Gaál Péter: Neander-völgy

A mai gerelyhajító atléták természetesen nem vethetők össze a Neander-völgyi vadászokkal, ám korábban gyakorlatlan emberek próbálták ki az ősi hajítófegyvereket, ezért a Neander-völgyiekről alkotott elképzeléseink alapjául ezek a kísérletek szolgáltak.” Annemieke Milks, régész, University College London.




Valóban nem vethetők össze, csak éppen nem úgy nem. Még a saját őseinkkel se vagyunk összevethetők (a Neander-völgyiekhez meg éppenséggel semmi közünk). Teljesen „gyakorlati” szempontból sincs semmi közünk egyikhez sem. A Neander-völgyi „ősember” (valójában egy másik alfaj) gyalogló volt, mi eredet szerint futók vagyunk. Alacsonyabbak és rövidebbek a sarokcsontjaink, van Achilles-ínunk, lábboltozatunk, rövidebb és zártabb lábujjaink vannak, nagyobb farizmunk, tarkószalagunk (egy Australopithecusnak – szintén nem őse a Homo sapiens sapiensnek – egyik sem volt). A Neander-völgyi – kezdetben – viszont okosabb volt (nagyobb volt az agya – bár ez önmagában nem mond semmit -: több százezer évvel a mi őseinknél előbb használt eszközöket, tudott beszélni. Erősebb volt, ügyesebb, csak éppen gyorsabb és potenciálisan intelligensebb nem. Akár ez is okozhatta a végzetét. Viszont a vadászatban – ügyesség és erő tekintetében – nem vagyunk vele összemérhetők. Egyéb fizikai tulajdonságainkban még saját őseinkkel sem, ahogy fentebb írtam. A futás sebessége megállapítható a lépéshosszokból. Ausztrália homo sapiens sapiens őslakói homokban, futócipő nélkül majdnem negyven kilométer per órával száguldottak. Futócipőben és pályán ez az ötven kilométer per órát, az átlag mai városi autóközlekedési limitet is megközelíthette volna. Nem a bajnokok, hanem az átlag sebessége. Nem valószínű, hogy épp őskori futóatléták lábnyomait rögzítették. Egy ruandai ma is megugorja a két és fél métert magasba. És ha már lándzsahajítással kezdtük, azok a bizonyos ausztrál őslakók nem húsz métert dobtak, ahogy a kutatónő a mi őseinknél összehasonlíthatatlanul erősebb Neander-völgyiekről feltételezi csodálkozva, hanem száztíz méteren felül (!!, a jelenlegi világcsúcs 98,48 méter).



De nem kell a Neander-völgyiekig visszamenni, ha az elsatnyulásról beszélünk, elég a régi görögökig vagy a kevésbé régi rómaiakig. Azok már genetikailag mi vagyunk, azaz voltunk. Egy spártai hoplita fél kézzel falhoz kenne bármely mai ketrecharcost (a homofóbok – akik szerint a b..ik mindig nőiesek – különös figyelmébe is őket szoktam ajánlani). Caius Iulius Caesar (a nevét akkoriban „Kaiszar”-nak ejtették) még az ötvenhez közeledve is legyalogolta a napi negyvenöt kilométert, katonáihoz hasonlóan teljes vértezetben. Caesar seregeinek egyik fő erőssége a sebességük volt. Miután azonban megtették a napi penzumot, nem a pihenés következett, hanem a táborépítés (fából, amelyeket ki is kellett vágni), majd az erődítés. A legionárius legfontosabb eszköze, mondta a fővezér, nem a kard (gladius) vagy hajítólándzsa (pilum, ez volt az egyetlen, amit kötegelve öszvérek cipeltek), hanem az ásó. Caesarnál a csata jutalom volt.

Nekünk tragédia. Other voices, other rooms, mint Capote regénycíme. Más hangok, más szobák. Más emberek, más csaták.

És akkor még a szellemi hanyatlásról (nem összekeverendő az „okossággal”, sem a „gyakorlati” intelligenciával, de még az intelligenciával sem) egy szót se szóltunk. Pár órája beszélgettem erről. „Mások vagyunk. Másképpen ugyanazok.” Nem, kérem. Nem vagyunk másképpen ugyanazok. Nem képességek szerint, még csak nem is feltétlenül e képességek gyakorlatba (valami olyasmibe akár, mint amit a buddhisták realizációnak mondanak) való átültetése szerint, hanem elsősorban és mindenekfelett történelmi kor szerint. A mi korunknak más a szelleme (minden kornak más a szelleme). Eljuthat majd egyszer ugyanoda, ahol valaha voltunk, de ennek két feltétele van: a farkába harapó kígyó (a kör bezárulta, amikor a tudomány – más úton – elérkezik oda, ahol a „vallások” több ezer éve voltak), egyúttal e kor pusztulása. A kettő együtt.

Nem esetlegesen, hanem feltétlenül.