Szele Tamás: Messengerhuszárok

Akkor most kicsit szubjektív leszek, mert most muszáj. Drága, kedves, egyetlen barátom, akit jó esetben ritkán látok, rosszabb esetben a büdös életben nem találkoztunk, szerinted mikor írunk mi hírlapot és miért szeretnéd, ha nem tennénk?

Ugyanis azt értem, hogy teneked most baromi sok időd lett, mert nem mehetsz ki a házból, esetleg home office-ban dolgozol és még nem sikerült rájönnöd, hogy az is munka, otthon is dolgozni kell, nem vagy szabadságon. Vannak bonyolult dolgok az életben. Viszont tettre, sőt, harcra kész vagy, ha munkára nem is, mint egy proletár sportoló az ötvenes években: tehát megmented a világot Messengeren.

De miért kellek ehhez én? Nélkülem nem megy? A te szuperképességeiddel?

Szóval, az a helyzet, hogy az emberek többsége most kezdett home office-ban, otthonról dolgozni, viszont én már legalább húsz éve művelem ezt, kisebb-nagyobb megszakításokkal. És mivel az otthon végzett munkámból élek, pontosan tudom, hogy ehhez időbeosztásra van szükség, különben felkopik az állam. Ha nem tanulod meg, a tiéd is fel fog kopni. Én például reggel kelek, ha szerencsém van, minél korábban, ugyanis az írás: munka, ami időbe telik. Átnézem a friss híreket belföldről, külföldről, ellenzékből, kormánypártból és a macskaalomból, közben kávézok, aztán megpróbálok valami hasznosat, netán értelmeset írni.

Próbálok, ugyanis te üzensz.

Messengeren üzensz.

Mármost ezt a csatornát a legtöbb ember munkára és családi ügyek intézésére használja, nem okos kikapcsolni, a mostani időkben, mikor a szeretteiért aggódik az ember, meg otthonról dolgozik és egyeztetnie kell a munkatársaival is, semmiképpen sem lehet egy királyi gesztussal sutba vágni.

Te üzensz. Meg vagy róla győződve, hogy a világot mented meg, de legalábbis az országot, üzensz rendületlenül, és csevegni kell veled.

Mert választ is vársz, mint egy sajtólevelező úrleány száz évvel ezelőtt a Színházi Élettől. Ha nincs válasz, írsz tovább, míg nem lesz. Hiszen neked most van időd, mint tenger, ráérsz elmélkedni mindenről, kezdve a lét és nemlét kérdéseivel egészen a húrelmélet és a virológia összefüggéséig. Márpedig, ha neked bőven van időd, mert épp így alakult, akkor mindenkinek kell legyen ideje, legalábbis szerinted.

Nekem is, hiszen az anyagok magukat írják meg, én csak furulyázgatok nekik, mint egy idilli betűpásztor Árkádiából, egyéb dolgom nincs.

Már ez is halálosan idegesítő. Amikor mondat közepén pittyen a gép és csevegni kell. Annak a mondatnak, gondolatnak annyi, azt már a Jóisten sem fejezi be, az elveszett. Ha első mondat volt, elveszett az írás is, a napi munkám fele, harmada. Persze neked ezt nincs honnan tudni, nem látod, mivel foglalkozom, csak feltételezed, hogy ha te semmivel és világmegmentéssel, akkor én is. Nekem viszont kicsit sem különbözik a mostani munkarendem a korábbitól, ha csak annyiban nem, hogy kétszer-háromszor többet kéne dolgoznom, mert rendkívüli a helyzet. Most nem tudom azt mondani délben, hogy leteszem a lantot és onnantól csak dokumentálódok, témákat keresek, nem írok, mert meg kell nézni minden sajtótájékoztatót, el kell olvasni minden hírt, átnézni rendszeresen az MTI-től a CNN-ig mindent a világon, ideértve a South China Morning Postot is. Ha kell, meg is írni.

Ja, nézzem, írjam csak nyugodtan, te addig mondod, és én közben válaszoljak is.

Van ennél rosszabb. Amikor segítesz. És átküldöd a tegnapelőtti híreket, vagy azzal, hogy „ugye, mennyit segítettem?”, vagy azzal, hogy „na, mit szólsz hozzá?” Rendszerint az, amit szólnék, megjelent már tegnap, nyilvánosan, ugyanis már megírtam, csak annyira fontos barátod vagyok én, hogy „témákat adj”, de annyira nem, hogy olvasd is el, amit írok.

Azonban mindent nem is írunk meg, mert nem is szabad. Tele van a net, a világsajtó orbitális baromságokkal, nőnek, mint eső után a bolondgomba, és terjesztitek világmentő céllal, mint az őrültek. Nem véletlen, hogy mainstream sajtóban, legyen az bármilyen pártállású, nem találkozol a különböző „orvosok” és „nővérkék” leveleivel Olaszországból, Spanyolországból vagy Kuala Lumpurból, Kandong Bandoengből, ugyanis ezek koholt szamárságok, ezekkel már maga a munkatárs sem foglalkozik, ha véletlenül el is jut a szerkesztőig, az biztos kivágja a francba. Járvány van, nem terjesztünk rém- és álhíreket, és nem csak azért, mert tiltja a törvény, hanem azért sem, mert épeszű ember nem akarja tovább rontani a már amúgy sem rózsás helyzetet. Értsd már meg, hogy:

  • A koronavírus nem elszabadult biológiai fegyver.
  • A koronavírus nem jár gazdasági haszonnal Kína, az Egyesült Államok, Oroszország, az Európai Unió vagy Monaco Nagyhercegség számára. Kára van, haszna nincs.
  • A koronavírus miatt nem szűnik meg az Európai Unió.
  • Az Egyesült Államok és Kína sem szűnik meg, sőt, az Orosz Föderáció sem. Mi több, Monaco szintén megmarad.
  • Oroszországban van megbetegedés, csak ők évszázados előnnyel indulnak mindenki máshoz képest a titkolózásban, Kínát kivéve.
  • A koronavírust nem gyógyítja a meleg víz, pálinka, fokhagyma, C-vitamin, nagypapa használt zoknija vagy a canis merga.
  • Nem, ez nem a világvége és nem is a Fekete Halál, ez egy járvány, vége lesz.
  • Nem lépek be a bárminek azonnali bevezetését/betiltását követelő csoportodba.
  • A későbbi bevezetést/betiltást követelő csoportokba sem lépek be. Semmibe sem lépek be.
  • Nem fogom sajtó útján terjeszteni a rémhíreket, csak azért, mert te küldted, akivel hat éve egyszer találkoztunk a Nagykörúton.
  • Nem, sajtó egészét nem vásárolta meg/félemlítette meg/zsarolta meg a kormány/a Háttérhatalom/a Bilderberg-csoport/a taktanekeresdi önkéntes tűzoltók rézfúvós zenekara. A sajtó egy része még független, várj már egy hetet, míg feloszlatnak/becsuknak minket.
  • Nem döntök el virológiai és epidemiológiai vitákat, akárki is anyázott le.
  • Nem, ez nem politikai kérdés, akkor sem, ha minden politikai erő ki akarja használni a maga javára. Kormány így, ellenzék amúgy.
  • Köszönöm a hűdehumoros mémet, alkalomadtán jót mulatok rajta.

Emberek, két dolgot jegyezzünk meg.

Az első, hogy ez nem politikai és nem kommunikációs probléma, ezt nem állítja meg semmiféle üzengetés vagy tömegmozgalom. Ez orvosi probléma. Én értem, hogy az agyonpolitizált magyar társadalom azt hiszi, hogy ami nem Hunnia belpolitikája, az nincs, de ez most tudatunktól független valóság.

A második, hogy a Messengert nem erre találták ki, hanem munkára és valódi, személyes, közeli kapcsolatok ápolására. Igen, tudom, a 2018-as választási kampányban kezdtek el terjedni a messengeres körlevelek, mert baromi könnyű volt minden ismerősnek egy mozdulattal elküldeni az agitációt, és legfeljebb ha egyiknek-másiknak nem tetszett, az kilépett a beszélgetésből: nekem már akkor is ökölbe szorult ettől a marhaságtól a talpam, ugyanis mi van, ha én speciel nem rajongok mások kedves pártjáért? Le vagyok tojva, ugye. Most is így jön az álhíreknek legalább a fele, valószínűleg az akkori levelezőlisták alapján, a másik felük persze egyéni kedvességből, merő jóindulatból.

Csak ezt a mostani helyzetet nem oldja meg sem jóindulat, sem kedvesség, sem sokaság, sem lélek, s szabad nép, melyek mérhetetlenül fontosak, de járvány ellen tökéletesen hatástalanok.

Az elmúlt 24 órában harminckét olyan kéretlen s hívatlan üzenetet kaptam, ami nem közeli baráttól, családtagtól, munkatárstól vagy más miatt fontos személytől érkezett, és mind a harminckettőre válaszolgatni kellett, mert ha nem, erőltetik, folytatják. Mivel nyolc órát aludtam is, minden fél órában cseverésznem kellett jobbára távoli ismerősökkel vagy ismeretlenekkel – ezek az üzenetek csak a munkát akadályozzák, az időt rabolják, az idegrendszert rongálják. Arról nem is szólva, hogy ne tessék megsértődni: lehet azt mondani, hogy „igazán lehet tíz perced a kommunikációra, az fontos”, de kérem tisztelettel: melyik tíz percre gondolunk? Ja, bármelyikre? A nap és az éjszaka bármely órájában legyen bármely sajtómunkásnak tíz perce bárkire?

Tessék átgondolni (úgysem fogják). Ez már lassan a munkát is veszélyezteti. Lezárni nem tudom a csatornákat, vannak valóban fontos kapcsolataim is, mint mindenkinek, dolgoznom is kell, elérhető kell legyek.

Az a nem mindegy: kinek és miért.

Meg meddig.

Meg egyáltalán.

Szóval: kedves, drága, arany, egyetlen barátom, aki csak jót akarsz, akár ismerjük egymást, akár nem: vegyél le a levelezőlistádról engem is, és ha szeretnél még magyar nyelven sajtót olvasni, a többi kollégát is. A rengeteg értelmetlen, felesleges, hamis riasztás között eltűnik az is, ami valóban fontos lehet.

És csak akkor szólj, ha baj van, akkor szólj, ha valamiről biztosat tudsz.

De akkor, látod: na, akkor mindenképpen szólj.

Ne most.

Most van elég bajunk, így is égnek a vonalak.