Orosz kultúra új tárcavezetővel

Mit adhat a kultúrának, ha irányításában személyi változás történik? A kérdés nem csak Magyarországon, hanem a sokak által mintának minősített Oroszországban is felmerült a közelmúltban.

Volt ugyanis ott egy kormányváltás, ahol az orosz kultúrtárca élére egy fiatal, de a kultúrpolitika terén már tapasztaltnak mondható nő, Olga Ljubimova került. A tárca miniszterhelyettese volt korábban.

Van-e ott is kultúrharc? – merült fel bennem a kérdés és felidéztem Bozóki András politológus szavait, melyek szerint – jellemzően az autoriter rendszerekben – „a kultúra politikai célokat is szolgál, a hatalomnak van alárendelve, a célja pedig az, hogy egy meg nem nevezett, vagy olykor megnevezett ellenféllel szembeni harc eszközéül szolgáljon”.

Oroszországban valószínűleg még élesebb a kultúrharc, mint idehaza, azonban az országnak van egy a magyarhoz nem hasonlítható sajátossága: régebbi, beágyazottabb az oligarchák világa, akik jelentős vagyonukkal a kultúra, a művészetek felé is fejlesztenek, illetve beruháznak, méretes galériákat, kulturális központokat tudnak építeni és készek a kortársi művészetet is befogadni. Így ez is fejlődhet, s bár a világban nem sok alkotójukat jegyzik magasan, néhányuk nagy ismertségre tesz szert. Vannak, akik elsősorban saját országukban válnak emblematikussá, ilyen például a Pussy Riot csoport.
Ljubimova eddigi főnöke (és a befolyásos orosz orthodox egyház) azonban nem tolerálta a kortárs, vagy pontosabban a kezdeményező kulturális megoldásokat, s miközben fenntartották a művészet támogatásának látszatát, az újítóknak a kulturális kormányzat részéről forrásokat nem vagy alig biztosítottak.

Kulturálisan zavaros időket éltek a Kremlben az elmúlt években. Ilyeneket majdnem minden rendszer képes kreálni, elsősorban azzal, hogy a hagyományos kultúrkincs túléltetését látja fő célnak. A kortársiság gyakorlatilag kiesik a fejlesztésből és a kortárs művészek (és majd minden élő fiatalabb művész annak is nevezhető) bizonytalan helyzetbe kerülnek: attól félnek, hogy a múltat dicsőítő szerepbe kényszerülnek. És erre az egészre ráülhet az egyház. A politika türemkedik a munkájukba, leegyszerűsítéseket, történelmi hivatkozásokat erőltet, személyek előéletét, alkotásait vizsgálja, sok esetben az adott művész elfogadottságának, hatásának és aktivitásának figyelembe vétele nélkül.

Olga Ljubimova a putyini rendszer eléggé ellentmondásos figurája, azzal együtt, hogy korai lenne miniszterségéről bármit mondani. Ám nem teljesen mellékes, hogy miniszterhelyettes volt kinevezése előtt, bár orosz lapok szerint megbízása csupán a filmművészetre terjedt ki. Ebbéli – nyolc éves – tevékenységét valamilyen nemzetközileg kiemelkedő alkotás nem fémjelezte. Igaz, főnöke, Vlagyimir Megyinszkij munkásságát sem. A Moscow Times írása szerint a filmipar szabálya volt, hogy az „obszcén képeket” tartalmazó alkotások bemutatását azonnal betiltották.

Ugyanakkor személyiségében van valami lázadás is, megjegyzései alapján nincs benne sznobikus hajlam, felmenői között több generációra visszamenően jeles színházi embereket találunk, tanult színházművészetet.
Előtte azonban orthodox egyházi iskolába járt, később az egyházzal kapcsolatos televíziós műsorokat szerkesztett, a vezető közszolgálati csatornán társadalmi kérdésekkel és az újságírás kérdéseivel foglalkozott. Úgy lett miniszterhelyettes, hogy a művészeti életben keveset forgott.

Minisztersége előtt állítólag elárulta: a filmművészeten kívül más (az ún. magas kultúrához tartozó) művészeti ágak nem érdeklik, mert azokat nem is szereti. Még dokumentumfilmeket is ide sorolt.

Ugyanakkor művészeti körökben vannak szimpatizánsai is, és egyikük szerint Olga előnye, hogy jól érzékeli a popkultúra, a köznépi ízlés fogalmát.