Szele Tamás: A kultúra és az elefánt

Ma ünnepeljük, már, aki. Kevesen tartják, még kevesebben ünneplik méltóan – bár attól függ, mit nevezünk méltónak.

Igen, a Magyar Kultúra Napjáról van szó, ami, lássuk be, nem egészen úgy ünnep, mint a családi vagy vallási ünnepek, munkaszünettel sem jár, így aztán sokak figyelmét elkerüli, és leginkább arra való, hogy plecsniket meg pénzeket osztogassanak az alkalmából.

Hogy ki kap pénzt és ki nem, az most is igazságtalanul dől el, ahogy mindig is így volt: nem feledhető a Lázár Ervinről mesélt történet, akit állítólag valamelyik magyar kormány komoly, minisztériumi állással kínált meg, dotációk felett kellett volna döntenie, bírta is egy hétig, aztán le- és felmondott azzal a felkiáltással: „Azt hittem, azt kell eldöntenem, ki kapjon pénzt, ti meg azt akarjátok velem eldöntetni, ki ne kapjon! Vagy igaz, vagy nem, magam nem voltam ott, mikor elhangzott volna, de jellemző a történet. Mindig így ment ez, aki pénzt kap, annak pénze lesz, aki nem kap, annak babérkoszorúja legendákból és nimbusza a kormányt nem kedvelők körében. Nagyobbik baj, hogy még a bambuszból is könnyebb megélni, mint a nimbuszból.




Akadt is idén író, Bartók Imre, aki nem vette át lelkiismereti okokból a Térey-ösztöndíjat, pedig nem kis pénzről lett volna szó – igaza van neki is, meg lehet érteni, főleg indokai ismeretében. És igaza volt azoknak is, akik átvették, mert nem akarták, hogy éhezzenek családostól, azért egy ösztöndíj elfogadása még nem jelenti azt, hogy a lelküket is eladták volna – ha nem írnak kormányhű zengzeteket, akkor sem verik meg őket, nem regulázza meg a renitenseket a Legfelsőbb Íróság: maximum legközelebb nem kapnak ösztöndíjat.

De hát álljunk meg kicsit: mit is ünneplünk ma? Jó, hogy a magyar kultúrát, abból az alkalomból, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként és jelölte meg dátummal Csekén a Himnusz kéziratát – hogy mikor írhatta, afelől csak annyi bizonyos, hogy korábban, hiszen később már nem tehette – de mi az a magyar kultúra?

Itt kezdődik a baj, felebarátaim. Mert abban, hogy mi a magyar kultúra, minden állampolgár halálosan bizonyos manapság, annál már csak egy dologban bizonyosabb: abban, hogy mi nem tartozik beléje.

Az például keveseknek jut eszébe, hogy magyar kultúra az is, ami nincs nyelvhez kötve, nem líra, nem próza, nem dráma – kultúra a tudomány is, a zene is, a képzőművészet is, és nem attól magyar, hogy körbe van kötve nemzetiszín pántlikával. De az igazi nagy viharok mégis a vetett betű környékén dúlnak, mert az nyelvéből következően magyar.

Magyar, de nem okvetlenül „nemzeti”.

Vagyis hát nemzeti, de nem a szó jobboldali értelmében.



Mert mondjuk ott van Szent Gellért cselédje, akiről a püspök feljegyezte, hogy magyarul énekelt lisztőrlés közben. Ő ugyan bizonyos, hogy a magyar nemzeti kultúra ősanyja volt, miatta tudjuk, hogy volt nekünk anyanyelvi líránk, népdalunk, zenénk már akkor is (bár miért ne lett volna?), de hogy nem a nemzet nagyságáról vagy lelkes honbarát érzeményekről dalolászott munka közben, az is bizonyos. Inkább énekelhetett szőke Tiszáról, tavaszi szélről, áradó vízről, olyasmiről, ami közel állt hozzá. Még ugyan jó, hogy a szent püspök nem jegyezte fel a profán dalszöveget, mert ismerek manapság olyan hivatásos kiátkozót, aki nem hagyná meg a névtelen cselédet békében nyugodni a magyar kultúra berkeiben, ha kiderülne, hogy nem Árpád vére, turul röpte volt a dalban.

Szóval, igaz ugyan, hogy a XIX. századi hazafias vagy annak nevezett költészet Petőfitől Rákosi Viktor korhadt fakeresztjeiig része a magyar kultúrának, „nemzeti” is mindenekfölött, de azért nem lehet Arany Jánost egy kalap alá venni Szabolcska Mihállyal, és ami népi, még nem bizonyosan nemzeti is, aztán meg ami ezen kívül esik – az is magyar kultúra és az sem nemzetellenes. Általában véve, ahol ez a szó előfordul – mármint a „nemzetellenes” – onnan ordítva menekül a magyar kultúra. De az összes többi is.

Mi minősül magyar kultúrának? Ami a régi vagy a mai Magyarország területén született, jelent meg és magyarul van? Hiszen Janus Pannonius latinul írta az első magyar verseket, Zrínyi Szigeti veszedelme horvátul is megjelent, Balassi is írt törökül – és Mikes Kelemen törökországi levelei sem a török, hanem a magyar irodalmat gazdagítják. Faludy Györgyöt már elő is alig merem venni: szinte egész életét emigrációban élte, majdhogynem csak azért járt haza, hogy munkatáborba zárják. És mégsem angol költő, bár írt angolul is – hanem magyar, a legnagyobbak közül. Na, őt is sokan le akarják tagadni, el akarják felejteni. Ellentétben a szintén emigráns Wassal, akit meg le akarnak nyomni a torkunkon, csak mivel írni nem tudott, nyögvenyelős, nem megy és ezen semmiféle kurzus nem segít.

Abban a közvélemény egyetért, hogy a magyar kultúra minden lehet, csak kortárs nem: látható abból is, hogy utóbbi években ha valaki unatkozik, kiszúr véletlenszerűen egy kortárs verset, lefényképezi, alája írja, hogy „a gyermekem tankönyvében láttam, minő mocsok!” és elengedi az egész szeretetcsomagot a közösségi oldalakon, aminek következtében a jobb sorsra érdemes költőket ezres nagyságrendű tömegek kívánják verbálisan meglincselni. Csupa önkéntes mérvadó, született stiliszta és esztéta, és kicsit sem érdekli őket, hogy nem tankönyvből fotózták ki, ha igen, nem mostaniból, iróniáról van szó – röpködnek a mennykövek az agyonpolitizált légkörben. Szóval, magyar szerző ne legyen kortárs, mert akkor nem része a kultúrának.

Meg, ha lehet éhezzen, nyomorogjon, legyen magas láza, tüdőbaja, akkor autentikus, ha véletlenül meglátják mondjuk rostélyost enni egy vendéglőben, máris coki kifelé az irodalomból, oda a tehetsége is. Pénzt nem kereshet, nem is láthat.

Aztán nem része a kultúrának, ha politizál, de főleg nem része, ha apolitikus. Ha egyik irányzat szimpatikus neki, másik oldalról billentik ki a Helikonról, ha a másik, egyikről. Egyáltalában véve: jobb, ha már alaposan meg van halva, de akkor is vitatni fogják.

Úgy vagyunk hát mi ezzel a magyar kultúrával, hogy ünnepeljük ugyan, de meg nem vagyunk mondhatói annak, miféle: mindenki ünnepli a sajátját, azt a kis részt, ami neki jutott, és őrizkedik a másétól, mint a tűztől. Hol okkal, hol ok nélkül.



Tetszenek ismerni a hindu példabeszédet az elefántról?

A régi hindu tanmese szerint volt valahol egy falu, amiben csak vakok éltek. Bizony nem lehetetlen, arrafelé mindig is gyakori volt a trachoma, szerencsétlen esetben veszíthette el akár egész falu is a szeme világát. Egyszer odaérkezett jártában-keltében egy szerzetes, éspedig ez esetben elefántháton jött. Tanította is az embereket, a falu véneit, akik megkérdezték tőle:

– Akkor hát milyen a világ valódi természete?

– Egészen olyan, mint az elefántom.

– Az milyen?

– Vizsgáljátok meg.

Nosza, a falu hat legbölcsebb embere neki is látott megállapítani, miféle lehet az elefánt? Az első, aki az állat oldalánál állt, azt mondta:

– Az elefánt olyan, mint egy nagy vastag fal.

– Nem olyan – mondta a második, aki az elefánt agyarát fogta. – Az elefánt elég kicsi, kerek, sima, de nagyon éles, mint a lándzsa.

– Egyáltalán nem hasonlít sem falhoz, sem lándzsához. Olyan, mint egy hatalmas nagy levél, ami vastag gyapjúszőnyegből készült. Amikor pedig megérinted, mozog. – mondta a harmadik, akinek a füle jutott.

– Nem így van – mondta a negyedik, aki az ormányát fogta. – Én tudom, hogy az elefánt olyan, mint egy óriáskígyó!

Az ötödik az elefánt egyik lábát fogta, és arra a következtetésre jutott, hogy az elefánt kerek és vastag, mint egy fa.

A hatodik egyenesen felült az elefánt hátára, és megállapította:
– Az elefánt olyan, mint egy hatalmas, mozgó hegy!

No, hát mi is fogjuk, tapogatjuk a hatalmas kultúránkat, kinek melyik része esik kézügybe, és esküdözünk róla, hogy olyan, amilyennek mi érezzük. Pedig hát ez az elefánt sem nem ilyen, sem nem olyan, hanem csak olyan, mint saját maga – és meg kéne ismernünk minél nagyobb mértékben, aztán hozhatnánk felőle ítéletet.

Csak állunk ennek a gyönyörű gótikus katedrálisnak a tövében, és a le- leomló kövekkel hajigáljuk egymást, mert nem fogja át a tekintetünk a teljes látványt.

Hát ünnepeljük meg ezt a mai napot, de ennek tudatában.

Vagy inkább: emlékezzünk meg a magyar kultúráról.

Míg még van. Nem attól tartok, hogy kiirtanák: ellenkezőleg.

Attól tartok, hogy agyon- és szétpolitizálják, támogatják, rajongják, egyensúlyát veszik, oldalra billentik, aztán a végén összeomlik.

Az a valódi veszély.