Gaál Péter: Katonadolog 2.

Tehát felkelek hatkor. Megtöltöm a vizeskancsókat-dézsákat a kinti kútból. Ez úgy történik, hogy elvezetem a hosszabbítót a napelemek töltötte akkumulátortól az Isten szabad ege alatt lógó konnektorig, beindítom a kútszivattyút, és voila, már folyik is a víz, addig, ameddig ő akar. Merthogy nem akármeddig.




Írjuk az időket, mondta a magát főnöknek tekintő, rangidős váltótárs. Minek, ne kérdezzék. Annak, hogy írva legyen. Soha az életben, senki nem talál benne majd rendszert, hacsak úgy nem, mint a Biblia kódja. Úgy bármiben lehet. Beviszem a vizeket, ez üres dézsáknál dézsánként úgy harminc kiló, négy van belőlük, de van még bent egy nagy, körülbelül százhúsz literes kondér is. Megetetem a kutyákat, ha épp nem fogtak az éjszaka semmit, meg is eszik. Ha fogtak, nem eszik meg, de az általában már etetés előtt látszik, tudniillik itt van az ajtó előtt. Mikor mi, fácántól a vadmalacig.

Utána megpróbálok írni, akkor még van agyam hozzá. Ez tart, ameddig tart, most van fájront is, ami délelőtt tíz-tizenegy. Besétálok Szilvásváradra – nyolc kilométer -, edzek egy órát, aztán visszasétálok, az összesen tizenhat kilométer, ez volt a fakultatív.

Most jön az élvezet, a fahordás. Hónapokkal ezelőtt meg kellett volna csinálni, de helyette fűszernövényláda készült, tökültetvény, néhány faragott szék és egy ideiglenes műanyag tető a teraszra, a beázó fáskamra szomszédságába. Száz liter tökfőzelék, eltéve télire. Valaki majd megeszi, tököt tökkel. Vagy üt vele. Csinál, amit akar.

Az aggregátor, ami télen a szivattyút működteti, momentán rossz, a vízvezetéket elkezdték, a benti fürdőszobát-vécét-mosdót megcsinálták, csak sajnos ezekhez sem ártana víz, ami így nincs, és nem is lesz a dolgok jelenlegi állása – a rangidős váltótárs szándéka, azaz szándéktalansága – szerint. Napelem nem lesz több, már ennyi is sok, mosson teknőben, aki akar, bár teknő sincs, van viszont mosogatógép, asztalkának használva. Valaki idehozta, és itt maradt. A nyílászárók rosszak, elkezdték őket, aztán a váltótárs leállította az egészet, miután a keretek elkészültek, most ott penészednek az asztalos raktárában, amíg ki nem dobja őket.

Mindegy, úgyis meghalunk nemsokára, s ha mégsem, az a huzatnak lesz köszönhető. Vagy a kályhák felrobbanásának, jó esetben, amikor nem vagyunk jelen. Ha meg igen, akkor lásd e bekezdés első négy szavát.

A fát a levonult belvíz – itt tónak becézik – helyéről kell összeszedni. Nedves uszadékfa, amire a tó ráterített némi földet, kinőtt rajta a fű, mindez pedig tökéletes dunsztkötétst eredményezett. Ezzel fogunk fűteni télen, így a váltótárs. Legalább a cserépkályhák megoldódnak, lásd a gőzmozdony kazánját. Persze itt nincs hajtott kerék, legfeljebb a Tan kereke, nyomás ellenben lesz. Lesz szén-monoxid is, még tavasszal beüzemeltem egy riasztót minden szobában, befűtöttem, aztán találják ki, mit csinált a riasztó.

A kémények se jók, miért is lennének. Szereztem kéményseprőt-kéményépítőt, talán még fel tud jönni az úton, talán, mondom, mert fel kellene szórni, különben nyakig ér majd a sár, szereztem egy embert, aki ingyen felszórja, építési törmelékkel, szállítási költséget se számít fel. Ez több, mint két hónapos történet, azóta…

…síri csend és hullaszag.



A fát a fáskamra elé hordom, kérés szerint. Időközben a váltótárs is rájött, hogy ott el fog ázni. Vigyem a már kirakott, bő tonnányi fát be. Oda, ahol majd a száraz fa elé kerül, viszont a lyukas tető alá. Hozhatnál ponyvát, szóltam neki, akkor szárad, amikor napos idő van, ha pedig nincs, letakarjuk. Oké, mondta ő. Tőle kint is maradhat, de akkor ez lesz az én rakásom. Én fogok fűteni vele. Vannak még vicces fiúk.

A fahordás olyképp történik, hogy fogom a kézikocsit, és levonszolom pár száz métert, oda, ahonnét a fatörzseket tervezem felhordani, tudniillik egy mélyedésben vannak, amit egy bozótos lejtőn keresztül lehet megközelíteni. A kézikocsi egyik kereke szakadt – nem defektes, szakadt, lyuk csak a plató alján van -, az út maga is lejtős, elején egy pompás sóderdombon át vezető ösvénnyel, mellette – hogy a másik keréknek is legyen munkája – egy gödörrel. Lapátoljam arrébb a dombot, semmi az, három köbméter sincs, gödör persze marad, sóder is marad valamennyi, mert nem vagyok porszívó. Hogy a sóder minek? Most már csak annak. Most már „csak”.

Vagyok, amiért vagyok.

Az ember tehát leereszkedik a böglyös-szúnyogos mélységbe, és elkezd gyűjtögetni. Kezdetben azt hiszi, hogy mindössze böglyök és szúnyogok fogják összecsipkedni, aztán a szobájában rájön, hogy dehogy. A bokros-füves mélység, setét árnyakkal és nedvekkel, a kullancs otthona. Nem egyetlen kullancsé, hanem sok kullancsé. Rengetegé. Még másnap reggelre is jut belőlük, amikor visszaöltözik. A kullancs türelmes. Elvan a pólóban is arra a pár órára.

Talicska, javasolta a váltótárs. Nemtalicska. Tolja fel ő. Jutazsákok, kettő egyszerre. Tele vizes fával úgy harminc kiló darabonként. Egy lépést az egyikkel az egyik kézben, másik lépést a másikkal. Szépen, előre, majd fölfelé.

Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Hát, rétes az itt nincs, legfeljebb, ha veszek Szilváson. De akkor ki hordja a fát?

Hat tele zsák. Ennyi egy kézikocsi. Most már csak el kell húzni, dombnak föl, dombon le, fél kilométer meg se kottyan, hat perc az egész teher nélkül, a váltótársnak. Át a sóderdombon, kirakodás, és lehet elölről kezdeni. Jutalomképp – tényleg annak éreznék – egy kis ungabunga a végén a talicskával, benne a nagy, korhadó törzsekkel. Az már csak játék. Egyensúlyozási gyakorlat. Az értelmét továbbra se firtassák.

Ne rinyálj, izmos csávó vagy, mondta a váltótárs. Igenis, értettem. Alázatosan jelentem.

Önökhöz a kereszténység úgyis közelebb áll. Hát ezt is lehet itt tanulni. Alázatot. Nem a „realitásérzék” értelmében, hanem emocionális értelemben persze.

A többi belső rekesz kérdése. Belső történés. Amire VALÓBAN lehet használni ezt az egészet, már ameddig a váltótársnak eszébe nem jut, hogy neki így nem éri meg.

Hogy túl sok az ellenpropaganda.

Na bumm. Az is megélési gyakorlat lesz. Legfeljebb egy másféle.