Szele Tamás: A Zóna és a Holló

Hát, ez most egyszerre lesz lírai merengés és szolgálati közlemény, ami műfajilag is több, mint érdekes – azt remélem, némiképp tanulságosra is sikerül ez a kis dramolett, amit lapunk tegnapi incidense kapcsán adok elő.

Zongorán kísér Mark Zuckerberg, feltűnés nélkül pedig gumitalpú barátaink. Szóval: nem, nem tudjuk mi történt tegnap a Zónával.

Történt pedig, hogy már a déli órákban értesítettek olvasóink, miszerint egyik-másik korábbi írásunkat nem találják – mármint a Facebookon. Ami a lap forgalmának döntő többségét adja, manapság kevesen nyitnak meg online sajtóterméket böngészőből, előre megfontolt szándékkal, olvasási érdekből. Én igen, de nekem ez a dolgom, az átlagember görgeti a Facebookot és ha valami érdekli, rábök, ha nem érdekli, nem bök rá.

Ez nem volt jó hír, azonban épp fontos találkozóra készültem, nem tudtam foglalkozni a dologgal, annyit megtettem, hogy rákerestem a hiányolt anyagokra és lám: nekem is azt mutatta, miszerint nem elérhetőek. Ami azért volt érdekes, mert én magam írtam őket. Az oldal online archívumában meg is voltak, csak a közösségi oldalról tűntek el. 14:20 körül még csak hármat nyelt le az Ismeretlen Fekete Lyuk a Lófej Ködből, sietnem is kellett, elmentem és reméltem, rövidesen változik a helyzet.



Egy beszélgetéssel, egy kelebiai helyszíni közvetítéssel és egy kínai uzsonnával később tudtam újra utánanézni: valóban változott. Sokkal több írás tűnt el addigra! És az olvasók keresték őket, sokan találtak meg Messengeren, telefonon, volt, aki azt hitte: én tiltottam le, volt, aki csak értetlenkedett, de senkit sem tudtam tisztességesen megnyugtatni, ugyanis – magam sem tudtam, mi folyik itt. Annyit sikerült leszűrnöm, hogy azok az írások válnak köddé – mindegy, ki írta őket – amiket én raktam fel a lap FB-oldalára. Épp ezért maradt meg sok napi hír, hiszen azokkal többnyire nem én foglalkozom, de az, amit Konok vagy Gaál kollégáktól én kezeltem, szintén elenyészett a terjeszkedő Homályban.

Akkor pedig csak velem lehet a baj. Feltörték volna a FB-jelszavamat? Gyorsan lecseréltem, az oldal szerkesztőit töröltem, visszahívtam: semmi változás. Este tízre már az összes írásom eltűnt a Zónáról, kivéve az aznapit (meg minden egyéb is, amihez közöm volt, márpedig majdnem mindenhez volt közöm), és erről a közösségi oldal egy nyavalyás értesítés nem sok, annyit sem küldött. Márpedig ha nincs értesítés, nincs is mit reklamálni. Írtam angolul a Downdetector Facebook-leállásokkal foglalkozó oldalának, hátha ők tehetnek valamit, ott sem válaszolt senki, mostanáig sem, és a helyzet egyre romlott, ki kellett helyeznem egy szolgálati közleményt az állapotokról.

Az olvasótábor dicséretére mondom: korrekt volt a fogadtatás, senki sem tett kárörvendő megjegyzést, senki sem adott kéretlen tanácsot, mindenki kiválóan viselkedett. Nagyon köszönjük is.

De kezdett kilátástalannak tűnni a helyreállítás. Az oldal eseménynaplója sem jelzett semmiféle törlést.

Csak borongtam zsongva, fájón azon a bús éjféltájon, facebook-helpek altatgattak, holt mesékből bús bazár: helyrejön vagy soha már?

Nem lehetett kizárni, hogy valaki engem támadott meg, ellenem van kifogása, de ki lehet az?




Könnyebb lett volna azt számolni, hogy ki nem? Az elmúlt hónap közlésit végiglapozva valószínűleg az egyetlen politikai erő, akiket nem csipkedtem meg többé vagy kevésbé, a tarhonyaberkenyei tűzoltózenekar, rajtuk kívül mindenki kapott valamit jobbról is, balról is, ha több nem is, de egy poén mindenkinek jutott. És maszek haragosom is akad szép számmal, ők általában privát csatornákon szoktak fenyegetni, csak hát olyan hülyék a számítástechnikához, hogy mellettük a tál esővíz egy Steve Wozniak. Máshoz is, hiszen épp azért vagyunk haragban, mert én ezt megírtam róluk, és ők nem tudnak se játszani, se veszíteni. De hát napilapot írni másképp nem lehet manapság, ahogy a csodarabbi mondta: „olyan nincs, fiam, hogy mindenki szeressen”.

És hát nem is szépségkirálynőnek szegődik az ember a sajtóban, hogy általános tetszésre törekedjen. Szóval, szó szerint akárki lehet a bokorban. X. is, Y. is, mindketten üzentek durvát a héten, B. régi ellenségem, ő a rajongóit uszította a lapra pár hónapja, a Z. közösségben azt beszélték, hogy meg kéne engem találni személyesen (állok elébe), szóval nincs értelme keresni a támadót, a helyzeten kéne segíteni, a felelős majd meglesz.

Nem lesz meg. Ugyanis éjfél után csak sikerült elaludni, nagy, fekete madárral álmodtam, tőle kértem a tanácsot:

Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van…van balzsam Gíleádban?…mondd meg!…lelkem esdve vár!
S szólt a Holló: Soha már!”

De azért mégis volt balzsam. Hajnalban, mikor ébredtem, teljesen magától minden visszakerült a helyére, mondjuk erről sem jött semmiféle értesítés. Tehát kedves ellenségek, egyrészt ne tülekedjetek elvállalni a műszaki hibáért a felelősséget, mint jobbfajta terrorszervezetek szokták ellopni egymástól a showt, másrészt aki pezsgőt bontott a szolgálati közlemény örömére este, annak egészségére, de elsiette az ünneplést.

Mi történhetett?



Csak valószínűsíteni tudom, pusztán elméleteim vannak. Tudjuk, hogy a Facebook most – amint állandóan – nagy változásokat, átállásokat tervez, és elképzelhető, hogy az én közepesen forgalmas fiókom most esett át a fazonigazításon, apróbb különbségeket látok is rajta (a kommentek designja más lett). Aztán az is lehet, hogy valaki tényleg jelentette munkásságom egészét, és amíg leellenőrizték, átmenetileg kivonták a forgalomból a termékeimet, ezt sem zárhatjuk ki. Bár mondjuk a más lapokban megjelent írásaim nem tűntek el. Az sincs kizárva, hogy valamilyen fortélyos úton csak a Zónához köthető tevékenységemet kifogásolták, és azt ellenőrizték. Azt nem hinném, hogy egy szorgos kis magánember vagy csapat egyenként jelentette minden írásomat, ugyanis azt nem lett volna honnét tudják, lássák, hogy más szerzőinknek melyik anyagát szerkesztettem én. Szóval: még mindig ott tartunk, hogy a hibát Menlo Parkban kell keresni, ha csak nem profi hackerekkel van dolgom, de ha azok lennének, akkor én már nem írnék semmit, mert azt is lehetetlenné tették volna.

Hej, Zuckerberg, Zuckerberg, azért néha gondolhatnál a felhasználókra is.

Mert itt az a gond, hogy egy lapnak – ami valahol vállalkozás is – a tőkéje a múltja. A megbízhatósága, az, hogy minden korábbi írását bátran és nyilvánosan vállalhatja. Mert nem hazudott soha, és ha eddig nem tette, később sem várható, hogy elkezdi. Azonban mi a Facebook a lapnak?

Ha a világháló a papír az online sajtó számára, a közösségi oldal a körút, a bulvár, a kávéház, ahol beszerzik az olvasók. A Zóna teljes forgalmának több mint 96%-a származik a Facebook-találatokból, ezeknek kétharmada mobilos, androidos, egyharmada asztali gépről indul a Google-n keresztül. Szóval, enélkül írhatnánk mi csodákat és szenzációkat, de a kutya nem olvasna minket. Csak az óriásvállalatot nem igazán érdeklik a hozzánk hasonló hangyák, még a nagyobb magyar rovarokat sem veszik észre: láttam én már olyant, hogy egy korábbi lap kiválóan felépített, jól bevezetett, 120 ezres olvasottságú (ami nagy szó ezen a kis magyar piacon) Facebook-oldala egy ellenőrizetlen forrásból származó kép miatt egy másodperc alatt szállt el a semmibe, egy személy jelentése következtében. Aztán követte a lap is, ez úgy megroppantotta a forgalmát, hogy többet nem állt fel a nehéz sebből.

Szóval, lehet, hogy a közösségi oldal a világ egyik legnagyobb vállalata, de hogy még a mi fogalmaink szerint közepeseket sem veszi észre, az is biztos. A kicsiket pláne nem.

És felvetődik egy újabb kérdés. A magyar sajtó jelen áldatlan helyzetében a legtöbb írás online jelenik meg. Ezek között minden nap akad rengeteg értéktelen és pár értékes, de mindegyikről azt hisszük: ha valaki száz év múlva kíváncsi lesz rá, megtalálja.

Vagy nem találja meg. Én öt különböző, egymástól földrajzilag is távoli helyre szoktam menteni, ezeket még egy atomcsapás sem pusztítaná el (merthogy legalább kettő kéne hozzá), erre jó a felhőbe mentés, de a külső merevlemezre, a pendrive-ra, a gépre, mindenhova mentünk – azonban mi van, ha ezeket a jövendő korok még csak nem is fogják keresni, és a közösségi oldalakból próbálják meg kihüvelyezni, hogyan is éltünk mi hajdanán?

Az egy dolog, hogy bizonyosak lesznek benne: dühöngő őrültek voltunk. De ha így eltűnhetnek dolgok, eltűnhet bármi. És tűnt is már el – másként, más okokból, tulajdonosváltások, politika miatt – sok magyar sajtóarchívum, hamarjában a 168 óráé jut eszembe vagy a Szabad Földé. Azok csak a tulajdonosváltástól elérhetőek, mintha régebben nem is léteztek volna ezek az orgánumok.

Írunk mi, írunk, azt hisszük, az örökkévalóságnak de legalábbis az utókornak, és annyi sem fog belőlünk maradni, amennyi az óegyiptomiak papiruszaiból. Valamelyik ismerősöm mondta, hogy egy tökéletesen megbízható információhordozó létezik, ami kipróbáltan állja az időt.

Az agyag- vagy kőtábla. Abba kéne vésni mindent.

Csak azt meg hogy terjesztjük?

Már Mózesnek is gondjai voltak ez ügyben, és azóta sem sokat változott a helyzet.

No, mindegy, örüljünk annak, hogy helyreállt a lap.

Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mi történt, de ha máskor is előfordulna: a lap nyilvános archívumában meg tetszenek találni mindent, az független a közösségi oldaltól.

De kollégák, aki azt hiszi, hogy késő korok is olvassák majd, annak el kell vegyem a kedvét.

Nagyon sérülékenyek a platformjaink, a papír gyúlékony, a számítógépes rendszerek károsodhatnak…

De ha hinnéd késő korban, hogy olvasó szíve dobban, szeme legel krónikán

Néked bizony ez csak álmod, tévedésed majd belátod, nem olvasnak soha már…

(Elnézést, Edgar Allan Poe!)

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!