Független sajtótermék
Ma, mikor épp hetven éves Mark Hamill, elég időszerű, ha úgy fejezem ki magamat, hogy hatalmas zavart érzek az Erőben. A magyar kormánypárt mozdonya elvileg a síneken rohan a fényes és boldog nemzeti jövő felé, de a vonat személyzetéből páran elég különösen kezdenek viselkedni.
Na jó, kérem. Én szelíd ember vagyok, de a hazugságot nem tűrhetem, ha írásban látom. Az egy dolog, hogy Orbán Ráhel Spanyolországba költözött családjával együtt, azt már kiveséztem ma egy másik lapban, nem épp szelíd szavakkal: de ne legyen legenda ennek kapcsán egy három éves álhírből.
“Szele Tamás: Kis magyar mondavilág kampány idején” bővebben
Már engem is zavar, hogy ezek mennyire rettegnek. Leginkább azért zavar, mert első blikkre nem látni az okát. A rajongó kétmillió biztosnak tűnik, a választási rendszer olyan, amilyen, a bizottságokban és az összes „független” poszton káderek ülnek.
Ritkán foglalkozik a Zóna krimikkel, bűnügyi hírekkel, pedig akad köztük nem egy igen érdekes: ma olyan szépet találtam, hogy nem is tudok neki ellenállni.
Mindig meghat, ha nagy emberek keresik a kegyeimet és a figyelmemet. Bár mindig az jut erről eszembe, hogy ha már nálam tülekednek, olyan nagyok azért nem lehetnek.
Akkor ma megint egy kicsit Afganisztánról lesz szó, főleg azért, mert nem győzöm csodálni kollégáim és az olvasóközönség angyali naivitását az ottani helyzettel kapcsolatban: most éppen az okozott széles körű megdöbbenést, miszerint az ISIS-K harcol a tálibok ellen.
Na, ezt hogyan írjam meg anélkül, hogy ne tiltsa le a hirdetési bevételeket az AdSense? Azért megpróbálom, de nem bizonyos, hogy szalonképesre sikerül.
Meg kell vallanom, az események kezdenek lehagyni. Régebben elég volt hetente kiosztani a honi hülyeségek dobogós helyezéseit, mostanság – nem kis részben a választási kampánnyal járó hisztérikus és járványos elmebajnak köszönhetően – már naponta kéne.
Hosszú írás következik, mert sok szamárságnak kell elférnie benne. És mivel kimarad belőle az előválasztás, Gyurcsány meg Orbán, ugyanis egyszerre mindennel nem foglalkozhat az ember, az, akit csak okos dolgok és magyar politikusok érdekelnek meg a 2006-os zavargások, itt hagyja abba az olvasást.
… és megfigyeltem egymást. Megígértem volt, hogy ha lesz hír a mi kis szárnyas lovacskánkról, a sántikáló és fülelő-szemlélődő magyar Pegasusról, foglalkozom vele. Most meg is teszem.
Meghallgattam az ún. őszödi beszéd „legmegdöbbentőbb részleteit” (Origo).
Tartozom egy vallomással: nekem két kamaszkorom volt. Az első akkor, amikor mindenkinek, csak az Nagyváradon, ahol sok minden kimaradt belőle a körülmények, valamint Nicolae Ceaușescu miatt, a másik olyan húsztól huszonkét éves koromig Szekszárdon és részben Budapesten, melynek során mindent bepótoltam, ami addig kimaradt.
Kérem, mi mindent értünk. Sőt, ha a szükség úgy hozza, és igény is mutatkozik rá, félre is értünk mindent, éspedig a kívánt irányban és mértékben értjük félre akár a kisegyszeregyet is.
Azt hiszem, rájöttem, mi a baja Orbán Viktornak. Vagy legalábbis: mi az egyik baja, mert van neki több is.
Nos, ma nem Afganisztánnal foglalkozunk. Nem azért, mert unnánk, nem is azért, mert nem történt ott semmi – augusztus 15. óta mindig történik – hanem azért, mert sürgősen rendbe kell rakni egy apróságot, mielőtt beverik a fejemet egy féltéglával.
Ma két fő téma uralja a közbeszédet, az egyik Ferenc pápa budapesti látogatása, amivel nem foglalkoznék, mert foglalkoznak elegen, a másik Afganisztán jövője. Ne tessenek legyinteni, hogy „Afganisztán, Pakisztán, Naésaztán, Hátaztán”, mert fontos lesz az nekünk is, másnak is, mindenkinek.
„Példa a három agy működésére”, írja egy lélekbúvár könyv. Lélekbúvárságból Jung az a nívó, amit még hajlandó vagyok elolvasni, azt se azért, de a megfelelő részletek után a többin akár át is lehet futni, tehát Jung marad.
Sajnos szeptember 11. egy ilyen nap, kikerülhetetlen a megemlékezés, főleg a huszadik évfordulón az: de nem árt azon is elmerengeni, hogy miképpen alakulhattak így a dolgok, ahogy most állnak – mert nem állnak a legjobban.
Egy centralizált kormányzatnak mindig több esélye van a sikerre, mint egy kvázi demokratikusnak. (Azért kvázi, mert ennek még a gondolata is abszurd.) Ez a magyar, kínai, orosz, belarusz, türkmén, üzbég kormányzatra éppúgy vonatkozik, mint az észak-koreaira vagy a tálibra, ha mostanában ez a sláger.
Avagy a fotelforradalmár balladája. Mindannyian ismerjük ezt az embertípust, meg merném kockáztatni, lakik is egy ilyen mindannyiunkban, csak van, akiből gyakran bújik, elő, van, akiből ritkábban: de egy kicsit mindenki billentyűhuszár, aki megfordul a közösségi oldalakon.
Meseország épül minálunk, nem is vitás. Ezer és egy bizonyítéka van ennek, napról napra épül-szépül, éspedig szavakból, legendákból, hazugságokból építik, jaj annak, akinek mer nem tetszeni. Azt odaadják a markolábnak vagy Hétszűnyi Kaponyányi Monyóknak.
Idős katolikus barátném elolvasta „Oltári” című cikkemet a (modern) katolicizmus másik arcáról, mint amit önmagáról kommunikál, és csak annyit tett hozzá, hogy „sajnállak”. Pontosan ezt vártam tőle.
Mivel megígértem, hogy be fogok számolni a Pegasus-ügy minden fejleményéről, így is teszek, bár… az az érzésem a mostani információk birtokában, hogy minálunk nem a legalkalmasabbak jelölték ki a megfigyelések célszemélyeit.
Az emlékezet olyan, írja Viktor Jerofejev, mint a halott gazdája mellé bezárt kutya: először csak vonít, aztán kikezdi a holttestet, majd darabokra tépi. De nemcsak olyan.
Aki azt mondaná, hogy vége van a Velencei-tónak, annak nem volna teljesen igaza. De aki azt mondja, hogy nincs semmi baj vele, az egyenesen hazudik.
“Szele Tamás: Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol” bővebben
Eucharisztikus gondolatok, avagy szentség és szenteskedés.
Első és legfontosabb kötelességem, hogy mindenkit figyelmeztessek, ne lepődjünk meg, ha a mai és holnapi nap folyamán a kormánymédián végigsöpör a tömeges harakiri (jobban mondva: szeppuku), legalább negyvenhét szamuráj lesz majd rituális módon öngyilkos, mint a Csúsingurában.
Schmidt Mária csodálatos levele méltán ejtette bámulatba a magyar közönséget, elvégre nem minden nap intjük óva Angliát, száz évente csak párszor szokás ez mifelénk, és utólag mindig megbánjuk. Bár ezek a szittya intelmek le szoktak peregni az Egyesült Királyságról, és valahogy mi is mindig vesztes pozícióból intjük őket óva.
Előre szólok, bonyolult dolgokról lesz szó, aki nem szeretne az írásra koncentrálni, az itt hagyja abba. Különben most dolgozunk azon, hogy a gondolkodásra és szövegértésre képtelen, ám markáns véleménnyel bíró réteg számára bevezessük a lapfelület más helyén a Teletubbyk korábbi részeinek vetítését, hogy azért valami forgalmat ők is hozzanak.
Lassan már be sem engedik az embert a rosszabb hírű késdobálókba, ha nincs lovagkeresztje. A jobb hírűekbe még csak-csak besurranhatunk plecsni nélkül is, hanem a valódi becsületsüllyesztőkben lovagkereszt nélkül kívül tágasabb. De van is ám becsülete ennek az érdemrendnek!
Miután ma megtudtam, hogy a Facebook vissza kívánja szorítani a politikai jellegű tartalmakat a közösségi oldalon (nem először, és eddig egyszer sem sikerült nekik), erősen vakarni kezdtem a fejemet: hát én most mitévő legyek?
Most, amikor mifelénk mindenki Afganisztánról beszél, aki meg mégsem, az a már mostanra elfajult választási kampány mocsarában fürdőzik, sőt, pancsol és lubickol, mi nézzünk kicsit másfelé: Moszkvában bizony zajlik az élet, pusztul a szabad sajtó.
Mi lesz abból, ha a tálibok és a Pegasus találkoznak? Azt speciel még nem tudjuk, azt már igen, hogy abból mi lesz, ha a tálib találkozik az informatikával. Baj lesz belőle, mint mindig, mikor egy erőszakos propaganda találkozik egy kiváló és óriási terjesztési felülettel.
Deorsum vivere. Lefelé élni. Beleakadtam Majka és Dundika esküvői képeibe. Ez ugyanaz a filing nekem, mint Borkai mester szexpartija, vagy Habony mester szórakozásai, esetleg Szájer mesteré az akrobatamutatványai előtt. Deutsch mesterről elég a saját arcképe.
Kívánságműsor következik, de nem lesz benne sok köszönet és nem énekli el a végén Simándi József a „Hazám, hazám”-ot. Hofi se lesz, meg „Millió rózsaszál” sem, bár azért nem marad senki az általa hiányolt tartalom nélkül.
“Szele Tamás: Önök kérték, avagy a Fudan és a Pegasus” bővebben
Javasolnám, hogy indítsunk gyűjtést, most éppen igen nemes a cél – méltó múzeumot kéne építenünk ennek a hihetetlen kornak, mely, bízvást állíthatom, teljesen egyedülálló Magyarország történetében, a honfoglalástól napjainkig. Méltó emléket kell állítani, most, mikor lehet.
Undorító és mindenképpen nagyon kényes ügyről kell írnom ma. Ilyesmivel a Zóna nem is szokott foglalkozni, de most muszáj, mert sajtóügyekkel viszont igen, és ez valóságos sajtó-belügy: bár a legmocskosabbak közül való. Úgy tűnik, a Pesti Srácoknak semmi sem szent.
Könyörögve kérem, szóljon már valaki pártunknak és kormányunknak, hogy a sulyokvetés nem sportág. Van súlylökés, van gerelyvetés de a sulyok elvetése mint sport nem létezik. Pedig ma mintha olimpiai kvalifikációs versenyt tartanának belőle.
“Szele Tamás: Huxit-propaganda a sulyokvető bajnokságon” bővebben
„Szabad sajtó”, írja Szele Tamás barátom, de azért rögtön hozzáteszi, hogy „pártoktól szabad sajtó”, a maga kaptafájánál ugyanezt tette Nádasdy Ádám professzor is, amikor rájött, hogy a szinonima rokonértelmű és nem azonos értelmű, majd, ha akarják, az Őrölj, malom 57-ben elolvassák.
“Gaál Péter: Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni” bővebben
Most sok mindenről kéne írni, de nem lehet egyébről, csak Charlie Watts haláláról. Igen, a Rolling Stones dobosa tegnap, nyolcvan éves korában, békésen, családja jelenlétében, egy londoni kórházban elhagyta ezt az árnyékvilágot. Már biztos a hír.
Ez a csodák két napja volt. Én kétszer nem hittem a szememnek, először tegnap, aztán ma. Tegnap azért, mert megláttam a Magyar Nemzet interjúját, melyet Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel készítettek, abból az alkalomból, hogy Budapestre készült, és azt hittem: ez vagy az 1952-es Szabad Nép vagy az 1978-as Pravda, csak átírták a neveket.
Sok mindent nem értek én, de a legkevésbé azt a valamit, amit magyar diplomáciának neveznek.
Kollégák, azt mondom, adjuk vissza az ipart, mert online újságból nem fogunk mi megélni. Printből sem, de az online, amiben annyira bízott a szakma, most kezdi megmutatni, hogy nagyon nem az, aminek hittük. Teljesen más kezd lenni, és ezt le is tudom vezetni a Facebook átláthatósági jelentéseiből.
Tudom, hogy valami emelkedettet kéne ma írni, hiszen nemzeti ünnep volt, ha már tegnap nem sikerült szépeket mondanom arról a gyönyörűséges felvonulásról. Mentsen, hogy nem is állt szándékomban, aki a dicséretét akarja olvasni, keresse máshol. Ha ugyan találja.
Csak kimentem. A Várba, majd a Szabadság térre. Ha már tizenkilencedikén belecsöppentem az előkészületekbe, gondoltam, megnézem a végeredményt. Nem minden előítélet nélkül mentem ki, bevallom.
Augusztus huszadika alkalmából folytatnom kell tegnapi írásomat, melyben az ünnepi felvonulás előkészületeit méltattam. Ugyanis időközben lezajlott maga a felvonulás, és igaznak bizonyult tegnapi sejtésem, miszerint az esemény látványvilága nem olyan lesz, mint hittük volna. Hanem még sokkal olyanabb.
Lesz akkor Gellérthegyi Sikló. Egy újabb sétautam egy része kilőve. Meg néhány fa is kilőve, tekintve, hogy a sikló a Rác fürdőtől (Tabán, Hadnagy utca) indul majd, száz métert a föld alatt, ahogy az Origo is írja, onnét pedig ugyan a magasban halad egészen a Citadelláig, de a tartópilléreknek kell a hely.
Megint ott tartunk, ahol mindig. Az ember előkészíti alapos műgonddal a témáját, körbejárja, utánanéz, dokumentál, hátteret keres, fordít és forrásokat kutat, aztán szembejön az utcán egy magenta színű csodaszarvas turulmadárral, és dobhatjuk ki az eddigi munkát, mert ez kihagyhatatlan.
A közösségi oldalak legnagyobb baja nem az, hogy mindenki elmondhatja a véleményét, az nem baj. Az már inkább, hogy mindenki el is mondja. A legnagyobb pedig az, hogy ezek a vélemények egyforma betűkkel, szedéssel sorjáznak egymás alatt, így a felületes szemlélő – és manapság minden szemlélő felületes! – számára egyenlő értékűeknek tűnnek.
Végtelenül undorító, amit ez a magyar kormány művel. Úgy általában is végtelenül undorító, és nem is róla kellene írnom, hanem a sajtójáról, ami viszont kézivezérlésű, semmivel nem jobb, mint bármelyik „rendszerváltás” előtti pártlap volt, tehát mégis róla írom.
Aki azt mondja, hogy a magyar filmmel bajok vannak, nagyot téved. Soha ennyi film nem készült, nem forgott ennyi kamera, soha ennyi nagyívű produkció ötlete, terve nem sziporkázott a honi filmművészet egén, mint most. Életemben nem hittem volna, de megtörténik: filmre viszik a taxisblokádot is!
Ha már mindenki olyan okos, én se maradjak ki. Természetesen én is outsider vagyok, természetesen én is kontárkodom, ahogy Szele Tomi barátom e tárgyban be is ismerte magáról, annyi a különbség, hogy én nem az „afgán” (mi az?) eseményekre helyezem a súlyt, soha nem az eseményekre, hanem inkább a levonandó tanulságokra.
Azzal kell kezdenem, hogy aki szerint Magyarországnak jobb volna az Európai Unión kívül, azt nagyon szépen kérem, itt hagyja abba az olvasást. Annak ez az írás nem lesz való, csak felidegesíti – ahogy engem a Huxit terve – szóval inkább vigyázzon arra a drága egészségére, maradjon távol.
– Mi ez, kolléga?
– A kért vezércikk, főszerkesztő úr.
– Kik azok a tálibok?
– Muszlim felkelők. Most foglalták el Kabult.
– Mit foglaltak el?
– Kabult. Afganisztán fővárosát.
Ritka dolog, hogy a Zónán valamire ki kelljen tenni a 18-as karikát, de lám, erre is sor került, mert a törvény, az törvény. Ostoba ugyan, de akkor is kötelező mindenkire nézvést, míg vissza nem vonják vagy helyére nem zökkentik. Ha Nagy Feró megsértette, szíve joga, én nem fogom.
Régi nyarakon. Mert a mostaniakat nem tudom, minek nevezzem. Tessék, Bereményi kontra Juhász Gyula. Meg persze régen minden jobb volt, két okból is, az egyik kétségtelen, és a másik is kétségtelen, de nem úgy.
Mélázik az ember a magyar sajtót olvasgatva és azt látja, hogy az Index büntető feljelentést tett bizonyos szélhámosok ellen, akik a lap külsejét lemásolva csaltak ki komoly pénzeket magánszemélyektől – ismerős a módszer, sőt, már foglalkoztam is ezzel a társasággal márciusban.
Igazából az emberek többségének fel se kellene ezt ajánlani. Merthogy magától is az. A fehér cápáról persze nekem elsőre nem az jut az eszembe, amiről most írni fogok, hanem Szicília.
Nálunk mindent elsöpörni látszanak a helyi hírek, már amennyire helyiek – az átlagos magyar újságolvasó a Pegasus-botránnyal foglalkozik, a homofóbbá tett gyermekvédelmi törvénnyel, ha ellenzéki, akkor az előválasztással és a körülötte zajló csatározásokkal, mintha nem is volna világjárvány – a konteók meg zavartalanul terjednek.
Én minden ellenkező benyomás ellenére sem gondolom, hogy az amerikai elnökök hülyék lennének. Még akkor sem, ha tényleg hülyék. Miért is nem? Azért, mert felteszem, hogy ott a tanácsadók valóban tanácsot adnak.
Hej, zajlik most az élet a Nagy Földön, Oroszhonban, Belaruszban, csak úgy száguldoznak az információk a sztyeppén, mintha Pegasus szárnyán szállnának. Mondjuk arra nem vennék mérget, hogy a Pegasusnak van köze az idevágó tegnapi hírekhez, de hogy nem volt jó napjuk tőlünk keletre a szolgálatoknak, az egészen bizonyos.
…van az udvarunkban. Nincs, ez egy gangos bérház, ha itt lefúrnánk, valószínűleg pincét találnánk, alatta agyagot, mocsarat, vizet nem. Ellenben Tyukodi pajtás már nem legény, mert helyette Béri pajtás a legény, de nem a Balog Ádám. Na jó, abbahagyom a rejtvényeket és elmagyarázom.
Valaha én is beleestem abba hibába, hogy kárhoztattam az internetet a közvetlen személyes kapcsolatok elsorvasztásáért. Most úgy gondolom, hogy ez távolról sem ilyen egyszerű, ugyanis… életkorfüggő. Mint minden.
Nehéz, kellemetlen témáról lesz szó, és nem is igazán a Zónára vonatkozik a haragom, nálunk viszonylag rend van. Viszonylag, mert semmi sem tökéletes, néha szükség van egy kis fegyelmezésre, de távolról sem annyira, mint általában kéne – a teljes magyar nyelvű Facebookon.
– Bocsánat, hogy így rád török, főnök, tudom, hogy nagyon el vagy foglalva…
– Téged hogy engedtek be?
Legalább két éve történt, hogy egy ismerősöm – művelt, nemzetközi szinten is elismert tudós, a szakterületét nem jelezném, nehogy ráismerjenek – megkérdezte tőlem: „És ha ennek az egésznek vége van, a közmédiával mi lesz?”
„ÉREMESŐ TOKIÓBAN, A MAGYAR SPORTCSODÁTÓL VOLT HANGOS AZ ELMÚLT 16 NAP”, írja az Origo. Úgyis megüt a guta, egy vagy több ilyen még, szinte mindegy.
Ez is egy szentgalleni kaland, csak nem kalandozó eleink szerepelnek benne, hanem bizonyos kínaiak. Azért nevezem őket „bizonyosaknak”, mert nem tudunk felőlük túl sokat. És Heribald barátot a mostani legendában Oliver Gerbernek hívják.
Nagyon nehéz újat mondani. A kollégák összes keservét átérzem: hiába újak a hírek, már amit hírértékűnek lehet nevezni, ha ugyanaz a mókuskerék forog körbe mindig.
Vannak az életben fordított helyzetek, mikor a válaszból jövünk rá, hogy az eredeti kérdés mennyire érdekes volt. Most például – abszurd helyzet – Matolcsy György egy tegnapi reakciója vezetett el egy igen érdekes véleményhez, mely a globalizáció jövőjével foglalkozik.
“Szele Tamás: Matolcsy György és a globalizáció vége” bővebben
Tegnap megint nagyot alakított a kormány, nem is lesz idő és terjedelem minden produkciójukról szót ejteni, komolyan mondom, fáradhatatlan ez a társulat, éjjel-nappal szórakoztatnak minket. Csak az a baj a vicceikkel, hogy egyiket-másikat nehezen lehet megérteni.
Turkál az ember a hírbazárban, csupa fröccsöntött, műanyag bóvli akad a kezébe, filléres, mihaszna selejt, tizenkettő plusz áfa belőlük fél tucat, de mégis, valahogy jellemzik a kort, amiben születtek, jobban is talán, mint a nagy szenzációk.
Van nekem egy olyan erős gyanúm, hogy ebben a választási kampánynak nevezett ütközetben sikerült elhagynunk a humorérzékünket. Vagy ha még megvan, olyan alaposan eldugtuk, hogy lehet: soha nem találjuk már meg.
Hiába, szegény firkász szándékát nem a boldog Isten, hanem a magyar kormány bírja.
Hogy ebből az írásból mekkora botrány lesz, még magam sem tudom, de minden adott benne ahhoz, hogy legalábbis megátkozzanak a kormánymédiában. Sorostól Hruscsovig és Földi Lászlóig csapdosnak a hullámok, de szerepet kap benne a cári Ohrana is – szóval, egyik másik kormány-hecclap nedves álma.
Megőrült a kormánymédia: vadásszák, keresik a külföldi forrásokat, amelyek megerősítenék a „gyermekrontó LMBTQ propaganda” létét. És találnak, ha nem találnak, csinálnak. Mindegy, miből. Kreatív emberek ők, megtalálják az ellenséget, a mesében, rajzfilmben is, ha arra van szükség.
Szóval akkor megint lesz magyar űrhajós, és ha mindenki kipoénkodta magát azon, hogy „lőjék ki” az általa épp nem kedvelt politikusokat, akkor gondolkodjunk el kicsit komolyabban is azon, hogy miről van szó, mennyibe kerül és megéri-e a befektetés.
Azt rögtön az elején le kell szögeznünk, hogy sej, Nagyabonyban csak két torony látszik, Balatonberényben meg ráadásul csak egy. Az látszik, de reggelente nem hallatszik, minek utána egész nevetséges kis kutyakomédia bontakozott ki a magyar sajtóban.
Isten mentsen meg Kásler Miklós védelmétől. Ha koronavírusos lennék – még simán lehetek –, és azt nyilatkozná rólam, hogy meg fognak gyógyítani, sürgősen elgondolkodnék a végrendeletemen.
Kezdjük ott, ahol végezni fogjuk: ez a szegény magyar sajtó mindenkinek fáj. Kinek ezért, kinek azért, kinek jó okkal, kinek parancsra, de fáj. Az elmúlt héten két írás jelent meg a független média szívós és alapos ledarálásáról, ehhez írok én most egy harmadikat.
Egy egészen kitüntetett állapot, a „már” és „még” nem között. Köztes lét, hogy Tibetből is plagizáljak valamit. Nem kellene feltétlenül kitüntetettnek lennie, lehetne sima átmenet is, de vannak kivételek. Szerencsés kivételek, lehetne mondani, de ennek csak fele a szerencse. Vagy annyi sem.
Vége van a világnak, kérem, a gyermekeinket mind egy szálig megrontják, akinek esetleg nincs, azt őt magát fogják, ez már bizonyos, mert megírta az Origo és az sosem hazudik. Én meg lassan eljutok oda, hogy az igazmondó Origo helyett a logaritmustáblát olvasgatom, mert annak nem tudom előre megmondani a végét, ennek igen.
Körülbelül így lehetne összefoglalni a szép, hosszú interjút, amelyet ma olvashattunk a Portfolio hasábjain és ami Szijjártó Péter külügyminiszterrel készült. Esetleg még úgy, hogy „eb ura fakó”, de nagyon másképp sehogyan sem lehet értelmezni.
Szóval sikerült úgy megoldani Pintér Sándor meghallgatását a Nemzetbiztonsági Bizottság előtt, hogy meg sem kellett szólalnia. Nem vártam mást, de mégis, olyan jellemző, olyan mostani, olyan nagyon magyar dolog ez a néma meghallgatás, hogy nem mehet el mellette az ember szó nélkül. Ha már Pintér maga szótlan maradt.
E hétre nemigen várjanak tőlem többet, már le sem írom, miért. Ez az új ötlet viszont annyira szánalmasan dühítő, hogy egy hangyányit – koncentrálhatnám a hangya egy bizonyos testrészére, de az annak méretben és jellegben megfelelők inkább a Parlamentben ülnek – foglalkoznunk illik vele, tányértörés helyett.
“Gaál Péter: Anonymusról, Pióker Ignácról és más csacskaságokról” bővebben
Ha mostanság újságot csinál az ember, úgy érzi, a jütlandi csatába keveredett. Gigászi hajóágyúk sortüze dörög mindkét oldalról, csatacirkálók süllyednek el, megfigyelési ügyek, homofób törvények dübörögnek, a csendesebb, kisebb hírek pedig elsikkadnak.
Ha lesz valami, ami képes elpusztítani ezt a szegény kicsi Hunniát, ezt a drótoktól öleltet, az a mindent ellepő pártos gondolkodás. Ami jelképet, jelentést, politikát lát mindenben, a trágyadombtól a kék égig, egyszóval az össznépi gondolatsorvadás, látókörszűkülés.
Nagyon örülnék annak, ha az ember írhatna végre valami másról is ezen a héten, mint a megfigyelési botrányról, de amit nem lehet, azt nem lehet. Itt áll mellettem egy komisszár, a kezében egy Makarov, a sapkáján ötágú, vörös csillag, vastagon ki van rúzsozva, bűzlik a Krasznaja Moszkvától és a halántékomhoz tartja a fegyvert, követeli, hogy írjak szépeket Sorosról.
A Színházi Élet című bulvárlap ötlete két kolozsvári fiatalember, bizonyos Incze Sándor és Harsányi Zsolt fejéből pattant ki a boldog ántiidőkben, a huszadik század első évtizede végén, a színjátszásra szakosodva.
Ilyen nagy szabadság, egyenlőség és testvériség még sosem volt Hunniában, mint most: kormánynak és ellenzéknek egyaránt megvan a maga szenzációja. Az ellenzéké a Pegasus-ügy, melyben valószínűleg magam is érintett vagyok, a kormányé Cseh Katalin üzleti ügyei meg a nemüket váltó óvodások, akiket még senki sem látott.
Bevallom, nem emlékeztem a címére. Mindenre én se emlékezhetek. Nem a Dollárpapa volt, hanem a Hét tonna dollár, a „kis Kabossal” a főszerepben. Még e film részletei is csak foltokban maradtak meg, hja, negyvennyolc év az negyvennyolc év, és éppen életem egyik legzaklatottabb időszakát pergettem.
Hogy jön a tripper a népszavazáshoz? Majd meg tetszenek látni, van köze egymáshoz a kettőnek. Ha nem is sok. Különben alaposan megkavarta a referendum híre az állóvizet, teljesen más témáról terveztem írni, de a friss és közérdekű hír mindig felülírja a régit.
Akkor ma egy kis elméleti merengés következik a megfigyelési botrányról, mert úgy látom, nem mindenkinek világos, miért is baj, hogy van ilyen. Mert nagyon nagy baj. Elsősorban azért, mert ha megengedjük, hogy létezzen ilyesmi, azzal minden szabadságjogunkról mondunk le.
Kérem, ma nagy fába vágom a fejszémet, ugyanis valami olyasmit írok meg, amiről egyelőre szinte senkinek nem lehet fogalma – egy olyan leleplezést, ami még meg sem történt. Van rá egy hajszálnyi esély, hogy el is marad, bár egyelőre úgy látom: ellenbotránnyal van dolgunk.
Sajnos már másodszor kell írnom Jurák Katáról az elmúlt két napban. Az első esetben igyekeztem mérsékelni magamat, érvelni és bizonyítani, miért találom tévesnek nézeteit – hej, ha csak tévesek volnának, de vétkesek is! – ma már kezd elhagyni az úri modor. Ugyanis nem szenvedhetem, mikor a szemembe hazudnak.
Tegnap megint kezembe került Esterházy utolsó könyve, a Hasnyálmirigynapló. Jó, nem odaugrott, de itt van pont mellettem a polcon, mert már csak ott volt neki hely, Rutherfurd Párizsa és Az Arbat gyermekei (Ribakov) között.
Őszintén megvallva, kezdem kicsit unni, hogy állandóan írásban kell üdvözölnöm kedves hallgatóimat. Mármint lehallgatóimat. Az elmúlt tizenegy évben többször kellett ezt megtennem, mint annak előtte húsz éven keresztül – ami meg azelőtt volt, az más kérdés. Csak megint muszáj.
Úgy tűnik, mintha a kormánymédia most erre startolt volna rá. Nincs sok időm ilyenekkel foglalkozni, csak néha szemet szúr ez-az. Most ez.
Tegnap azt írtam, ma vagy kiderül, mi lesz, vagy sem, tehát beszámolok arról, ami kiderült és megemlítek még néhány apróságot mellesleg, de először is lássuk a harmadik oltás ügyét, mert mindenkit az izgat a legjobban. Lesz, kérem, de nem mindenkinek lesz kötelező.
Egy lyukon bebújunk, két lyukon kibújunk, mikor már azt hisszük, hogy kint vagyunk belőle, akkor vagyunk igazán benne, mi az? Hat éves kor felett illik tudni, hogy a nadrág, meg mostanság az oltás is. Egy lezárásba bebújtunk, két oltással kibújtunk, és most, mikor már kint lennénk belőle, akkor kerültünk igazán bele.
Mikor szombaton a Budapest Airportról írtam, és arról, mennyire kétféleképpen lehet látni, bemutatni ugyanazt a hírt, még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni. Bár mondjuk azokkal épp nem futottam össze, de a jelek arra mutatnak, hogy fordult a kocka.
Megismétlem, mert talán feledésbe merült: 2021 vagy 2022, a NER végzetes megingásának (nem megszűnésének) évei. Hogy hogyan, azt nem tudom. És ezekkel a kijelentésekkel ellene dolgoztam.
“Gaál Péter: Jön-e velem nagysád shimmyt járni? (A szerencse)” bővebben
Azért kezd kissé elszállni a világ erre mifelénk, Hunniában, jöhetne már a főorvos úr kontravizitet tartani, mert kezdenek dühöngeni az ápoltak. Nagy szükség volna arra a gumiszobára, muszájdzsekire itt-ott, ha belenéz az ember a mai kormánysajtóba, kezd megijedni.
– Nos, gyerekek, meg tudnátok mondani, mit akar Gyurcsány bácsi? Ajtonyka?
– Tönkretenni az országot, Csanád atya.
Nagyon nem jó felé megyünk, emberek. És még ha csak mennénk, ballagnánk… de rohanunk, mint Ady a forradalomba. Csak mi az ellenkező irányba tartunk, rohamléptekkel, előre szegezett szuronnyal, elszántan, eltökélten, neki egyenesen a szakadéknak.
Engem különösebben nem érdekel a futball – és ez igen-igen enyhe kifejezés –, de ilyenkor ránézek. Nem a meccsre, ahhoz nincs türelmem, hanem valamelyik újságra, hogy hogy áll. Türelemből amúgyis kevesem van, és azt a keveset nem erre tartogatom.
Shakespeare annak idején megírta az „Ahogy tetszik”-et, én most megírom az „Ahogy vesszük” című szösszenetet, mindkettő vígjáték, bár az avoni hattyú darabja előnyösebb helyzetből indul, én meg csak Ferihegyről. És nálam nem fog férfiruhába bújni Rosalinda, bár a csoda tudja, hová fejlődik még ez az üzlet.
Nem nevezném nagy sikernek ugyan, pedig hát mégiscsak világrekord: hazánkban találták meg a világ két valószínűleg legostobább neofasisztáját. Nem egy szimpla országos csúcs dőlt meg a minap: bízvást állíthatjuk, világrekordról van szó.
Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, legyenek erősek: Kövér-ciklus előtt állunk. Mint tudjuk, Kövér László házelnök, akár számos pálya- és párttársa, ciklikusan működik, hiperaktív periódusok váltakoznak tevékenységében rövid, letargikus korszakokkal.
Újítást szeretnék bejelenteni. Nem olyan nagy találmány, tulajdonképpen a most bejelentett pedagógusképzési tervek továbbfejlesztése, de mindenképpen érdemes foglalkozni vele, mert megoldja a lassan vészessé váló tanárhiányt, mégpedig tökéletesen.
Azt mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy ha már gyereknek néznek, akkor kérek csattogós lepkét, kakasos nyalókát, vattacukrot és rendes, kétkerekű biciklit, nem háromkerekűt. Ha meg hülyének néznek, akkor más a helyzet.
“Szele Tamás: Csattogós lepke, vattacukor, kakasos nyalóka” bővebben
Nagyon sajnálom, de nem tudok másképp fogalmazni: a mai hírek jelentős része az állati végtermékek körül forog. Mondhatni, a hírek tárgya a trágya, máskor sem különb a helyzet, csak azért mégsem ennyire egyértelmű. Nos, fogjuk be az orrunkat, húzzunk kesztyűt és lássuk, mi a helyzet.
Régebben is sokat mondtam, most csak ismételni tudom: Keleten semmi sem egyszerű. Főleg a Távol-Keleten. Burmában pedig szinte érthetetlenné vált a helyzet: nagyon nehéz átlátni, mi zajlik az országban és ebben nem segít, hogy a legtöbb európai és amerikai ember részigazságokat tud csupán még az aktuális eseményekről is.
A probléma a következő: az idők során népek, emberek, előttük állatkák, még előttük egyszerű organizmusok, még előttük, s ezen közben földrészek, tektonikus lemezek, kőzetek kavirnyáltak ide-oda, s még fognak is kavirnyálni.
Tudják, mi van akkor, ha az elvileg kommunista Munkáspárt elnöke azt nyilatkozza a klerikális, de legalábbis nagyon vallásos Vasárnapnak, hogy a liberalizmus korunk fasizmusa?
A Kampánygép voltaképpen egy igen egyszerű szerkezet, rokona Watt gőzgépének, más kérdés, hogy mindig eltátjuk a szánkat a működésétől, de hiszen erre a célra is tervezték. 1990 óta elég sokat láttam már működni, nekem újat nem mutat, csodálom is, hogy van akinek igen.
– Képzelje, Samu magyarul beszélt!
– Miért ne beszélne magyarul? Hiszen magyar!
– Örülök, hogy egy platformon vagyunk. Tudja, mennyi idős Samu?
– Tudom. Az utóbbi húsz évben sokszor találkoztunk. Mondhatnám, a család barátja lett.
Azért nem lehet könnyű kenyér a kormánymédiában dolgozni. Szép a fizetés – csak ki tudja, meddig jár – de sok lehet a macera. Ráadásul olyan ügyesen van kitalálva a rendszerük, hogy mindenki saját magát macerálja, a vezetőségnek ezzel nincs is semmi tennivalója.
Vannak helyzetek, mikor az ember törne-zúzna legszívesebben és vannak olyanok, mikor cinikus mosollyal hátradől, kér egy kávét és kivárja a végét. Tegnap előfordult ez is, az is, tehát érdemes róluk beszámolni, ha kicsit bonyolult is lesz.
Nem a világossága, arról Kaczvinszky József írt, emerről pedig Széchenyi István 1841-ben megjelent könyvében. Világossága van neki, mármint a Keletnek, kérdés, meddig megyünk el, de tulajdonképpen bárhol megállhatunk, nem mindegy persze, hogy Puskin, Tolsztoj, vagy Lenin és Putyin, esetleg Kung mester vagy Mao.
Aki azt állítja magáról, hogy tud kínaiul, az elképzelhető, hogy nem tudja, mit beszél. Még abban az esetben is, ha egyébként kínai. Ha magyar, akkor az a helyzet, hogy kevés és kiváló akadémikusunkat, tolmácsunkat, műfordítónkat kivéve az ember nem tud kínaiul, hanem tanult kínaiul.
Rögtön azzal kell kezdenem, hogy bocsánatot kérek Arany Jánostól, aki most fordult meg a sírjában a cím miatt. Annak a nemzetőrségnek, amiről most szó lesz, semmi köze 1848-hoz, de még 1956-hoz is csak a neve köti, meg némi írott malaszt, a valóságban olyan távol áll a forradalmainktól, mint Makó lovag Jeruzsálemtől.
Esküszöm, ebben a melegben valami könnyedebb témát akartam megírni, elő is készítettem párat, mindegyiken jót lehetett volna röhögni, de sajnos az események már megint felülírták a terveket, belefutottam a NER elvi-szelllemi alapvetésébe, muszáj foglalkozni vele.
Van itt minálunk, a Kárpátok gyűrűjében egy nagyon ostoba mítosz, egy népmese, amivel egyelőre még egyetlen folkloristánk sem foglalkozott, ami arról szól, hogy ha elég kitartó valaki, egyszer életében megkaphatja a biciklit egy körre. És ha nem a biciklit, akkor a hatalmat.
Nem az a legnagyobb probléma, hogy az emberek egy része egészen hihetetlen ostobaságokat akár csak számításba is vesz reálisként. Még az se, hogy ezek a hihetetlen ostobaságok, melyeket hisznek, szinte kivétel nélkül értelmetlen mondatokon keresztül jutnak el a fogyasztókhoz.
A Zónán ritkán jelenik meg ilyen jellegű, promóciós írás, most is csak azért foglalkozunk a mai eseménnyel, mert az ügy jó és fontos.
Mivel a minap Orbán Viktor nem a pávatáncot járta el Brüsszelben, hanem a kardtáncot, vele most nem érdemes foglalkoznunk, neki majd elhegedüli a nótáját az Ursula von der Leyen meg a Mark Rutte, foglalkozzunk inkább a világjárvány híreivel.
Hát elhülyült, na. Joe Bident kár izélgetni, a demencia az demencia, de Amerika nem Magyarország. Pláne nem a familiáris Magyarország.
Valaha, a nyomtatott, papíralapú korban minden sajtótermék impresszumának különösen fontos része volt az a mondat, miszerint „kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza”. Jobb helyeken néha nem csak gondolatban, de írásban is hozzátették: „hanem kitömjük velük a cipőnket esős időben”.
Láttam én is a Mészáros-Várkonyi duóról készített Capri melletti (Amalfi, hogy szeretem én azt a tájat, és most tessék) fotót. Legújabb feleség, írja a 444, de szerintem még nem feleség, bár ki tudja, lehet, hogy sietni kellett. Ennyire azért nem követem figyelemmel a strómanok életét.
„Az ember születése pillanatában hal meg akkor is, ha ez a pillanat nyolcvan évig tart.” (Hamvas Béla)
Akkor ma tessék örülni, ha belezöldülünk is, csupa jó hírrel szolgálhatok. Illetve szolgálhatok rosszakkal is, csak épp ugyanazok: majd mindenki eldönti, milyennek találja a híreimet.
Ma sajnos egy téma van ezen a vidéken, meddig a szem ellát, messze földön, égen: az esti mérkőzés, azzal foglalkozik mindenki a Kárpátoktól az Adriáig és retúr. Írtam róla máshova is, de ide is fogok, mert megkerülhetetlen. Csak nem a mérkőzés a megkerülhetetlen.
A „mítosz” a görög „müthosz” szóból ered, mely üzenet, beszéd, elbeszélés. Eddig a Wikipédia is tudja, csak bár ne írna utána semmit. De ír.
Nos, úgy érzem, elszámolással tartozom az elmúlt napok különös jelenségei után: a Zóna rendszeres olvasói azt tapasztalhatták, hogy egyre később jelennek meg az írások, én meg ebből következően azt, hogy egyre kevesebben olvassák őket. Mint a világon mindennek, ennek is megvan a maga oka.
Napok óta készülök ezt megírni – pontosabban két napja – csak hátráltattak benne mindenféle számítástechnikai hibák, gondok, de aktuálisabb hírek is. A gép most sem működik tökéletesen, aminek igen sok oka lehet, de annyira sikerült gatyába rázni, hogy megírhatom: egyetértek Révész Sándorral, semmi szükség közmédiára.
Alighanem olvashatnak engem „odafönt”, mármint e magyar világi odafönt, írta tegnap nekem egy egykor aktív, de még ma is abszolút prominens szocialista politikus. Csak nem jutnak el a végéig, mármint az aktuális mondókám végéig, tette hozzá, tartalmilag így.
„There is no business like the show business” – mondják Hollywoodban vagy a Broadway színházaiban, és nagyon igazuk van, akkor is, ha ezt a közmondást lehetetlenség volna tisztességesen magyarra fordítani a szójáték miatt. Hogy ez miért pont az oltatlansági igazolványról jut az ember eszébe? Oka van annak.
Tegnap rám pirítottak. Mekkora baromság kiragadni a Biblia pedofiliát, homoszexualitást (stílszerűen szodómiát), bigámiát, vérfertőzést leíró részeit, holott a mózesi törvények…
“Gaál Péter: Dr. Moreau szigete (Biblia és homoszexualitás)” bővebben
Csak nem nyugszik a magyar kormányfő, kezdenek olyan hiperaktív periódusai lenni, amik korábban kizárólag Kövér Lászlóra voltak jellemzőek: aztán majd a mániás-euforikus állapotot persze depresszió váltja, de hát így jár, ha nem szedi a porokat, amiket a doktor úr írt.
– Mit rejtegetsz a pad alatt, te kis haszontalan?
– Semmit, tanár úr.
– Nana. Add csak szépen ide! Nini, egy könyv! Egy könyvecske. Lássuk csak, miket is olvasol? Lám, lám. Tudtam én.
Azt, hogy nálunk bolond világ járja, tudjuk jól: de bolond a világ a Föld kerekén mindenütt. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, be kell mutatnom a krími öltönyös vízimentőket, mert az ő esetük mutatja be leginkább, milyen irányba kezd megbolondulni ez az egész sárgolyó.
Nézegetem itt a magyar jobboldali sajtó állapotát, és hümmögök. Az egy dolog, hogy nem értünk egyet szinte semmiben sem: az természetes. Az lenne baj, ha egyetértenénk, és ez nem is a jobboldaliság miatt van így. De azokat a szakmai Csimborasszókat, amiket nap nap után meghódítanak, nem hagyhatom szó nélkül.
Mindenki a botrányos tegnapi törvényhozási tragikomédiáról beszél, ami álszent szemforgatással tiporja sárba minden szexuális kisebbség jogait, mintegy mellesleg, gyermekvédelemnek álcázva az uszítást és ez így is helyes – legalább beszéljünk róla, mást úgysem nagyon tehetünk.
Minden érzi a vihar közeledtét, írná Mikszáth (és nem Akutagava Rjúnoszuke, akitől a címet kölcsönöztem). A NATO Kínának, Kína a NATO-nak üzenget, meg-megszólal Németország is, Biden meg Putyin pedig Genfbe készül a holnapi csúcstalálkozónak nevezett dicsőséges csihi-puhira.
Az ember csupán azokat az eszméket hirdeti és tükrözi vissza, amelyek korának eszméi és tévedései. (Eliphas Lévi)
“Gaál Péter: Szomszédasszony azt hiszi (hogy a lányát elveszi egyvalaki)” bővebben
Nyugalom, nem őrültem meg. Van ugyan a történetben olyan, akinek elment a szépesze, de az nem én vagyok. Én is sajnálom a közönséget ezzel a tébolyult históriával untatni, de sajnos kénytelen vagyok rá – és talán az olvasóim számára is tanulságos lehet.
Na, csak gyorsan valamit. Hogy még élek, és ne aggódjanak, illetve ne reménykedjenek, ki-ki a maga belső képére vagy belső képe ellenére.
“Gaál Péter: Az ősi tudás (mi jár a pásztor fejében)” bővebben
Orbán Viktor most azt találta mondani, hogy „a migráció eleve filozófiailag rossz dolog. Nincs jó migráció, csak rossz migráció van. A migráció mindig arról szól, hogy az ember megszületik valahova a Jóisten rendelése szerint, és azon a helyen, ahova született, nem tud boldogulni. És úgy dönt, hogy miután ott nem tud elérni egy olyan életet, amit magának szeretne, ezért felkerekedik, és onnan elmegy.” (444)
A „független” Habony irigylése („nem az órát irigylem én tőle, hanem a függetlenséget”), egy új „agrár és gazdasági” (sic!) „néppárt”, ami 2026-ra kormányon (sic!) lesz, addigra az USA szétesik (sic! nem is tudom, hány felkiáltójelet tegyek a végére), Izrael jövője is kérdéses (addigra, már a „sic”-et sem írom le, mert unalmas), és ez lesz a „mérleg nyelve”, két kedves (tényleg kedves) ismerősöm mai opusa itt és ott, illetve szemelvények ezekből.
Milyen gyönge az erős ember, amikor nevetségesnek érzi magát! (Giovannino Guareschi)
Kicsit nem vagyok, és van itt minden. Jót teszek az ellenzéknek, így vagy úgy.
Számomra fontos, mindenki más számára kevésbé lényeges dolgot kell bejelentenem úgy is, mint a Zóna főszerkesztőjének: egy hét szabadságra megyek a lappal együtt. Írni vagy fogok, vagy nem, azért a hírektől nem szakadok el teljesen, de kerülném a munkát, mint egy meggazdagodott reb Tevje.
Mindig mondtam, hogy a kormánymédia három legfőbb baja a megfelelési kényszer, a szakmai képzés hiánya és a nagyon rossz kommunikációs csatornák, így alakulhatott ki az a különös helyzet, hogy a Pesti Srácoknak elfelejtettek szólni, miszerint Magyarországnak van külpolitikája, diplomáciája is.
Mostanság mifelénk mindenki sinológus, vagy iszlám-szakértő, esetleg mindkettő egyszerre, mindenki olyan nagyon ért a Kelethez, hogy majd’ elsül a feje, persze ez természetes is lenne Vámbéry Ármin, Ligeti Lajos, Csongor Barnabás és Germanus Gyula hazájában.
Nehéz helyzetben van a krónikás olyankor, mikor arról kellene írnia, amiről nem tudhat túl sokat – nem is szabad neki tudnia, de be kell számolni mégis a hírről, miszerint Magyarországon terrorcselekmény előkészülete miatt vettek őrizetbe egy magát iszlamistának valló férfit.
Mi itt elégedetlenkedünk, bezzeg Kínában császárság van. Nem én mondom, én ekkora marhaságokat nem beszélek, a külügyminiszter Facebook-oldalán mondja egy magabiztos hölgy, aki nálam alaposabban lehet informálva a Középső Birodalom viszonyairól. Hát, biztos jobban tudja…
„Love is in the air”, valósággal a levegőben van a szerelem orosz és belarusz földön, Szocsitól Minszkig turbékol minden és mindenki, csak szomorú galambbúgás ez nagyon. Három párról is be tudok ma számolni, de bizony egyikük története sem vidám. És van egyéb rossz hírem is.
Engedjék meg, hogy kajánul mosolyogjak. Azt ugyan nem gondoltam volna, hogy pont ez a hír fog még napokig fejlődni, ebben a jelentéktelen ügyben indul meg az adok-kapok, ezt a bolhát kezdik elefánttá pumpálni, de kérem, ha ez van, ezzel foglalkozunk.
Hogy a végén kezdjem: rájöttem, hol kéne lennie Avalókitésvara bodhiszattvának és mivel kéne neki foglalkoznia. Persze, hogy Magyarországon a helye, de nincs itt, kujtorog valamerre, csak remélem, nem a Himalájában, nehogy a kínaiak vagy a hinduk ellássák a baját.
Ha én cica lennék, úgy tudnék mindent mindenről és mindenkiről, ahogy honfitársaim túlnyomó része. Csalhatatlan szimattal – mije van a cicának? füle, karma, szeme, ami félsötétben is lát, szaglása talán rossz, de ez itt mindenki szimata – megmondanám a tutit.
És azt hallották, hogy verekedés volt a Parlamentben? Volt, csak némi apró eltérésekkel, nem Budapest, nem is Moszkva, hanem Kiev, nem Mercedeseket, hanem Ladákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Röviden: szintet lépett a magyar álhír-ipar, új idők új módszereit vetik be.
A tudományos módszertan a valóság (mi az?) megismerésére törekszik, mondta egyszer P. R. Ilyenkor szokott jönni az „ellenben”, most azonban a „pedig” jön: „… a posztmodern pedig a valóság elérvénytelenítésére törekszik.”
Nincs szomorúbb a magyar politikában, mint amikor elbocsátják a mezei hadakat, el időnként a zsoldosvezéreket is, és ők ezt nem veszik észre. Nem érzik, hogy nincs már rájuk szükség, eljátszották a szerepüket: csak mennek várról várra, kínálgatják a rozsdás kardjukat, és mondogatják, hogy ők bizony a foltozott irhájú kormányzsoldosok.
Zengő érc vagyok és pengő cimbalom.
Rohadjon meg mindenki.
Gyűlöllek.
(Esterházy Péter)
Nem. Akkor sem fogok írni a 2006-os eseményeket taglaló filmről, ha ma szórták szét a trailerét. Nem írok az őszödi beszédről sem, ír ezekről mindenki más, én minek tenném? A közönség igényeit kielégítik a kollégák. Tudják, miről fogok én ma írni? A repülő csészealjakról.
Nem igazságok vannak, hanem hitigazságok. Leírtam már egypárszor. Sok értelme nem volt: semmit meg nem fog változtatni. Ahhoz, hogy a látásból belátás legyen, és megváltoztasson valamit, az kellene, hogy a világot az ész mozgassa.
Nincs mit tenni, a tegnapi nap a Protaszevics-ügyről szólt és a jelek szerint a mai is arról fog szólni. Mivel pedig egymást kergetik az események, szinte percről percre lehetne tudósítani róluk, be is töltené az egész napot, reggeltől másnap reggelig. Csak kicsit hosszadalmas lenne.
„A terminológiai hiba sohasem pusztán terminológiai hiba.” (László András)
“Gaál Péter: A megtermékenyült gondolat 2. (az angyalok)” bővebben
Míg a honi közönség turkálós ingekre és hatos kartonokra koncentrál, a világ pedig a belarusz állami segédlettel eltérített Ryanair-gépen háborog – valóban mérhetetlen aljasság volt ez, amiért Lukasenka fizetni fog – mi nézzünk oda, ahová más most nem tekint.
Tegnap négy és fél órán keresztül beszélgettem valakivel. Azt mondta, hogy számára az ördög nem egyvalaki, hanem három: Lucifer, Sátán, és Ördög. Ugyanannak a hármas olvasata, mondom én most.
“Gaál Péter: A megtermékenyült gondolat (az angyalok)” bővebben
Előre figyelmeztetek minden olvasót, hogy most nagyon mélyre fogunk merülni, ez a szellem Mariana-árka, nagy lesz a nyomás, és fény derül a járványtagadók-vírustagadók pár kicsiny, sötét titkára is: jelezném, hogy csak az erős idegzetűek olvassák tovább ezt az írást, mert szó szerint toxikus, mérgező tartalom következik. Olvasni is veszélyes.
Időnként az ember felteszi magának a kérdést: tévedtem volna? Tévedni emberi dolog, nincs is benne semmi, de ekkorát? Vagy mégsem, csak éppen másképp kell összerakni a mozaikot?
…nem kérdem én tőled, mikor lesz nyár? már csak azért sem, mert itt van. Még élünk, mondta Hobo, pont abban a korban, amikor az ember – vagyis én, ne gúnyolódjanak – nagyjából ugyanazokat érezte, mint ma.
Én nem csodálkoznék, hogyha mikor Orbán legközelebb Brüsszelbe látogat, tévedésből a névtáblájára „Viktor” helyett „Vétó” kerülne, mert ezt a szót hallják a legtöbbször arrafelé a magyar küldöttségtől, de főleg a külügyminiszterünktől. Tényleg hihetik mostanra, hogy ez a kormányfő neve, azért ismételgetik állandóan.
Így jár, aki túl sikeresen jósolgat, pont így, ahogy én: tegnap már viszonylag pontosan leírtam előre, milyen enyhítések bejelentése várható ma (mondjuk azt is melléírtam, miért), milyen feltételhez fogják kötni, ma már csak ismétlő foglalkozást lehetne tartani ebből a témából, mert szó szerint bevált a jóslat.
Meg a lekérés is, hölgyválasz nincs. Egyéb válasz sincs, mert szájat befogni és tovább szolgálni, ahogy az első világháborúban mondták.
Akkor holnap elvileg lehet örülni, ünnepelni, nagyon szép, piros és édes cukormázba csomagolta a kormány azt a keserű tablettát, amit lenyeletett velünk. Gulyás Gergely beharangozta az ajándékot, a jóságos Orbán Viktor meg majd átadja, mint alkalmi és nyári Mikulás.
Ma nincsenek szenzációs hírek, inkább csak apróbb érdekességek bukkannak fel, nem is okvetlenül a legfrissebbek, de érdemes ezekkel is foglalkozni, becsüljük meg a kis, különös történeteket, mert jelezhetnek komoly, nagy folyamatokat is. Itt van például rögtön a kenyai jéghoki.
Míg mi csendesen tépjük itt egymás idegrendszerét azon, melyik politikus mennyire tud angolul, új, minden eddiginél veszélyesebb válsággóc kezd kialakulni a világpolitikában, olyan, ami felmérhetetlen kockázatokat rejt magában – érdemes lenne kicsi odafigyelnünk. Csak nem tesszük.
Vannak állapotok, melyekbe nem kívánkozik az ember. Például nem szívesen lennék a Kontra megfelelési kényszerrel küzdő munkatársa, akinek azt dobta a gép, hogy a Kínai Népköztársaság valláspolitikáját mentegesse.
Terjed egy idézet a közösségi oldalakon. Terjed több is, az ember a legtöbbjére csak legyint, de ezt nem lehet szó nélkül hagyni. Ez ugyanis valóságos kvintesszenciája annak az ostobaságkultusznak, alaptalan önbizalomnak, ami az összeesküvés-elméletek hívőit hajtja. Díszpéldány, ideológiai alapvetés, foglalkozni kell vele.
“Szele Tamás: Bábumesterek és vérszomjas együgyűek” bővebben
Az ember néha ismételten rácsodálkozik – kiváló terep erre a célra bármely idézetgyűjtemény –, hogy kifejezetten tehetséges, okosnak tűnő emberek mennyi lapos, felületes, saját színvonaluk alatti zöldséget képesek összehordani.
Van nekem egy kiváló ismerősöm, aki egyszer, egy beszélgetés hevében megalkotta a „toporzékoló seggnyalás” fogalmát, mármint arról a helyzetről, amikor valaki derékig van a Hatalom alfelében, de a kilógó fele még toporzékol nagy boldogságában, hogy ott lehet.
Csak egy kis utólagos és spekulatív elmélkedés az izraeli-„palesztin” csatározásokról.
Ez most nem káromkodás, a mostani világban előállhat olyan helyzet, hogy élet-halál kérdése, pontos-e a QR-kód a kártyánkon vagy az applikációnkon. Vagy hogy egyáltalán van-e.
Ma kicsit azon mélázok, hogy mit is szeretne az olvasó, mely kérdésről már a legelején meg kell jegyeznem, hogy merő ostobaság. Ugyanis mindegyik mást szeretne, az online sajtó esetében gyakran személyre szabott igények is felmerülnek, mi az nekünk, napi pár tízezer különböző anyagot elkövetni ugyanarról, mindenkinek a saját szája íze szerint.
Egyszer már adtam írásnak ezt a címet, ezért a kettes szám, mintegy magamnak. Hátha egyszer beválogatom egy antológiába, bár annak kevés a valószínűsége, tekintve az eddig kiadatlan, csak itt-ott megjelent több ezer oldalt. Ahhoz nagyon jónak kell(ene) lennie.
Mint beszámoltunk róla, iskolai lövöldözés volt tegnap reggel a kazanyi 175-ös számú gimnáziumban, melynek kilenc halálos áldozata és húsz sebesültje volt. A sebesültek közül tizennyolcan 15 év alattiak, hatan közülük rendkívül súlyos állapotban kerültek kórházba, két idősebb sebesült állapota is válságos.
Szegény József Attila, nem egészen úgy érthette, ahogy aztán lett. Még a tankig csak-csak, de utána… szóval, ha megéli a háborút, és túl is éli – ami erősen kétséges így utólagos szemmel is –, tehát utána ugyan minden valószínűség szerint piedesztálra emelik, de hogy ottmaradt volna-e, szintén erősen kétséges.
Vannak furcsa, nagyon furcsa dolgok ezen a kerek világon és a független sajtó azért létezik, hogy ezekre felhívja a figyelmet. Megválaszolni nem mindig tudjuk a felmerülő kérdéseket, a mi képességeink sem határtalanok, de legalább felvetjük őket, hogy aztán senki se reagáljon.
Lövöldözés zajlott egy kazanyi iskolában, egyelőre tizenegy halálos áldozatról tudunk.
Napok óta halogatom, de most már muszáj lesz foglalkozni a legnagyobb független orosz hírportál, a Meduza.io ügyével, mert az életéért küzd.
Hát, megint sikerült belegyalogolnom valakinek a lelkébe. Néha nem állom meg, ismét hamu fejemre, de ha már adta az Isten mára ezt a pompás témát, amit egyébként – vitákon kívül – még szeretek is, a hobbikutyázást, írjunk kicsit róla. Úgy írjunk kicsit róla, hogy tudván tudjuk, én és Önök, nem mindenkit érdekel.
Én nem hittem volna, hogy még találkozom ilyennel. Mármint klasszikus, piros-sárga fejlécű magyar álhírlappal. Valamikor ezek uralták a fake news honi piacát, csak aztán egyrészt változtak az idők, másrészt jöttek a rendőrök és oda hatottak, hogy ezek szűnjenek meg.
Egy bizonyos mennyiségű tapasztalat birtokában (kellő időben, így írja elő a KRESZ az irányjelző kirakását) sem az igazságra jövünk rá, hanem új kombinációs lehetőségekre.
Jelentem, olyan hír érkezett, amitől a világ össze oltásellenes mozgalmának bedurran az agya, teljesen új lehetőségek nyílnak meg előttük, mondhatni egész új konteó születhet, szerintem már írják is valahol a tehetséges és közepesen fizetett fiatal FSZB-tisztek.
Magaddal versenyezz! Akkor csak te nyerhetsz. (John Travolta)
Nos, ha igaz a hír – bár nem lehetünk benne biztosak – érdekes világ jön, minden járványtól függetlenül. Sok jel mutat arra, hogy Pekingben számolnak nem csak az elkerülhetetlen gazdasági válsággal, ami már a nyakunkon is van, de Kína lakosságának várható csökkenésével is.
Hát, ez bizony vagy az, aminek látszik, vagy valami egészen más. De mindenképpen valami. Miről beszélek? Arról, hogy úgy látom: hatalmas politikai botrány készülődik, akkora vihar, ami az elmúlt tizenegy évben sem volt talán, csak arra vigyázzunk, hogy el ne vakítsanak minket a villámok.
A karizmatikus vezérek ugyanolyanok a politikában, mint a háborúban (amely von Clausewitz örökérvényű megállapítása szerint a politika folytatásaként maga is politika) a nagy kaliberű fegyverek. Nem többek. Eszközök a sok egyéb eszköz között, helyzetfüggő hatásfokkal.
Mereng az ember, a Prédikátor Könyve jut eszébe Donald Trump bölcsességéről, mert bizony mondom néktek: minden hiábavalóság. Ezt azért viszonylag régóta tudjuk, de Trumpnak mégis sikerült újra értelmeznie az általános hiábavalóság fogalmát.
„Hiszem, mert képtelenség”, „credo quia absurdum est”, mondta (volna) Quintus Septimius Florens Tertullianus egyházatya.
Kérem, Gulyás Gergely meglátta a Fényt, az igaz, még kissé szűrt fényt lát, de ha érvényes a „jó zsaru-rossz zsaru”-elméletem, mely szerint a kormánykommunikációban ő a „rossz zsaru”, a miniszterelnök játssza a „jót”, arra tippelnék, hogy a Pfizer-vakcina tömeges bevetése várható.
Nem vagyunk mi tisztában a dolgok fontosságával, kérem. Én legalábbis nem: majdnem kihagytam szerény, mindennapos krónikámból a nap hírét, mely szerint Müller Cecília megengedte, hogy a gyerekek bevigyék az óvodába a nyunyókát. Ez a hír, a többi csak sallang.
Sok van, ami csodálatos, de a vasárnapi magyar kormánysajtónál nincs semmi csodálatosabb. Az ember belepislog, mert tudni kell arról is, mit gondolnak azok, akik nem értenek velünk egyet, és egy teljesen más, párhuzamos világba csöppen.
Géza. Mármint a Bereményi. Élőben soha nem találkoztunk, csak az útjaink futottak össze közös fehér babák és közösnek tűnő, általam is levont konzekvenciák révén.
Valahogy úgy alakult, hogy ma csupa becsületes és szavahihető jó magyar emberrel fogunk foglalkozni. A magyar igazmondás története az előidők homályába vész, ugyanis az bizonyos, hogy dicső őseink mind-mind igazat beszéltek, de mégis, az első legendás igazmondónk Mátyás király juhásza, a középkor végéről.
Nagyon sokáig tart, amíg az ember nem ért meg semmit, posztoltam ki a Facebookon ma (egy amerikai írótól – Edward Dahlbergtől – származik). Még el is humorkodtam: „azért van, akinek startból sikerül”. Pedig a hangsúly nem a nem értésen van, hanem a semmin.
Tessünk, kérem, komolyan venni, nem tréfadolog a terheléses támadás, még ha van is ellenszere, igaz, azt a kormány nem ismeri. Úgy verik őket a titokzatos terheléses támadók, mint jég a határt, nem is csodálnám, ha kikérnék maguknak, hogy én itt röhögök rajtuk.
Szilárdabb jellem kell ahhoz, hogy visszavonjunk egy téves nézetet, mint ahhoz, hogy megvédjük. (Arthur Schopenhauer)
Ma háromféle hírt tárgyalunk, jót, olyant, ami kinek jó, kinek nem, és végül egy olyan nagyon jót, hogy abba bele is gebedhetünk, szóval épp nem panaszkodhatunk arra, hogy ne zajlana az élet. Zajlik az, belföldön is, külföldön is, mint a parancsolat.
“Szele Tamás: Éjszakai horgászat, flitteres ruhácskában” bővebben
„Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.
Ez a mai hír tulajdonképpen nem hír. És nem csak azért, mert igazából tegnapi: ahogy a magyar médiát elnézem, abból is csinálnának hírt ínségesebb időkben a sajtómunkások és sajtómunkakerülők, hogy kitört a pun háború. Ráadásul nem is járnak ínséges idők. De ez azért sem hír, mert semmi jelentősége, nem lesz tőle olcsóbb a kenyér, édesebb a cukor.
A zeneszerző olyan fickó, aki akaratát a mit sem sejtő levegőmolekulákra kényszeríti, gyakran mit sem sejtő zenészek segítségével. (Frank Zappa)
Lássuk csak, ma miről legyen szó? Szokás szerint a lehető legnagyobb marhaságokról, mármint megtörtént marhaságokról, hiszen fontos dolgok is történtek ma, de azoknak egyelőre okosabb kivárni a végét. Akkor beszéljünk a Pride-ról, Mansa Musa császárról és arról, hogy mi a közük egymáshoz.
„… – Ez a lombik nekem
Nagyon szűk és nagyon tág. – Hisz te ismersz,
Ádám, ugy-é? – most még nem is gyanítnak.” (Madách Imre: Az ember tragédiája, tizenkettedik szín)
Nem venném elő a múlt heti – igaz, nagyon olvasott – írásom témáját újból, de sajnos muszáj. Muszáj, mert amint látom, akaratomon kívül ötletet adhattam vele a kormánymédiának, használni kezdték a módszeremet, ráadásul nevetségesen rosszul használják. Szóval nem hagyhatom annyiban a dolgot.
Az evolúció a hibák kijavítása, mondta nekem valaki a minap. Hát úgy elsőre még benne is van, vélheti a felületes Olvasó. Másodikra azonban a kép némileg árnyaltabb. Harmadikra még árnyaltabb.
Nincs mit szépítenünk a dolgon: a tegnapi nap a teraszozásról szólt, minek következtében a mai napon is beszélnünk kell róla.
Van egy szép, hosszú cikk a mai Origón G. Fodor Gábor könyvéről, magával G. Fodor Gáborral. „Kezdjük azzal, hogy nem volt szándékomban semmiféle könyvet sem írni. Aztán kaptam egy telefonhívást Schmidt Máriától, aki azt mondta, hogy kellene egy jó könyv erről a mögöttünk hagyott tíz évről, és csak én vagyok képes megírni ezt úgy, ahogy azt kellene.”
Itt a tavasz, nyílnak a virágok, úgymint a gyöngyvirág, a jácint és a terasz. Előbbi kettő a kertekben, utóbbi a közterületeken. Lehet, hogy jövő héten újabb nyílások várhatóak, színházak, edzőtermek, könyvtárak, stadionok nyílnak majd, sőt, ha valami félresikerül a bicskák is a zsebekben.
„A művészet nem menekülés az életből, hanem menekülés az élet elől.” Joseph Goebbels, ne keressék, mert szerintem nem fogják megtalálni. Hogy éppen ő, éppen Hitlerrel kapcsolatban, és éppen én idézem, tökéletesen irreleváns.
Ugyan ma minden a közelgő nyitások eufóriájáról szól – azért ennyire nem kéne lelkesedni, ugyanis holnap még csak a teraszok nyitnak, a jövő héten meg majd még meglátjuk – de érdemes lenne ezekben a napokban is odafigyelni a hírekre, ugyanis szórakozásnak sem utolsó.
„Egyetlen nap alatt 300 ezer új fertőzöttet találtak Indiában, soha nem volt még ilyen sehol a világon” – kivételesen nem Origo, hanem 444. India becsült népessége 2020-as adatok szerint 1 365 000 000 fő. Ez durván a magyar népesség 130-szorosa.
Az események már megint felülírták a terveket, itt egy másik írás kéne álljon eredeti elképzeléseim szerint, ami lehetne ugyan izgalmas, de a nap híre miatt azt elhalasztjuk: sokkal közérdekűbb, hogy Gulyás Gergely bejelentése szerint szombaton nyitnak a teraszok.
Csodatévő kuruzsló érkezik a faluba. Rögtön nagy tömeg veszi körül. A kuruzsló kis bevezető után elkezdi fogadni a gyógyulni vágyókat. Elsőként egy pösze és egy sánta járul elébe. A kuruzsló rájuk kiált:
– Sánta, dobd el a mankód, és járj! Pösze, mondj valamit!
Megszólal a pösze:
– Eleszett a szánta.