Független sajtótermék
Ez alkalommal indulatos írás következik. Melyben leszögezem olvasóim legnagyobb meglepetésére (vagy talán mégsem fognak annyira meglepődni), miszerint nem vagyok azonos Gattyán Györggyel, ő sem azonos velem, sőt, fogalmam sincs, mit akar, de van egy közös rosszakarónk, aki mindkettőnk nevében szélhámoskodik.
A mai nap kérdése kétségtelenül az, hogy hány kormányinfót tartottak ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben és azon hány Gulyás Gergely beszélt, valamint miket mondtak ezek a Gulyás Gergelyek. Ugyanis jelenleg ez még nem teljesen világos.
A budapesti főpolgármester szerintem is jóindulatú balf.sz. Szerintem is a hódmezővásárhelyi polgármester a jelenlegi kínálat egyetlen megfelelőnek tűnő ellenzéki jelöltje. Intellektuális képességeiket nem ismerem, de megkockáztatom, hogy jó pár grádics különbség van utóbbi javára ott is.
Komoly vihar készülődik, érzem a csontjaimban – a hozzám hasonló vén sajtómunkások mindig megérzik, ha a magyar belpolitikában a Beaufort-skála szerint legalább 63-as orkán közeleg. Azon csodálkozom, hogy ugyan reggeli a hír, de még mindig nem áll a bál.
No, ma nem ország dolgában járunk, csak a magunkéban. A Zóna ügyeiben próbálunk tisztán látni, már amennyire egyáltalán lehetséges, mert különös dolgok zajlanak mostanság mifelénk.
Hát, akkor most nyúljunk bele a darázsfészekbe, mi baj történhet azon kívül, hogy halálra marja az embert negyvenkétmillió büszke darázs? Ma kivételesen nem Kövér Lászlóról lesz szó, pedig megint hiperaktív periódusában van – hanem az oltásellenességről.
Én, kérem, nagyon hálás vagyok Kövér Lászlónak tegnap nyilvánosságra került, másfél évvel ezelőtti beszéde miatt. Ugyanis míg tegnap felháborított az, amit abban elmondott, ma őszintén felvidítottak a beszédre adott kormánypárti reakciók.
“Szele Tamás: Kövér László, Schneider Fáni, világszám!” bővebben
Van, amikor jó, ha nem frissen kapunk meg egy hírt. De még így, másfél évvel az elhangzása után is dermesztő Kövér László beszéde, amit tavaly február 28-án mondott el a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok fennállásának 30. évfordulóján, az Alkotmányvédelmi Hivatal ünnepségén, vagyis kifejezetten zárt ajtók mögött.
Jelentem, feltaláltuk a csőben a lyukat, macisajtban a brummogást, mákos tekercsben az önindukciót. Tegnap találta fel az ügyészség, minek következtében aki eddig nem értette a Pegasus-ügyet, most már még annyira sem fogja, aki meg legalább valamennyire értette, azon morfondírozik, hogy mi ezen az érthetetlen?
Mindenkit figyelmeztetnék, hogy elvont eszmefuttatás következik, igaz, hogy valamennyire aktuálpolitikai ügyben, de messzire vezet majd, szóval ha nem tetszik valakinek, ne panaszolja fel, hogy raboltam az idejét, ő rabolta el azt saját magától.
Kedves elhanyagolt Olvasóim, nekem ugyan most még egy kis ideig más dolgom van, de Önöket ez nem vigasztalja.
Én tegnap azt hittem, hogy megoldottam a Kásler-titkot, erre fel délután kötöttek rá még egy jó nagy csomót, most oldozhatom azt is. Hogy az EMMI minek dönget nyitott kapukat, azt nem tudom, de ők akarták, hogy mélyebben belemenjek a kérdésbe: akkor most meg is kapják.
Akkor, kedves Watsonom, én most megtömöm a pipámat és megoldom a Kásler-ügyet, utána pedig hegedülni fogok, mert én vagyok Sherlock Holmes.
Elég fura helyzetben vagyok, ugyanis ma megyek harmadszor beoltatni magamat, előtte kell végeznem a napi munkával, és nem csak az általános oltáshelyzetet kellett áttekintenem, de épp most futott be hozzám Szakács Árpád oltásellenes beszéde is, amit a Mi Hazánk szombati tüntetésén mondott el.
Kérem, én sok mindent tudok Kínáról, még több mindent nem tudok róla, de igyekszem megtanulni, azt viszont először hallom, hogy vége volna a Középső Birodalomnak.
hát most sok türelmet kell kérnem. Még élek, mi több, azon is sokszor elgondolkodtam, írjak-e valamit ide és a Zónába, aztán nem, csak most.
Ma egy ítéletről lesz szó, amit viszonylag gyorsan hoztak meg, és nem is nevezném a legszigorúbbnak – szóba kell hozni, mert félő, hogy nemsokára több ilyesféle ügy is lesz, több ítéletre lesz szükség, és a mostani befolyásolja majd a kialakuló bírói gyakorlatot. Igen: a csepeli FreeSZFE-késelésről beszélek.
Tegnap már nem volt érdemes ismertetnem az érvénybe lépő szigorításokat délután, nem volt bennük új elem, annyi azért valószínűnek látszik azonban, hogy a magyar olvasók több időt fognak a közeljövőben gép előtt tölteni, mint máskor, mert hát egy csomó egyéb tevékenység akadályokba ütközik majd.
Nehéz helyzetben van a sajtómunkás megint, mivel épp ezekben a pillanatokban változik a helyzet, a legfrissebb járványügyi adatok kicsit sem megnyugtatóak – 10 767 új fertőzöttet igazoltak, ezzel a járvány kezdete óta összesen 987 199 főre nőtt a beazonosított fertőzöttek száma. Elhunyt 131 beteg, így a halálos áldozatok száma 32 645 főre emelkedett.
Ha az ember megpróbál utánajárni, utána kérdezni valaminek, fennáll a veszély, hogy egyszer csak válaszolnak neki, és ez nem mindig kellemes.
Az utóbbi napokban sok szó esett a Zóna hasábjain az álhírekről jobbról-balról, folytatom is a sorozatot, de most azt mutatom be, hogyan működik az állami álhír, amit propagandának nevezünk. A kormánymédia egyik írásának mentem utána.
A Pegasus-ügy legújabb fejleményéről tényleg csak egy klasszikus nyócker közmondás jut elsőre az eszembe: „Nekem mondod, pestinek, hogy csíp a poloska?” Márpedig a szoftvert üzemeltető Nemzetbiztonsági Szakszolgálat valami ilyesmivel próbálkozott, csak fordítva.
Ma, kérem, sportszerűek leszünk. Tegnap egy magát baloldali-ellenzéki jellegűnek beállító álhírlapon vertem el a port érdemei szerint, ma úgy korrekt, ha legalább ugyanakkorát csapok oda a magát ultrakormánypártinak és jobboldalinak nevező párjának.
Dobra vernék, mondja ez a szerencsétlen Kubatov, még a magyar Parlamentet is, mármint az ellenzék. Nem is kicsi dobra, teszem hozzá én. Nagydobra. Jó nagyra.
No, ez most egy mérges írás lesz. Már tegnap meg akartam írni, de jött más, fontos, érdekes téma – ez is fontos lett volna, csak mégis több hasznát láttam tegnap a kultúrforradalommal való foglalatosságnak.
Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, Magyarországon kulturális forradalom zajlik. Éspedig már a második vagy harmadik hulláma, ami azért elég rossz hír a kultúrára nézvést, ugyanis most már megint mindenki bele fog szólni, de azért mégis leginkább azok, akiknek semmi közük hozzá.
Egyik kedves Olvasóm magánlevélben emlékeztetett, hogy megfogadna jósnak. Mások is vannak így ezzel, most például a benzinár befagyasztásáról volt szó.
Elég beleolvasni abba a mocsokáradatba, amit a napi hírek kiváltanak az úri közönségből komment formájában, hogy az ember rájöjjön: semmi fejlődés nem volt ezen a bolygón a Neander-völgy óta, legfeljebb manapság az ritkább, hogy kőbaltával verjék egymást fejbe az emberek.
Kampány van, választási kampány, ilyenkor kevesen figyelnek a magyar diplomácia, külpolitika általában csendesen csordogáló híreire, mert még a szerkesztők is megszokták, hogy az MTI alapján dolgozzanak, abban meg csak az szokott lenni, ami mindig.
Van egy rossz hírem és egy jó. A rossz azt mondja, hogy komoly válság közeleg, amikor nem éhezni fognak az emberek, akkor fáznak majd, a jó viszont azt, hogy egész változatosan fog meggebedni a világunk, többféle módon is, lesz választék.
Arról már sokat beszéltünk ezeken a hasábokon, hogy mitől hír a hír, most arról lesz szó, mitől nem az. És hol.
No, nyakunkon a politika, a fene ott enné meg, ahol van. Észrevettem én, hogy utóbbi napokban még a szokásosnál is agresszívabb a légkör a Facebookon, de mit tehetek?
Jó kérdés, hogy mihez kezdjen az ember a hírekkel. Lehet érteni, lehet nem érteni és félre is lehet érteni őket, legyen szó bármilyen banálisan egyszerű dologról. Mifelénk félreérteni szokás mindent, vagy félreértelmezni, ami aztán mindenféle következményekkel jár.
Végre egy igazi, békebeli pesti történet. Nem mentes ugyan az aktuálpolitikai acsargásoktól, de nagyon remélem, az érdekelt felek előbb vagy utóbb rájönnek az eset valódi természetére – amit én is csak sejtek – és kibékülnek, még mielőtt végleg ellopják a budapesti Városházát, mindenestől. Mert egyelőre arról van szó.
Az újságcsináló ember jobban teszi, ha nem tervezi meg a munkáját. Harmadik napja rakosgatom össze a boszniai válság adatait, negyedik napja az aktuális afganisztáni helyzetet és minden nap jön valami, ami fontosabb ezeknél. Hölgyek, urak, vegyenek nagy levegőt, aki áll, üljön le, aki ül, maradjon úgy: folytatják az Elk*rtukat!
„Döbbenetes fotót mutatott meg követőinek és rajongóinak az amerikai Joan MacDonald. A fitnesznagyiként elhíresült hobbisportoló 70 évesen kezdett életmódváltásba, most pedig, 75 évesen jobban néz ki, mint 35 évvel ezelőtt.” (Origo).
“Gaál Péter: Döbbenet (hátul meg kijön a pöffenet)” bővebben
Pedig én ma egészen komolyan a balkáni válságról akartam írni. Ott elég csúnya dolgok készülődnek, de egy napot még mindenképpen várniuk kell a Feltámadás miatt. Igen, kérem, ez olyan hír, ami mindent felülír, mindennel szemben prioritása van: bár nem Jézus Krisztus második eljöveteléről van szó. Hanem John Fitzgerald Kennedy elnökéről.
Nem szoktam mottót használni, ellentétben sok kollégával, aminek egyszerűen tördelési okai vannak: a Zóna sablonjába nagyon nehéz (vagy talán lehetetlen) volna beilleszteni az alcímet. De most mégis idekívánkozik, nem bírom nem leírni, sőt külön sorba teszem, hogy érvényesüljön az örökbecsű, halhatatlan poén:
„Tudod ezek miért lopnak? Hagyománytiszteletből.”
Ma az Origóról lesz szó, éspedig azért, mert akárhogyan nézem a magyar sajtót, senki más nem szól nekik – akkor szólok én.
“Szele Tamás: Oszter Sándor, Juhász Jácint és az Origo” bővebben
No, ezt nem lesz könnyű megmagyarázni, annyi szent. Az orosz „Férfiak Államának” történetében annyira különös helyzeteket lát a szemlélő, hogy minden formális logika, minden sablon csődöt mond, ha nem használjuk a tiszta eszünket, teljesen eltévedünk a történetben, és kereshetjük, ki volt a jó, ki volt a rossz.
Mivel ma nincsenek szenzációk, csak kisebb hírek, a tömkelegekről fogok írni, meg általában, az emberi ostobaságról. Mondjuk bőven van miről, de azért nézzünk körül, mert hátha nem csak az derül ki, hogy ostobák vagyunk, hanem az is: mitől vagyunk azok?
Előre szólok: ez hosszú írás lesz. Akinek nincs ideje, kedve vagy képessége az elolvasásához, itt hagyja abba. Viszont lehet, hogy hosszú lesz, de annál izgalmasabb, ugyanis azt a kérdést járom benne körül, mennyi esélye volna a 2022-es választásokon a 2006 előtti Orbán Viktornak?
„A baloldal meg a magyar nyelvvel sincs tisztában , kihajtani csak az állatokat szokták,a CÖF csak az mondta, hogy leszbékemenet aki egyet ért a céljaival az menjen…”
Ha Magyarország közbeszédét tekintjük, óhatatlanul is egy óvodai kiscsoport jut eszünkbe: „A Pistike hazudik!” „Nem is igaz, a Józsika hazudik!” „De neeem!” „De igeeen!” „Beee!” Körülbelül ilyen hangnemben sikerült fogadni a hírt, hogy tényellenőrző oldal indul nemsokára magyar nyelven.
„Fél füllel hallgatom a TV-t és éppen arról beszélgetnek az okosok, hogy az elszabadult hazai inflációért és a folyamatos áremelkedésért a Fidesz a felelős. Rühellem és utálom a Fideszt, de erről szerintem nem ők tehetnek, ez megy az egész világon”, írja egy ismerősöm.
Régen nem írtunk már járványügyi híradót, és le merném fogadni, hogy nem is hiányolta senki: azonban a helyzet kezd úgy alakulni, hogy most megint be kell számolni a pandémiával kapcsolatos hírekről, ugyanis erős romlásnak indultak a statisztikai adatok, és a kormányon kívül mindenki szeretne tenni ez ellen. Vagy majdnem mindenki.
Ha meg akarod változtatni a világot, akkor előbb el kell fogadnod olyannak, amilyen, írja Bertolt Brecht. Erre volna szükség a jelen magyar ellenzéki oldalon is, de… Mondom: volna. De ilyen ott nincs.
Vannak hírek és vannak olyasmik, amik a megszólalásig hasonlítanak a hírre, csak sajnos megszólalnak, és kiderül, hogy nem azok. Mára mindkét kategóriából jutott, van, ami lényeges, van ami annyira lényegtelen, hogy magam is csodálom, felnőtt emberek miért foglalkoznak vele.
Az a kép a néniről és tábláról, igen. Csak nem bébi, hanem valaki más. A Valaki. Aki lehet bébi is, természetesen.
Mikor tegnap kicsit bevilágítottam az „Elk*rtuk” című film ürügyén a 2006-os zavargások sötét hátterébe, azt hittem, jó időre letudtam az ilyen feladatokat. Nem így lett.
Ma nincsenek belföldi hírek, ami van, az vagy a tegnapi napról szól, vagy 2006-ról, ma a fű sem nő. 2006 jön mindenből, kormánypárton, ellenzéken, független oldalon és valószínűleg vízvezetéken is. 2006 minden hullámhosszon. Ha már senki sem képes egyéb, aktuálisabb dologról beszélni: ám legyen meg a köz akarata.
… levonhatunk némi tanulságot. Mindenekelőtt azt, hogy ne akarjanak pontosak lenni. Ez különben sem tanácsos, és nem is megvalósítható, de annyira se akarjanak, amennyire mégis.
Ma, mikor az ország politikus csizmadiái azon tanakodnak, hogy 2021. október 23-a 2022–ről szól-e vagy 2006-ról (csak abban teljes az egyetértés, hogy 1956-ról semmikép sem szólhat) a sajtómunkás fáradtan legyint, nem vegyül közéjük, kiválik és, hogy helyét megállja, valódi hírt keres, azzal foglalkozik.
Ma október 22-ike van, így nyilván a holnapi eseményekről kéne írni, melynek csak egy akadálya van: jelenleg nem ismerjük őket.
Olyan hírtől zeng a magyar sajtó, ami igazából nem hír, mert majdnem minden részletét ismertük már – ismertük, csak elfelejtettük. És, hogy miért zeng a sajtó olyasmitől, ami legnagyobb részt nem újság, hanem óság? Csak azért, mert tájékoztatták róla, és mert – a kollégák is elfelejtették, hogy volt már szó a Nyugati körüli ügyekről.
Megint egy kis sajtóelmélet következik, én már erősen unom a dolgot, de a kormánymédia talpasai nem bírják abbahagyni. Állandó tűz alatt tartják a maradék néhány, pártoktól független sajtóterméket, de ez valahol szórakoztató is.
“Szele Tamás: Hogyan lettem atommeghajtású repülőgép-hordozó?” bővebben
Ki lopta el a jeti szerszámát?
Repülő csészealjak a Kossuth téren!
Hová tűnt a zenélő platinapesszárium?
Vérnősző barmok az éji homályban!
“Szele Tamás: Szexuális perverziók és elvetemült orgiák a magyar politikai életben” bővebben
Tegnap kicsit borúlátó voltam az előttünk álló kampányharcokkal kapcsolatban, ma, mikor átnéztem az elmúlt napok jegyzeteit és a délelőtti híreket, sokkal borúlátóbb lettem. Nem jön a totális információs háború, hanem már itt is van a nyakunkon.
Most az egyszer, minden finnyogásom ellenére azt kell, hogy írjam, győzött a józan… az „ész” azért erős lenne, de valami mégis győzött, amit akár észnek is lehetne becézni.
Akkor tehát lezajlott a sokakat lázba hozó előválasztás, most épp számlálják a szavazatokat, a vérmesebbek már készülnek jelöltjük győzelme esetén az ünneplésre, veresége esetén a totális háborúra az eredmény tudomásul vétele és az összefogás fenntartása helyett, én pedig meglehetősen örülök, hogy nem kényszerültem állásfoglalásra.
Szóltam erről már néhány szót máshol, más lapban, de az nem volt elég. Én is érzem, hogy Kövér László ennél többet, Magyarország pedig nála jobbat érdemel. Nem lehet elintézni a házelnök tegnapi zseniális eszmefuttatását egyetlen bekezdéssel: a szavainak súlya van. Értelmük mondjuk nincs, de az más kérdés.
Törököt fogtam, kérem, nem ereszt. Az ereszt amúgy is a Szájer fogta, róla volt szó épp elég, ez az én törököm a Békemenet, amit szívesen hagynék a búbánatos jófenébe, elvégre sem ingem, sem gatyám – de nem lehet. Ahogy valami mással foglalkoznék, azonnal tesznek valamit, amit nem hagyhatok szó nélkül.
Nem akarok hozzászólni az előválasztáshoz többet. Részint azért, mert Van Dolgom holland üzletembernek is lehet nevezni, részint azért, mert nincs kedvem senkivel sem huzakodni, és legfőképpen azért, mert nincs értelme.
Akkor sem írok az előválasztásról, ha mindenki a feje tetejére áll. Ennek az az oka, hogy semmi értelme olyasmiről írni, amihez nálam saját vélekedése szerint mindenki jobban ért. Írok inkább más dolgokról, bár azokhoz is jobban ért mindenki, ostobaságokról, abszurditásokról, szégyellnivalókról.
“Szele Tamás: Szégyen, gyalázat, ostobaság, nonszensz” bővebben
Minden nap tanul az ember valamit, a jó pap esetében ez holtig tart, a rossz papok esetét nem vizsgáltuk: de ma reggel különösen tanulságos irat került elém, kiszivárgott ugyanis a Facebook radikális politikai körökben legendás hírű tiltólistája. Elég érdekes olvasmány, meg kell hagyni.
No, és Észak-Koreában mi a helyzet, kérem? Az átlagos magyar újságolvasó – és tegyük hozzá, az átlagos újságíró is – hajlamos úgy tekinteni Ázsiára, hogy ott időnként történik valami, akkor odafigyelünk rá, aztán lenyugszanak a kedélyek és elfelejthetjük Kelet gondjait.
Nincs olyan, amivel MZP nyilatkozatai közül ne tudnék egyetérteni. Bizonyos határig a saját, szuverén (mert annak bizony szuverénnek kellene lennie mindenkinél, fakultatívnak és belső használatra valónak) világképével is egyetértek.
Olvassa az ember a híreket, és döbbenten veszi tudomásul, hogy Budapestet sújthatná akár egy, a Richter-skála szerint hetes erősségű földrengés is, az a magyar sajtóban nem jelenne meg.
Hogy rövid legyek: jó volt kicsit elszabadulni ebből a mókuskerékből, jó volt picit távolabbról szemlélni a magyarországi híreket, nem a kampányon pörögni, mint a szélkerék és jó volt végre együtt lenni azzal, akit szeretek. Aztán vissza kellett jönni.
Nem a hitelek felvételével van baj (ha mást nem ismernének, Széchenyi Istvánt biztosan ismerik), ahogy bölcs vezérünk megpróbálja előre megmagyarázni a jövőt, hanem a hitelek elköltésével.
Így, így. Pontosan. Két dologra kell(ene) fókuszálni: a harácsolásra (nem elsősorban mint lopásra, bár az se elhanyagolandó) és az univerzális képviselőre. Az örök emberi gyarlóságokra: az irigységre és a látszatokra.
Akkor ma bírósági ügyekkel foglalkozunk, kettő is akad, mindkettővel súlyos gondok vannak. Illetve az egyikkel vannak, a másikkal meg lesznek a vizsgálat folyamán, de abban egyeznek, hogy egyik sem volna törvény elé való. Az első már, a második még.
Érdekes írás jelent meg ma a New York Timesban, érdekes és magyar vonatkozású – konkrétan az Orbán Viktor és kormánya által finanszírozott washingtoni lobbitevékenységet elemzi, olyan adatokkal bővítve ismereteinket, amikről eddig fogalmunk sem volt.
„2 millió dollárért vett egy floridai ingatlant tavaly a Rolling Stones 78 éves énekese, frontembere, de ez csak az egyik háza.” (Origo)
Akkor ma beszéljünk kicsit a Pegasus-ügyről, éspedig nem azért, mert lenne valami fejlemény vele kapcsolatban, hanem ellenkezőleg, azért mert nincs. Nagyon nincs, gyanúsan nincs, fülsüketítő a csend körülötte, ha elő is kerül, mint a héten történt, annak nem lesz eredménye.
Ma nem a terroristákkal foglalkozunk, mert nincs fejlemény az ügyükben, hanem a kormány támaszaival, ami nem nagy különbség, valljuk meg, bár ők gyilkolni – még – nem akarnak. De rombolni, pusztítani annál inkább, mozgalmat is indítottak ennek érdekében.
Ha még valaki nem unná a Mészáros-Várkonyi nászt és a vonatkozó rongyrázás elemzését: ennek pontosan így kellett történnie. És pontosan arra utal, amire egyáltalán nem akarták, hogy utaljon.
Folytatjuk az úgynevezett „Magyarok Felelős Nemzeti Kormánya” történetét, mert ma is van fejlemény, minden napra jut, és ameddig ez hír, addig foglalkozunk is vele.
Soktényezős rendszer. Ezt válaszoltam tegnap a „le van ez előre zsírozva” típusú, igen gyakori felvetésre. És az.
Nos, ma, mint ígértem, kirándulást teszünk a minap lefogott „Magyarok Felelős Nemzeti Kormányának” szellemi közegébe, abba a politikai alvilágba, vagy inkább párhuzamos világba, ami már nagyon régóta itt létezik Magyarországon, a valódival azonos helyen és egy időben – és amiről nem sokan tudnak.
Ma is folytatjuk a „Magyarok Felelős Nemzeti Kormánya” nevű szervezet történetét, egyrészt, mert vannak fejleményei, másrészt, mert érdemes kicsit benézni a kulisszák mögé, tisztázni a csoport és vezetője hátterét, közegét, bemutatni a világot, amelyben mozogtak: érdemes és ijesztő.
“Szele Tamás: Fanatikusok, demagógok, antiszemiták” bővebben
Nos, mint tegnap ígértem, folytatjuk a Magyarok Felelős Nemzeti Kormányának nevezett csoport történetét, mert bizony vannak fejleményei az ügynek, nem is akármilyenek.
Ha nem lenne rá nyomós okom, ezen az esti órán nem nyúlnék már billentyűzethez, de sajnos – vagy inkább hála Istennek? – van, ugyanis a legfrissebb hírek szerint letartóztatták a Magyarok Felelős Nemzeti Kormányát, mely neve ellenére sem államunk egyik csúcsszerve, hanem egy terrorizmussal erősen gyanúsítható egylet.
“Szele Tamás: Rács mögött a Felelős Nemzeti Kormány” bővebben
Ugye, az volna a dolga a sajtómunkásnak, hogy hangyaszorgalommal összegyűjtögesse a híreket, aztán érett megfontolással elemezze őket, így végül olvasóközönsége elé tárja a Magyar Valóságot. A szorgalommal nincs baj, de… melyiket tetszenek parancsolni?
Hústermékek, ruhafonal, nejlonharisnya, Gillette-penge, WC-papír, nyugati cigaretta, orkánkabát, Coca-Cola (tiltott!), banán, farmer. Ezek voltak a legjellegzetesebb hiánycikkek a szocializmusban az Origo szerint.
Az ember nézi a mai magyar kultúrát, közbeszédet, és állandóan ugyanaz a kérdés motoszkál benne: mire jó ez az egész?
Ma, mikor épp hetven éves Mark Hamill, elég időszerű, ha úgy fejezem ki magamat, hogy hatalmas zavart érzek az Erőben. A magyar kormánypárt mozdonya elvileg a síneken rohan a fényes és boldog nemzeti jövő felé, de a vonat személyzetéből páran elég különösen kezdenek viselkedni.
Na jó, kérem. Én szelíd ember vagyok, de a hazugságot nem tűrhetem, ha írásban látom. Az egy dolog, hogy Orbán Ráhel Spanyolországba költözött családjával együtt, azt már kiveséztem ma egy másik lapban, nem épp szelíd szavakkal: de ne legyen legenda ennek kapcsán egy három éves álhírből.
“Szele Tamás: Kis magyar mondavilág kampány idején” bővebben
Már engem is zavar, hogy ezek mennyire rettegnek. Leginkább azért zavar, mert első blikkre nem látni az okát. A rajongó kétmillió biztosnak tűnik, a választási rendszer olyan, amilyen, a bizottságokban és az összes „független” poszton káderek ülnek.
Ritkán foglalkozik a Zóna krimikkel, bűnügyi hírekkel, pedig akad köztük nem egy igen érdekes: ma olyan szépet találtam, hogy nem is tudok neki ellenállni.
Mindig meghat, ha nagy emberek keresik a kegyeimet és a figyelmemet. Bár mindig az jut erről eszembe, hogy ha már nálam tülekednek, olyan nagyok azért nem lehetnek.
Akkor ma megint egy kicsit Afganisztánról lesz szó, főleg azért, mert nem győzöm csodálni kollégáim és az olvasóközönség angyali naivitását az ottani helyzettel kapcsolatban: most éppen az okozott széles körű megdöbbenést, miszerint az ISIS-K harcol a tálibok ellen.
Na, ezt hogyan írjam meg anélkül, hogy ne tiltsa le a hirdetési bevételeket az AdSense? Azért megpróbálom, de nem bizonyos, hogy szalonképesre sikerül.
Meg kell vallanom, az események kezdenek lehagyni. Régebben elég volt hetente kiosztani a honi hülyeségek dobogós helyezéseit, mostanság – nem kis részben a választási kampánnyal járó hisztérikus és járványos elmebajnak köszönhetően – már naponta kéne.
Hosszú írás következik, mert sok szamárságnak kell elférnie benne. És mivel kimarad belőle az előválasztás, Gyurcsány meg Orbán, ugyanis egyszerre mindennel nem foglalkozhat az ember, az, akit csak okos dolgok és magyar politikusok érdekelnek meg a 2006-os zavargások, itt hagyja abba az olvasást.
… és megfigyeltem egymást. Megígértem volt, hogy ha lesz hír a mi kis szárnyas lovacskánkról, a sántikáló és fülelő-szemlélődő magyar Pegasusról, foglalkozom vele. Most meg is teszem.
Meghallgattam az ún. őszödi beszéd „legmegdöbbentőbb részleteit” (Origo).
Tartozom egy vallomással: nekem két kamaszkorom volt. Az első akkor, amikor mindenkinek, csak az Nagyváradon, ahol sok minden kimaradt belőle a körülmények, valamint Nicolae Ceaușescu miatt, a másik olyan húsztól huszonkét éves koromig Szekszárdon és részben Budapesten, melynek során mindent bepótoltam, ami addig kimaradt.
Kérem, mi mindent értünk. Sőt, ha a szükség úgy hozza, és igény is mutatkozik rá, félre is értünk mindent, éspedig a kívánt irányban és mértékben értjük félre akár a kisegyszeregyet is.
Azt hiszem, rájöttem, mi a baja Orbán Viktornak. Vagy legalábbis: mi az egyik baja, mert van neki több is.
Nos, ma nem Afganisztánnal foglalkozunk. Nem azért, mert unnánk, nem is azért, mert nem történt ott semmi – augusztus 15. óta mindig történik – hanem azért, mert sürgősen rendbe kell rakni egy apróságot, mielőtt beverik a fejemet egy féltéglával.
Ma két fő téma uralja a közbeszédet, az egyik Ferenc pápa budapesti látogatása, amivel nem foglalkoznék, mert foglalkoznak elegen, a másik Afganisztán jövője. Ne tessenek legyinteni, hogy „Afganisztán, Pakisztán, Naésaztán, Hátaztán”, mert fontos lesz az nekünk is, másnak is, mindenkinek.
„Példa a három agy működésére”, írja egy lélekbúvár könyv. Lélekbúvárságból Jung az a nívó, amit még hajlandó vagyok elolvasni, azt se azért, de a megfelelő részletek után a többin akár át is lehet futni, tehát Jung marad.
Sajnos szeptember 11. egy ilyen nap, kikerülhetetlen a megemlékezés, főleg a huszadik évfordulón az: de nem árt azon is elmerengeni, hogy miképpen alakulhattak így a dolgok, ahogy most állnak – mert nem állnak a legjobban.
Egy centralizált kormányzatnak mindig több esélye van a sikerre, mint egy kvázi demokratikusnak. (Azért kvázi, mert ennek még a gondolata is abszurd.) Ez a magyar, kínai, orosz, belarusz, türkmén, üzbég kormányzatra éppúgy vonatkozik, mint az észak-koreaira vagy a tálibra, ha mostanában ez a sláger.
Avagy a fotelforradalmár balladája. Mindannyian ismerjük ezt az embertípust, meg merném kockáztatni, lakik is egy ilyen mindannyiunkban, csak van, akiből gyakran bújik, elő, van, akiből ritkábban: de egy kicsit mindenki billentyűhuszár, aki megfordul a közösségi oldalakon.
Meseország épül minálunk, nem is vitás. Ezer és egy bizonyítéka van ennek, napról napra épül-szépül, éspedig szavakból, legendákból, hazugságokból építik, jaj annak, akinek mer nem tetszeni. Azt odaadják a markolábnak vagy Hétszűnyi Kaponyányi Monyóknak.
Idős katolikus barátném elolvasta „Oltári” című cikkemet a (modern) katolicizmus másik arcáról, mint amit önmagáról kommunikál, és csak annyit tett hozzá, hogy „sajnállak”. Pontosan ezt vártam tőle.
Mivel megígértem, hogy be fogok számolni a Pegasus-ügy minden fejleményéről, így is teszek, bár… az az érzésem a mostani információk birtokában, hogy minálunk nem a legalkalmasabbak jelölték ki a megfigyelések célszemélyeit.
Az emlékezet olyan, írja Viktor Jerofejev, mint a halott gazdája mellé bezárt kutya: először csak vonít, aztán kikezdi a holttestet, majd darabokra tépi. De nemcsak olyan.
Aki azt mondaná, hogy vége van a Velencei-tónak, annak nem volna teljesen igaza. De aki azt mondja, hogy nincs semmi baj vele, az egyenesen hazudik.
“Szele Tamás: Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol” bővebben
Eucharisztikus gondolatok, avagy szentség és szenteskedés.
Első és legfontosabb kötelességem, hogy mindenkit figyelmeztessek, ne lepődjünk meg, ha a mai és holnapi nap folyamán a kormánymédián végigsöpör a tömeges harakiri (jobban mondva: szeppuku), legalább negyvenhét szamuráj lesz majd rituális módon öngyilkos, mint a Csúsingurában.
Schmidt Mária csodálatos levele méltán ejtette bámulatba a magyar közönséget, elvégre nem minden nap intjük óva Angliát, száz évente csak párszor szokás ez mifelénk, és utólag mindig megbánjuk. Bár ezek a szittya intelmek le szoktak peregni az Egyesült Királyságról, és valahogy mi is mindig vesztes pozícióból intjük őket óva.
Előre szólok, bonyolult dolgokról lesz szó, aki nem szeretne az írásra koncentrálni, az itt hagyja abba. Különben most dolgozunk azon, hogy a gondolkodásra és szövegértésre képtelen, ám markáns véleménnyel bíró réteg számára bevezessük a lapfelület más helyén a Teletubbyk korábbi részeinek vetítését, hogy azért valami forgalmat ők is hozzanak.
Lassan már be sem engedik az embert a rosszabb hírű késdobálókba, ha nincs lovagkeresztje. A jobb hírűekbe még csak-csak besurranhatunk plecsni nélkül is, hanem a valódi becsületsüllyesztőkben lovagkereszt nélkül kívül tágasabb. De van is ám becsülete ennek az érdemrendnek!
Miután ma megtudtam, hogy a Facebook vissza kívánja szorítani a politikai jellegű tartalmakat a közösségi oldalon (nem először, és eddig egyszer sem sikerült nekik), erősen vakarni kezdtem a fejemet: hát én most mitévő legyek?
Most, amikor mifelénk mindenki Afganisztánról beszél, aki meg mégsem, az a már mostanra elfajult választási kampány mocsarában fürdőzik, sőt, pancsol és lubickol, mi nézzünk kicsit másfelé: Moszkvában bizony zajlik az élet, pusztul a szabad sajtó.
Mi lesz abból, ha a tálibok és a Pegasus találkoznak? Azt speciel még nem tudjuk, azt már igen, hogy abból mi lesz, ha a tálib találkozik az informatikával. Baj lesz belőle, mint mindig, mikor egy erőszakos propaganda találkozik egy kiváló és óriási terjesztési felülettel.
Deorsum vivere. Lefelé élni. Beleakadtam Majka és Dundika esküvői képeibe. Ez ugyanaz a filing nekem, mint Borkai mester szexpartija, vagy Habony mester szórakozásai, esetleg Szájer mesteré az akrobatamutatványai előtt. Deutsch mesterről elég a saját arcképe.
Kívánságműsor következik, de nem lesz benne sok köszönet és nem énekli el a végén Simándi József a „Hazám, hazám”-ot. Hofi se lesz, meg „Millió rózsaszál” sem, bár azért nem marad senki az általa hiányolt tartalom nélkül.
“Szele Tamás: Önök kérték, avagy a Fudan és a Pegasus” bővebben
Javasolnám, hogy indítsunk gyűjtést, most éppen igen nemes a cél – méltó múzeumot kéne építenünk ennek a hihetetlen kornak, mely, bízvást állíthatom, teljesen egyedülálló Magyarország történetében, a honfoglalástól napjainkig. Méltó emléket kell állítani, most, mikor lehet.
Undorító és mindenképpen nagyon kényes ügyről kell írnom ma. Ilyesmivel a Zóna nem is szokott foglalkozni, de most muszáj, mert sajtóügyekkel viszont igen, és ez valóságos sajtó-belügy: bár a legmocskosabbak közül való. Úgy tűnik, a Pesti Srácoknak semmi sem szent.
Könyörögve kérem, szóljon már valaki pártunknak és kormányunknak, hogy a sulyokvetés nem sportág. Van súlylökés, van gerelyvetés de a sulyok elvetése mint sport nem létezik. Pedig ma mintha olimpiai kvalifikációs versenyt tartanának belőle.
“Szele Tamás: Huxit-propaganda a sulyokvető bajnokságon” bővebben
„Szabad sajtó”, írja Szele Tamás barátom, de azért rögtön hozzáteszi, hogy „pártoktól szabad sajtó”, a maga kaptafájánál ugyanezt tette Nádasdy Ádám professzor is, amikor rájött, hogy a szinonima rokonértelmű és nem azonos értelmű, majd, ha akarják, az Őrölj, malom 57-ben elolvassák.
“Gaál Péter: Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni” bővebben
Most sok mindenről kéne írni, de nem lehet egyébről, csak Charlie Watts haláláról. Igen, a Rolling Stones dobosa tegnap, nyolcvan éves korában, békésen, családja jelenlétében, egy londoni kórházban elhagyta ezt az árnyékvilágot. Már biztos a hír.
Ez a csodák két napja volt. Én kétszer nem hittem a szememnek, először tegnap, aztán ma. Tegnap azért, mert megláttam a Magyar Nemzet interjúját, melyet Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel készítettek, abból az alkalomból, hogy Budapestre készült, és azt hittem: ez vagy az 1952-es Szabad Nép vagy az 1978-as Pravda, csak átírták a neveket.
Sok mindent nem értek én, de a legkevésbé azt a valamit, amit magyar diplomáciának neveznek.
Kollégák, azt mondom, adjuk vissza az ipart, mert online újságból nem fogunk mi megélni. Printből sem, de az online, amiben annyira bízott a szakma, most kezdi megmutatni, hogy nagyon nem az, aminek hittük. Teljesen más kezd lenni, és ezt le is tudom vezetni a Facebook átláthatósági jelentéseiből.
Tudom, hogy valami emelkedettet kéne ma írni, hiszen nemzeti ünnep volt, ha már tegnap nem sikerült szépeket mondanom arról a gyönyörűséges felvonulásról. Mentsen, hogy nem is állt szándékomban, aki a dicséretét akarja olvasni, keresse máshol. Ha ugyan találja.
Csak kimentem. A Várba, majd a Szabadság térre. Ha már tizenkilencedikén belecsöppentem az előkészületekbe, gondoltam, megnézem a végeredményt. Nem minden előítélet nélkül mentem ki, bevallom.
Augusztus huszadika alkalmából folytatnom kell tegnapi írásomat, melyben az ünnepi felvonulás előkészületeit méltattam. Ugyanis időközben lezajlott maga a felvonulás, és igaznak bizonyult tegnapi sejtésem, miszerint az esemény látványvilága nem olyan lesz, mint hittük volna. Hanem még sokkal olyanabb.
Lesz akkor Gellérthegyi Sikló. Egy újabb sétautam egy része kilőve. Meg néhány fa is kilőve, tekintve, hogy a sikló a Rác fürdőtől (Tabán, Hadnagy utca) indul majd, száz métert a föld alatt, ahogy az Origo is írja, onnét pedig ugyan a magasban halad egészen a Citadelláig, de a tartópilléreknek kell a hely.
Megint ott tartunk, ahol mindig. Az ember előkészíti alapos műgonddal a témáját, körbejárja, utánanéz, dokumentál, hátteret keres, fordít és forrásokat kutat, aztán szembejön az utcán egy magenta színű csodaszarvas turulmadárral, és dobhatjuk ki az eddigi munkát, mert ez kihagyhatatlan.
A közösségi oldalak legnagyobb baja nem az, hogy mindenki elmondhatja a véleményét, az nem baj. Az már inkább, hogy mindenki el is mondja. A legnagyobb pedig az, hogy ezek a vélemények egyforma betűkkel, szedéssel sorjáznak egymás alatt, így a felületes szemlélő – és manapság minden szemlélő felületes! – számára egyenlő értékűeknek tűnnek.
Végtelenül undorító, amit ez a magyar kormány művel. Úgy általában is végtelenül undorító, és nem is róla kellene írnom, hanem a sajtójáról, ami viszont kézivezérlésű, semmivel nem jobb, mint bármelyik „rendszerváltás” előtti pártlap volt, tehát mégis róla írom.
Aki azt mondja, hogy a magyar filmmel bajok vannak, nagyot téved. Soha ennyi film nem készült, nem forgott ennyi kamera, soha ennyi nagyívű produkció ötlete, terve nem sziporkázott a honi filmművészet egén, mint most. Életemben nem hittem volna, de megtörténik: filmre viszik a taxisblokádot is!
Ha már mindenki olyan okos, én se maradjak ki. Természetesen én is outsider vagyok, természetesen én is kontárkodom, ahogy Szele Tomi barátom e tárgyban be is ismerte magáról, annyi a különbség, hogy én nem az „afgán” (mi az?) eseményekre helyezem a súlyt, soha nem az eseményekre, hanem inkább a levonandó tanulságokra.
Azzal kell kezdenem, hogy aki szerint Magyarországnak jobb volna az Európai Unión kívül, azt nagyon szépen kérem, itt hagyja abba az olvasást. Annak ez az írás nem lesz való, csak felidegesíti – ahogy engem a Huxit terve – szóval inkább vigyázzon arra a drága egészségére, maradjon távol.
– Mi ez, kolléga?
– A kért vezércikk, főszerkesztő úr.
– Kik azok a tálibok?
– Muszlim felkelők. Most foglalták el Kabult.
– Mit foglaltak el?
– Kabult. Afganisztán fővárosát.
Ritka dolog, hogy a Zónán valamire ki kelljen tenni a 18-as karikát, de lám, erre is sor került, mert a törvény, az törvény. Ostoba ugyan, de akkor is kötelező mindenkire nézvést, míg vissza nem vonják vagy helyére nem zökkentik. Ha Nagy Feró megsértette, szíve joga, én nem fogom.
Régi nyarakon. Mert a mostaniakat nem tudom, minek nevezzem. Tessék, Bereményi kontra Juhász Gyula. Meg persze régen minden jobb volt, két okból is, az egyik kétségtelen, és a másik is kétségtelen, de nem úgy.
Mélázik az ember a magyar sajtót olvasgatva és azt látja, hogy az Index büntető feljelentést tett bizonyos szélhámosok ellen, akik a lap külsejét lemásolva csaltak ki komoly pénzeket magánszemélyektől – ismerős a módszer, sőt, már foglalkoztam is ezzel a társasággal márciusban.
Igazából az emberek többségének fel se kellene ezt ajánlani. Merthogy magától is az. A fehér cápáról persze nekem elsőre nem az jut az eszembe, amiről most írni fogok, hanem Szicília.
Nálunk mindent elsöpörni látszanak a helyi hírek, már amennyire helyiek – az átlagos magyar újságolvasó a Pegasus-botránnyal foglalkozik, a homofóbbá tett gyermekvédelmi törvénnyel, ha ellenzéki, akkor az előválasztással és a körülötte zajló csatározásokkal, mintha nem is volna világjárvány – a konteók meg zavartalanul terjednek.
Én minden ellenkező benyomás ellenére sem gondolom, hogy az amerikai elnökök hülyék lennének. Még akkor sem, ha tényleg hülyék. Miért is nem? Azért, mert felteszem, hogy ott a tanácsadók valóban tanácsot adnak.
Hej, zajlik most az élet a Nagy Földön, Oroszhonban, Belaruszban, csak úgy száguldoznak az információk a sztyeppén, mintha Pegasus szárnyán szállnának. Mondjuk arra nem vennék mérget, hogy a Pegasusnak van köze az idevágó tegnapi hírekhez, de hogy nem volt jó napjuk tőlünk keletre a szolgálatoknak, az egészen bizonyos.
…van az udvarunkban. Nincs, ez egy gangos bérház, ha itt lefúrnánk, valószínűleg pincét találnánk, alatta agyagot, mocsarat, vizet nem. Ellenben Tyukodi pajtás már nem legény, mert helyette Béri pajtás a legény, de nem a Balog Ádám. Na jó, abbahagyom a rejtvényeket és elmagyarázom.
Valaha én is beleestem abba hibába, hogy kárhoztattam az internetet a közvetlen személyes kapcsolatok elsorvasztásáért. Most úgy gondolom, hogy ez távolról sem ilyen egyszerű, ugyanis… életkorfüggő. Mint minden.
Nehéz, kellemetlen témáról lesz szó, és nem is igazán a Zónára vonatkozik a haragom, nálunk viszonylag rend van. Viszonylag, mert semmi sem tökéletes, néha szükség van egy kis fegyelmezésre, de távolról sem annyira, mint általában kéne – a teljes magyar nyelvű Facebookon.
– Bocsánat, hogy így rád török, főnök, tudom, hogy nagyon el vagy foglalva…
– Téged hogy engedtek be?
Legalább két éve történt, hogy egy ismerősöm – művelt, nemzetközi szinten is elismert tudós, a szakterületét nem jelezném, nehogy ráismerjenek – megkérdezte tőlem: „És ha ennek az egésznek vége van, a közmédiával mi lesz?”
„ÉREMESŐ TOKIÓBAN, A MAGYAR SPORTCSODÁTÓL VOLT HANGOS AZ ELMÚLT 16 NAP”, írja az Origo. Úgyis megüt a guta, egy vagy több ilyen még, szinte mindegy.
Ez is egy szentgalleni kaland, csak nem kalandozó eleink szerepelnek benne, hanem bizonyos kínaiak. Azért nevezem őket „bizonyosaknak”, mert nem tudunk felőlük túl sokat. És Heribald barátot a mostani legendában Oliver Gerbernek hívják.
Nagyon nehéz újat mondani. A kollégák összes keservét átérzem: hiába újak a hírek, már amit hírértékűnek lehet nevezni, ha ugyanaz a mókuskerék forog körbe mindig.
Vannak az életben fordított helyzetek, mikor a válaszból jövünk rá, hogy az eredeti kérdés mennyire érdekes volt. Most például – abszurd helyzet – Matolcsy György egy tegnapi reakciója vezetett el egy igen érdekes véleményhez, mely a globalizáció jövőjével foglalkozik.
“Szele Tamás: Matolcsy György és a globalizáció vége” bővebben
Tegnap megint nagyot alakított a kormány, nem is lesz idő és terjedelem minden produkciójukról szót ejteni, komolyan mondom, fáradhatatlan ez a társulat, éjjel-nappal szórakoztatnak minket. Csak az a baj a vicceikkel, hogy egyiket-másikat nehezen lehet megérteni.
Turkál az ember a hírbazárban, csupa fröccsöntött, műanyag bóvli akad a kezébe, filléres, mihaszna selejt, tizenkettő plusz áfa belőlük fél tucat, de mégis, valahogy jellemzik a kort, amiben születtek, jobban is talán, mint a nagy szenzációk.
Van nekem egy olyan erős gyanúm, hogy ebben a választási kampánynak nevezett ütközetben sikerült elhagynunk a humorérzékünket. Vagy ha még megvan, olyan alaposan eldugtuk, hogy lehet: soha nem találjuk már meg.
Hiába, szegény firkász szándékát nem a boldog Isten, hanem a magyar kormány bírja.
Hogy ebből az írásból mekkora botrány lesz, még magam sem tudom, de minden adott benne ahhoz, hogy legalábbis megátkozzanak a kormánymédiában. Sorostól Hruscsovig és Földi Lászlóig csapdosnak a hullámok, de szerepet kap benne a cári Ohrana is – szóval, egyik másik kormány-hecclap nedves álma.
Megőrült a kormánymédia: vadásszák, keresik a külföldi forrásokat, amelyek megerősítenék a „gyermekrontó LMBTQ propaganda” létét. És találnak, ha nem találnak, csinálnak. Mindegy, miből. Kreatív emberek ők, megtalálják az ellenséget, a mesében, rajzfilmben is, ha arra van szükség.
Szóval akkor megint lesz magyar űrhajós, és ha mindenki kipoénkodta magát azon, hogy „lőjék ki” az általa épp nem kedvelt politikusokat, akkor gondolkodjunk el kicsit komolyabban is azon, hogy miről van szó, mennyibe kerül és megéri-e a befektetés.
Azt rögtön az elején le kell szögeznünk, hogy sej, Nagyabonyban csak két torony látszik, Balatonberényben meg ráadásul csak egy. Az látszik, de reggelente nem hallatszik, minek utána egész nevetséges kis kutyakomédia bontakozott ki a magyar sajtóban.
Isten mentsen meg Kásler Miklós védelmétől. Ha koronavírusos lennék – még simán lehetek –, és azt nyilatkozná rólam, hogy meg fognak gyógyítani, sürgősen elgondolkodnék a végrendeletemen.
Kezdjük ott, ahol végezni fogjuk: ez a szegény magyar sajtó mindenkinek fáj. Kinek ezért, kinek azért, kinek jó okkal, kinek parancsra, de fáj. Az elmúlt héten két írás jelent meg a független média szívós és alapos ledarálásáról, ehhez írok én most egy harmadikat.
Egy egészen kitüntetett állapot, a „már” és „még” nem között. Köztes lét, hogy Tibetből is plagizáljak valamit. Nem kellene feltétlenül kitüntetettnek lennie, lehetne sima átmenet is, de vannak kivételek. Szerencsés kivételek, lehetne mondani, de ennek csak fele a szerencse. Vagy annyi sem.
Vége van a világnak, kérem, a gyermekeinket mind egy szálig megrontják, akinek esetleg nincs, azt őt magát fogják, ez már bizonyos, mert megírta az Origo és az sosem hazudik. Én meg lassan eljutok oda, hogy az igazmondó Origo helyett a logaritmustáblát olvasgatom, mert annak nem tudom előre megmondani a végét, ennek igen.
Körülbelül így lehetne összefoglalni a szép, hosszú interjút, amelyet ma olvashattunk a Portfolio hasábjain és ami Szijjártó Péter külügyminiszterrel készült. Esetleg még úgy, hogy „eb ura fakó”, de nagyon másképp sehogyan sem lehet értelmezni.
Szóval sikerült úgy megoldani Pintér Sándor meghallgatását a Nemzetbiztonsági Bizottság előtt, hogy meg sem kellett szólalnia. Nem vártam mást, de mégis, olyan jellemző, olyan mostani, olyan nagyon magyar dolog ez a néma meghallgatás, hogy nem mehet el mellette az ember szó nélkül. Ha már Pintér maga szótlan maradt.
E hétre nemigen várjanak tőlem többet, már le sem írom, miért. Ez az új ötlet viszont annyira szánalmasan dühítő, hogy egy hangyányit – koncentrálhatnám a hangya egy bizonyos testrészére, de az annak méretben és jellegben megfelelők inkább a Parlamentben ülnek – foglalkoznunk illik vele, tányértörés helyett.
“Gaál Péter: Anonymusról, Pióker Ignácról és más csacskaságokról” bővebben
Ha mostanság újságot csinál az ember, úgy érzi, a jütlandi csatába keveredett. Gigászi hajóágyúk sortüze dörög mindkét oldalról, csatacirkálók süllyednek el, megfigyelési ügyek, homofób törvények dübörögnek, a csendesebb, kisebb hírek pedig elsikkadnak.
Ha lesz valami, ami képes elpusztítani ezt a szegény kicsi Hunniát, ezt a drótoktól öleltet, az a mindent ellepő pártos gondolkodás. Ami jelképet, jelentést, politikát lát mindenben, a trágyadombtól a kék égig, egyszóval az össznépi gondolatsorvadás, látókörszűkülés.
Nagyon örülnék annak, ha az ember írhatna végre valami másról is ezen a héten, mint a megfigyelési botrányról, de amit nem lehet, azt nem lehet. Itt áll mellettem egy komisszár, a kezében egy Makarov, a sapkáján ötágú, vörös csillag, vastagon ki van rúzsozva, bűzlik a Krasznaja Moszkvától és a halántékomhoz tartja a fegyvert, követeli, hogy írjak szépeket Sorosról.
A Színházi Élet című bulvárlap ötlete két kolozsvári fiatalember, bizonyos Incze Sándor és Harsányi Zsolt fejéből pattant ki a boldog ántiidőkben, a huszadik század első évtizede végén, a színjátszásra szakosodva.
Ilyen nagy szabadság, egyenlőség és testvériség még sosem volt Hunniában, mint most: kormánynak és ellenzéknek egyaránt megvan a maga szenzációja. Az ellenzéké a Pegasus-ügy, melyben valószínűleg magam is érintett vagyok, a kormányé Cseh Katalin üzleti ügyei meg a nemüket váltó óvodások, akiket még senki sem látott.
Bevallom, nem emlékeztem a címére. Mindenre én se emlékezhetek. Nem a Dollárpapa volt, hanem a Hét tonna dollár, a „kis Kabossal” a főszerepben. Még e film részletei is csak foltokban maradtak meg, hja, negyvennyolc év az negyvennyolc év, és éppen életem egyik legzaklatottabb időszakát pergettem.
Hogy jön a tripper a népszavazáshoz? Majd meg tetszenek látni, van köze egymáshoz a kettőnek. Ha nem is sok. Különben alaposan megkavarta a referendum híre az állóvizet, teljesen más témáról terveztem írni, de a friss és közérdekű hír mindig felülírja a régit.
Akkor ma egy kis elméleti merengés következik a megfigyelési botrányról, mert úgy látom, nem mindenkinek világos, miért is baj, hogy van ilyen. Mert nagyon nagy baj. Elsősorban azért, mert ha megengedjük, hogy létezzen ilyesmi, azzal minden szabadságjogunkról mondunk le.
Kérem, ma nagy fába vágom a fejszémet, ugyanis valami olyasmit írok meg, amiről egyelőre szinte senkinek nem lehet fogalma – egy olyan leleplezést, ami még meg sem történt. Van rá egy hajszálnyi esély, hogy el is marad, bár egyelőre úgy látom: ellenbotránnyal van dolgunk.
Sajnos már másodszor kell írnom Jurák Katáról az elmúlt két napban. Az első esetben igyekeztem mérsékelni magamat, érvelni és bizonyítani, miért találom tévesnek nézeteit – hej, ha csak tévesek volnának, de vétkesek is! – ma már kezd elhagyni az úri modor. Ugyanis nem szenvedhetem, mikor a szemembe hazudnak.
Tegnap megint kezembe került Esterházy utolsó könyve, a Hasnyálmirigynapló. Jó, nem odaugrott, de itt van pont mellettem a polcon, mert már csak ott volt neki hely, Rutherfurd Párizsa és Az Arbat gyermekei (Ribakov) között.
Őszintén megvallva, kezdem kicsit unni, hogy állandóan írásban kell üdvözölnöm kedves hallgatóimat. Mármint lehallgatóimat. Az elmúlt tizenegy évben többször kellett ezt megtennem, mint annak előtte húsz éven keresztül – ami meg azelőtt volt, az más kérdés. Csak megint muszáj.
Úgy tűnik, mintha a kormánymédia most erre startolt volna rá. Nincs sok időm ilyenekkel foglalkozni, csak néha szemet szúr ez-az. Most ez.
Tegnap azt írtam, ma vagy kiderül, mi lesz, vagy sem, tehát beszámolok arról, ami kiderült és megemlítek még néhány apróságot mellesleg, de először is lássuk a harmadik oltás ügyét, mert mindenkit az izgat a legjobban. Lesz, kérem, de nem mindenkinek lesz kötelező.
Egy lyukon bebújunk, két lyukon kibújunk, mikor már azt hisszük, hogy kint vagyunk belőle, akkor vagyunk igazán benne, mi az? Hat éves kor felett illik tudni, hogy a nadrág, meg mostanság az oltás is. Egy lezárásba bebújtunk, két oltással kibújtunk, és most, mikor már kint lennénk belőle, akkor kerültünk igazán bele.
Mikor szombaton a Budapest Airportról írtam, és arról, mennyire kétféleképpen lehet látni, bemutatni ugyanazt a hírt, még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni. Bár mondjuk azokkal épp nem futottam össze, de a jelek arra mutatnak, hogy fordult a kocka.
Megismétlem, mert talán feledésbe merült: 2021 vagy 2022, a NER végzetes megingásának (nem megszűnésének) évei. Hogy hogyan, azt nem tudom. És ezekkel a kijelentésekkel ellene dolgoztam.
“Gaál Péter: Jön-e velem nagysád shimmyt járni? (A szerencse)” bővebben
Azért kezd kissé elszállni a világ erre mifelénk, Hunniában, jöhetne már a főorvos úr kontravizitet tartani, mert kezdenek dühöngeni az ápoltak. Nagy szükség volna arra a gumiszobára, muszájdzsekire itt-ott, ha belenéz az ember a mai kormánysajtóba, kezd megijedni.
– Nos, gyerekek, meg tudnátok mondani, mit akar Gyurcsány bácsi? Ajtonyka?
– Tönkretenni az országot, Csanád atya.
Nagyon nem jó felé megyünk, emberek. És még ha csak mennénk, ballagnánk… de rohanunk, mint Ady a forradalomba. Csak mi az ellenkező irányba tartunk, rohamléptekkel, előre szegezett szuronnyal, elszántan, eltökélten, neki egyenesen a szakadéknak.
Engem különösebben nem érdekel a futball – és ez igen-igen enyhe kifejezés –, de ilyenkor ránézek. Nem a meccsre, ahhoz nincs türelmem, hanem valamelyik újságra, hogy hogy áll. Türelemből amúgyis kevesem van, és azt a keveset nem erre tartogatom.
Shakespeare annak idején megírta az „Ahogy tetszik”-et, én most megírom az „Ahogy vesszük” című szösszenetet, mindkettő vígjáték, bár az avoni hattyú darabja előnyösebb helyzetből indul, én meg csak Ferihegyről. És nálam nem fog férfiruhába bújni Rosalinda, bár a csoda tudja, hová fejlődik még ez az üzlet.
Nem nevezném nagy sikernek ugyan, pedig hát mégiscsak világrekord: hazánkban találták meg a világ két valószínűleg legostobább neofasisztáját. Nem egy szimpla országos csúcs dőlt meg a minap: bízvást állíthatjuk, világrekordról van szó.
Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, legyenek erősek: Kövér-ciklus előtt állunk. Mint tudjuk, Kövér László házelnök, akár számos pálya- és párttársa, ciklikusan működik, hiperaktív periódusok váltakoznak tevékenységében rövid, letargikus korszakokkal.
Újítást szeretnék bejelenteni. Nem olyan nagy találmány, tulajdonképpen a most bejelentett pedagógusképzési tervek továbbfejlesztése, de mindenképpen érdemes foglalkozni vele, mert megoldja a lassan vészessé váló tanárhiányt, mégpedig tökéletesen.
Azt mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy ha már gyereknek néznek, akkor kérek csattogós lepkét, kakasos nyalókát, vattacukrot és rendes, kétkerekű biciklit, nem háromkerekűt. Ha meg hülyének néznek, akkor más a helyzet.
“Szele Tamás: Csattogós lepke, vattacukor, kakasos nyalóka” bővebben
Nagyon sajnálom, de nem tudok másképp fogalmazni: a mai hírek jelentős része az állati végtermékek körül forog. Mondhatni, a hírek tárgya a trágya, máskor sem különb a helyzet, csak azért mégsem ennyire egyértelmű. Nos, fogjuk be az orrunkat, húzzunk kesztyűt és lássuk, mi a helyzet.
Régebben is sokat mondtam, most csak ismételni tudom: Keleten semmi sem egyszerű. Főleg a Távol-Keleten. Burmában pedig szinte érthetetlenné vált a helyzet: nagyon nehéz átlátni, mi zajlik az országban és ebben nem segít, hogy a legtöbb európai és amerikai ember részigazságokat tud csupán még az aktuális eseményekről is.
A probléma a következő: az idők során népek, emberek, előttük állatkák, még előttük egyszerű organizmusok, még előttük, s ezen közben földrészek, tektonikus lemezek, kőzetek kavirnyáltak ide-oda, s még fognak is kavirnyálni.
Tudják, mi van akkor, ha az elvileg kommunista Munkáspárt elnöke azt nyilatkozza a klerikális, de legalábbis nagyon vallásos Vasárnapnak, hogy a liberalizmus korunk fasizmusa?
A Kampánygép voltaképpen egy igen egyszerű szerkezet, rokona Watt gőzgépének, más kérdés, hogy mindig eltátjuk a szánkat a működésétől, de hiszen erre a célra is tervezték. 1990 óta elég sokat láttam már működni, nekem újat nem mutat, csodálom is, hogy van akinek igen.
– Képzelje, Samu magyarul beszélt!
– Miért ne beszélne magyarul? Hiszen magyar!
– Örülök, hogy egy platformon vagyunk. Tudja, mennyi idős Samu?
– Tudom. Az utóbbi húsz évben sokszor találkoztunk. Mondhatnám, a család barátja lett.
Azért nem lehet könnyű kenyér a kormánymédiában dolgozni. Szép a fizetés – csak ki tudja, meddig jár – de sok lehet a macera. Ráadásul olyan ügyesen van kitalálva a rendszerük, hogy mindenki saját magát macerálja, a vezetőségnek ezzel nincs is semmi tennivalója.
Vannak helyzetek, mikor az ember törne-zúzna legszívesebben és vannak olyanok, mikor cinikus mosollyal hátradől, kér egy kávét és kivárja a végét. Tegnap előfordult ez is, az is, tehát érdemes róluk beszámolni, ha kicsit bonyolult is lesz.
Nem a világossága, arról Kaczvinszky József írt, emerről pedig Széchenyi István 1841-ben megjelent könyvében. Világossága van neki, mármint a Keletnek, kérdés, meddig megyünk el, de tulajdonképpen bárhol megállhatunk, nem mindegy persze, hogy Puskin, Tolsztoj, vagy Lenin és Putyin, esetleg Kung mester vagy Mao.
Aki azt állítja magáról, hogy tud kínaiul, az elképzelhető, hogy nem tudja, mit beszél. Még abban az esetben is, ha egyébként kínai. Ha magyar, akkor az a helyzet, hogy kevés és kiváló akadémikusunkat, tolmácsunkat, műfordítónkat kivéve az ember nem tud kínaiul, hanem tanult kínaiul.
Rögtön azzal kell kezdenem, hogy bocsánatot kérek Arany Jánostól, aki most fordult meg a sírjában a cím miatt. Annak a nemzetőrségnek, amiről most szó lesz, semmi köze 1848-hoz, de még 1956-hoz is csak a neve köti, meg némi írott malaszt, a valóságban olyan távol áll a forradalmainktól, mint Makó lovag Jeruzsálemtől.
Esküszöm, ebben a melegben valami könnyedebb témát akartam megírni, elő is készítettem párat, mindegyiken jót lehetett volna röhögni, de sajnos az események már megint felülírták a terveket, belefutottam a NER elvi-szelllemi alapvetésébe, muszáj foglalkozni vele.
Van itt minálunk, a Kárpátok gyűrűjében egy nagyon ostoba mítosz, egy népmese, amivel egyelőre még egyetlen folkloristánk sem foglalkozott, ami arról szól, hogy ha elég kitartó valaki, egyszer életében megkaphatja a biciklit egy körre. És ha nem a biciklit, akkor a hatalmat.
Nem az a legnagyobb probléma, hogy az emberek egy része egészen hihetetlen ostobaságokat akár csak számításba is vesz reálisként. Még az se, hogy ezek a hihetetlen ostobaságok, melyeket hisznek, szinte kivétel nélkül értelmetlen mondatokon keresztül jutnak el a fogyasztókhoz.
A Zónán ritkán jelenik meg ilyen jellegű, promóciós írás, most is csak azért foglalkozunk a mai eseménnyel, mert az ügy jó és fontos.
Mivel a minap Orbán Viktor nem a pávatáncot járta el Brüsszelben, hanem a kardtáncot, vele most nem érdemes foglalkoznunk, neki majd elhegedüli a nótáját az Ursula von der Leyen meg a Mark Rutte, foglalkozzunk inkább a világjárvány híreivel.
Hát elhülyült, na. Joe Bident kár izélgetni, a demencia az demencia, de Amerika nem Magyarország. Pláne nem a familiáris Magyarország.
Valaha, a nyomtatott, papíralapú korban minden sajtótermék impresszumának különösen fontos része volt az a mondat, miszerint „kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza”. Jobb helyeken néha nem csak gondolatban, de írásban is hozzátették: „hanem kitömjük velük a cipőnket esős időben”.
Láttam én is a Mészáros-Várkonyi duóról készített Capri melletti (Amalfi, hogy szeretem én azt a tájat, és most tessék) fotót. Legújabb feleség, írja a 444, de szerintem még nem feleség, bár ki tudja, lehet, hogy sietni kellett. Ennyire azért nem követem figyelemmel a strómanok életét.
„Az ember születése pillanatában hal meg akkor is, ha ez a pillanat nyolcvan évig tart.” (Hamvas Béla)
Akkor ma tessék örülni, ha belezöldülünk is, csupa jó hírrel szolgálhatok. Illetve szolgálhatok rosszakkal is, csak épp ugyanazok: majd mindenki eldönti, milyennek találja a híreimet.
Ma sajnos egy téma van ezen a vidéken, meddig a szem ellát, messze földön, égen: az esti mérkőzés, azzal foglalkozik mindenki a Kárpátoktól az Adriáig és retúr. Írtam róla máshova is, de ide is fogok, mert megkerülhetetlen. Csak nem a mérkőzés a megkerülhetetlen.
A „mítosz” a görög „müthosz” szóból ered, mely üzenet, beszéd, elbeszélés. Eddig a Wikipédia is tudja, csak bár ne írna utána semmit. De ír.
Nos, úgy érzem, elszámolással tartozom az elmúlt napok különös jelenségei után: a Zóna rendszeres olvasói azt tapasztalhatták, hogy egyre később jelennek meg az írások, én meg ebből következően azt, hogy egyre kevesebben olvassák őket. Mint a világon mindennek, ennek is megvan a maga oka.