Szele Tamás: Amerikai (láz)álmok

Mereng az ember, éspedig azon, hogy mikor nyílt meg a kapu a párhuzamos világegyetemek között, és ha már megnyílt, miért nem szednek legalább belépti díjat átkeléskor?

Mert elég a kormánysajtóba belelapozni, hogy bizonyosak legyünk benne: egy másik világban írják, szerkesztik, ami ugyan nagyon hasonlít a miénkre, de – nem az.

Most az Egyesült Államok helyzetét venném elő, főleg, mert ők is elővették, mások is, és tagadhatatlan, hogy fura dolgok zajlanak arrafelé. Csak az a gond, hogy máskor is zajlottak fura dolgok: 1791-től például képesek voltak egyes területek Nyugat-Pennsylvaniában 1794-ig lázongani, kizárólag azért, mert Washington fogyasztási adót vetett ki – a whiskeyre. Tizenhárom ezres sereg vonult leverni a lázadást, de végül áldozatok nélkül rendeződött a helyzet. Hát elképzelhető lenne mondjuk ugyanez nálunk, ha megadóztatnák a házi pálinkát?



Ja, igen. Elképzelhető volna, ha nem lenne elképzelhetetlen.

De hagyjuk is a példákat: valóban erős elfogultság kell ahhoz, hogy a mostani, szobordöntő, nagyjából megmagyarázhatatlan akciókat helyeselje az ember, ahogy szintén ugyanekkora, csak más előjelű elfogultság kell Trump elnök politikájának támogatásához is, már amennyiben egyáltalán nevezhetjük a jelenséget politikának. Az európai ember ilyenkor csendes kétségbeeséssel követi az eseményeket, és igyekszik nem pazarolni rokonszenvét érdemtelenekre, de mivel nem csak mi nem értjük a helyzetet, hanem az Amerikai Egyesült Államok polgárai sem, a legkevesebb, amit megtehetünk értük, hogy a partvonalról nem állunk neki őket bekiabálások útján megtanítani focizni. Ez az ő meccsük, játsszák le. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a zajló eseményeknek szinte alig van közük a mozgalmak részéről a hagyományos politikához, Trumpnak meg fogalma nincs ugyanerről, ráadásul nem két oldal feszül egymásnak, hanem rengeteg – szóval, mi maximum próbálkozhatunk a helyzet megértésével, amint ott élő ismerőseimet elnézem, ők is ugyanezt teszik, és senki sem ér el ebben átütő sikert.

Valami zajlik, csak nem tudjuk, micsoda, de jobban tenné, ha nem zajlana. Vagy legalábbis nem így tenné.

Na jó, ez egyfajta európai, elemzésre kész, nyílt hozzáállás volna, de ki mondta, hogy sajátja ez a magyar kormánysajtónak, ami naponta párszor eltemeti magát az Európai Uniót is? Ők a maguk párhuzamos világegyetemében olyasmiről tudósítanak – vagy inkább beszélnek – amiről rajtuk kívül sem Európában, sem Amerikában nem tud senki.

Alaptételük például, hogy az Egyesült Államokban győzött a bolsevik forradalom és most rémuralom van. Nyilván ez lesz abból, amikor a bulvárlapoknál edződött munkatársak propagandát írnak, de az a baj, hogy ezt a tételt nem ők fogalmazzák meg, hanem a NER főbb (és épp kikopóban lévő) ideológusai.




Ma egy dolgozatot vennék górcső alá, ami Schimdt Mária tolla alól menekült el. Az Egyesült Államok végpusztulását írja le, sajnos nem épp Stephen King vagy Lovecraft tehetségével, de legalább nagy buzgalommal.

Schmidt Mária a Magyar Nemzet hasábjain elénk tárja magát a Véget:

Az amerikai modell bukása? – Most múlik pontosan”

És ez még csak a cím. A szerző az egész problémát a rendszerváltásra vezeti vissza, ugyanis ha a hidegháborút nem nyeri meg az Egyesült Államok, és nem veszítjük el mi (Mi? Szerintem mi megnyertük, a Szovjetunió veszítette el, de ha Schmidt Mária szovjetnek érzi magát, hát legalább nem én mondtam róla…), akkor a Nyugat nem hitte volna, hogy győzött, tehát jól csinált valamit. Hát, vannak bonyolult lelkű emberek. Különben az írás majd’ minden második szava az, hogy „bolsevik”, ami amerikai kontextusban kissé komikus, és szerzőnk valami Sztálin és Pinochet közé eső diktatúrát vizionál:

Amerika nem a bátrak és a szabadok földje többé. Ott is, ahogy a többi nyugati országban is, egyre kisebb területre zsugorodik a szólás- és véleményszabadság. Gyűlöletbeszéd-törvényekkel, Facebook- és Twitter-cenzúrával korlátozzák a politikailag korrekttől eltérő véleményeket, kiközösítés, állásvesztés jár minden rossz szóért, mozdulatért. Visszamenőlegesen is. Nincs kegyelem. Meghurcolnak mindenkit, aki eltér ennek a balliberális megmondóelitnek az egyre agresszívebb kisebbségeket kiszolgáló, egyre rigorózusabb kánonjától.”

Vannak mostanság hülyeségek, kétségtelenül vannak, például régebbi kedves olvasmányom, a New York Times háza táján, lassan nem is szeretek belenézni, olyan különös eszmék telepednek meg a fejükben, de az mégis egy lap, nem az ország. Súlyos csúsztatás egy lap – megengedem, rossz és egyre romló! – szerkesztési elveit egy kalap alá venni mondjuk a közösségi oldalak moderálási elveivel, melyekről épp most nekem is lehetne pár rossz szavam, de szégyellnék ott rimánkodni, ahol ezt helyettem sokkal szebben és hisztérikusabban teszik.



Egyáltalán, ha meg tetszenek figyelni, a mostani túlkapásoknak semmi közük a régebbi liberalizmushoz vagy Trump-ellenességhez, annak legalább annyit ártanak, mint Trumpnak magának, szóval ez komoly összemosása a tényeknek, propaganda céljából. Baj, az van: de mikor csapkodnak a villámok, egyaránt érhetik a farkast is, a nyuszit is, bolond, aki ilyenkor egymásra mutogat és nem a felhőt nézi.

Ezért, kedves barátaim, kultúrharcot kell folytatnunk! Mert a ma haladói el akarják venni tőlünk mindazt, ami a miénk, amire büszkék vagyunk, ami azzá tett minket, amik vagyunk. Mi nem adjuk a hőseinket, nem adjuk gondolkodóinkat, tudósainkat, íróinkat! Sőt a magunkénak tekintjük a Nyugat egykori nagyjait is.”

Igazán? Ez új. És ezt meg tetszett beszélni Takaró Mihállyal is? Vagy csak jól hangzott és le méltóztatta írni, minden komolyabb szándék nélkül? Mondjuk korábban épp az volt a kultúrharc tárgya – voltaképpen most is az – hogy ki nem képvisel értéket szemben mondjuk Tormay Cécile stílus- és formaművészetével. És ki ellen vívjuk majd a kultúrharcot? Mert Pártunk és Kormányunk épp most írja át a történelmet, veszi el hőseinket, igaz, az irodalmat is át akarják írni, mondja, kedves Mária, maga nem fél szembehelyezkedni velük?

Ilyen gyengén és ostobán megindokolni azt, amit ma Magyarországon kultúrharcnak nevezünk – nos, ez művészet, ha tudománynak nem is mondanám. Még az a szerencse, hogy rajtam kívül szerintem nincs tíz ember az országban, aki végigolvasta a dolgozatot, és egyikünk sem kormánytag, szóval egyelőre még biztonságban van a terrorházmesternő.

Ami Amerikát illeti: nem, nem lesz vége sem a világnak, sem az Egyesült Államoknak és nem, nem győzött semmiféle bolsevik forradalom. Elég fura idők járnak, de – több évtizednyi tapasztalat alapján mondom – valódi válság akkor lenne, ha állást foglalnának így vagy úgy a fegyveres erők. Ugyanis ilyen zavaros helyzetben az győz, akinél nagyobb a tűzerő. Azonban ezek tartózkodnak bármiféle állásfoglalástól, igen helyesen, ami azt jelenti, hogy zűrzavar van, válság nincs.

Ja, és az Egyesült Államok lakosságának döntő többsége sem nem vesz részt ebben az eseménysorozatban, sem nem tekinti magát érintettnek benne. Ez kétségkívül különös időszak, nézetem az, hogy több, egymástól független elégedetlenség tört felszínre egy időben, nem kis részt a járványhelyzet miatti intézkedések és a korábbi szőnyeg alá söprések miatt: egy működő kormányzat képes lett volna már az elején kezelni a helyzetet, de Trump adminisztrációját működéssel vádolni erős, barokkos túlzás lenne.

Hogy az Egyesült Államokkal mi lesz, azt meglátjuk, sokat nem tehetünk az ügyben, hogy Schmidt Máriával mi lesz, azt úgyszintén.

De komoly ízléstelenségre vall az ő problémáikat kihasználni a magyar belpolitikai konfliktusok manipulálása céljából.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!