Szele Tamás: Az ostobaság krónikása

Kérem, most meglepő fordulat következik: kivételesen nem napi hírről lesz szó, hanem egy évfordulóról. Ugyanis tegnap volt hatvan éve annak, hogy a manapság kevéssé ismert, ám zseniális Ráth-Végh István elhunyt – a közösségi oldal tele szokott lenni a Nagy Felismeréssel, miszerint „Ady ma is milyen aktuális”. Hát bizony Ráth-Végh még aktuálisabb.

Főleg azért, mert főművének címe: Az emberi butaság kultúrtörténete. Márpedig soha még akkora konjunktúra nem volt, olyan túltermelési válságot nem tapasztaltunk butaságból, ostobaságból, babonaságból mint manapság: de mielőtt elővennénk a köteteit, nézzük csak, ki volt a szerző?

Polgárember, a szó legnemesebb értelmében, olyan, aki sem a könyvespolcot, sem a zongorát nem azért tartotta, hogy legyen mit leporolni. A budapesti egyetem jogi karán doktorált, ezután a bírói kar vette tagjai közé. 1913-tól fiatalkorúak bírájaként jogászi gyakorlatot folytatott, 1921-1934 között ügyvédi praxist folytatott.

A Jogtudományi Közlöny munkatársa volt. Állandó tagja a tudományok népszerűsítésére alapított Uránia magyar tudományos színháznak. Segédkezett a Grecsák Károly szerkesztésében megjelent Codex Hungaricus és a döntvénytárak összeállításában. Kultúrtörténet-íróként megjelentetett szatirikus-humoros hangvételű könyveivel nevet és népszerűséget szerzett magának a szélesebb nagyközönség körében is. Büntetőjogász volt, de egész életét a művelődéstörténet furcsaságainak és érdekességeinek kutatására szentelte.

Mit várhatunk ettől a száraz jogászembertől? Azt, hogy mit vártak tőle, nem tudom, de hogy mit kapott tőle a közönség, annál inkább: sziporkázó szellemességet, maró gúnyt: hatalmas műveltsége fáklyaként világított be eltűnt korok mélyébe, és szabadságszeretete, iróniája minden zsarnokságot megalázott, nevetségessé tett. Nekem magamnak második gyermekkori olvasmányom volt ötéves koromban – az első az Egri csillagok, mert már akkor sem a Gőgös Gúnár Gedeont vettem le a polcról. Féltették is a szüleimet, mi lesz ebből a kölyökből, ha elsőre ilyesmiket olvas – joggal féltettek, az eredmény látható, nap, mint nap bemutatom.

De lássuk Ráth-Végh aktualitását! Mit is írt 1929-ben a Nyugatba „Cenzúra és erkölcs” című cikkében?

Ismerek egy breton népmesét Jeanról és a balga asszonyokról. Megy, mendegél Jean az országúton, hát egyszerre egy házból rettentő nagy sikoltozást hall, mintha kis gyereket gyilkolnának. Bemegy Jean a házba, hát egy véreskezű asszonyt lát ott, amint egy hatesztendős kisfiú ülőrészéről nagy szelet húsokat vagdos le: „Mit csinálsz te, pokolszülötte asszony?” „Ne avatkozz a dolgomba, ostoba legény. Nem látod, hogy a szabó szűkre szabta hátul a gyerek nadrágját? Muszáj lemetélnem a gyerekről a húst, hogy beleférjen.”

Így tesz a cenzúra az irodalommal.

Természetes, hogy a cenzúrát a politika irányítja. A politika, mely megcsinálta a világháborút, lemészároltatott tízmillió férfit, szétrobbantott birodalmakat, nyomorba taszított népeket. Mikor ennek természetes következményeként a közmorál megbetegszik, a politika, nem tudván a betegen segíteni, hogy elterelje a figyelmet a saját ostobaságáról és tehetetlenségéről, teli szájjal kiabálni kezd: a betegségnek a kis átkozott fekete bacilus, a betű az oka. Dezinficiálni kell az irodalmat!”

No, az már látszik, hogy nem lesz része Takaró Mihály tantervének, tán még Raffay is prüszkölne tőle. Utálta a cenzúrát, hazugságot, képmutatást, politikai szélsőségeket. Csak épp neki nem a bomba vagy a puska volt a fegyvere, hanem a humor: egyszer összegyűjtötte Szálasi Ferenc komolyabb képzavarait, hamarjában csak az jut eszembe közülük, hogy „itt áll ez a mozgalom a maga száguldó dinamizmusában”. Nem is rajongtak érte a nyilasok. Sem. Meg nagyjából egyetlen politikus sem, ugyanis Ráth-Végh tisztán látta és ki is mondta, ha nem is ezekkel a szavakkal:

A butaság a rabság melegágya, minél butább a nép, annál elnyomóbbak lehetnek a vezetői.

Nehezen is tudnék olyan zsarnokot mondani az akkor ismert történelemből, amelyikbe belé ne akadt volna. De utálta a lakájsajtót is, ami bizony a nyomtatott betű feltalálása óta ismert a mi kis Európánkban – ezt úgy mutatta be, hogy összeszedte a párizsi lapok korabeli címeit abból az időből, mikor Napóleon száz napra elszabadult Elba szigetéről, és Párizs felé tartott:

„„Az emberevő elhagyta barlangját!”
„A csordás farkas kikötött a juani kikötőben”
„A tigris Gapba érkezett”
„A zsarnok keresztülment Lyonon”
„A bitorlót hatvan mérföldnyire látták feltűnni a fővárostól”
„Bonaparte hatalmas iramban közeledik, de Párizsba nem fog bejutni soha”
„Napóleon holnap eléri Párizs külső övezetét”
„A császár Fontainebleau-ba érkezett”
„Ó császári felsége bevonult a Tuilériákba, hűséges alattvalói közepette”

Hát, a francia szellem sem volt mentes a talpnyalástól, sem akkor, sem máskor, a mi mai KESMA-birodalmunk is meglepően alkalmazkodóképes lesz szükség és igény esetén – én a mostani kormányunk helyében ügyelnék az oszlopaimra. Még akkor is, ha azok olyan hízelgőek manapság, mint Ronsard volt. Szintén Ráth-Végh István talált rá az ódára, amit nagy szellemi és anyagi nyomorában a költő írt III. Henrik királyhoz, le is fordította magyarra, igaz, csak hevenyészve, prózában:

Európa, Ázsia és Afrika túl kicsiny a te számodra, aki az egész világ királya leendesz; az Ég azért tárta fel a tenger közepéből Amerikát, hogy ez a Nagy Egész mind francia birodalom legyen, a te parancsodnak engedelmeskedjék, s valamint jogarod leigázta az Északi Sarkot, úgy hajtsa jármába a Délit is. Ha egyedül leszel ura majdan a Földnek, be fogod záratni mindenütt a Háború templomait, s béke és erény virul majd a földön. Jupiter és Henrik megosztoznak a világon: egyik mint az Égnek, másik mint a Földnek a császára.”

Nem szakadt le a palota plafonja és Ronsard jóllakhatott, bár a talpnyalást a Tudományos Akadémia vitte tökélyre, igaz, nem akkor, hanem később. XIV. Lajos idejében és nem a magyar, hanem még a francia. Történt pedig – szintén szerzőnk írja – hogy 1684. október elsején a nagy Corneille halálával megüresedett széke a halhatatlanok között. Hogy, hogy nem, a tizennégy éves Maine herceg, akiről tudjuk, hogy ekkor már Languedoc prefektusa volt, még magasabbra vágyott. Megüzente Racine-nak, az akadémia igazgatójának, hogy Corneille utóda akar lenni. Racine összehívta a halhatatlanok gyülekezetét, s előterjesztette a hercegfi óhajtását. Az illusztris gyülekezet megbízta az igazgatót, tolmácsolja
az akadémia következő válaszát:

Még ha nem volna is üresedés, nincs az az akadémiai tag, aki boldogan ne halna meg, hogy a hercegnek helyet csináljon.”

Szerencsére nem kellett senkinek meghalnia, Lajos király közbeszólt – de csak azért, mert nem az ő alfelét nyalták.

És idézhetném reggelig: akkor is marad az általam leszűrt tétel, miszerint a butaság, ostobaság és babonaság mindig a rabság melegágya, ezért minden zsarnokság törvényszerűen buta.

Nekem ezt mondja Ráth-Végh, ha egy mondatban akarnám összefoglalni a lényegét – másnak lehet, hogy mást mond.

De ahhoz, hogy eldöntsük, mi belőle a tanulság, olvasni kéne.

Mindent, amit írt.

Mert aktuális, nagyon is.

Egyszóval: aki ismeri, emlékezzen rá, aki nem ismeri, ismerje meg.

Érdemes.