Szegény művészet

Nem a sajnálkozásról van itt szó. A művészet világa ismeri a szópárt, remek kortárs művészek és alkotásaik soroltatnak ide.


Több kiállítóhelyen bukkannak fel olyan alkotások, amelyek korunk kemény, sőt kegyetlen valóságáról árulkodnak. Kiállítói az utóbbi évek nagy és kavargó társadalmi kérdéseire – a klímaválságra, a migrációra, a környezeti vagy megélhetési problémákra – keresik a választ.

Ennek kapcsán különböző természetes állapotú vagy mesterségesen előállított termékdarabok, lerobbant elektronikai vagy műanyag cikkek, vagy például vándorlók által elhagyott használati eszközök és hasonlók láthatók galériákban, összművészeti rendezvényeken.

Egyes művészeti vélemények szerint ezek kapcsolhatók egy még a 60-as években indult és kevéssé hivatkozott irányzatához, ami a szegény művészet nevet kapta.

A velencei művészeti biennálé kapcsán került újra némi reflektorfénybe a „szegény művészet”, ahol a rendezvény egyik fő kurátora emlékezetébe idézte baráti kapcsolatát a görög Jannis Kounellis-szel. Utóbbit tartják a művészeti ágazat legjelentősebb alakjának.

Lehet, hogy elsősorban azért, mert Kounellis, aki az irányzat névadója volt, eredetileg Arte Povera néven, azaz olasz kifejezéssel illette, mert ez időre már Rómába költözött. Egyszerűen tudatta, hogy a legkülönbözőbb és szinte mindenki rendelkezésre álló anyagok, tárgyak bemutatása művészetének lényege, azaz nem műtermekben, tárgyi befektetések révén születnek, hanem gyakorlatilag mind ezek nélkül, vagy ezek minimális alkalmazásával, beleértve sokszor a velük kapcsolatos alkotói munka egyfajta szegényességét is.

A kifejezés körül van némi bizonytalanság: a művészettörténet számtalan szegény alkotót ismer, akik maguktól esetleg még élelmet is megvonva alkottak, pénztelenül tengődtek volna mecénások nélkül, míg mások már a 60-as évek előtt is úgymond keresetlen egyszerűséggel raktak egymásra tárgyakat, festettek különféle maguk gyártotta anyagokkal különféle hulladéknak mondható anyagokra. Mások szerint ha a szegénységet festjük le, azt is nevezhetjük szegény művészetnek.

Kounellis azonban egy kicsit más volt: bizonyos kelléktárral és anyagiakkal rendelkezett, de képeibe, szobor jellegű alkotásaiba sokszor helyezett valamit, amit egyszerűen csak talált valahol, azaz anyagi áldozat nélkül jutott hozzá. Képzőművészeti alkotások befogadására létrehozott térbe bekerült tárgyaihoz képzőművész munkáját (mert hivatása alapvetően ez volt) tehát nem vagy alig adta, legfeljebb az ötlethez a fantáziáját.

Erre a megoldásra sokan felfigyeltek, olyan mindennapi tárgyakból álló elrendezéseket kezdtek csinálni, ahol a „mű” lényege egy mögöttes, de érzékelhető emberi üzenet volt, az arte povera szellemét követve valamiképp meghökkentő, provokatív módon.

Elsősorban Olaszországban a 70-es években számos alkotót megihletett ez az irányzat, műveik azóta is ott szerepeltek vagy szerepelnek a világ számos híres galériájában. Bár az irányzatnak valamilyen kiemelkedő alakját ma, Kounellis halála után, nem jegyzik, de az újra feltörekvőben van, a fent említett kihívások miatt és azért is, mert izgalmasabb, elgondolkodtatóbb választ tudnak ezekre adni, mint sok magasra értékelt, de komoly üzenetet munkájával nem közlő gazdag képzőművész.