Szele Tamás: Parnasszusi kirekesztés

Ezt az írást értelmetlen megírni, mert olyasmiről szól, ami nem létezik. Hiszem és vallom, hogy ebben az országban nem él egyetlen olyan ember sem, aki „magyargyűlölőnek” lehetne nevezni, ez egy politikai sértés, nem egyéb. Ráadásul most épp a legkülönösebb helyen bukkant fel.

Van, hogy az embernek elege van abból a látszólagos élethalálharcból, amit mindközönségesen „magyar belpolitikának” neveztünk az elmúlt harminc évben, és amely szerint mindig épp most dől el örökre a nemzet sorsa, most kell a legény és a leány a gátra, aztán rendszerint az dől el, kinek legyen pénze és kinek legyen még több pénze. Nem nevezném az ilyesmit nemzeti sorskérdésnek, nem is kellemes foglalkozni vele. Akkor már inkább a kultúráról kéne írni valamit, irány a Parnasszus, a múzsák berkei, a kasztáliai forrásuk, és egyéb ógörög díszművek. Lesz abban is politika, de talán csak nem toxikus mennyiségben.



Vagy mégis. Olvasom a Librariuson, miszerint:

Megalakult a Magyar Nemzeti Írószövetség. Az alapító tagok fontosnak tartják a népi-nemzeti és a polgári nemzeti hagyományok újragondolását, a magyar irodalmi élet és közgondolkodás megújítását. Ehhez keresnek, korhatár nélkül, elkötelezett alkotótársakat, hogy megvalósíthassák kitűzött feladataikat.”

Az szép tőlük, hogy korhatár nélkül, mert irodalom kapcsán bennem fel sem merült, hogy lenne értelme az ilyesminek, de hát ők tudják. Magyarországon egyesülési szabadság van, ha akarnak alapítani egy ilyen társaságot, semmi nem tiltja, mondjuk nem értem, miért lenne jobb, ha több az írószövetség, ugyanis az írók száma és főként tehetsége ezzel nem emelkedik, mindazonáltal tegyék, ha kedvük van hozzá. És miféle lesz ez a Nemzeti Írószövetség? Megmondja a Népszava mai írása.



Nemzeti, de nem magyarkodó

Erkölcs nélkül nem létezhet irodalom – vallja Madár János, a néhány hónapja alakult Magyar Nemzeti Írószövetség elnöke. Békés, nyitott szervezetet szeretnének teremteni.

A népi–nemzeti és a polgári nemzeti hagyományok újragondolását, a magyar irodalmi élet és közgondolkodás megújítását tűzte ki célul a 2019 decemberében alakult Magyar Nemzeti Írószövetség. (…) „Szeretnénk megteremteni egy békés, mindenki számára nyitott, a magyar értéket megőrző és átörökítő írószövetséget, amelyben minden alkotó azonos rangúnak érezheti magát.”

Jelenleg közel száz tagot számlálnak, ám mint Madár János ismertette, folyamatosan fordulnak hozzájuk tagfelvételi kérelemmel pályakezdők és országosan ismert írók, költők, irodalomtörténészek. Mindazok csatlakozhatnak – korhatár nélkül –, akik elfogadják céljaikat és legalább két önálló kötettel rendelkeznek, irodalmi lapokban publikálnak.” (Népszava)

A Népszava munkatársa nem tette meg, én azonban igen, ránéztem a társulat Facebook-oldalára, mert tényleg vágytam némi olyan hangulatra, mely békés, mindenki számára nyitott, értékőrző, értékeket örökítő és más hasonló terményekben is bővelkedik. Ehhez képest egy tagjuk, Kiss Irén – elnézést, de nem tudom kikerülni, hogy név szerint említsem, főként, hogy maga a Nemzeti Írószövetség is bemutatja pályáját – csodás alapvetéssel lepi meg a nagyérdeműt. Idézném, szó szerint, de akár eredetiben is megtekinthető. 



Kiss Irén

DOKUMENTUM A MEGALAKULÁSUNKRA

A Magyar Nemzeti Írószövetség Egyesület nem azért jött létre, hogy tisztán csak szépirodalmi problémákkal foglalkozzon. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy a közéletünk lehetetlenné teszi a nyugodt elmélyedést a művészi alkotás folyamatában. Ugyanis hamis előfeltevéseken alapuló államformánk minden gonosz kísérletnek is tápot ad!

Például arra gondolunk, hogy ha valaki magyargyűlölőnek születik meg, ugyanolyan jogot formálhat a politikai élet alakítására, mint azok, akik szeretik a hazájukat. (Kiemelés tőlem, Sz. T.) Így aztán a legképtelenebb vádak érhetik azt a kormányzatot, amelyik a mostoha körülmények ellenére is igyekszik élhető körülményeket biztosítani az állampolgárainak. Mindezek a viszonyok előbb-utóbb el fogják lehetetleníteni a normális kormányzást! Különösen, mert a lakosság egy része roppantul befolyásolható, sőt, alkalomadtán a kormány ellen uszítható.

Mit lehet tenni ebben a beteg helyzetben?

Mindenek előtt felhívni a magyargyűlölők figyelmét arra, hogy joguk van a magyarságot nem szeretni, de nincs joguk ilyen meghatározottsággal közéleti szerepre vállalkozni! Mert attól, hogy valaki idegennek érzi magát a saját hazájában, még nem szabad azt az országot, amelyik sokak szeretett földje, ösztöneire hallgatva válságba sodornia. Különösen nem szabad a magyarság külső ellenségeivel szövetkezve ellehetetleníteni. Pláne, ha azok pusztító ideológiákat tűznek a zászlajukra! Az emberi történelemben eddig minden utópia csak pusztított, az egyes országok csak öntörvényű fejlődéssel tudtak megmaradni. A föderalizmus és a globalizmus túlzás nélkül az egyik legpusztítóbb téves eszme, amit az emberiség valaha is kiagyalt magának!

A magyarsággal szembeni zsigeri ellenségesség tehát a természetes gondolkodás hiányával is együtt jár, vagy tán utóbbi előbbi okozója. Ha az elmebetegeket kiengedjük a tébolydából, akkor nem demokráciát valósítottunk meg, hanem az elmeileg ép embereket hozzuk folyamatosan fenyegetett állapotba. Ha tehát valaki nem bír a magyargyűlöletével, próbálja meg magát valamilyen politikamentes szakmában hasznossá tenni, ha már másképpen építő tagja nem lehet ennek a magyar társadalomnak!”

És szerintem folytatta volna még, de kifogyott a billentyűzete a felkiáltójelekből. Hát, ez azért nem egészen az, amit a szövetség elnöke ígért… Írnám, hogy reményeim szerint sem ő, sem a tagság nem ért egyet ezzel az ultranacionalista alapvetéssel, de nem tehetem: az eszmefuttatás, mi több, „dokumentum” május 21-én jelent meg az oldalon, ma 27-e van, amennyiben nem akceptálják, bőven lett volna idejük eltávolítani. Akkor lássuk, szintén az oldal szerint a biográfiáját, ki az, akinek ilyen sarkosak a nézetei?


Kiss Irén

1967-1972 között az ELTE BTK magyar-olasz szakos hallgatója volt. 1972-1983 között a Magyar Rádió munkatársa volt. 1983-1989 között a The New Hungarian Quaterly szerkesztőjeként dolgozott. 1987-ben New Yorkban művészetszociológiát végzett. 1988-ban házasságot kötött Tábori Lászlóval. 1990 óta az ELTE BTK összehasonlító irodalomtudományi tanszékén adjunktus, docens, az irodalomtudományok kandidátusa.

Vizuális költészeti műveit New Yorkban, San Franciscóban, Rómában és Budapesten állította ki. Mai olasz és amerikai költőket fordít, kritikákat ír. Kutatási területe a romantika és az avantgárd.”

Igaz, hogy az oldal is a Wikipédiára hivatkozik, de miért ne hinném el? Szóval, távolról sem műveletlen, faragatlan emberrel van dolgunk. Nem a tapasztalatlanság, az írott betű világának idegensége vitte félre a stílusát. Tudnia kell, mit ír le, azt is, hogy a szónak súlya van. Akkor lássuk, mit akar.

Azt akarja, hogy akit ő kinevez magyargyűlölőnek, az „próbálja meg magát valamilyen politikamentes szakmában hasznossá tenni”, magyarra fordítva tehát ne írhasson.

Ki a magyargyűlölő? Szerzőnk szerint az, aki annak születik. A világ más részein kisdedek születnek, „csecsszopók, akikben megnő az értelem”, hogy Radnótit idézzem, de nálunk az iromány alapján magyarok és magyargyűlölők, harmadik lehetőség nincs. A szabatos meghatározással adósunk marad a hölgy, tehát következtetnünk kell: mivel a magyargyűlölet szerinte származáshoz, születéshez kötött, egyszerűen azokról beszél, akiket ő nem tekint magyarnak, mely állapot szintén származáshoz kötött nála.

Ezzel kicsit később vitatkozni fogok, de egyelőre maradjunk elemzésünk tárgyánál, vagyis tehát a kis magyargyűlölő megszületik, eleinte még csak ellenszenvesek neki a magyarok, de felnő, és elkezdi gyűlölni őket. Illetve hát – kiket is? Szerző logikája alapján azok a magyarok, akik 1. annak születtek, jelentsen ez bármit is (ez az előbb idézett Radnóti Miklósnak nem túl sok jót jelentett), 2. kedvelik mostani kormányzatunkat. Ellenben, aki 1. nem születik igazolhatóan és származástábla szerint százszázalékosan magyarnak és/vagy 2. nem kedveli mostani kormányzatunkat, az, lám magyargyűlölő. Ellene úgy lehet a leghatásosabban védekezni, ha nem engedjük politikával, kultúrával, írással kapcsolatos munkakörbe, esetleg meg is lehetne tiltani az iskoláztatásukat jó előre, még mielőtt kialakul bennük az ellenszenv a kormány iránt – származás alapján. Hiszen gyermekként még nem lehet kikérdezni a pártállásáról, ugyebár, akkor még nincs neki.



Hölgyem, ön felfedezte a numerus clausust. Egyelőre még csak írószövetségi alapon, és az a rossz hírem, hogy nem új az ötlet: de felfedezte. Ez sincs rendben, mint írásával kapcsolatban a világon semmi más sem, de haladjunk. Vegyünk egy valóban magyar és polgári írót, olyant, akit maga is szívesen látna szövetségükben.

Sőt, a hivatalos kultúrpolitika is kedveli.

Herczeg Ferenc? Ám legyen! Ugyanis ő épp úgy nem felel meg az ön kényes születési feltételeinek, mint még rengetegen mások, annyi különbséggel, hogy Herczeg úr németnek született, Franz Herzog néven. Ja, az más? Miben más? Vigyázat: nézetei sem kifogástalanok. Lám csak, mit írt a Budapesti Újságírók Almanachjának előszavába 1908-ban:

Olyan országban, a hol szinte korlátlan a sajtószabadság, az újságírás nem egy czéh elzárt területe, hanem a szabad vélemény-nyilvánítás lerakodó helye. A modern fórum, a hol boldog-boldogtalan elmondhatja azt, a mi érdekli és a miről azt hiszi, hogy minket is érdekel. A sajtó minden társadalmi rétegből toborozza a maga munkatársait és az újságírók a nemzet minden rétegének szószólói. Az újságíró maga is olvasó és az olvasót újságíróvá teszi az alkalom, a kényszerűség vagy a technikai készség. A mi derekasság és üresség, erény és bűn, jellemesség és léhaság, tehetség és ügyefogyottság bugyborékol a sajtóban, az mind a társadalom jellemző tulajdonsága.”

Magyarellenes, egalitárius, társadalomellenes gondolatok, kérem, ráadásul hol van itt a nemzeti büszkeség, a hűség a kormányhoz vagy ősi hagyományaink ápolása? Sehol. Hasson oda, kérem, hogy Herczeg Ferencet hajítsák ki részint a tantervből, részint a Jelenkor Gőzhajójából is.

Szándékosan Herczeggel példálóztam, a maga születési alapú kvótájába a fél magyar irodalom nem fért volna bele rajta kívül sem, de feltételeztem, elvtársaihoz hasonlóan ön is rajong politikai alapon érte, azonban nem olvasta. Én meg igen.

Nem írok listát azokról, akiket ön nem hagyna írni sem, talán élni sem, mindenki ismeri a nevüket – főként remekműveik címlapjáról. Melyeket mind magyarul írtak.

Azt viszont nem teljesen értem, hogy fér össze ez a kategorizálás a Magyar Nemzeti Írószövetség már idézett alapelvével, mely szerint békések és mindenki számára nyitottak.

A jelek szerint valahogy összefér, nálunk semmi sem lehetetlen.

Hát kérem, úgy látszik a Parnasszus hegyén is akad időnként valaki, aki belerondít a Múzsák forrásába, még ha adjunktus, kandidátus és docens is az illető.

Érdekelne, mennyi állami dotációt kapnak majd, ez sokban függ attól is, Kásler miniszter a helyén marad-e. Ugyanis ha marad, maguknak nem sok pénz jut a Raffay-Szakács-Demeter vonal megtámogatása után, szóval anyagilag jobban járnának egy miniszterváltással – abban viszont nem szabad reménykedjenek, hiszen maguk a kormányt úgy szeretik, ahogy van, olyannak, amilyen, igaz, ha változni fog, azt is ugyanennyire fogják szeretni, épp, amilyen lesz.

Mindegy, végül is mindegy. Azért nem fog felkopni az álluk.

Csak amikor ájtatosan forgó szemekkel kérdik, „miért nem lehet feladni a magyar irodalomban végre ezt az átkozott népi-urbánus vitát”, jusson eszébe mindenkinek Kiss Irén dolgozata.

Ezért.

A fene enné meg különben az egészet.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!