Gaál Péter: Az állatok

Jó ideje, hogy nem úgy tekintek az állatokra, mint állatokra, hanem mint korlátozott képességű emberekre. Mintha egyetlen, valamilyen szerven keresztül realizálódó emberi tulajdonságot teljes kiszolgáló fizikummal egészített volna ki valaki.





Vagy mintha a tulajdonság egészítette volna ki saját magát. Egy testrész. Egy csont.

Mondjuk, egy oldalborda.

Minden embernek vannak olyan tulajdonságai, melyek valamilyen módon felülírják a többit. Ebből lesz a jellem. Ez A jellem. Olyan, amilyen. Az illető sava-borsa. Íze-bűze. Nem, kérem, ne gúnyolódjanak. A zselatin nem jó példa.

Wolfgang, Medvegyev, Farkas, Colombo. Gondolják, hogy véletlen? Azaz véletlen VOLT, ha mára – valószínűleg – azzá is redukálódott? Gondolják, hogy a címer- totemállatok (ilyen az Árpád-ház turulja is) véletlenül lettek címer- totemállatok? Hogy itt is csak a vágy villamosai csilingelnek?



Mit gondolnak, lehet egy emberben és egy állatfajban közös?

Embercsoportban, javíthatnak ki Önök. Nem, nem embercsoportban, hanem emberi személyben. Ebben a – nem biológiai rendszertani – értelemben minden emberi individuum külön fajnak tekintendő. Legalábbis külön alfajnak, mosolyognak Önök. Jó, legyen: legalábbis külön alfajnak.

Ha olvasták T. H. White: Üdv néked Arthur, nagy király című – igen élvezetes és tanulságos – könyvét, emlékezni fognak az ifjú Arthur tutorára (oktató-pártfogójára), Merlin varázslóra. Emlékezni fognak arra a részre is, amelyben tanítványát különböző állatok bőrébe bújtatja, és elküldi fajtársai közé, hogy… hogy megtanulja őket. Nem egyszerűen csak a „nyelvüket” tanulja meg, hanem őket. Megtanulja, hogy milyen halnak lenni, vadlibának vagy sólyomnak. Ahhoz, hogy Önök megtanuljanak „kutyául” – tapasztalatból beszélek -, nem kinológusnak kell lenniük, hanem kutyának. Egy kicsit, ha kutyákkal van dolguk. Ugyanez érvényes az összes többi állatfajra. Én tudok – valamennyire – kutyául, macskául (ezeket tenyésztettem), mosómedvéül, gyíkul, azaz részben bele tudok bújni ezeknek a bőrébe. Nem tudok lóul – tőlem távol esik, pedig volt lovam -, se más állatok nyelvén. Nem tudom beleérezni magam olyasmibe, amibe vagy még nem éreztem bele magam, vagy megbuktam belőle, mert idegen számomra. Szívem szerint előbbieket a növényekre is kiterjeszteném. A növények dettó. Minden élőlény dettó. A gyógynövények azért tudnak gyógyítani, mert az összes élő szervezetnek közös alapja van. Közös eredete. Ez a közös eredet egyfelől nyugodtan tekinthető az őslevesben véletlenszerűen összekerült aminosavak szerencsés találkozásának, másfelől teremtésnek, ami ekképp valósult meg. A fizikai szinten meglelt ok csak fizikai szinten magyarázata az okozatnak. Mint amikor Önöket valaki meglegyinti egy pálcával, és beérik azzal a – kétségkívül korrekt – magyarázattal, hogy „a pálca legyintett meg”. A közös alap pedig ekképp tekinthető közös alkotóelemek összességének, mégpedig – vitathatatlanul – olyan összességének, melyek valamiféle közös rendszer szerint tudnak úgy működni, ahogy működnek. Ha pedig ez így emészthető az Önök számára, akkor…



… jusson néha eszükbe a sok sas, sólyom, oroszlán, medve, sárkány (kígyó) között a Lancasterek vörös-, a Yorkok fehér rózsája, vagy az Anjouk lilioma is.

Legyenek kedvesek a lovakhoz, intették az inváziós japán csapatok tisztjei – még az előnyomulás időszakában – a katonákat. Abban a háborúban még – a tengelyhatalmak hadseregeiben legalábbis – sok múlt a lovakon, de – japánokról lévén szó – ennek is – mint a japán katonai szellemnek általában – lehettek magasabb vonatkozásai. Megkockáztatom, hogy valami hasonló, mint amiről most beszélünk.


Tegnap jószerivel egy vaddisznókonda közepében találtam magam. A félelemnek nyoma se merült fel bennem, pedig nem tudtam volna beugrani előlük sehová. Tökéletesen értettem minden cselekedetüket, azt is, amikor az egyik nagy koca felcsapta a farkát, és elindult felém. „Mozdulatlanul kell ilyenkor állni”, mondja a bédekker. Ugyanezt mondja medve-, vagy kutyatámadásra, sőt úgy általában. Csak hát mindenkinek lehet rossz napja, egy medvének is, egy kutyának is, egy farkasnak is, és akkor nem segít a szelíd, megnyugtató, sablonkövető mozdulatlanság: ha történetesen mi vagyunk ott, esélyes, hogy nekünk is rossz napunk lesz. Tetszik, nem tetszik, meg kell érezni. Egy kicsit medvének vagy vaddisznónak kell lenni. Át kell venni tőlük, amit ott lehet. Ezeknek a jószágoknak eszük ágában se volt engem megtámadni. Zavartam őket a turkálásban, és nem akarták, hogy a távozásban is zavarjam őket.

Na persze, lehetett volna rossz kedvük is, és akkor most nem biztos, hogy itt ülnék és írnék Önöknek.

Érezzék meg a világot. Minél többet próbáljanak belőle megérezni. Érezzék meg a világban saját magukat. És… legyenek kedvesek az állatokhoz. Hiszen az Önök elkóborolt tulajdonságai, amik számára a megmenekülés egyetlen esélye, ha visszatalálnak Önökbe. Az Önök számára pedig a teljesség egyetlen esélye, ha visszafogadják őket, és – szellemi-esszenciális értelemben – eggyé válnak velük, mint a Genezis Ádámja próbálta azzal a bizonyos…

…szóval, ha elölről kezdik a Bibliát, emlékezzenek majd rá, hogy legalább három évezreddel ezelőtt a szentíró már pedzegette mindezt nekünk, hozzá képest kisegítő iskolásoknak egy kedves kis történetben, hátha megértjük. Jó, emberekkel, mindazonáltal…

…legyenek kedvesek az állatokhoz.