Szele Tamás: Észak csodája

Mint azt a Zóna olvasói észlelhették, körülbelül egy hétig nem frissült a lap, aminek az volt az oka, hogy engem egy munka előkészítése Dániába szólított, és az összes többi munkatárssal én tartom a kapcsolatot. De ha már ott jártam, mesélek egy kicsit.

Mesélek és mutatok pár képet, mert Koppenhágát egyszerűen látni kell, ahhoz a városhoz a szó kevés. Ide jut egy főváros, ha gondosan vezetik, nem szállják meg az országot monoton rendszerességgel idegen hatalmak, nem rabolják ki módszeresen sem idegen urak, sem a sajátjai, és polgárok lakják. Egyszerűen csodaszép, lehetne ilyen Budapest is, ha az elmúlt ötszáz évünk kissé másként alakul – de hát nem alakult másként.



Ezekben a járványos időkben nem olyan egyszerű akár csak pár napra is elhagyni Magyarországot vagy bejutni Dániába, illetve mégis olyan egyszerű, csak azt nekünk nem mondják meg. Így történt, hogy a hetekkel korábbra tervezett utunk elmaradt, ugyanis a légitársaság friss Covid 19 PCR-tesztet kért volna tőlünk, de mi erről nem tudtunk, így halasztani kellett a túrát. Csináltattunk a kollégával egyet-egyet drága pénzen, nagyot fohászkodtunk, aztán irány Ferihegy az új repülőjegyekkel.

Nem kell mondanom: Ferihegyen ember nem kérte tőlünk a drága tesztet. Sebaj, mondtuk a gép fedélzetén, jó, hogy megvan, majd biztos Koppenhágában kérik, úgy is lenne logikus, hogy ne léphessen be teszt nélkül akárki fia-borja.

Koppenhágában sem kérte senki. Az első felirat, amit megláttunk, öles betűkkel hirdette: „Ingyenes Covid-19 PCR-teszt itt”. Valahogy nem volt őszinte a mosolyunk. A belépéskor figyelmeztettek, hogy mivel rövid időre jöttünk, nem hagyhatjuk el Koppenhágát (nem is állt szándékunkban), aztán mehettünk, amerre a szemünk látott. Illetve, a szállásunkra, ami egy olcsó, ám kellemes hostel volt az Adelgade utcában, amit nem az Adélokról neveztek el, hanem a Nemesek utcája – trükkös a dán nyelv, annyi bizonyos.






Az első, amit a belvárosban megláttam a Kongens Nytorv tér volt, a „király új tere”, ami azért új, amiért a Pont-Neuf is: igaz, a Pont-Neufnél vagy száz évvel fiatalabb, csak 1670 óta viseli az „új tér” nevet, más, szerencsétlenebb történelmű országokban ennyi idő alatt hatszor beépítik, lebontják, felégetik, szétbombázzák még a környéket is, de ez Dánia. És nem lehet nem szeretni: egyszerűen emberméretű. Minden emberméretű, még az is, amit grandiózusnak építettek – valahogy még a parlament, a Folketinget sem nyomasztja a látogatót, nem „telepszik rá”, pedig épp elég nagy.

Az ám, de az Adelgade még odébb van, egy röpke sétányira a Gothersgadén. Ez történelmi főutca, körülbelül olyan széles, mint a mi Váci utcánk, és mivel láttam rajta egy szép, régi templomot, azt hittem, az Istenről van elnevezve, aztán kiderült, hogy nem: ez a Gótok utcája, ahogy a vele párhuzamos meg a Vendersgade, ugyanis a király a gótok és a vendek királya is volt. Az utcában látható a dán polgárság története, itt megmaradtak a régi házak, épületek.

Több szempontból is nagyon nagy szerencsém volt, ugyanis vendéglátóink nagy szeretettel mutatták meg nekünk a várost, például volt alkalmunk megtekinteni a dán parlament, a Folketinget épületét is, mégpedig a legnagyobb részletességgel: kevés nép viszonyul a tulajdon politikai életéhez ennyi humorral, öniróniával. A mindig acsargó magyar közéletet tekintve az az érzésem, mi ilyen emberiek sosem leszünk…

Az épület első emeletén freskósáv fut végig, ami érdekes utalásokat tartalmaz: például a régi Felsőház és a bizottságok irodái között kérődző állatokat ábrázol, ugyanis a dán alkotmány szerint a felsőházi döntés átkerült a bizottságokhoz véleményezésre, azok kérődztek rajta egy darabig, visszaküldték a módosításaikkal együtt, a felsőház megint szavazott, megint elküldték – ezt háromszor kellett megismételni, tehát valóban kérődztek. Más helyen oroszlánt látunk, egy kiskutya mellett, azzal a felirattal, hogy: „Amikor a nagy harangok szólnak, a kicsik nem hallatszanak.” Van az úgy, kérem…






Az ülésterem csodálatos és impozáns: most nem volt ülésszak, de mikor van, bárki meglátogathatja, megnézheti a parlamenti munkát, annyi különbséggel, hogy a nagyközönség egyszerű székeket kap, a volt képviselők karosszékeket. És fenntartanak két kényelmes fotelt a diplomáciai megfigyelők számára is. A folyosókon mindenütt festmények, melyeket állandóan cserélnek: ugyanis annyi kép van a szépművészeti múzeumban, hogy mindegyikre sor kell kerüljön.

Hatalmas élmény volt a hajózás a város csatornáin. Ezt ne sétahajóval tessék érteni, azt is lehetett volna ötven koronáért, vagyis durván 2500 forintért, hanem vendéglátónk halászhajójával. Ebédre és megbeszélésre hívott minket, aztán mikor végeztünk – tengerre, magyar!

Nagyon, nagyon látszik, hogy tengerésznép a dán. A fővárost csatornák szelik keresztül-kasul és ezeken nyüzsög a forgalom. Szép időben családok kirándulnak egyszerűen csak az Øresund vizére, versenycsónaktól yachtokig, katamaránokig, kisebb-nagyobb vitorlásokig mindent látni, sokan kajakoznak, szörföznek – olyan természetesen járják a vizet, mint mi a flasztert.





A vízi közlekedésnek szigorú szabályai vannak, de be is tartja mindenki, ahogy a szárazföldieket is. A milliós városban ötödannyi autót nem láttam, mint Pesten, de láttam tízszer, ha nem hússzor annyi kerékpárt, rollert: mégis képesek egymástól balesetmentesen közlekedni, ami meglátásom szerint részben a logikus szabályozásnak, részben a közlekedési morálnak köszönhető. Öt nap alatt egyetlen gyalogost láttam figyelmetlenségből átmenni a piroson, az is én voltam.

Az étkezést az első nap drága és nem feltétlenül ízletes meglepetései után közérti vásárlásokkal oldottam meg, és érdekes dolgokat tapasztaltam: egy teljesen átlagos élelmiszerboltban (Netto) négy zsömle húsz korona, ami nevezhető ugyan drágának, ellenben a spanyol Serrano sonkából húsz deka előrecsomagolva – szintén húsz korona. A dohány elsőre drágábbnak látszik, de mivel majdnem háromszor annyit kap az ember, mint amekkora kiszerelésben Pesten árulják, végül is ugyanannyiba kerül, mint itt, csak jobb. Napi kétszáz koronából lehetséges étkezni, kávéval együtt, ha szerényen is.





Az utolsó napra maradt a hadtörténeti múzeum: itt ugyan csak az 1400-as évektől találunk emlékeket, ugyanis a viking kor leleteinek, hajóinak külön múzeuma van Roskildében (is), de akkor is mennyország ez mindenkinek, akit csak kicsit is érdekel a történelem. Mondjuk meghőköl az ember, mikor a bejáratnál rögtön egy nukleáris tarack fogadja, egy olyan fegyver, amit hála az égnek sosem használtak, és erre ne is kerüljön sor: de ritkaságnak csodálatos, ahogy minden kiállított tárgy az. Kissé elmerengtem a „Fides” fregatt modellje előtt, ami 1618-27 között volt Negyedik Keresztély király kedvenc kalózvadásza, csak a svédek 1644-ben elfogták és a dán flotta ellen fordították, náluk is szolgált 1655-ig, mire sikerült elsüllyeszteni. Van az úgy, hogy valamiről azt hisszük: a miénk, aztán több, mint tíz évig kell vele birkózni, míg a tenger fenekére küldjük.

De itt vannak az olasz ágyúk is: valamikor, az 1600-as évek fordulóján a későbbi dán király Olaszhonban hercegeskedett, utazgatott, szerelmes is lett egy szép olasz lányba, csak közben királyt csináltak belőle, haza kellett mennie háborúskodni, és csak sok év múlva tudott visszautazni: ám addigra a lány már kolostorba vonult. Búnak eresztette a fejét a jó dán király, Velence ágyúmesterei ajándékozták meg két ostromágyúval, hogy enyhüljön meg. Hogy felvidult-e avagy sem, azt meg nem mondhatom, de az olasz ágyúk máig ott vannak a múzeumban.

Sok, nagyon sok háborút vívott a kis Dánia a függetlenségéért, tán azért is becsülik olyan sokra a békét. De nem is láttam haragos, ideges embert sem az utcán, sem máshol. Még rossz modorút vagy türelmetlent sem – annál több őszinte, nyíltszívű jóindulattal találkoztam.

Messze van az Øresund, igen messze, térben, időben, mentalitásában sem esik közel a mindenre, mindenkire haragvó, állandóan marakodó Budapesthez, de egy biztos.

Ide vissza kell menni.

Ez egy emberséges, emberméretű, humánus ország, ahol élvezet még a rövid látogatás is.

És gyönyörű.

De egyelőre itt van az ember Pesten, és el sem tévesztheti, hol tartózkodik: a miheztartás végett tegnap hosszabb időbe telt bejutni Ferihegyről a Baross térre, mint amennyibe a Koppenhága-Budapest repülőút.

Azért nálunk is vannak csodák.

Csak ilyenek.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!