Szele Tamás: Kína: barátok vagy ellenségek?

Aki azt hiszi, hogy az ellenségének az ellensége neki feltétlenül barátja, arra sok csalódás vár az életben: de meg is érdemli őket. Most így látszik járni a Kínai Népköztársaság lakossága is, mely elég nagy létszámú embercsoport ahhoz, hogy mi is foglalkozzunk a kérdéssel.

Hosszú és kiváló elemzést közölt tegnap a 444 Hao Haj-tung esetének kapcsán a kínai emigráns ellenzékről, amihez én csak néhány saját információt és véleményt tennék hozzá, meg azon morfondírozásomat, hogy akárkit is nevezzünk a kínai nemzet hívének, ha ilyenek a barátai, semmi szüksége ellenségekre.

Először is kezdjük azon, kicsoda az a Hao Haj-tung? Nem más, mint egy kínai focilegenda. 1992 és 2004 között 41 gólt lőtt hazája válogatottjában, és a mai napig a kínai bajnokság történetének legeredményesebb gólszerzője. A kínai labdarúgást mifelénk csak akkor szokás emlegetni, ha valamelyik ismertebb európai játékos oda szerződik légiósnak, rendszerint mesebeli összegekért, és hát Kína pár évvel ezelőttig nem is nagyon törte magát utánpótlás-nevelés szempontjából: nem jelentek meg új, ismeretlen tehetségek a nagyvárosok ipari negyedeiből vagy messzi, földművelő falvakból, hanem bizony külföldről jelentek meg. És gennyesre keresték magukat.

Például a Sanghaj Senhua csapatánál az argentin Carlos Tévez világrekordot jelentő 37 millió eurót keresett idényenként, rajta kívül olyan ismert játékosok futballoztak, vagy szerepelnek jelenleg is a kínai szuperligában, mint honfitársai, Ezequiel Lavezzi és Javier Mascherano, a brazil Oscar, Hulk és Alexandre Pato, a belga Axel Witsel, az olasz Graziano Pelle, vagy a kolumbiai Jackson Martínez. A bajnok Kuangcsou Evergrande három évvel ezelőtti bevétele 83 millió dollár volt, a vesztesége viszont 155 millió dollár, és a kínai csapatok többsége ugyanígy gazdálkodik. Ennek legfőbb oka, hogy az utóbbi években csillagászati összegekkel csábítottak magukhoz ismert játékosokat. Ráadásul Tévezzel még rossz üzletet is kötött a Sanghaj Senhua, ugyanis annyira nem volt hajlandó teljesíteni a pályán, hogy ki kellett tegyék a csapatból (mi több, túlsúlyos is volt, és nem akart fogyókúrázni). Egyszóval, annyi volt az idegenlégiós, hogy először négy főben limitálták az egy meccsen egy csapatból pályára állítható külföldi játékosok számát, aztán, a bombaigazolások hírére csavartak egyet a présen: csapatonként három főre csökkentették a határértéket. A kínai szakvezetés azt mondta, némi joggal, hogy szép a győzelem, de a kínai származású játékosok nem tudnak érvényesülni a nyugati sztároktól.

Ebben a környezetben külön tiszteletre méltó, hogy Hao Haj-tung eljutott a csúcsra, és ott is maradt hosszú ideig: csak aztán természetszerűen emigrált, feleségével együtt, amit megértek, a Kínai Népköztársaságban én sem tudnám elképzelni az életemet, most pedig csatlakozott az emigráns ellenzékhez. Érdekes következményekkel. Mint a 444 írja:

A napokban ugyanis a kínai cenzúra hihetetlen tempóban kezdte el törölni a focista minden fennmaradt digitális nyomát. A legnagyobb kínai sportoldalak már egyetlen cikket sem adnak ki a nevére keresve, és karrierjének statisztikái visszamenőleg kezdtek el eltűnni az ilyesmit összegző adatbázisokból.

Nemcsak Hao járt így, hanem felesége is, a tollaslabda-világbajnok, Je Csao-jing: már az ő nevére sem lehet cikkekre akadni a nagyobb kínai oldalakon.

Hao bűne, hogy a Kommunista Párt vezetésével szemben kritikus excentrikus milliárdos, a New York-i száműzetésben élő Kuo Ven-kuj mellett kötelezte el magát: Hao egy csütörtökön feltöltött videóban olvasta fel hosszan azt a kiáltványt, melyet Kuo jegyez, és ami többek között a Kommunista Párt leváltásáról, és az Új Kína Szövetségi Állam megteremtéséről szól.

A kiáltványban gyakorlatilag minden szerepel, amit a pekingi vezetés nem tűr meg a nyilvánosságban: autonómiát követelnek Hongkongnak, Tibetnek és Tajvannak, a Kínai Kommunista Pártot egy terrorszervezetnek nevezik, és még az a népszerű összeesküvés-elmélet is felbukkan benne, hogy a kínai állam biológiai hadviselést indított a világ ellen a koronavírus-járvánnyal.” (444)

Hát, én is belenéztem a kiáltványba, a részletes elemzését későbbre hagyom, de kiemelnék pár momentumot belőle, amelyek közül rögtön az első, hogy abban a pontosan meg nem határozott esetben, ha győz az Igazság és Szabadság, egyelőre csak a Jáde Császár tudja, hogyan és milyen erők segítségével, de a Majomkirály például mindenképp kelleni fog hozzá, Kína szövetségi állammá alakul. Ez komoly előrelépés lenne a mostani állapothoz képest, mely szerint egy bizonyos, igen bonyolult módon ugyan, de szocialista állam, sajátos képviseleti rendszerrel, azonban szerencsére nem is kell elmagyarázzam, hogyan működik, mert sehogy és ezt Kínában se veszi komolyan senki. A szövetségi államrendszer sokban orvosolná a különleges területek problémáit – Tajvanét és Hong Kongét mindenképpen, Tibet, Hszincsiang-Ujgur pedig a Himalája Felülvizsgálati Szervezet hatáskörébe kerülne Kuo Ven-kuj rendszerében, aki Belső-Mongóliáról és Mandzsúriáról nagyvonalúan meg is feledkezik, pedig ott is vannak kisebbségi gondok.

Ami a Kínai Kommunista Párt szidalmazását illeti, tényleg nem a legalkalmasabb szervezet a hatalmas ország vezetésére, sőt: olyan típusú, máshol még nem ismert digitális zsarnokságot működtetnek, ami lehetetlenné teszi a szabadságnak még a gondolatát is, csakhogy Kuo Ven-kuj alternatívája erről nem is nagyon ejt szót. Az ellenfelek átkozása meg sok ezer éves kínai hagyomány. A konteó előszedése azt mutatja, hogy semmiféle eszköztől nem riadna vissza emberünk a cél érdekében, talán csak arra nem hajlandó, hogy aktívan tegyen valamit… és sajnos az is kiderült, hogy Haót nem csak Kuo Ven-kujhoz fűzik szoros szálak – ez még érthető volna – hanem mindketten jó viszonyt ápolnak a washingtoni kegyekből kiesett Steve Bannonnal, az alt-right ikonikus alakjával.

Amit eddig láttunk, az maximum Kínában bűn, ha nem is tökéletes alapvetése egy jövendő, igazságosabb kínai államnak, de a Bannon-féle kapcsolat már több ennél: hiba. Csodálom is, hogy kínai emberek elkövették, ráadásul művelt kínaiak, akik ismerik a kultúrájuk több ezer éves diplomáciai hagyományait: csak a vak nem látta Bannon tanácsadói karrierjének első fél éve után, hogy minden kegyből törvényszerűen ki kell esnie, hiszen vállalhatatlan. Azóta is járja a világot, épp most alapít Olaszországban valamiféle alt-right „politikai iskolát”, felteszem, Salvini hathatós támogatásával – és képzelhető, mennyire akarhatja, hogy egyszer majd szabadon terjeszthesse szalonképtelen nézeteit a hatalmas Kínában is. Így viszont érthető, hogy a kiáltványba – ami mégiscsak egy tervezett, új kínai rendszer alapokmánya kéne legyen – bekerült a konteó is, ez hasonlít Bannonra.

Az elmondható, hogy Bannon ellensége Hszi Csin-pingnek, csak azt nem értem (dehogynem értem) honnan veszi Kuo Ven-kuj, hogy ettől neki vagy Kínának barátja volna?

Azért írom, hogy értem, mert ők már régi üzleti kapcsolatban vannak, Bannon sok pénzzel tartozik neki, ami kínai ember esetében véresen komoly dolog, és tavaly millió dolláros szerződést kötöttek a Guo Media vállalat bevezetése ügyében az amerikai médiába, szóval nem tegnap ismerkedtek meg. De szakítani Bannonnal – a siker érdekében – még tegnap kellett volna, már ma is késő. Ez valamiért nem történt meg, így Kuo egész mozgalma kezd pont annyira komollyá válni, mint Bannon mozgalmai.

Szegény Kína. Azzal egyet tudok érteni, hogy a mostani kormányzata borzalmas és elviselhetetlen, de ha a következőt Bannon tanácsai alapján rakják össze, az sem lesz különb, annyit mondhatok.

Erre mondtam az elején: hogyha Kínának ilyenek a barátai, semmi szüksége ellenségekre.