljes káosz jeleit mutatja, eddig sem értett senki semmit, ez mostanra súlyosbodott.
Jó hírek nincsenek, rossz annál több akad Oroszország Ukrajna elleni inváziójával kapcsolatban: nagyon úgy néz ki, már messze nem „csak” Ukrajnáról van szó, hanem Transznisztriáról, Moldováról, hosszabb távon pedig nem lehetetlen, hogy az egész valamikori Varsói Szerződés területéről.
Oroszország Ukrajna elleni inváziójának hatvanegyedik napján semmi jóról nem lehet beszámolni. A frontvonalak ugyan mozdulatlanok, de a harcok tombolnak, most már mindkét hátországban is, és a békekötésre alig van remény. Szándék is kevés – de remény szinte semmi.
Oroszország Ukrajna elleni inváziójával kapcsolatban vannak ugyan hírek, ráadásul szomorúak, de meg kell vallanunk: nagy, sorsdöntő események nem zajlottak az elmúlt huszonnégy órában. Ami mégis történt, az viszont nem jelent semmi jót, rosszat annál inkább.
Mármint ők. Csak mi nem érdemeljük meg, de hát ez kit érdekel. Illetve nem érdemlik meg. Mi ez a katyvasz, amit leírtam?
Ma – hála az égnek – komoly harci cselekményekről nem lehet beszámolni, persze, ettől még nem nyugszanak a fegyverek Ukrajnában, illetve attól függ, mit nevezünk harcnak.
Kezd mérhetetlenül idegesíteni az a huhogásözön, ami többek között az ukrán háborúval kapcsolatban megjelenik. Mintha nem volna elég a „hivatalos” riogatás, a szörnyű ítéletidő közelgésétől a „mindmeghalunk” különböző verzióiig.
Négy nap szabadság után folytatom az ukrajnai orosz megszállás krónikáját. Jó alkalom volt ez a kis kiesés arra, hogy hátralépve némi távolságból tekinthessem át a képet, inkább a folyamatokra, mintsem a napi harci cselekményekre, eseményekre koncentrálva.
Ha úgy vesszük, tulajdonképpen nincsen nekem semmi bajom, végső soron elértem, amire törekedtem, bár minden ilyen könnyen sikerülne. Ha azonban másként vesszük, eléggé különös a helyzet, még ha nem is mondanám reménytelennek – de nagyon magyar. Magyarabb a turulnál, magyarabb erdőnyi kopjafánál.
Oroszország Ukrajna elleni inváziójának ötvenharmadik napját írjuk, és nem tudok jó hírekről beszámolni. A béke elérhetetlenül messzinek tűnik, a Moszkva cirkáló elsüllyedése vagy elsüllyesztése körül egyre nagyobb a titkolózás.
Húsvét van. Aminek Karácsonykor kellene lennie. A téli napforduló utáni három (!) napban. Az ókori szaturnáliák ünnepekor.
Ukrajnában a helyzet nem enyhül, az orosz invázió folytatódik: Kijevet rakétákkal lövik, Izjum és Harkiv térségében komoly orosz erők gyülekeznek, Lozovaja vasútállomásán rakétatámadás várható és valahogy mindezek következtében Orbán Viktor osztrák–magyar császár és király lesz.
Oroszország Ukrajna elleni inváziója továbbra is folyik, Kelet-Ukrajnában gyülekeznek az orosz erők döntő csatára készülve – mely minden eddiginél véresebb lehet – a Kreml keresi az ürügyet Kijev közvetlen megtámadására (és meg is találja, ha van, ha nincs), a Moszkva rakétacirkáló pedig most már végérvényesen elsüllyedt.
Volt nekem egy fizikatanárom a gimnáziumban. Az volt a szokása, hogy amikor valakit kihívott felelni, feladta a példát, és innentől kezdve egészen addig nem mondott semmit, ameddig a delikvens be nem fejezte.
Oroszország Ukrajna elleni inváziójának ötvenedik napját írjuk, a harcok nem csitulnak, és mindenki a maga győzelmét dobolja, tehát jó füle kell legyen annak, aki a sok dicsőség alapján meg akarja tudni a veszteségek mértékét is.
Ez a kulcsmondat. Mármint az egyik kulcsmondata az életnek. A rövid távú jóslataim ott szoktak zátonyra futni – hányszor megfogadtam, hogy felhagyok velük, de hányszor –, hogy megpróbálok egy ésszerű cselekvést illeszteni a szóban forgó rendszer életfolyamába, azaz olyat, ami alkalmazkodik az előtte történtekhez és az utána reméltekhez.
Arra ma nem panaszkodhatunk, hogy Oroszország inváziója Ukrajnában eseménytelenül zajlana. Kapkodja a fejét a krónikás, röpködnek az egymásnak ellentmondó információk, nehéz kiszűrni belőlük az igazságot – és egymást követik a letartóztatások Kijevben is, Moszkvában is, nagy halak kerültek horogra mindkét oldalon.
Mariupol végóráit éli – írtuk az elmúlt hetekben sokszor, de most úgy néz ki, tényleg így van. És ennek kapcsán nagyon különös dolgok történnek a majdnem teljesen elpusztított városban.
“Szele Tamás: Gáztámadás, nemi erőszak, krematóriumok” bővebben
Oroszország ukrajnai inváziója tovább zajlik, csak most kicsit nyugodtabb a helyzet abból a szempontból, hogy jelenleg nem zajlanak nagyszabású hadműveletek.
“Szele Tamás: Puskin, Csajkovszkij, az FSZB és a háború” bővebben
Ezekről esik szó mostanság: 1. A demokratikus ellenzék katasztrofális vereséget szenvedett. 2. MZP okozta a Fidesz újabb kétharmadát. 3. Az ostoba vidékiek konzerválták Orbán uralmát. 4. Az összefogás eleve esélytelen volt.
Ma, Oroszország Ukrajna elleni inváziójának negyvenhatodik napján vannak ugyan harci cselekmények, de csak elvétve – miután ezeket ismertettem, annak próbálok utána járni, kikből áll az ukrán földön harcoló orosz hadsereg? Mert nagyon úgy néz ki, hogy legkevésbé épp oroszokból.
Erdő szélén, egy kis házban élt egyszer egy remete: unalmában, magányában született egy gyereke.
Ma szinte csak tömeggyilkosságokról lesz szó, ez egy ilyen háború – meg persze annak az esélyeiről, hogyan fog folytatódni, mert az még nem világos. Soha nem is volt az, sőt, tulajdonképpen pont ez a baja az Ukrajna elleni orosz inváziónak: hogy teljesen érthetetlen, mi a célja.
Ha egy gondolkodó embert megkérdeztek az úgynevezett Kádár-korszak Magyarországán, hogy tételesen mi kifogása a szocializmus ellen, a következő válaszokra lehetett számítani tőle:
Ma nagyon rossz napunk van, tényleg azt kérném, hogy csak az erős idegzetűek olvassák el az ukrajnai orosz megszállás krónikájának ezt a részét, mert bizony borzalmas dolgokról lesz szó – megpróbálom fokozatosan adagolni az információkat, de így is szörnyű hírek érkeztek, még engem is megviselnek, ezek a dolgok sajnos megszokhatatlanok.
Nos akkor, ha már megígértem. Egy utolsó összefoglaló, amiben az a szép, hogy nagyjából ezeket már 2009-ben leírtam. Akkor még (illetve már) Orbán csak aspiráns volt.
“Gaál Péter: Most mondja gyorsan azt, hogy „banktisztviselő”” bővebben
Oroszország Ukrajna elleni inváziójáról egyre sötétebb hírek érkeznek, lassan ott tartunk, hogy már nem csak a megtörtént, de a várható tömegmészárlásokról is lehet tudósítani…
A mai hírösszefoglaló három téma köré csoportosul: az első sajnos az egyre romló magyar–ukrán diplomáciai viszony, a második az ENSZ Biztonsági Tanácsának tegnapi ülése, melyen Zelenszkij elnök meglepő javaslattal élt, végül pedig kitérek az orosz fegyveres erők viselt dolgaira, különös tekintettel a magántulajdon szentségére.
Ma megint a Kijev környéki mészárlásokkal kell foglalkoznom, ugyanis a történelem egyik legaljasabb rágalomhadjárata kezd kibontakozni az ügy körül, ami a leghidegvérűbb, legtárgyilagosabb embert is felháborodásra készteti, és egyúttal lerántja a leplet Oroszország egyetlen valódi csodafegyveréről: a dezinformációról, magyarul hazugságról.
“Szele Tamás: Hazugságpolitika és hazugságdiplomácia” bővebben
Elolvastam egy budapesti, vidéken szolgálatot teljesített szavazatszámláló írását. Semmi meglepő nem volt benne. Illetve igen: hogy mennyire hülyék vagyunk mi itt a nagyvárosban. Hogy mennyire kitekerten gondolkodunk, nem figyelve éppen arra, amire kellene.
Kérem szépen. Ne tessenek tőlem megkérdezni, hogy csalás volt-e. Minden választáson csalnak, mindenki, csak az a kérdés, hogy mennyire.
Ma szinte teljes egészében a Kijev környéki mészárlásokról próbálok beszélni, de sajnos a tegnapi események fényében szót kell majd ejtenem a magyar vonatkozásokról is, mert – vannak.
Én, kérem, tudom, hogy ma Magyarországon országgyűlési választásokat tartanak, és illenék azzal foglalkoznom. Nem fogok. Ugyanis a mi választásainktól nem állt meg a háború a vérmosta Ukrajnában, nem szűnt meg az orosz invázió, és olyan bestiális kegyetlenkedésekről érkeztek hírek, hogy azokat elhallgatni is bűncselekmény volna.
Ne akarjátok olyan nagyon, gyerekek. Elvben lehetséges, a gyakorlatban Istennek hála, nagy valószínűséggel nem fog bekövetkezni, s ha mégis… Miért mégis?
Még mindig Oroszország Ukrajna elleni inváziójával kell foglalkoznunk, a kijevi-csernyihivi-csernobili térséget lassan, de nyugtalanul hagyják el az orosz csapatok, maguk mögött mindent aláaknázva, Belgorodban pedig most már senki sem tudja, mi történt, de nagy volt a füstje is, lángja is. Annak viszont megpróbálok utánanézni. Nem lesz egyszerű, annyit mondhatok.
Oroszország ukrajnai megszállásának harminchetedik napját írjuk, a hadműveletek zajlanak, a harcok nem csitulnak, az ukrán légierő állítólag megsemmisített egy orosz területen álló üzemanyag-raktárat, a tárgyalások ennek ellenére vagy épp ezért folynak, és Csernobilból ellopták a kávéfőzőket meg a vízmelegítőket.
Azaz egy délután a sok egyforma között, amikor nem azt csinálja az emberfia, amit csinálnia kellene. Vagy csak kicsit azt. De miért írom le, amit le fogok írni, ahelyett hogy kitennék valamilyen ételképet, és beérném a rá kapott százezer tetszésnyilvánítással?
Az Ukrajna elleni orosz invázió harminchatodik napján vagyunk, és a helyzet bonyolultabb, mint valaha.
Nyugalom, az Ukrajna elleni orosz invázió zavartalanul folyik tovább, nem tört ki váratlanul a béke és nem leng be mindent az orosz–ukrán baráti testvériség szelleme, pedig a tegnapi tárgyalások után sokan vártak valami ilyesmit.
Az ukrán kormány legfőbb igyekvése most az, hogy Márki-Zay Péter legyen a magyar miniszterelnök. Orbán Viktor jelenleg békepárti.
Tegnap elmaradt a hírösszefoglaló egy másik munka miatt, mire azzal végeztem, már nem volt erőm megírni – azt nem mondom, hogy ma pótolom a kiesett híreket, ugyanis a tegnapi értesülések ma már nem volnának frissek, de legalább újra van krónika.
Hogy miért nem lehet Bokrosnak is a szájára tenni egy ragasztószalagot? Egy echte bankár, aki belekontárkodik azokba a dolgokba, amelyekben olyan, mint elefánt a porcelánboltban.
Hallgattam egy kicsit Vona (alias Zázrivecz – ne próbálják gyorsan egymás után kétszer kimondani) Gábort a Mészáros-Várkonyi házaspárról.
Az Ukrajna elleni orosz invázió harminckettedik napján kevesebb a harctéri hír, annál több a politikai fejlemény és lassan a háború mostani célja is körvonalazódni látszik.
„Sok függ attól…hogy (Oroszország) európai demokrácia lesz-e vagy ismét eurázsiai birodalom.” (Brzezinski)
“Bártfai Imre: A nagy hangyarázás – Bayer Zsolt és a „Brzezinski-doktrína”” bővebben
Az Ukrajna elleni orosz invázió továbbra is tombol, bár stagnál is a maga módján, és valahogyan változik – mivel túl sok harci cselekményről ma nem számolhatok be, lépjünk kicsit hátrébb és tekintsük ezt a „változást”, ha ugyan az.
A mai beszámolót sajnos megint az ukrajnai orosz invázió magyar vonatkozásaival kell kezdenem. Nagyon kellemetlen ez nekem, aki tárgyilagosan és épp ezért a kívülálló szempontjából próbálok írni erről a különösen véres, veszélyes és aljas háborúról – de hírt elhallgatni akkor sem szabad, ha nem szeretjük.
“Szele Tamás: Orbán Viktor, Kadirov és Tél tábornok” bővebben
Pont az orráig lát. Mindig is addig látott, és ez eddig bejött neki, legalábbis látszólag. A hitre szomjas közönsége pedig úgy vélte, ő alkalmas lesz bálványnak. Aranyborjú helyett aranydisznó is megteszi.
Nem lehet mindig az ukrajnai megszállásról írni, az embernek elvileg van egy teljesen hétköznapi, polgári élete is, amiben jár-kel, bevásárol, intézi a dolgait, még ha fejben félig-meddig máshol jár is.
Az ukrajnai orosz megszállás hírei most sem vidítóak. Épp ma egy hónapja kezdődött meg ez a véres és teljesen értelmetlen háború, amitől már mindenki kezd megbolondulni és ehhez az sem kell, hogy a harctéren legyen az emberfia-emberlánya.
Na látják, most nem fogadnék egy fél Lindt-csokiba sem, hogy mi lesz az április harmadikai választások eredménye. Rövid távokon különben sem vagyok jó jós. Az valahogy nem az én terepem.
Ma visszatérek a szokott gyakorlathoz az ukrajnai orosz megszállással kapcsolatban, hírösszefoglalót közlök, bár sajnos ennek is lesz magyar vonatkozása: ezen túl pedig kicsit megvizsgáljuk, mi zajlik a harctereken és Oroszországban az invázió kapcsán.
A ma reggeli egyetlen érdemleges hír (a sok rémüldözni való mellett) nem az orosz nukleáris fenyegetőzés (lassan megszokjuk), nem a további háborús borzalmak, az izraeli késelés, louisianai tornádó, hanem a varsói égetés.
Hölgyeim és uraim, ma elmarad a háború minden eddigi napján megszokott hírösszefoglaló részemről, és nem azért, mert ne történtek volna fontos dolgok az orosz invázió kapcsán Ukrajnában. Történtek, csak most jött el az a perc, amelyben Magyarország is kezd érintetté válni külpolitikai szempontból.
Oroszország ukrajnai inváziója – azért most már elég nehéz lenne bárki számára, aki nem a TASZSZ- nál dolgozik, „különleges hadműveletnek” nevezni – nem csillapodik, bár a hadműveletek lassulnak, és időnként egészen váratlan fordulatokat is vesznek.
Nagyon régen az orosz katonai doktrína szerves része ezek elméleti alkalmazása. Nem Ukrajnára gondoltak, hanem az orosz hadseregnél felmérhetetlenül erősebb NATO-ra. Nem fogom most részletezni, hogy miért felmérhetetlenül erősebb, aki akar utánanéz.
Ha röviden akarnám összefoglalni Oroszország ukrajnai inváziójának híreit az elmúlt huszonnégy órában, azt mondanám: az offenzíva leállt, a háború zajlik.
„A 48 éves Leroy Cronin, extravagáns és briliáns brit kémikus, a Glasgow-i Egyetem professzora”, írja az Origo, „az élet eredetének megértésén dolgozik.”
Ma megint le kell szögeznem előre, hogy nem jöttek jó hírek Ukrajnából, rosszak ellenben bőséggel érkeznek.
A harcok valamelyest mintha enyhülnének Ukrajnában, de alig észrevehető mértékben, a béke minden jel szerint még fényévekre van, Oroszországban egyre különösebb dolgok történnek, és meg kell vallanom: kevés a jó hír. Ami van, az többnyire rossz.
Jó hírrel kezdeném, mert erre már rég nem volt alkalmam: a mariupoli színházat ért támadásnak mégis vannak túlélői! Az sem lehetetlen, hogy sokan, egyelőre várom a híreket, de hogy nem veszett oda mindenki, már biztos.
Olyan végtelenül unalmas. Nem a háborúra, vagy az itthoni háborodottakra mondom, hanem a kommentekre, legyenek újságírói, elemzői, vagy olvasói kommentek. Mindegy.
Oroszország ukrajnai inváziója lassulni látszik, bár a harcok továbbra sem igazán enyhülnek, de mintha már nem csupán az ukrán területekért folynának, hanem sokkal inkább a béketárgyalásokon elérhető pozíciókért. Ma meglepő hírek érkeztek a megoldás lehetőségeiről: igazából minden a tárgyalások körül forog.
Mit tehet az ember szerda reggel kilenc óra tizenhárom perckor, ha beleakad a szeme egy – az elsőnek mondott – echte amerikai fánkozó promóvideójába, és félig meg is nézi?
Akinek munkája a fényképezés, és gyűléseken, tüntetéseken, ünnepeken sem szórakozásként fotózik – a tömegben, és nem VIP emelvényen – közelről és pontosan érzi az emberek ritmusát, hangulatát, vitalitását vagy enerváltságát, úgy, mint a rockbanda basszusgitárosának hangfala előtt álló rajongó a zene erejét.
Nehéz dolog ma, március 15-én hírösszefoglalót írni, hiszen míg nálunk nemzeti ünnep van, a szomszéd országban véres, pusztító katonai megszállás zajlik, rengeteg áldozattal mindkét oldalon – nem tehetek róla, úgy érzem, ízléstelen dolog volna ilyen időkben a Békemenet közhelyeivel rabolnom az olvasók idejét.
Néha úgy érzi az ember, már időtlen idők óta zajlik Ukrajna fegyveres orosz megszállása, már sokadjára éli át ugyanazt a várakozást, amit ma: a béketárgyalások ezekben a percekben is zajlanak, ha sokat nem is várhatunk tőlük, a háború mindeközben zavartalanul folyik, mintha a kettőnek nem is volna semmi köze egymáshoz.
Kivételesen elolvastam a Bogár Laci bácsival (öt éves volt, amikor megszülettem) készített interjút (Vasárnap). Abszolút kivételesen, mert általában nincs szükségem újabb kormánypárti propagandára, elég nekem, amit nem tudok kiterülni.
Ami Ukrajnában és Oroszországban zajlik, már nem háború, hanem valami abszurd őskáosz. Az események nélkülöznek minden logikát, képtelenség megérteni, miért történnek a dolgok, mondjuk néha azt is képtelenség megérteni, hogy mi történik.
“Szele Tamás: Patrióta tojások, hazaáruló papírlapok” bővebben
Fogós, ravasz kérdés ez az ukrajnai háború. És nagyon visszás róla bármit nyilatkozni. Bármit, bárkinek, kivéve azt, aki átélte. Vagy átéli. Az ember, legyen újságíró vagy egyszerű újságolvasó polgár, kivéve, ha haditudósító, ül a biztonságosnak vélt távolban, és mond vagy ír mindenféle hülyeséget.
Ha röviden akarnám összefoglalni az ukrajnai orosz megszállás híreit, úgy fogalmaznék: Ukrajna lángokban áll, de Oroszország is recseg-ropog minden eresztékében.
Ez az írás egy kiegészítő anyag a mai hírösszefoglalóhoz, ugyanis annál hosszabb, mintsem belefért volna, de kihagyni vétek lenne az események krónikájából.
Oroszország szuperhatalom. De miért? Gyakran hallani, hogy Oroszország éves nemzeti összterméke annyi mint Olaszországnak. Nos, megnéztem, és ez nem igaz. Olaszország 2,00 milliárd, Oroszország 1,70 milliárd euró. (2019-ben.)
„Furcsul, egyre furcsul” – mondaná Alice a most Ukrajnában zajló háborúra és én sem tudok egyebet mondani, maximum hozzáteszem, hogy „de durvul is”.
Nem mondom, csábított ma a gondolat, hogy a magyar államfő megválasztásával foglalkozzak inkább, latolgassam, vajon kit választanak majd meg az egy lehetségesből, de van egy olyan érzésem, hogy ez az esemény jóval kevésbé befolyásolja a sorsunkat, mint az Ukrajnában jelenleg is zajló orosz megszállás, tehát a háború hírei fontosabbak.
Jelen pillanatban – jelen pillanatban – azt mondanám, hogy a következő: Ukrajna megmarad. Amit az orosz hadsereg megszállt, nem tudja – egyelőre – visszafoglalni, de nem fogja elismerni. Az orosz hadsereg Ukrajnát nem tudja elfoglalni. Szerintem nem is akarja.
“Gaál Péter: Így, vagy úgy (a dolgok jelenlegi állása)” bővebben
Már tizennegyedik napja tart az ukrajnai orosz invázió, és az ember csak kapkodja a fejét az információözönben. Hír annyi van, mint a pelyva, más kérdés, hogy mennyinek van veleje és melyikből hányszor kell gyököt vonni ahhoz, hogy olyan eredményt kapjunk, ami valamelyest közelít a valósághoz. Mindenesetre próbálkozik a krónikás, de nincs könnyű dolga.
Figyeljék meg az áthangolódást. Vagy inkább visszahangolódást. Érdemes rászánni naponta pár percet.
Háborúról ír az ember, a béke reményében, és ma abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak harci cselekményekről számolhatok be, hanem arról is, hogy megkezdődött és halad az ostromlott városokból a civilek evakuálása.
A háború sokadik napján a helyzet minden, csak nem biztató. Nem csak a szemben álló erők harcolnak egymással, hanem a krónikás is a dezinformációval, azonban nehéz egyedül szembeszállni ezzel az ezerfejű hidrával. Nehéz, de muszáj.
A naiv, jóindulatú kínai elnököt megdöbbentette, hogy két éve a világtól elszigetelten megőrült orosz kollégája, akit közeli, jó barátjaként ismert, tudta nélkül kínos helyzetbe hozta, és megrohanta a mártír Ukrajnát. A pekingi téli olimpiát még sikerült botránymentesen befejezni, de ez kizárólag a véletlenen múlt.
“Gál Péter: Se here, se zádé (hetvenhét magyar népmese)” bővebben
A háború újabb napjára virradtunk, a helyzet egyre reménytelenebbnek tűnik, annyi benne az újdonság, hogy mintha mindkét fél számára reménytelen volna.
Harminchárom, szocializmusban eltöltött év és tizenkét év NER után szeretném tudni, mit kell, hogy gondoljak, az nekem valahogy biztonságérzetet ad. Most viszont nem tudom.
A tegnapi erőműostrom után, ami elég nagyot változtathatott volna Európa történelmén és népsűrűségén, bár szerencsére a legrosszabbat sikerült elkerülni, ma másféle, talán valamivel enyhébb szörnyűségek borzolják az idegeinket. De azért ezek is épp elég fejfájást okoznak.
Először is azt kell leszögeznünk, hogy aki atomerőműre lő, az elmebeteg. Elsőként ő pusztul el, ha olyan helyre talál a kis parittyájával vagy Gradjával, aztán a környéken mindenki – és a környék fogalmát tessék nagyon tágan értelmezni. Több országra kiterjedően.
Mindent lehet látni előre, és nem kell hozzá se látnoknak, se politikai fenoménnak lenni. Csak – hogy is írtam a minap? – a vonalakat kell megnézni. Hogy merre görbülnek.
“Gaál Péter: Aki mindent möglát, mind fúr az oldali” bővebben
Ukrajna orosz megszállása folytatódik, a helyzet nem túl biztató, bár ezekben a percekben már folynak a béketárgyalások a Belavezsszkaja Puszcsa Nemzeti Parkban.
Milliós megtekintésnél jár és megállíthatatlanul terjed fideszes körökből egy orosz propagandavideó, írja a 444.
Folytassuk, ahol tegnap abbahagytuk: a háború továbbra is dühöng Ukrajnában, egyre nehezebb tárgyilagos hírekhez jutni, de kezdem úgy látni, hogy a tényleges helyzet senkit nem is érdekel, mindenki a neki tetsző információkat szeretné olvasni.
Hosszú-hosszú vitákat olvasok, abszolúte nem Putyin-párti lapokon, hogy „ki kezdte”. Kvázi „ki a hibás”. Ki kényszerített és kit. Mindezzel el lehet bajmolódni, tényleg telik velük az idő, okosak leszünk, ha szebbek már nem, változni meg nem változik tőlük meg semmi.
Az Ukrajnában zajló háború kaotikus képet mutat. Egyfelől világosnak tűnik, hogy az offenzíva egyik fő célja Kijev elfoglalása (és talán egy bábkormány hatalomba segítése), másfelől azonban kissé érthetetlen, mik az egyéb célkitűzései.
Ma eltér a Zóna a szokásoktól, ugyanis megjelenik ez a plusz írás is, lévén, hogy kezdem mérhetetlenül unni a moszkvai propagandát.
„Lázár János a mellette elhúzó harckocsik mellől jelentkezett be, hogy elmondja, ki kell maradnunk a háborúból.” (444)
Ezekben a percekben a világ lélegzetét visszafojtva várja az orosz–ukrán béketárgyalások híreit (bár még csak fél órája kezdődtek el, Harkivban parázs ütközet zajlik, Kijev ostromra készül és hatalmas harckocsi-oszlop közeledik a város felé – az Oroszországi Föderáció nukleáris csapásmérő fegyverei pedig készen állnak egy esetleges atomcsapás végrehajtására.
A politikában nem az érzelmek dominálnak, hanem a statisztika. A hadászatban is. A „rákenjük”, „ez és ez zajlott Ukrajnában”, „elvesztette jóindulatát és türelmét”, pláne „Oroszország” (Gajdics Ottó), ezek pontosan olyan színvonalúak és oda valók, ahol elhangzottak, azoknak, aki ezeket nézik/hallgatják, ott, ahol nézik/hallgatják.
Tegnap sem enyhült a harcok intenzitása Ukrajnában, és minden jel arra utal, hogy ez még jó ideig így lesz: egyik hadviselő fél sincs irigylésre méltó helyzetben, és a tervezett béketárgyalások is mintha zátonyra futnának, bár még azt is nehéz megmondani, tulajdonképpen mi a helyzet velük kapcsolatban. De lássuk, mit tudunk.
…csak a szomszéd háza ég. A múlt század hatvanas éveiben énekelte a Gerilla együttes. Tényleg nem akarok sok szót ma is elpazarolni politikára, olyan felesleges. Semmi meg nem változik tőle, okoskodni meg mindig fognak.
Alig harmadik napját írjuk az Ukrajna elleni orosz agressziónak és egyre komolyabb a helyzet. Persze a helyzet mindig komoly ott, ahol orosz katonák jelennek meg és ahol védekeznek ellenük – viszont minden jel arra mutat, hogy ez a hadjárat nem lesz díszmenet egyik fél számára sem.
„Márki-Zay azzal vádolja Orbánt, hogy a háborút előkészíteni ment Moszkvába.” (444)
A lehető legnehezebb helyzetben van a krónikás, ha tárgyilagos képet szeretne nyújtani az Ukrajnában jelenleg fennálló helyzetről. Egy a biztos: háború van, orosz agresszió érte az országot és az védekezik – de ennél több egzakt tényt nehéz elmondani.
“Szele Tamás: Páncélosok Kijevben (Русский военный корабль иди нахyй!)” bővebben
1914. június 28-án a boszniai Szarajevóban lelőttek egy nagy bajuszú, önfejű, mogorva, ötvenéves osztrákot. A középkorú osztrákot egy szerb siheder lőtte le, nem saját ügyességének, hanem véletlenek fatális összjátékának a következtében.
Hölgyeim és uraim, rossz hírrel kell szolgálnom ezen a reggeli órán: amitől tartottunk, abban már benne is vagyunk. Tegnapról mára virradó éjszaka az Orosz Föderáció hadüzenet nélküli támadást intézett Ukrajna majdnem teljes területe, de legalábbis nagyobb városai ellen. A világpolitikai helyzet már nem kritikus, annál már sokkal rosszabb.
Idén, édes Olvasók. Hogy hazai pályára lavírozzak vissza. Kora nyáron, nyáron, de leginkább ősszel. Hogy mi? Valami hasonló, ami Belaruszban, de orosz csapatok nélkül. És persze NATO-csapatok nélkül is.
Mikor háborúról írunk, elsőként el kell válasszuk a tényeket a propagandától és a pletykától, szóbeszédtől. Mindezek után el kell válasszuk az elméletet a gyakorlattól, és mindkettővel külön kell foglalkoznunk. Majd el kell választanunk véleményünket és vágyainkat a valóságtól, és csak ez utóbbival foglalkozhatunk.
“Szele Tamás: Az Anyaföld Védelmezőinek Napja és más történetek” bővebben
Hogy miért érdeke Putyinnak az eszkaláció? Nem számoltam, hányan kérdezték ezt meg tőlem az utóbbi negyvennyolc órán belül, de nem kevesen. Kivételesen válaszolok majd rá, nem oknyomozó újságírói alapossággal, de válaszolok, a magam felületes módján.
A tegnapi események után én már csak egy dolgon lepődtem meg. Azon, hogy mennyi barátom van nekem.
Mivel történelmi pillanatokat élünk, kivételesen gyorselemzéssel jelentkezik a Zóna a mai eseményekkel kapcsolatban.
Hogy ez fél éve mekkora hír lett volna… egy éve meg főleg. De most, egy világháború árnyékában a legtöbben le sem sajnálják, miszerint a mostani helyzet előidézésében egyébként nem kis részt vétkes Donald Trump volt amerikai elnök új közösségi oldalt indít „Truth Social” néven.
Vasárnap vagy hétfő, vagy május (a várható időjárási nehézségek miatt). Ezt írtam Ukrajnára, hozzátéve, hogy nyugodtan lehetnek rossz ráérzések is, éspedig azért, mert pontos (relatíve pontos) saccolások. Nem ez az igazi ráérzés, legalábbis nem az én kompetenciám.
Ha valaki nekem tavaly ősszel azt mondja, hogy örülni fogok annak, mikor az Alapjogokért Központ ügyeivel foglalkozhatok, biztos azt hittem volna, hogy megbolondult.
“Szele Tamás: Éljen a magyar hazugság, éljen a haza!” bővebben
Akkor, hölgyeim és uraim, most egy kis háborús sajtómódszertan következik, némely komikus elemekkel. Már amennyire komikusak ezek az elemek, mert valójában tragikusaknak is vehetjük őket.
Azért van, hogy az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen, főleg, ha a magyar reklámpiacról van szó. Ami épp úgy át van politizálva, mint a teljes életünk, néha már magam sem tudnám megmondani, a reklám hirdeti a politikát vagy a politika a reklámot, de mindenképpen milliárdok úsznak el az Alkonyati Zónába, erősen kétséges eredménnyel.
Olcsó, bár frappáns poén lenne úgy kezdeni ezt az írást, hogy „Putyin úgy megy, mintha jönne” bár voltaképpen erről is van szó.
Hölgyeim, uraim, a háború egyelőre ízlés szerint vagy elmaradt, vagy késlekedik, válassza ki magának mindenki, ahogy gondolja, szóval most nem Ukrajna, Oroszország és az euoratlanti övezet zavaros viszonyával foglalkozom, hiszen egyelőre érdemben semmi újat sem mondhatnék, hanem Kínával, mert sajnos megint muszáj.
Valójában a Rémusz név jobban illene rá. Romulusz és Rémusz (Romulus és Remus) mondája, legalábbis ami az őket tápláló anyafarkast illeti, eléggé ismert, a többinek utána lehet nézni. Most ide csak kettejük közös történetének a vége tartozik.
Hogy a végén kezdjem: ne tessenek ünnepelni, nem tört ki sem a világbéke, sem a világháború, esőerdők megmentéséről meg szó sincs. Mindössze annyi történt, hogy Moszkva kivonja csapatai egy részét az ukrán határ körzetéből, enyhítve ezzel a nyomáson és a konfliktus veszélyén.
Most az egész világ a holnapra előrejelzett ukrajnai orosz invázió lázában ég. Vagy lesz holnap ilyesmi, vagy nem, én inkább a hétvégét vagy jövő hét elejét mondanám, vasárnaptól elfele, de hát nem vagyok én CIA, se egyéb szakértő.
“Gaál Péter: Just a little walk (az állatorvosi ló)” bővebben
Gyakran az az érzése az embernek, hogy a mostani világméretű válság tulajdonképpen egy hatalmas malomjáték, sőt, hipermalom, amiben egymásra épülő csikicsukik működnek és lehetetlen megnyerni, ha Putyin kezd, márpedig ő kezdett.
„Én ezeket a kanyarokat nem tudom követni. De azt, amit Orbán Viktor egy személyben megtestesít – ezt a szivárványkoalíciót úgymond, a liberálisokat, a kommunistákat, a konzervatívokat és a fasisztákat –, ezt mi a szövetségben külön-külön képviseljük. Gerinces emberként mindenki megtarthatja a saját világnézetét, a saját álláspontját.” (Márki-Zay Péter, 444)
Ha nem a bőrünkre menne ez a játék, azt mondanám: olcsó kutyakomédia, dőljünk hátra, kérjünk egy kávét és próbáljuk meg élvezni. De a jelenleg kialakuló világpolitikai – tehát már messze nem orosz–ukrán – válság bizony az egész bolygót sodorja vészhelyzetbe, ezzel a szándékkal is idézték elő, és pillanatnyilag semmi esély nem mutatkozik a megoldásra.
Aki el akar igazodni az orosz–kínai–ukrán-északatlanti válságban, az először is azt teszi a legjobban, ha elfelejti minden érzelmét, rokonszenvét, és nem törődik mások ilyesmijével sem.
„Magyar bulizókat raboltak ki Kijevben.” Gyurcsány után a következő vezető hír az Origón. (Gyurcsány időközben Orbán évértékelőjére cserélődött.)
A mai történetben látszólag nincs politika, de sebaj, majd tesznek bele, ki-ki saját szája íze szerint, jó bőven, ahogy azt mifelénk szokás. Ez látszólag egyszerű, bár bestiális bűncselekmény, gyilkosság anyagi haszonszerzés céljából, ilyenek esetében fog vastagon a penna a bíróságokon.
Miután az előző írásomban azt olvasták, hogy általában nincs kedvem beszélgetni, ketten is megkérdezték, hogy magányos vagyok-e? Vagy magányosnak érzem-e magam? Elszomorít, írja egy kedves hölgy. Akkor most ez megér egy éjféli misét (annyi idő van).
Akárhogyan magyarázom, nem értik. Mintha a falnak beszélnék. Nem értik jobbról, tulajdonképpen balról sem, itt motyogok magamban középen. Mondjuk bonyolult dolog is a kampányhirdetések ügye, és nem véletlenül az: de mégis soknak találom, amennyit mostanság elhirdetett a magyar politika.
„Ezek a nagy jó tevékenységek mind-mind a választások miatt vannak”, írja egy hozzászóló Kocsis Máté legújabb fizetett örömködésére, hogy a tizenharmadik havi nyugdíj, meg egyebek.
Mivel azt tapasztalom, hogy nincs a világnak olyan távoli országa vagy obskurus személye, aki miatt ne esne a sajtómunkásnak egy közepes falka nádi toportyánféreg, ma kerülném az égető alapkérdéseket (ahogy elnézem őket a címlapokon, speciel engem egyik sem éget) és inkább azzal foglalkoznék, hazafi, illetve honleány-é Zsu Ji, avagy mégsem?
Nézem a híreket így reggel, egy kávé mellett, tiltogatom az engem anyázókat és óhatatlanul is az jut eszembe: érdemes ezt az egészet, mármint a pártoktól független magyar sajtót művelni?
Mocskos ügyről lesz ma szó, kérem, nagyon mocskosról, aminek az a tanulsága, hogy ne legyünk naivak manapság, mert vannak, akik abból élnek, hogy mi elhisszük a szélhámosságaikat. Ráadásul politikai is a történet, szóval gyomor kell hozzá.
A világnak – mi is az? – két arca van. Mint Ianus istennek, a kapuk istenének. Ianus szentélye a római Argiletum út mellett gyakorlatilag két ellentétes irányban nyíló kapuból állt: ha a birodalom háborút viselt, kinyitották, ha a háború befejeződött, becsukták őket.
Nem először foglalkozom a Zónában a szélsőjobboldali román AUR párt zűrös ügyeivel, de most először teszem ezt némi kárörömmel. Most legalább van min mosolyogni, ugyanis a párt társelnökéről, George Simionról kiderült, hogy úgy hazudott, mint a vízfolyás, és ennek volt némi hatása a magyarországi választási kampányra is.
Ha az ember egyszer hozzányúlt egy történethez, illik folytatnia, akkor is, ha különösen alakul. Márpedig Posta Imre, a magát Magyarok Felelős Nemzeti Kormányának nevező csoport vezetője – szellemi vezetőjüknek mindenképpen mondható – esete elég meglepő fordulatot vett, így be kell számolnom róla, ha már korábban foglalkoztam vele.
Villantott, erre senki nem számított, brutális, szexelt, megmutatjuk, megmutatta, terpesztett, hatalmas, gigantikus, mindenki, örökre, elképesztő, borzalmas, hátborzongató, horror, lecsapott, kiderült, hihetetlen, durva, bugyiban, bugyi nélkül, melltartóban, melltartó nélkül, alsónadrágban, félmeztelenül, meztelenül, kibuggyant, megdöbbentő, becsapódik, vége.
Tulajdonképpen nem kéne velük foglalkozni, csak mégis kell, mert nincsenek kevesen. Feltűnően, hiperaktívan, ostobán politizálnak. Nem is lehet nekik megmagyarázni semmit, hisznek, nem tudnak, tengernyi Nemtudomka verődik össze parancsszóra, hogy aztán egy kis közösségi élmény után szétszéledjenek. Gondolkodni nem szoktak, nem is kell nekik.
Még, hogy nem postás. Még, hogy gáz és csak gáz, amit egyébként Szele Tamás barátom oly kiválóan kielemzett, mármint, hogy mi benne a biznisz. Mindenben van egy kis biznisz, nem csak nálunk, bár nálunk ez inkább úgy módosul, hogy –
Nehéz nap, volt a tegnapi, német kollégákkal dolgoztunk egy dokumentumfilmen, ráadásul terepen, hidegben, szélben, sárban – a munkát sikerült kifogástalanul elvégezni, nem is panaszkodtunk, de akadt közben pár felejthetetlen pillanat. Pár olyan, ami rávilágít, miért nem értenek minket Európában.
„Kedden Moszkvába látogat Orbán Viktor, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnökkel találkozzék. Szinte minden februárban találkoznak, néha még ősszel is. A magyar és az orosz kormány kapcsolata különösen szívélyes, tele van nyájas gesztusokkal, de közben a kevésbé látható szférákban komoly viták is előfordulnak. Az biztos, hogy Oroszország kommunikációs szempontból számíthat a magyar kormányra….”(444)
Hinni a templomban, vélekedni a kocsmában kell. Ha ógörög volnék, kocsma helyett agorát írtam volna, de hol vannak már azok a szép napok: a magyar kocsmába, jobb esetben bárba, kávéházba jár vélekedni, vagy a sajtóban teszi közzé nézeteit, és ezzel nincs is semmi baj, én is ebből élek. De ne tévesszük össze a nézeteket a hírekkel, mert nagy a különbség.
Egyik alapelvem, hogy csak arról lehet véleményünk, amit ismerünk, tehát bizony minden kormánypárti, jobboldali, szélsőjobboldali hírforrást is elolvasok, méghozzá naponta akár többször, ha kell. Ezért is néztem meg tegnap este Tucker Carlson „dokumentumfilmjét” a Hír TV-n, ami állítólag Soros Györgyről szólt.
A mostani, közelgő világháborút sejtető hangulatban az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy akár lesz Armageddón, akár nem, előtte még mindenképpen eljön az árstop. Az már bizonyosan a nyakunkon van holnaputántól, és a kereskedők tisztában is vannak ezzel.
Hogy a Jóistenit neki. Amiért olyan nehéz megérteni. Hol bánnak cudarul a mindenféle kisebbséggel? A „másokkal”? Hol szennyezik legjobban a környezetet? Miért? Nem véletlenül azért, mert mindenki azt használja szemétdombnak, hulladékgyűjtőnek, tekintve, hogy ott ezekkel nemigen foglalkoznak?
Mai eszmefuttatásunk nem való a kényes gyomrúaknak, ugyanis kellemetlen tárgya a trágya. Méghozzá olyan trágya, ami kifejezetten metagenomikus.
„Az oroszoknak sem kell Ukrajna, csupán a régi orosz területekre és a Fekete-tenger ellenőrzésére van szükségük, valamint arra, hogy a NATO támaszpontok minél távolabb kerüljenek a határaitól. ‘Isten azért hozta létre a háborút, hogy az amerikaiak megtanulják a földrajzot.’ (Mark Twain)”
Tegnapi írásom, melyben egymás mellett vagy inkább egymás után mutattam be az amerikai és orosz álláspontot Ukrajna ügyében (a Meduza.io nyomán) váratlan, bár nem egészen átütő sikert aratott. Ha ez tetszik a nagyérdeműnek, miért ne írjak még ilyesmiket?
Ma eggyel több írás jelenik meg, mint ahogy azt olvasóink megszokhatták, ugyanis nagyon érdekes összegzés akadt a kezembe az ukrajnai (dehogy csak ukrajnai, világméretű!) válsággal kapcsolatos álláspontokról, és mivel a legtöbben nem értik, miért marják egymást a felek, kinek mi az indítéka erre, kincset ér minden szó, ami ebben eligazítja a nagyközönséget.
Ebben az országban teljesen felesleges újságot, hírt, de még krónikát is írni, itt az az igazság, amit elhisznek, tehát mindenkinek más, ami attól eltér, az elpusztítandó, tűzre való hazugság.
Török Gábor politológus szerint is bejuthat a Parlamentbe A Mi Hazánk Mozgalom, írja Dúró asszonyság, és meglepetést okozhat. Hát ha valamit, azt nem fog okozni, hacsak a bejutással – amit kétlek, nagyon sok Fidesz-átirányított kellene hozzá, márpedig azokra most a saját falakon van szükség – nem.
„Mi lesz veled, Magyarország?”, kérdezte valaki teátrálisan a facebookos posztján. Hát mi, hát mi, hát mi?
Mivel az RTL Klub tegnapi híre után személyesen is érintetté váltam Gémesi György megzsarolásának történetében – nyugalom, mint tanú! – úgy gondolom, itt az ideje, hogy megszólaljak az ügyben.
Ennek az írásnak elvben csak annyi az apropója, hogy igen nagyot röhögtem volt, mikor megláttam, hogy a szélsőjobboldali-mindenellenes romániai AUR párt egyik elnökét, kettő van nekik a biztonság kedvéért, Iaşi (akinek úgy tetszik: Jászvásár) főterén egy vele egyet nem értő úriember leöntötte kék tintával, mely előnyösen befolyásolta megjelenését.
Nem vagyok híve az oktalan trágárságnak a sajtóban, az erős kifejezéseknek megvan a maguk helye, és ha túl sokat használjuk őket, elkopnak: mindazonáltal van, amikor nem lehet másként fogalmazni.
Egy szinte elcsépelten ismert, 1934-es (!) Radnóti Miklós-vers, majd felrakom a végére, hogy felidézhessék. Rövid leszek, mert más dolgom van, de ez ma kikívánkozott. Reggeli sajtóátfutás, és megint beleütköztem Ukrajnába.
“Gaál Péter: Vihar előtt (álmodj velem egy rémálmocskát)” bővebben
„Ne aggódj”, mondta Albert Einstein, „ha nehézségeid vannak a matematikával: biztosíthatlak, hogy az én nehézségeim sokkal nagyobbak”.
“Gaál Péter: Kis bepillantás a kulisszák mögé (a kör négyszögesítése)” bővebben
Már megint elkerült minket ez a legutóbbi kisbolygó, én nem is értem, mi ez a kupleráj a Naprendszeren belül, senki sem tud célozni? Emiatt aztán ma másféle világvégéről lesz szó, éspedig a populistáról.
Kesernyésen kávézgat az ember így, a Magyar Kultúra Napjának reggelén, de hát milyen legyen a kávé, ha nem keserű? A kultúra sem édesíti meg, nincs abban a helyzetben, hogy édesítsen: örül, ha megmarad.
„Baljós jeleket lát a béljós” – mondta Cs. G. kolléga mintegy harminc évvel ezelőtt egy rosszul induló vízilabda-mérkőzés elején, és csak ismételni tudom váteszi szavait: más kérdés, hogy már nem egy sportmérkőzéssel, hanem a nyilvánossággal kapcsolatban.
Kampány-üzemmódban vagyunk, az igaz, hogy nem most kezdődött, hanem tizenkét éve, de azóta folyamatosan fokozódik és talán most a legelviselhetetlenebb. Akkor én is foglalkozom ma egy kicsit a kampánnyal, illetve inkább azzal, mit művel az emberi agyakkal.
Ha összefoglaljuk a mai nap eddigi híreit, röviden annyit mondhatunk, hogy háború még nincs, járvány már van, választási csalás várható, hidegfrontot jeleznek a meteorológusok, és minden egyéb bizonytalan, de kellemes fordulatokra ne nagyon számítsunk.
Ma sem dőlt még össze a világ, az aszteroida csak este tizenegy körül fog elsuhanni a bolygónk mellett, tisztes távolságban, addig forogjunk nyugodtan tovább, meg azután is – nincsenek szenzációs hírek, még közérdekűek se nagyon.
Akkor ma tekintsünk megint Keletre, sőt, a Távol-Keletre – van itthon is baj elég, nyögjük mi is a világméretű élelmiszer-válságot, de akadnak országok, ahol az éhezés évek, sőt, évtizedek óta mindennapos, mint például Észak-Korea. Lássuk, ők mihez kezdenek ezzel a gonddal, hogyan kezelik?
Sűrű napja volt Márki-Zay Péternek. Már kora reggel riporterek hada várta a polgármesteri hivatal előtt.
Kellemetlen írás következik, választási kampány idején különösen kellemetlen, mert mindenféle álhírekről szól majd, és arról, hogyan lehet egy hazugságot még tovább hazudni némi csavarral. Ártatlan ember nem is szerepel a történetben: így vagy úgy minden szereplője vétkes.
Ember legyen a talpán, aki manapság kiigazodik az Árpádok, Karolingok, királyok és szentek labirintusában a Kárpátok alatt, most én mégis megpróbálom valahogy érthetően elmagyarázni, mi zajlik a történész- és régészvilág egy részében, és ez miért nagyon, de nagyon rossz.
Most Medgyessy Péter, tegnap Fodor Gábor. Egy volt miniszterelnök és egy volt kétszeres párt-, kétszeres bizottsági elnök, háromszoros párttag. Egy talpig elegáns úr és egy profi lemondóember. Hogy miért, ű tudja, meg mi is, de nem szeretnénk belebonyolódni semmibe.
“Gaál Péter: A snájdig úr, a lemondóember és Bukephalosz, aki Füles” bővebben
Azzal kell kezdenem, hogy nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Lehet, hogy meg kéne kérdezzem erről a jogi képviselőmet, és utána döntenem a kérdésben: mindenesetre a Zónát nagyon is érintő dologról van szó, ha a politikai jelentősége látszólag minimális is.
Az nem is kérdés, hogy ma az alapvető élelmiszerek árának szabályozásáról kell beszélnünk, ez az elmúlt huszonnégy óra legfontosabb híre, csak kicsit döcögős lesz ez a merengés, mert közben zajlik a kormányinfó, és fél szemmel lesem azt is, ha valami fontos hangzik el, beleszövöm az írásba.
Sírva kérném az illetékeseket, hogy fogadják meg a tanácsomat: ne gömb alakú üvegcirkuszt tessék építeni Budapesten a Nyugati mellé, hanem bolondokházát, arra sokkal nagyobb, mondhatni égető a szükség. De ki vagyok én, hogy hallgassanak rám?
Ma nemigen lesz időm még a magam dolgát se írni, de ez azért kikívánkozik. Körülbelül tizenegy éve – amióta disznóormányomat beledugtam ezekbe a dolgokba – nem vagyok képes ésszel felfogni, hogy miért kell a politikai kommunikációban sablonokhoz ragaszkodni.
Azért valamit, jelesül az újságírást mégis egész jól művelheti a nem-kormánypárti sajtó, erre két jelből következtetek: egyrészt, mert bizonyos, nagyon kormánybarát körök akkor sem tudják néhányunk után csinálni, ha megfeszülnek – nyomják, erőltetik, de ami kijön, az szánalmas űrgyűrűfütty csupán a szent célhoz képest – másrészt meg már kezdik egészen komolyan követelni, hogy ne írjunk.
„Már csak egy milliárd (sic!) év van hátra a légkör oxigén tartalékából.” A 168 óra is írhat hülyeségeket, rossz helyesírással, jó, nem most, hanem három hónapja.
Kérem, a jelek szerint nincs mese: Békés Márton a jövő Szakács Árpádja. Csak a réginél könnyebben kezelhetőbb, jobban kézre áll, nem hajlamos az elszabadulásra és nem szorul be sorozatlövés közben, meg nem melegszik túl a csöve.
– Jó, hogy itt vagy, Antal. Látod, amit én látok?
– Remélem, nem, főnök. Illetve, izé… hogy is láthatnám? Amit te látsz, senki más nem láthatja, mert…
– Itt hagyd abba. Nem segget nyalni hívattalak ide. Tehát mit látsz előttem?
– Egy újságot, főnök.
Kicsit meglepődhettek tegnap a jó budai polgárok és budapesti újságcsinálók, mert titokzatos események zajlottak az esti, majd éji homályban, melyeket akkor még senki sem tudott megmagyarázni, most már mintha derengene valami, de a megoldástól egyelőre messze járunk.
Ma újból Kazahsztánnal kell foglalkoznunk, hiszen fontos hírek érkeztek az ország sorsával kapcsolatban, de aztán, ha nem változik meg gyökeresen a helyzet, bele kell nyugodnunk a megváltoztathatatlanba.
Egy fiatal párnak útközben elfogyott a benzinje. Megálltak egy erdőszélen, és várták, hogy valaki arra járjon. Némi idő után meg is jelent egy régi autó, benne egy öregúrral. A fiú leintette, és kért tőle egy kis benzint. Az öregúr a fejét csóválta.
Folytassuk hát Kazahsztán szomorú történetét, mert messze nincs még vége a KBSZSZ alakulatainak bevonulásával – ellenkezőleg, a tragédia még csak most kezdődik. Bár eddig sem komédiát láttunk, valljuk meg. De a jelek szerint most következik a megtorlás.
Rossz hírek jönnek Kazahsztánból, nagyon rosszak – és nem lehetetlen, hogy a világ többi részére is nagyon rossz dolgok következnek belőlük.
Sokféleképpen lehet értékelni a jelenleg is zajló kazahsztáni eseményeket, nevezhetjük őket felkelésnek, lázadásnak, forradalomnak, esetleg, ha a rezsim pártján állunk, zavargásnak, fosztogatásnak, ezt majd az idő dönti el annak függvényében, hogy ki győz az események végén, lehet ebből utólag bármi is – de nézzük inkább, miért történik, ami történik.
Tökéletesen megértem bármelyik miniszterelnök-jelölt-aspiráns nehézségeit. Egyfelől, mert ez a poszt körülbelül akkora súllyal bír, mint mondjuk az ókori Róma harmadik korszakában, az Imperium Romanum idején a „császárjelölt” bírt, például Claudius esetében, akit úgy nagyjából onnét kotortak elő, ahonnét a hősidőkben Antall Józsefet.
Épp volna miről írni, bőven volna, az ember legszívesebben el is tenne pár témát ínségesebb időkre, mikor kötéllel fogjuk a hírt a kocsmában, de nem lehet, a hír romlandó áru, pár nap a szavatossági ideje.
Ma akkor csinálom a dolgom, gondoltam. Hát kérem, én naiv vagyok, mindig is az voltam. Bedőltem én mindenkinek és mindennek, vagyis magamnak. Úgy tizenöt-tizenhat évesen egy cigánylány felajánlotta a Margitszigeten, hogy jósol a tenyeremből.
Ez a mai írás nem lesz túl népszerű, nem is szánom annak, ugyanis a Halálról fog szólni. Igen, Homonnay Gergely elhunyta kapcsán, akivel ismertük egymást, de nagyon felületesen, tehát most nem fogom személyes barátomként emlegetni, hiszen nem volt az.
Azt már látom, hogy nem lesz unalmas év az idei. Minden lesz, csak szürke és egyhangú nem, viszont baromi fárasztónak ígérkezik, meg kell hagyni.
„Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? –
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.”
Nem mintha örülnék neki. Nem mintha nem örülnék neki. Van, amikor az embernek csak az orra hegyéig kell látnia. És van, amikor hiába akar, mégis tovább lát.
Jellemző, hogy az év utolsó írását pontosításnak kell szentelnem: két napja megpróbáltam összefoglalni a 2021-es év eseményeit úgy, ahogy – vagy hatvan-hetven komolyabb hír jött össze, de az írás megjelenése óta folyamatosan jutnak eszembe azok a történetek, amiket kihagytam.
Nos, kedveseim, ez az év is a vége felé közeledik. Hogy nekem hányadik, le se merem írni. Meg számszerűleg mindegy is.
Ami elromolhat, az el is romlik, mondta Murphy, és csak csodálni lehet előrelátását: ugyan igaz ez mindenre, kőbaltától gőzgépig, de azóta fokozottabban igaz, amióta van Facebook. Most is rá kell jönnünk, mi történt a British Medical Journal és a közösségi oldal viszonyával, mert már terjednek a legendák, mesék, mítoszok.
Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy amit életnek neveznek, egy kollektív játék. Minden egyben, hogy elferdítsem kicsit a „hen panta einai” („hen kai pan”, „minden egy”) görög szlogent.
Kérem, én ma születésnapom alkalmából – bizony, már az ötvennegyedik, de egy idő után ki számolja? – úgy döntöttem, lazábbra veszem a munkatempót, inkább megpróbálom összegezni a 2021-es év fontosabb eseményeit, azokat már úgyis megírtuk, csak épp egybe kell terelni az egészet, aztán majd csak összeáll valamivé. Nagy tévedés volt.
Még hogy biszex. (Ezt már tegnap meg akartam írni, csak elfelejtettem.)