Szele Tamás: Fegyver nélkül a dzsungelben

Én eddig azt hittem, csak fáradt vagyok. Most kiderült: nem puszta fáradtság ez, hanem van benne bizony PTSD is, poszttraumatikus stressz szindróma, mintha csak bőrnyakú lettem volna Vietnamban.

Megoldás nincs, ráadásul kiszállni sem lehet a harci körülmények közül, a támadók száma végtelen: szóval, esélytelen az ember. Előbb-utóbb ki fogok dőlni.

Szerencsére a helyzet nem ennyire véresen komoly, és egyelőre – mondom, egyelőre! – nem éles lőszerrel jönnek az ember ellen, de szerintem arra sem kell már sokat várni. Lássuk, miről is beszélek!

Kis napi hírben érkezett az Indexen, miszerint:

A Facebook és a Youtube moderátorai szerződésben mondanak le szellemi épségükről”

A cím kissé túloz, nem egészen erről van szó, hanem – rosszabbról. Az a helyzet ugyanis, hogy:

A közösségi oldalak új moderátorainak a szerződésükkel együtt kell aláírni, a régieknek csak kiküldik a nyomtatványt, amivel elfogadják, hogy a munkájuk együtt járhat poszttraumás stressz (PTSD) kialakulásával – írja a BBC. A hír az Accenture szolgáltató cég alkalmazottjait érinti, akik a Facebook és a Youtube tartalmát moderálják.

Erre azért van szükség, mert ezeken az oldalakon egyre gyakrabban jelennek meg szexuális, erőszakos és megrázó tartalmak, ami ellen a moderátorok próbálják megvédeni a felhasználókat, de erre gyakran rámegy a testi és lelki egészségük.”

És ez az állapot nem csak az érzelmi hullámvasúton ülő Magyarországon alakult ki, hanem a mérsékeltebb, higgadtabb Nyugaton is. Ugye, a moderátorok azok az emberek, akiket naponta tetszenek szidni, gyűlölni, káromolni, „Facebook-cenzornak” nevezni – csak épp ők gondoskodnak arról, hogy ne lássunk minden nap, sőt, minden percben brutális erőszakot, durva szexualitást a közösségi oldalon.

Van hibája a munkájuknak? Van, hogyne lenne: ők sem tökéletesek, ők is tévedhetnek, ráadásul a moderálást nem is kizárólag ők végzik, a nagyját megteszik helyettük a robotok, az algoritmus. A robotok szokták kimoderálni például a reneszánsz és barokk festményeket, szobrokat, ugyanis annyira már fejlettek, hogy felismerjék a női mellbimbót (nem nagy kunszt: egy újszülött alapértelmezés szerint felismeri), de annyira még nem, hogy különbséget tudjanak tenni egy műalkotás és egy pornókép között. Ugyancsak a robotoknak köszönhető egy csomó félreértelmezett moderáció, tiltás: az egyik írásom például – tegnap tudtam meg – azért került feketelistára, mert egy olyan politikusról szólt, akit minősíthetetlen nézeteinek hangoztatása miatt kitiltott a közösségi oldal. Mármost az írásban benne volt a neve, az illusztráció is őt ábrázolta, így aztán a robot automatikusan gyűlöletbeszédnek tekintette – mert a politikust is emiatt tiltották ki annak idején.

Az nem számított, hogy nem értettem vele egyet, sőt.

Emberi moderátorhoz akkor kerül a probléma, ha valaki tiltakozik egy-egy tiltás, törlés ellen. Ott már embernek kell döntenie, a gép nem elég hozzá, és ezekből a moderátorokból dolgozik most összesen tizenötezer. Ahhoz képest, hogy a Facebook felhasználóinak száma 1 milliárd 471 millió. Tehát a moderátoroknak fejenként majdnem másfél millió felhasználóval kell foglalkozniuk. Minden nap. Ennyi ember között már csak statisztikai alapon is sok ezer szociopata, agresszív politikai radikális, szexuális ragadozó akad, akikre mind érkezhet – és érkezik is – panasz.

Könnyű a pszichoanalitikusnak, mert ő egyenként, páciensenként szembesül az emberi elme ficamaival (különben: dehogy könnyű), de tessék elképzelni, mikor másfél millió ember között kitört minden agyvihart kell szemmel tartani, elemezni, ítéletet hozni a vitákban. Végignézni minden jelentést, és sajnos azt is, amit jelentettek, okkal vagy ok nélkül.

Nem csoda, hogy ebbe lelkileg beleroppannak a moderátorok, ugyanis az ő munkájuk sosem fogy el, az otthon, fotelből, sörrel a kézben őrjöngők mindig aránytalanul sokan lesznek és ha ki is lőnek párat a közösségi oldalakról, ezren állnak a helyükre.

De mi köze ennek a magyar online lapokhoz?

Az, hogy mi, sajtómunkások is ugyanezt kell műveljük, mármint amellett, hogy megírjuk, szerkesztjük, tördeljük, osztjuk a lapot. A magyar sajtótörvény szerint ugyanis a médium felelős a kommentekért, tehát árgus szemekkel figyeljük az összes beérkező hozzászólást, és ha valami kicsit is sértő lehet valakire nézvést (tehát perképes állítást tartalmaz), ha uszító lehet, vagy ha nyíltan sérti a törvényeket, azonnal cselekszünk. Ilyen esetekben okosabb tiltani is a támadót, mert harcolni fog, ugyanis ő élvezi a helyzetet, neki ez játék, amiben nem eshet baja: nekünk annál inkább. Láttam már online lapot egy másodperc alatt összeomolni egy támadható fénykép miatt. Sok tízezres látogatottságú Facebook-oldalt oldalt sikerült kilőni a jelentgetőnek, és utána az anyagi csőd sem sokat váratott magára, sőt, inkább törvényszerű volt.

Hogy miket kell kimoderálnunk?

Tessék nekem elhinni, nem érdekli az magukat.

Ami az átlagember fantáziáján is túl van, ott kezdődik a moderálás. És nem, alapvetően nem politikai világnézet kérdése az ordas megnyilvánulás, habár kétségtelen, hogy a bajok nyolcvan százalékát szélsőjobboldaliak okozzák: a maradék húszat viszont olyan emberek, akik vagy nem is kötődnek a politikához, vagy magukat lelkes és makulátlan demokratának vélik. Csak egy-két dolgot kicsit nagyon másképp gondolnak. Annyira másképp, hogy ölnének is érte, és tessék elhinni: felesleges próbálkozni a meggyőzésükkel. Évekig kísérleteztem vele: nem megy, ha egyszer elhittek valamit, az már örökre úgy marad.

Nem hozok példákat, hozhatnék, de akkor engem is kimoderálna a Facebook: legyen elég annyi, hogy bármilyen vitatható esetben, és itt nem csak a politikáról van szó, dől a gyalázat, sőt, a szerzőnek az életveszélyes fenyegetés is. A legtöbbet nem is politikai ügyben kaptam, hanem egy sport-cikk miatt: az oroszországi labdarúgó-VB kapcsán megírtam, hogy azokban a városokban, ahol mérkőzéseket tartottak, kiirtották a kóbor kutyákat. Ez átüthette valahol, valakik ingerküszöbét, és egy hétig zuhogtak a fenyegetések, gyalázkodások, természetesen privátban is. Hasonló eredménnyel járt, mikor a vizes VB gazdasági hátterét kapargattam, akkor még New Englandből is érkezett szidalmazás, hazaárulózás. Hogy mik jöttek az elmúlt napokban a dusnoki ügy kapcsán, azt tényleg el sem mondom: tessék elképzelni.

És ezek nem a Facebookhoz, hanem csak online lapokhoz érkeznek, írások kapcsán. Képzelhető, mennyivel nagyobb lehet a nyomás a közösségi oldalak moderátorain.

PTSD?

Igen, az kezd kialakulni mindenkinél, aki ilyesmivel foglalkozik, és esély sincs a helyzet javulására. A támadók utánpótlása végtelen és sohasem lankadnak. Hiszen ez nekik játék, csak nekünk az életünk.

Azt hiszem, minket már nyugodtan ki lehetne tenni fegyver nélkül a lombtalanító szerrel megszórt és alaposan aláaknázott vietnami dzsungelbe.

Valószínűleg túlélnénk.

Mindennapos nálunk a kiképzés.