Szele Tamás: Ölelések és pajzsok

Hogy a végén kezdjük a mai fehérorosz hírösszefoglalót, mely a tegnapi eseményekről szól: nem, nem győzött a forradalom, ellenben elmaradt, viszont nem is veszített és tegnap már nem voltak atrocitások. A népmozgalom jellege változik és szélesedik: Lukasenka pedig a jelek szerint nem tudja, mit beszél. Ez viszont nem újdonság.

Akkor vegyük sorba és először is oszlassunk el pár félreértést. Első sorban is: nem, Lukasenka valószínűleg nem tért vissza Törökországból, talán azért, mert ott sem járt. A hír, hogy vasárnap este váratlanul Törökországba repült volna, a Novaja Gazeta nyomán terjedt el az egész világon, ők viszont a Plane Finder nyilvánosan elérhető repülési adatai alapján gondolták ezt – és jogosan gondolták, a gépe ugyanis tényleg odarepült. Csak éppen ő nem nagyon lehetett a fedélzetén, hiszen minden nap személyesen nyilatkozott, élő adásban Minszkből. Mégsem mondhatjuk, hogy a Novaja Gazeta hazudott volna, csak tévedtek egy kicsit: ugyanis más információs források szerint Lukasenka családja van török földön, valószínűleg biztonságba menekítette őket még a választás estéjén (amint tette ezt igen bölcsen Tyihanovszkaja is, aki gyermekeit jó előre Litvániába küldte). Szóval, ez a kérdés megoldottnak tekinthető.

A második félreértés az volt tegnap, amikor a közösségi oldal rejtelmes csoportdinamikájának köszönhetően a magyar nyelvű Facebook-szegmensen végigsöpört egy hír, miszerint „Átállt a hadsereg, az lesz, mint Romániában volt, győzött a forradalom!” Nem, nem állt át senki, bár tapasztalhatóak biztató jelek. Én különben nagyon is félteném a belarusz népet attól, hogy az történjen velük, ami Romániában zajlott le 1989 decemberében, ott ugyanis a hadsereg átállása valóban megállította a módszeres temesvári mészárlást, azonban egyúttal lehetővé tette, hogy a spontán, népi megmozdulást mintegy megnyergelje a Nemzeti Megmentési Front, Ion Iliescuval az élén, ami igen hosszú ideig nem is engedte ki a kezéből a hatalmat. Ami még ennél is rosszabb: valószínűleg szándékos szabotázsok miatt (és a katonai hatalomátvétel legitimálásának érdekében) a román hadsereg akkor nagy részben önmagával harcolt és emiatt még most is folyik az eljárás Ion Iliescu, Iosif Rus és Gelu Voican Voiculescu ellen, akik így felelősök lehetnek a harcok során elesett 862 ember jelentős részének haláláért, illetve 2150 ember sérüléseiért. Meg ebben a zűrzavarban gyorsan el lehetett tüntetni rengeteg kompromittáló iratot és tisztességes bírósági eljárás nélkül – amely pedig sok érdekes dolgot deríthetett volna fel – főbe lehetett lőni a diktátort, feleségestől, rohammunkában, mielőtt megszólal.

A félreértést tegnap az okozta, hogy egyrészt a Népszavában még reggel valóban megjelent egy olyan című írás, miszerint:

Belarusz: Kezd átállni a rendőrség a tüntetők oldalára” 

másrészt a minszki kormánypalota őrsége valóban leeresztette a pajzsait a közeledő tüntetők előtt, minek következtében hajuk szála sem görbült, ellenben a tömegben szép számmal jelen lévő hölgyek össze-vissza csókolták-ölelték őket, ami igen kellemes módja a politikai nézetkülönbségek egyeztetésének, korábban is tehettek volna így a karhatalmi egységek, mindenki jobban jár.

De szó sincs a „hadsereg átállásáról” egyelőre, bár az sem volna lehetetlen. Ezek a pajzsleengedések valóban megtörténnek, sőt, egyes rendőri-karhatalmi egységek sem hajlandóak a tömegre támadni, de jelenleg ez még nem általános.

Akkor viszont lássuk, mi történt?

Egyrészt egyre erősödik, szélesedik a sztrájkhullám. Már a minszki MTZ traktorgyár és a MAZ gépkocsi- és autóbuszgyár is csatlakozott, pedig ezek régebben Lukasenka biztosnak hitt tömegbázisának számítottak. Sőt, a dolgozók a tüntetők menetével indultak a belvárosba a gyárakból, olyan szövegű transzparensekkel, hogy például:

Nem birkák, nem csőcselék, nem aljanép vagyunk, hanem az MTZ munkásai. Nem húszan vagyunk, hanem tizenhatezren!”

De nem csak tizenhatezren vettek részt a tegnap békésre sikerült demonstráción. Jóllehet a hadsereg külön egységeket – és vízágyúkat – vezényelt a helyszínre, semmiféle erőszakra nem került sor, sőt, a résztvevők a rendezvény végén még fel is takarítottak maguk után.

Úgy tűnik, valaki a minszki vezetésben rájöhetett, hogy az eddigi kíméletlen terror csak felszítja az ellenzéki indulatokat. Igen sok foglyot haza is engedtek – nagy részüket embertelen kínzások után – azonban távolról sem mindenkit. A hétezer letartóztatott egy részének nyoma sincs sehol, és a hetven őrizetbe vett újságíró közül is még letartóztatásban van huszonhárom, legalábbis ezt jelentette a Riporterek Határok Nélkül (RSF) nevű nemzetközi szervezet, a Belorusz Újságírószövetség (BAJ) közlésére hivatkozva. Egyszóval: messze állunk még a helyzet konszolidációjától, ha egyáltalán sor kerül erre a közeljövőben.

Míg a kormánypalota előtt felbecsülhetetlen létszámú tömeg tüntetett, Lukasenka beszédet mondott, szokása szerint hosszút és erősen összefüggéstelent, mely arra mutat, hogy már nem kezd elszakadni a valóságtól, hanem már sikerült is neki. Ebből idézünk:

Ma teljesen világosan látjuk, mi folyik itt. Látjuk az érintett feleket. Mint mondtuk, a külföldiek emberei irányítanak és szerveznek mindent, ami történik. Azoknak, akik az első sorokban vonulnak, mind komoly bűnözői múltjuk van. És ott állnak velük szemben a mi embereink – gyerekek, akik többé már nem gyerekek. Senkire sem panaszkodhatok konkrétan. Egyet kérnék a minisztertől és embereitől: végső soron mindannyian szlávok vagyunk, akit már földig vertek, azt ne üssék tovább, bizonyos mértéket tartanunk kell. (…) A rohamrendőrök vagy a rendőri testület tagjai ezt akarják? Nyugodtan edzenek, laktanyájukban élnek. De mentek, hogy megvédjék az állampolgárokat, azok meg hátba döfték őket! Késekkel és botokkal támadtak rájuk… a támadás előre megfontolt volt! De mi tudjuk, kiknek köszönhetőek a történtek. Ez a negyedik alkalom, amikor azt mondom a szülőknek, hogy nézzék meg, hol vannak a gyerekeik. Megértem, hogy néhány gyerek engedetlen lehet ebben a 16-17 éves korban (nagyon jól tudom), különösen a fiúk. Vegyék fel velünk a kapcsolatot, és mi segítünk. Beszélünk velük, találunk megfelelő tevékenységet ezeknek a gyerekeknek. Miért kell a dolgoknak ilyen messzire eljutni?

Ne merészkedjetek most az utcákra! Értsétek meg, hogy ágyútölteléknek használnak benneteket és gyermekeiteket! Lengyelországból, Hollandiából, Ukrajnából, Oroszországból a nyitott határon át, Navalnij emberei és mások érkeztek Belaruszba. Agressziót indítottak az ország ellen. Mondják meg nekem, hogyan kellene egy katonaembernek cselekednie? Mit cselekedhetnék egy ilyen helyzetben? Azt akarjátok, hogy üljek és várjak, míg a feje tetejére állítjátok Minszket? Adjatok egy esélyt a rend helyreállítására és arra, hogy elbánjunk az ide érkező felforgatókkal!

Őrült beszéd, de legalább nincs is benne semmi rendszer. Hol könyörög, hol fenyeget, érzelmes húrokat penget aztán árulással vádolja a lakosságot, gyermekeikkel próbálja zsarolni őket, mintha csak azok tüntetnének, más nem – azért az a tizenhatezer munkás az MTZ gyárból nehezen mondható serdülőnek! – és meg akarja tiltani az utcákon közlekedést.

Kapkod, őrjöng.

Vesztét érzi.

És jól érzi: már a tüntetések vérbe fojtását sem élheti túl a Lukasenka-rendszer nyomtalanul és változatlanul, mintha mi sem történt volna, a mostani általános sztrájkhullám viszont tényleg térdre fogja kényszeríteni. Sokáig ugyan nem tarthat, mert az ország munkavállalóinak kétharmada állami cégeknél dolgozik és azok vagy elbocsátják őket, vagy egyszerűen csődbe mennek a munkabeszüntetések miatt. De a rendszer mindenképpen vereséget szenved: vagy gyökeresen megváltozik (ez lenne az ideális, de abban a geopolitikai térben, magyarul, Oroszország fenekében erre nem sok esély mutatkozik), vagy legalábbis nagyon komoly engedményekre kényszerül és beindul egy lassú, ám bizonytalan reformfolyamat, amihez Lukasenkára már a világon semmi szükség. Most már csak az a kérdés, megtartják-e dísznek a vitrinben vagy kidobják.

Kénytelenek vagyunk beszámolni még egy meg nem erősített hírről is, mely nem veti a legjobb fényt Magyarország szerepvállalására ebben a történetben: a Népszava értesülései szerint:

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, továbbá kilenc uniós tagország követel szankciókat Fehéroroszország ellen. Ez derült ki az uniós külügyminiszterek pénteki rendkívüli ülésén. A bizottsági elnök már az ülés előtt a Twitteren jelezte, hogy a büntetőintézkedések kiterjesztésére van szükség Minszkkel szemben a tüntetőkkel szembeni erőszak alkalmazásáért, valamint a választási eredmények meghamisításáért. Lengyelország, Csehország, Észtország, Lettország, Litvánia, Dánia levélben követeltek szankciókat a felelősök ellen, Németország, Ausztria és Svédország pedig már előzőleg is a büntetőintézkedések kiterjesztését követelte. Szégyenszemre a magyar kormányt az interneten is dokumentált brutális fehérorosz rendőri fellépés, illetve a börtönből kiengedettek hátborzongató beszámolói, és a testükön látható horrorisztikus sérülések sem hatották meg. Diplomáciai források szerint a külügyminiszteri ülésen Magyarország jelezte egyet nem értését a szankciókkal. A mai csak előkészítő ülés volt, döntés csak néhány hét múlva várható, de a jelek szerint Budapest továbbra is kiáll a saját nemzete ellen kegyetlenül fellépő Alekszander Lukasenko diktátor mellett.”

Nem ilyenkor kéne lavírozni, ennek semmi haszna vagy értelme, és a jövőben sem gyümölcsözhet az ilyen viselkedés… remélhetőleg a belarusz nép tudja, hogy a magyar népnek egészen pontosan annyi köze van Orbán Viktor kormányának külpolitikájához, mint nekik Lukasenkához.

Összefoglalva a tegnapi eseményeket: Minszkben a helyzet javul, de még nem reménytelen.

 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!