Konok Péter: Hetvenhét (nem magyar népmese)

Lehetne öreg, dagadt mamóka valahol Kaliforniában, aki egy horpadt, ezüst lakóautó előtt ülve olcsó konzervsört iszik, szétdobálja a dobozokat, és rekedten kiabál a szomszédaival.

Horpadt lakóautók sorakoznak a tikkadt pálmafák alatt, előttük apró, átmeneti teraszok, napszítta napernyők és kempingszékek és gázpalackos hűtők -, de azért hetente egyszer nagy nejlonzacskóba gyűjti a szétszórt szemetet, kiteszi az út mellé, aztán az ablak mögül figyeli suttyomban a kukáskocsiról leugráló fiatal hispanók feszes farizmait, Trumpra szavazna, pedig utálja a republikánusokat, de a demokratákat is utálja, és erre megvan minden oka, “ez a Trump, ez legalább vicces”, röhögne, mert tudná, hogy úgyis mindegy, és az a röhögés olyan ismerős lenne, de már csak az.





Vagy lehetne szikár, artisztikus New York-i öregasszony, a keleti parti művészvilág nagy öregje, Ray Ban-keretes vastag szemüveg, drága, de rafináltan egyszerű kézműves ruhák, kiállításokat nyitna meg, és mindenki imádná hűvös, érdes megnyitóbeszédeit, szabadidejében festene, a képek rosszak lennének, de jól fogynának a piacon, lenne webshopja is, bögrék, lemezek, dildók, és a webshop is jól menne, a kiállításait egykorvolt rocksztárok és valamikor lázas, mára kissé időssé hűvösödött beatköltők nyitnák meg, csupa jót mondanának róla, miközben azt gondolnák magukban “hülye giccs, de jól fogy a piacon”, és ezt ő is pontosan így gondolná, rendszeresen tüntetne Trump ellen, néha bevinnék a rendőrök, és ennek híre mindig azonnal bejárná az internetet, miközben ő autogramokat osztogatna az őrszobán a szolgálatosoknak, “ez a Trump egyáltalán nem vicces”, mondaná, “ez komoly dolog”, mondaná, “milyen kár, hogy utálom a demokratákat is”, gondolná, mert hát tudná, hogy úgyis mindegy.

Lehetne még-mindig-zenész, éltes énekes, a blueshoz nem kell fiatalnak lenni, a blueshoz csak megöregedni nem szabad, aprócska okkersárga kocsmákban és gigantikus, kéken szikrázó színpadokon, és persze nem sikítana már úgy, mint régen, a hangszálakat megkoptatják az évek, az alkoholok, a cigaretták és a kompromisszumok, “letisztult a művészete”, írnák róla a szaklapok, “dús, érett zene, kifinomult szövegvilág, spirituális fordulat”, amiben nincs helye Trumpnak vagy a demokratáknak, és más efféle felszínes baromságoknak, hiszen végső soron úgyis mindegy.





Lehetne elszánt aktivista, a szabadság és a szeretet máig is harcoló katonája, egykori önmaga dacos idézőjele, horgas, dühös macskaköröm; vagy lehetne nyugállományba vonult asztrofizikus, akinek pörgős fiatalkora miatt kicsit későn indult be a tudományos karrierje, de akkor aztán nagyon, mintha beleült volna egy katapultba, vagy bekapcsolta volna az addig döglődő hiperhajtóművet; lehetne sokszoros nagymama, aki karácsony előtt az unokáknak ajándékra vadászva kétségbeesve kérleli a bolti eladót, hogy magyarázza el neki a különbséget az okostelefonok között, mert neki mind tök egyformának tűnik; lehetne extravagánsra dekorált Porschéja vagy decens, méltóságteljes fekete Mercedese, öreg, kibelezett Fordja, vagy bliccelhetne a metrón bevásárlókocsiban tolva szagos szatyrait és szatyraiban szagos mindenét; lehetne csapos, bálnavadász vagy bálnavédő; demens, önmaga csöndjébe süketült sehollakó egy szociális otthonban, élhetne Indiában vagy Nepálban önmagát keresve egy megtért, vagyonos nyugati sztároknak kialakított fullkomfortos buddhista kolostorban meditálva a világ hiábavalóságáról;

vagy bármi

hetvenhét évesen annyi minden lehetne még, ha nem hal meg huszonhét évesen.

De legenda csak így lehet, persze úgyis mindegy.