Szele Tamás: Napkeleti vizeken

Mint annyi más világrengetően fontos vagy teljesen lényegtelen dolog, ez az írás is a véletlennek és az indulatnak köszönheti a születését. Aztán, hogy a végeredmény világrengetőre vagy lényegtelenre sikerül, azt mindenki döntse el magának: de azért elég fontos dolgokról lesz szó, például egy potenciális világháborúról, esetleg még idén.

A dolog azzal kezdődött, hogy tegnap egy ismerősömnek kissé pikírten nyilatkoztam, pechemre írásban és nyilvánosan a borsodi választási eredményről: egészen pontosan azt mondtam, már látom lelki szemeimmel a pártlapokban megjelenő írásokat, melyekben megmagyarázzák, miért győzelem ez a vereség és miért áruló, aki vereségnek hívja. Ezen valaki más megsértődött, szó szót követett, egyiknek sem volt sok értelme, a végén azt találtam mondani, hogy inkább írok én ma még akár a kínai flottafejlesztésről is, csak arról a szerencsétlen választásról ne kelljen. A flottafejlesztés speciel fontosabb is.

Nem volt teljes véletlen, hogy ez a téma jutott eszembe, hiszen kicsit korábban olvastam Wagner Péter kiváló elemzését a témában, mely a 24.hu-n jelent meg. Aztán még kicsit utánaolvastam a helyzetnek, és döbbenten konstatáltam: Úristen, ez tényleg fontos!

Ugyanis nyakunkon egy háborús, sőt, talán világháborús válság, ha nincs szerencsénk. Tajvan minden eddiginél nagyobb bajban van.

De lássuk előbb a kínai flottát. Azt bizony fejlesztik. Nem, mintha nem lenne már most is szép nagy, de hatalmas fejlesztések folynak, itt idézném a korábban már említett elemzést:

Az amerikai flottafejlesztési tervek mögött egyértelműen Kína felemelkedése áll. 2018-2019-re a kínai haditengerészet darabszámra már meghaladta az amerikait, ez a tény pedig sokkolta az USA-t. Persze az erőfölény még Washingtonnál van, mert mind tűzerőben, mind vízkiszorításban Amerika fölénye két-háromszoros, Kínának egyelőre nincsenek atommeghajtású repülőgép-hordozói, és az atom-tengeralattjárói is hangosak. Ugyanakkor komoly fejlődést ért el Peking a fregattoknál, a rombolóknál és a cirkálóknál, ezen a területen ma már méretben és minőségben is felveszik a versenyt. És ami igazán aggasztó lehet a Pentagon számára, hogy mindezt alig egy évtized alatt érték el. A kínai haditengerészet jelenleg mintegy 365 hajóegységgel rendelkezik, és nem csak új hajókat épít, hanem a régieket is lecseréli. Egy évben 3-4 szer annyi nagyobb hadihajót állít hadrendbe, mint az Egyesült Államok, és 2014-2018 között több hadihajót tett vízre, mint a német, olasz, indiai és brit haditengerészet együttvéve. Ezzel a sebességgel 2030-ra Peking akár 425 hadihajóval is rendelkezhet majd.” (24.hu)

Jegyezzük meg a jelenlegi erőviszonyokat, mert fontosak lesznek. Tehát Peking fejleszti a flottáját, elvileg azért, hogy versenyképes legyen az Egyesült Államokéval, de azért van ennek más oka is. Éspedig az, hogy nagyon rövidesen elképzelhető egy kínai-tajvani konfliktus. A Bloomberg kiváló összefoglalóban latolgatja ennek lehetőségét és arra jut, hogy karnyújtásnyira vagyunk ettől, aminek szó szerint beláthatatlan következményei lehetnek.

Ismeretes Hszi Csinping álláspontja a kérdésben, mely szerint a két kínai állam egyesítése elengedhetetlen része a kínai nemzet „mostani, csodálatos megújulásának”, és ismeretes Tajvan eltökélt álláspontja függetlenségének megőrzésével kapcsolatban. A két állam szembenállása alapvetően ideológiai: ugyanis a Tajvan szigetén létező Kínai Köztársaságot a Kínai Kommunista Párttal szemben álló Kuomintang hozta létre a polgárháború végén, de ezt Peking nem ismeri el, és Tajvant saját tartományának tekinti. Lázadó tartománynak, de sajátnak. A helyzet azért is bonyolult, mert a Kínai Köztársaság, mely nem azonos a Kínai Népköztársasággal, alapító tagja volt az ENSZ-nek és állandó tagja volt az ENSZ Biztonsági Tanácsának egészen 1971-ig, amikor a 2758-as számú rendelettel az ENSZ megfosztotta tagságától, és helyette a Kínai Népköztársaságot ismerte el legitim képviselőnek.

Szóval, Tajpej tüske Peking alfelében és állandóan sajog, de ez így van viszont is: állandóak a torzsalkodások. Csakhogy idén szeptemberben megsűrűsödtek a kínai felderítő repülések a sziget fölött, ami már nem jó jel, a pekingi Global Times (mely a KKP pártlapja, mint az összes többi hivatalos kínai sajtótermék) egyenesen arra szólította fel a légierőt, hogy járőrözzenek minden nap Tajvan légterében, és ha támadás éri őket, „érjék el katonai eszközökkel az újraegyesítést”, szóval világos, hogy provokációkról van szó. A kínai flotta egységei is rendszeresen megsértik a tajvani felségvizeket, hiszen elvileg és szerintük a saját vizeiken járnak. Bármelyik pillanatban elsülhet egy fegyver, aminek a ravaszán viszket valakinek az ujja és kirobbanhat a fegyveres konfliktus.

Az erőviszonyok (fotó: Bloomberg)

Első pillantásra azt hinné az ember a térkép alapján, hogy Tajvannak ebben az esetben annyi az esélye a védekezésre, mint hógolyónak a pokolban. A győzelemre valóban annyi: de nem fogja olcsón adni a függetlenségét. Kína a Stockholmi Nemzetközi Béke Kutatóintézet becslései szerint mintegy 25-ször többet költ katonai erőire, mint Tajvan, ez kétségtelen, és tervei is készen állnak egy gyors invázióra, lerohanásra, mely úgy kezdődne (a Bloomberg forrásai alapján), hogy a számítógépes és elektronikus hadviselés egységei Tajvan pénzügyi rendszerét és kulcsfontosságú infrastruktúráját, valamint az Egyesült Államok műholdjait céloznák meg a közelgő ballisztikus rakéták észrevételének megakadályozása érdekében. A kínai flotta Tajvan környékén is zaklathatja a hajóforgalmat, korlátozva a létfontosságú üzemanyag- és élelmiszerellátást. A légicsapások célja Tajvan legfőbb politikai és katonai vezetőinek meggyilkolása lenne, ugyanakkor a helyi védelmi erők mozgásképtelenné tétele is.

Az invázió potenciális helyszínei (fotó: Bloomberg)

Ezután következne maga az invázió, a Népi Felszabadító Hadsereg hadihajói és tengeralattjárói mintegy 130 kilométert tennének meg a Tajvani-szoroson. A külszigetek, mint például Kinmen és Pratas, gyorsan megszállhatók a harc előtt a Penghu-szigetcsoportért, amely Tajvantól mindössze 50 kilométerre fekszik, és a tajvani hadsereg mindhárom fegyvernemének támaszpontja. A kínai győzelem itt értékes bázist szerezhetne egy szélesebb körű támadáshoz.

Amint a kínai hajók áthaladtak a szoroson, ejtőernyősök ezrei tűnnének fel Tajvan partvidéke felett, akik behatolnának, stratégiai épületeket, pontokat foglalnak el és olyan hídfőállásokat létesítenének, amelyeken keresztül a PLA több tízezer katonát hozhat be, ez az erő biztosítaná a döntő győzelmet.

Parti védművek (fotó: Bloomberg)

Ami igen szépen hangzik, papíron jól is néz ki, csak a gyakorlat ennél bonyolultabb. A tajvani partvidék erősen tagolt, kevés hely alkalmas egyáltalán partraszállásra, azokat mind gondosan őrzik. A partra szálló kínai csapatokkal nagyjából 175 000 hivatásos katona és több mint 1 millió tartalékos állna szemben, akik komoly erőt jelentenek, a sziget hadserege is korszerű, és hát ne feledjük: hetven éve készülnek erre a támadásra.

Mindez ráadásul csak akkor alakulhat így, ha az Egyesült Államok ül a fenekén és malmozik az ujjaival. Mármost az amerikai szerepvállalás egy ilyen konfliktusban minden, csak nem egyszerű, ugyanis az Egyesült Államok 1979-ben megsemmisítette Tajvannal folytatott kölcsönös védelmi szerződését a Pekinggel való diplomáciai kapcsolatok kiépítésének feltételeként. Azonban a tajvani kapcsolatokról szóló törvény felhatalmazza az amerikai fegyvereladásokat, hogy „fenntartsák a sziget kellő önvédelmi képességét”.

Ray Dalio, a Bridgewater Associates alapítója szerint egy beavatkozás elmulasztása az Egyesült Államok nemzetözi tekintélyét olyan mértékben károsíthatja, mint az Egyesült Királyság sikertelen kísérlete a Szuezi-csatorna irányításának visszaszerzésére 1956-ban. Azonban most választási év van, választási kampány zajlik, annak is a finisében járunk: de bárki is legyen a Fehér Ház következő lakója, az első és legfontosabb külügyi probléma, ami eléje kerül, a tajvani kérdés lesz. Ugyanakkor a beavatkozás kirobbanthat egy világháborút is.


Összegezve elmondható tehát, hogy

  1. Kína számára presztízskérdés Tajvan visszacsatolása bármi áron. Ezt gyors megszállás útján tervezik, ahogy a kínai CCTV fogalmazott, „az első csata lesz az utolsó is”. A politikai környezetet is figyelembe véve Pekingnek az az érdeke, hogy a támadásra még a következő amerikai elnök hivatalba lépése előtt kerüljön sor.
  2. Tajvannak létérdeke a függetlenség megőrzése, hiszen ha ezt elvesztené, a Kínai Birodalom egyik tartományává süllyedne, és Hong Kong példájából jól láthattuk, hogy ez mivel jár. A fegyveres ellenállás komoly károkat tenne a kínai inváziós erőkben, lehet, hogy elbukna (sőt, valószínű) ám Kína nem beszélhetne a sziget „békés visszatéréséről az anyaországhoz”.
  3. Az Amerikai Egyesült Államok morális kötelessége, nemzetközi tekintélyének megőrzése és katonapolitikai érdeke egyaránt azt diktálná, hogy avatkozzon közbe egy invázió esetén, azonban világpolitikai szempontból nem kockáztathat meg egy nyílt háborút Kínával, és belpolitikai tekintetben sem biztos, hogy szerencsés volna egy „új Vietnam”, egy távoli háború egy idegen országért, amit sok amerikai állampolgár még a térképen sem tud megmutatni.

A helyzet kellemetlenül hasonlít a második világháború kezdetére, amikor Németország egy provokáció után megszállta Lengyelországot, mely szövetségese volt ugyan az Egyesült Királyságnak is, Franciaországnak is, azok hadat is üzentek a Harmadik Birodalomnak csak éppen reális katonai segítséget nem nyújtottak az esélytelenül harcoló lengyel erőknek, ellenben később befogadták a menekülteket és elismerték a londoni emigráns lengyel kormányt (melyet viszont Sztálin nem ismert el). A nyugati fronton 1939. szeptember 3. és 1940. május 10. között úgynevezett „furcsa háború” (Sitzkrieg, phoney war) zajlott, harci cselekmények annak ellenére sem zajlottak a húsz falut érintő Saar-offenzívát kivéve, hogy a Wehrmacht majdnem teljes ereje le volt kötve Lengyelországban, akármeddig behatolhattak volna minimális ellenállás mellett német területre. Aztán a Wehrmacht visszatért, és a következmények közismertek: nem egészen két hónap alatt lerohanták Franciaországot, a világ pedig öt évig szenvedett minden idők addigi legnagyobb és legvéresebb háborújában.


Reméljük, minden hasonlat sántít, minden analógia téves: de hogy ez ügyben milyen döntés volna helyes Washington részéről, azt nem nehéz, hanem lehetetlen volna megmondani. Egy rugalmasabb amerikai külpolitika nem engedte volna eddig fajulni a helyzetet, csak az elképzelhetetlen lett volna Donald Trump elnöksége idején.


Most már csak egy dolog segíthet: ha a kínai támadás valamiért elmarad.

Hátha elmarad.

Másban nem reménykedhetünk.


 
A Zóna független sajtótermék, kérjük, támogassa működésünket – együtt fenn tudjuk tartani a független magyar sajtó maradékait is. Önök nélkül nem sikerülhet. Ha fontosnak találja ezt, Patreon-oldalunkat itt találja. Minden támogatást köszönünk!