Gaál Péter: Katonadolog 1.

– Voltál katona a Magyar Néphadseregben?
– Most vagyok.





No persze, nem a Magyar Néphadseregben, de az élvezeti értéken ez mit sem csökkent. Itt, Uszón, abban a buddhista elvonulóközpontban (a „buddhistát” célszerű ugyanúgy érteni, mint az „elvonulóközpontot” – némelyeknek az a buddhizmus, amit annak vélnek, némelyeknek más, tulajdonképpen mindenkinek az minden, amit annak vél, és ezzel az „elvonulóközpont” – mondhatnám vállalati üdülőnek is, ha már a szocializmus jutott eszünkbe – sincs másként), ahol fél éve minden hónap felét töltöm, ezt pótolom be. Korábban francia Idegenlégióról írtam, mára belátom, túlzás volt, az Idegenlégióban léteznek célszerűségek, maradt a Magyar Néphadsereg, az összes értelmetlenségével. Ami…szóval, ami ugyancsak megközelítés kérdése.

Tekintsék ezt tanmesének, nem élménybeszámolónak. Ha élménybeszámoló volna, akkor valami olyasmivel zárnám, hogy „és akkor hazamentünk”. De ne aggódjanak.

Tehát megközelítés kérdése. Ez már szinte buddhistául hangzik, és végső soron talán az is. Avagy jóga, a’la Patandzsali. Nem tornagyakorlat, noha akár az is lehetne, sőt, kívülről szemlélve tulajdonképpen az. Itt a magyarázat: kívülről szemlélve. „Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat”, írta Attila – nem én, Ő nem használt ékezetet a hosszú í-n, változik a helyesírás is -, valószínűleg erősen Marx hatása alatt, mert tökéletes tévedés. Nem a talpára, hanem a feje tetejére állított Hegel. Buddha. Archaizmus. Kereszténységet azért nem írok, mert a szenvedéstörténet helyes értelmezéséhez minimum Eckhart mesternek kellene lenni.



Minden annak függvénye, hova helyezik magukat.

Mert ott, belül bárkik lehetnek. Elvarázsolt királyfik-királylányok, megcsalatott szeretők, győzedelmes héroszok, elbukott héroszok, bibliai Péterek, Tamások, Júdások, Jézusok, Pilátusok, latrok. Mindegy, csak hős legyen a vége. Ünnepelt vagy megsiratott, egyre megy. Önök ünnepelnek, és Önök sírnak.

Nos hát, azok és az ahhoz hasonló kérdések, hogy „Miért hagyod?”, számomra e pillanatban érdektelenek. Azért hagyom, mert nem a fizikai univerzumból közelítem meg. Nem kívülről, hanem belülről. Igyekszem nem megváltoztatandó állapotnak tekinteni. Akkor hogyan is? „Mit tekintesz megváltoztatandónak? Magadat?”

Ó, dehogy. Magamat (gnosztikus értelemben) megismerendőnek tekintem. De írhatnék „felismerendőt” is. Gnóthi szeauton. Hiszen az lenne a vége. A történet vége. A képek vége.

Vagy a vaksötétség.

És az is érdektelen, hogy mi történik itt. Tökéletesen érdektelen. Nem lenne kötelező annak történnie, ami történik, lehetne gyakorlatiasabb is, bár ez elég enyhe kifejezés, mert a gyakorlatiasságtól itt minden annyira távol van, mint Makó vitéz volt Jeruzsálemtől.

Nem baj. Végtére Baj Tata mellett van, ugye.

Minden értelem attól függ, mire használjuk. Hogy mit céloz. Akad, ami bármire jó. Sőt, olyan nincs is, ami valamire ne volna jó. Kérdés, mi az a valami. „Ez a kérdés?” Igazuk van: ez a rossz kérdés. A jó kérdés az, hogy KI az a valaki. Hogy magunkra költjük, vagy magunkat költjük rá. „Öltjük”, kontrázna Weöres, a szójátékok nagymestere.

Hello, good evening, yes, szólt az ezredes.



Gyakorlati értelemben itt jóformán semmi nincs „jól” megcsinálva, és ez a gyakorlat permanensnek tűnik. Mindegy, hogy ki a gazda, az is mindegy, hogy e gazda természeti vagy szellemi lénynek tartja magát. Uszó ebből a szempontból nem a buddhizmus metszete, hanem Magyarországé. Azé a Magyarországé, ami körülveszi. A látszatok Magyarországáé. Cyrus Smith mérnök, Verne egyik hőse A rejtelmes sziget-ből pár pillanat alatt hülyét kapna. Még ő is. Néha én is kijövök a sodromból, pedig ez valójában és a cél (az én célom) szerint tévesztés. Képzavar. Mintha itt lenne dolgom. Pedig ott van. Ott, ahol a József Attila-i szenvedés is. Meg a buddhai szenvedés. Sőt, Krisztus szenvedése. Mit ér az egész az áldozás nélkül? Mit ér az egész az Oltáriszentség magunkhoz vétele nélkül? És az Úrvacsora? Az így, ahogy Kálvin tanította, formaság. Szépséges-szép április négy, 1989 előtt.

Elmesélem Önöknek egy itteni napomat azok közül, amiket most élek. Ne aggódjanak, rövid lesz. Rövid és unalmas. Van benne fakultatív megpróbáltatás, és van benne kirótt megpróbáltatás. Nem hagyományos túlélési gyakorlat, hanem másféle túlélési gyakorlat. Nem a kiképzés alatti katonáé, hanem a megszívatott katonáé. Legurítani a hegyről, amit nem kell, aztán visszagurítani, hiszen nem kellett.

A puskatus nem azért van bükkfából, mert az megfelelőbb, mint a többi fa, hanem azért, mert a szabályzat így írja elő.

Mert az őrmester úr azt mondta, felelte Forrest Gump.

A megélés. Az egész folyamat megélése. Ez a lényeg, nem a folyamat kimenetele. „De azért nem árt, ha van gyakorlati eredmény is!” Azért a potens se kutya, Frici, jut eszünkbe ilyenkor, amit Böhm Aranka kiabált be egyszer az aszexualitás előnyeiről elmélkedő Karinthynak a színpadra.

De van úgy, hogy a kutya el van ásva. Mint például most. Az igazi természetesen az volna, ha analógiákról és párhuzamos történésekről beszélhetnénk, ez volna az igazi szakrális gondolkodás, de ha egyszer nincs ilyen, akkor nincs.

Itt jön az, hogy túrógombóc, ahogy én csinálom.

Folytatjuk.